Nógrád. 1970. november (26. évfolyam. 257-280. szám)
1970-11-29 / 280. szám
Radies István: NÓGRÁDI HAZAK G rác után történt. A tiszta, tavaszi országúton mintha a nap indult volna felé. Legurult a látóhatár széléről, Sándor egyre no. vek.vő piros labdának látta. Már hiába kapott az erősebb szemüvege után. A kocsi felágaskodott, mint a megütött állat. Sándor nem érzett fájdalmat, csak valami émelygést a gyomrában és sok apró, táguló napot látott az ösz- szezárt szemhéjai mögött. A kórházban tudta meg, hogy egy piros Volkswagennel karambolozott. Bement a biztosító társaság Irodájába. Szabályosan elválasztott hajú, kifogástalanul öltözött fiatalember közölt« vele, hogy a koosi javítására vamia kell még egy hetet. A társaság természetesen fedezi a kényszerű itt-tartózkodás költségért. Keressen kellemes szállást, a számlát utaltassa át Sándor bóloghtott, nem tudott megszólalni — a fiatal- «nber mellett egyszerre tomposnak érezte magát strapabíró barna ruhájában, amit 6va erőszakolt rá az utazásra. „Bitte, bitte.. .* Hát igen. Így sikerült. Még •z is — gondolta. Mióta ké. szült erre az útra... Istenem. Most van másodszor külföldön. Olaszország persze jobb lett volna, de mit is tud ő Olaszországról, csak a könyvek, mindig, mindent csak könyvekből; Velence rózsaszínű házai, Hemingway Renátájának hangja az esti lagúnákon és Siena, a mészte- hér, időtlen Siena, akit mindig apácának érez. Akit... Hülyeség. Egy város nem élőlény, nem ember. Egy város — ami. Egyáltalán — miért ez a szorongató fájdalom? Csak tárgyilagosan. Olaszország jobb lett volna, de fiatalon. Olaszországot fiatalon kell látni, amikor az életünk beépítetlen telek, amikor a tág kátéd ralisok látványa még hozzásegíthet a levegős, hosz- saú Időre szóló építkezéshez, tgy van és pont. Tudta akkor is, amikor Évával beszéltek a külföldi útról és Éva nem is tiltakozhatott, mert először az ő kívánsága teljesült. A kocsi. Olaszországot akkor sem említette. Nemcsak azért, mert oda Éva is kívánkozott volna. Túlságosan nagy kalandnak érezte már a maga számára, ötvenhárom éves. fjem tudta elképzelni, hogy valaha, még egyszer megölel egy húszéves lányt >— Olaszországot sem akarta. Felesleges izgalom, nosztalgia. öreg, kanyargós utcákon fórt. Kirakatok, emberek, házak. Mint otthon. A tárgyak és az ember mint tárgy a környező világban —■ mindenütt azonosak. Erre gondolt. Meg arra is. mennyire rétegenként jutunk el az Igazsághoz. Otthon nem engedte magához, hogy tulajdonképpen Ausztriába is a nosztalgia pozta. Salzburgba vágyódott. Fojtó nyári reggeleken arra a gyermekkori nyárra gondolt, a tanti házának fehérre súrolt, szappanszagú padlójára. Tízéves sem volt, haboekávét itták vacsorára, a tanti minViczián Erzsébet: Karambol den este maga ment el a frissen fejt tejért. Zöld szeme volt a tantinak, okos, fáradt szem. Zöld volt a város Is. Akkor még nem ismerte Mozartot — gyerek volt, semmit sem ismert — honnét tudta volna, hogy a zene mindent jobban megidéz, mint az írás vagy a látvány. Hangverseny, re szigorló mérnök karában jutott el legelőször. Éva kérte meg: kísérje el — nem értette a zenét, szégyellte a kifényesedett fekete ruháját, mint most ezt a barnát a biztosító fiatal hivatalnoka előtt. Szünetben a helyén maradt. Éva rosszkedvűen állt fel, egyedül ment ki cigarettázni. A zenéből először Beethovent szerette meg. A házassága után. Ez az ember kiemelte magából a szenvedést. Ebben az egész világot átfogó kupolájú templomban kellene mindenkinek leborulni, nem az oltáriszent- ség előtt. Mozart nagyon, nagyon sokára jött. Mostanában. Hallgatta a rádiót, a hegedűhangok éles, pontos körvonalakkal hozták elé a folyót, a várost, a tanti simogató kezét. Azt is, hogy erre az útra még szüksége van. Talán minden megváltozhat. Évának idővel küld egy másik kocsit. Mérnökre mindenütt szükség van, a gyárban, az osztályon gyorsan helyettesítik, beosztott tervező után nem szoktak sírni. Eltelik egy-két hónap, utána nem is emlegetik. Éva meglesz nélküle. Neki a kocsi a fontos. Mindig külön széken ültek, mint azon az első hangversenyen. Még az országúton sétált, nem is figyelte, mikor ért ki a városból. Átadta magát a napsütésnek. Ha így történt — jól van. Három hétre jött, több mint egy hétbe került a karambol. Becsig sem jutott el. Nem baj. Nincs kötelessége. Behúzódunk az ágy barlangjába, a kötelesség, a baj, virraszthat a barlang szája előtt, A benzinkútnál, ahová elért, ruhacsiptetővel fogták az asztalhoz a fehér térítőkét. A benzinkút piros volt, mint a néhány nappal ezelőtti Volkswagen, Újra az ismerős émelygést érezte a gyomrában. Leült az egyik asztal mellé. Pulóveres fiú szalad elé, kérés nélkül hozta a sört. — Köszönöm — meglepetten. A fiú felnevetett. morogta — Csak néni magyar? Sándor este a fiú családjával vacsorázott. Elküldték a holmijáért, szobát nyitottak neki a benzinkúthoz tartozó penzióban. egyedül intézett. Beszélgettek. A fiú azt mondta, nem bánta meg. Rengeteget dolgozik, ő a felszolgáló, a szobapincér, reggelenként ő jár be a városba húsért. Ha moziba mennek a feleségével, fehér sport Mercedest vezet. Autószerelő akart lenni, otthon nem vették fel a technikumba, az apja katonatiszt volt. Ha nem sikerül beházasodnia, persze nehezebb lett volna, de az asszony szülei szerencsére jómódúak, így elrendeződött minden. Húzogatta a pulóverét, mutatta, „eredeti auszt- - rál gyapjú”, több ilyen van még a szekrényében. Most sötét ruhában van ő is. A nyakkendőjében tű. Kis, fehér, csillogó golyó. Diszkrét, ahogy illik. Sándor szinte várta, hogy a fiú áthajol hozzá és bizalmasan biccentve a fülébe súgja: „gyémánt". De a fiú mereven ül az asztalnál. Fáradt figyelemmel a tekintetében, udvariasan töltöget a felesége poharába. Minden mondatának végén ott libeg a „mein liebe...” „Kedvesem, szívem”, ö is ezt mondja Évának. Igen szívem, nem szívem. Az öregek természetesen ülnek, nyugodtan esznek, a fiatalasszony is elengedi megát a karosszékében. Az öreg valami cipzáras mellényben Ül az asztalnál, az öregasszonyon és a lányán pongyola. Csak ők ketten vannak sötét ruhában. Ö és a fiú. Tű van az ő nyakkendőjében is. Vékony csiptető, diszkrét, ahogy illik. Éva tette a táskájába. „Ha otthon nem is hordod fiam, legalább kint viseld." Felemelte a poharát, ittak. Azután még sokszor töltöttek, koccintottak, ittak. Elnyúlva látta az idegen arcokat, a következő pillanatban változott a tükör, nagy, sima, kihízott arcok tűntek elé. Éva apjának volt ilyen arca — jutott eszébe hirtelen. Éva apjának, igen, a vezérigazgató úrnak, aki kegyeskedett, méltóztatott fizetés nélkül alkalmazni a kitűnő diplomájáért. A fizetés a lánya keze volt. Csak később tudta meg, miért... Kegyeskedett, méltóztatott. Alázatos szolgája. Tehette — ő szorult rá. A változás után Éva szorult őrá, akkor nem hagyhatta el- Később meg már nem volt érdemes. „Bitte, bitte...” Éva — Olaszország. De ez a fiú, ez a kölyök... Ez még kölyök! Felemelte a poharát, mintha koccintani akarna. Egyszerre mindenki ja figyelt. A pohár nem mozdult meg a kezében, nem kereste a többi poharat, nem is remegett — Nem értem — nézett az vissza rá. Hűvösen ült most is, nem látszott rajta az ital. Sándor megismételte. — Mit keresel te itt? Nem érted: mi vagy te itt? Miért nem érted? Magyarul mondom! — A családom... — hallotta aztán a fiú hangját. Ugyanazon a hangon mond. ta, mint a „mein liebe.. ."-t, a feleségének. — Szereted te a feleséged? — kérdezte tovább konokul. — Was... was? Az öregasszony éles hangja kijózanította. Körülnézett, nézte őket. — Ne beszéljen magyarul — szólt át az asztal másik oldaláról a fiú. — Nem mondtam meg nekik, hogy magyar. Ró lám se mondják, letagadják, aki előtt csak lehet. Szégyellnék. ,3itte, hitt®,..” Sándor felállt, indult aszó. bájába, összecsomagolt, V isszasétált az országúton, az idegen városba. Útközben sokszor megállt, húzta a karját a bőrönd súlya. Nem bánta. Nem sie tett. Pontosan tudta, hogy so ha többé nem Látja meg a zöld folyót — Mozart és a város benne már ezután is csak csendes estéken találkozik. Otthon, üldögélve a rádió előtt. Vonják meg TŐLEM a bizalmat Szerkesztő élvtárs, segítsen rajtam — ragadta meg a kezemet Balatoni Béla, kávéházi ismerősöm a minap. — Könyörgöm, intézkedjen, hogy vonják meg tőlem a bizalmat! — Üljön le, nyugodjon meg, igyon egy pohár szódavizet, illetve konyakot, mert a szódavíz elfogyott. — Köszönöm — rebegte —, ugye segít rajtam? — Segítek, csak mondja el, kérem, miért akarja, hogy megvonják magától a bizalmat? Hiszen az emberek azért követnek el mindent, hogy a főnök bizalmával tüntesse ki őket. — Itt másról van szó, kérem. Megitta a pohár konyakot, kissé megnyugodva mesélte el történetét. Esztendőkig szorgalmasan körmölgette a számoszlopokat, készítette a mindig legfrissebb kimutatásokat a főnöke számára, amikor egyszer asztalán felberregett a csaknem mindig néma telefon. Idegesen telkapta a fejét, körülnézett, de egyedül volt, mert Piriké most is a valamelyik osztályon tré- cselt. A telefon tovább berregett. Mégiscsak az én asztalomon szól, gondolta hitetlen- kedve és felvette a kagylót. — Halló, itt Balatoni. — Maga az, kedves Balatoni? Legyen szíves azonnal jöjjön a főnök kartárshoz — csicseregte Jucika a főnök kartárs aranyos, szőke, csinos esaemazúzája. — Tessék? Hogyan? Nem tévedés? — kérdezte Balatoni zavartan. — Nem, nem tévedés, magát kéreti. — Va-va-valóban ? Máris rohanok. i És Balatoni kartára rohant a főnökéhez. Kipirultén, lihegve állt meg előtte. — Hivatott főnök kartárs... — Á, Igen — nézett tel a papírhalmazból a főnök. — Foglaljon helyet. Dohányzik? Nem? Üljön csak le. Sötét ruhában ment le a vacsorához. „Bitte, bitte,..” Tisztán, érthetően szólalt A fiú feleségét és a szüleit délután n#m látta- Mindent Aznap este először magyarul. — Mit keresel te itt? — kérdezte a fiút. 8 NÓGRÁD - 1970. november 29., vasárnap [ HANN FERENC: Kis kontyosom kis kontyosom árvám öreg villamosok hályogos szemével megvert vasúti hidak alatt várakozó örömgöröngyök között botorkáló kis kontyosom árvám ki búbos madárként ácsorogsz e hitetlen világban fehéren értetlenül várod: hoz-e tenyerében barna kalácsot a körtéri péklegényke kis kontyosom lám egyre fogysz csak hajadba nem jár már Szél Ürfi a bóbitás csavargó hazugnak szólít a rét pedig épp oly tiszta vagy bánatbotozta olvadó hó illatú mirt régen épp oly szelíd vagy kis kontyosom. Karácsony Karácsony van. Fagypngyszüret ideje, Arcomon két lidérc pengeti a Krisztus Jézus megszületett című melódrámát. 3 asztalomon táncraperdül a zsíros kenyér. Balatoni leereszkedett a fotelbe. Feszülten figyelt. — Nézze, kedves Balatoni kartárs, azért hívattam, mert felfigyeltem pontos munkájára és ki akarom tüntetni bizalmammal. Hogy úgy mondjam, bizalmi munkakörrel bízóim meg. Mindaddig maga jár ki Piripócsira ellenőrzésre kéthetenként, amíg meg nem vonom magától a bizalmat. Remélem erre nem kerül sor. — Ígérem, nem csalódik bennem a főnök kartács. — Remélem is. Mert ugyebár ez burkolt fizetésemelést is jelent. Mert ugyebár másfél napra utazik, az ugyebár 46,50. Mármint a napidíj. Vagyis havonta 93 forint. Ez is pénz, igaz? — Igaz, nagyon igaz. Köszönöm — hálálkodott Balatoni. — A többit majd Jucika elmondja — nyújtotta kezét a főnök. Balatonit még senki nem látta ilyen boldognak. Otthon órák hosszat mesélt a feleségének, hogy végre emelkedőben van az ő csillaga is, a főnök kitüntette bizalmával. Egyszóval Balatoni kartárs elutazott Piripócsra. Útközben ivott egy kávét, amikor megszomjazott egy szörpöt kért. Szörp nem volt, megivott egy üveg lengyel sört. Egy kicsit ugyan drága, de sebaj, a főnök bízik benne. Piripócsom vacsorázott, reggelizett, napközben még egy kávét is megivott, visszafelé jövet a vonaton Is megevett egy pogácsát meg ismét ivott egy kávét Persze, Piri pócsőn várakoznia is kellett, nem állhatott az utcán, beült egy pre&z- szóba, egyszóval megint a pénztárcájába kellett nyúlni, így utazgatott Balatoni kartáj® három hónapig két hetenként Piripócsra. És akkor közölte vele a felesége, hogy szerezzen pénzt, mert ő mér nem tud kitől kölcsön kérni. — Hogy-hogy kölcsön kell kémed? Hiszen most 93 forinttal többet keresek! — emelte fel kissé a hangját Balatoni. — Az lehet fiam, de a pénzünk egyre kevesebb, amióta a főnök kitüntetett bizalmával... — mondta a felesége. Balatoni kartárs azon az éjszakán nem aludt. Számolt. Osztott, szorzott, kivont Amikor rádöbbent, hogy hol a hiba, hozzámrohant. — Szerkesztő elvtárs. a bizalomban van a hiba. Én ráfizetek erre a bizalomra! Nekem ez büntetés. Kérem, én reggelizem, ebédelek, vacsorázom, napközben is meg kell innom egy szörpöt, egy-két kávét! Tessék ezt kiszámítani! Minden útra ráfizetek. Kérem, én így tönkremegyek ... Tegyen valamit, hogy vonják meg tőlem a bizalmat. Mondja azt, hogy gazember vagyok, csirkefogó, hogy Piripócson szeretőt tartok, meg dorbézo- lok. mit tudom én mit. csak ne bízzanak bennem, és ne küldjenek többet Piripócsra kéthetenként. ígérje meg, hogy megteszi! Nagyon hálás leszek. Mondhat rólam, amit akar, csak a legrosszabbat mondja, hogy a bizalmat... érti ugyebár ... Értem, persze hogy értem. De most mit tegyek? Jelentsem ki, hogy Balatoni Béla kávéházi ismerősöm egy szoknyavadász, egy csirkefogó gazember, aki nem tud 31 forint napidíjból nyolcvan, száz forintot költeni? Hm. Az ilyen ember valóban megérdemli, hogy megvonjuk tőle a bizalmat. Én a magam részéről már meg is vontam tőle. Kívánsága szerint Bába Mihály \
