Nógrád. 1970. november (26. évfolyam. 257-280. szám)

1970-11-29 / 280. szám

Radies István: NÓGRÁDI HAZAK G rác után történt. A tisz­ta, tavaszi országúton mintha a nap indult volna felé. Legurult a látóha­tár széléről, Sándor egyre no. vek.vő piros labdának látta. Már hiába kapott az erő­sebb szemüvege után. A kocsi felágaskodott, mint a meg­ütött állat. Sándor nem érzett fájdalmat, csak valami émely­gést a gyomrában és sok ap­ró, táguló napot látott az ösz- szezárt szemhéjai mögött. A kórházban tudta meg, hogy egy piros Volkswagen­nel karambolozott. Bement a biztosító társaság Irodájába. Szabályosan elvá­lasztott hajú, kifogástalanul öltözött fiatalember közölt« vele, hogy a koosi javítására vamia kell még egy hetet. A társaság természetesen fedezi a kényszerű itt-tartózkodás költségért. Keressen kellemes szállást, a számlát utaltassa át Sándor bóloghtott, nem tu­dott megszólalni — a fiatal- «nber mellett egyszerre tom­posnak érezte magát strapa­bíró barna ruhájában, amit 6va erőszakolt rá az utazás­ra. „Bitte, bitte.. .* Hát igen. Így sikerült. Még •z is — gondolta. Mióta ké. szült erre az útra... Istenem. Most van másodszor külföl­dön. Olaszország persze jobb lett volna, de mit is tud ő Olaszországról, csak a köny­vek, mindig, mindent csak könyvekből; Velence rózsa­színű házai, Hemingway Re­nátájának hangja az esti la­gúnákon és Siena, a mészte- hér, időtlen Siena, akit min­dig apácának érez. Akit... Hülyeség. Egy város nem élő­lény, nem ember. Egy város — ami. Egyáltalán — miért ez a szorongató fájdalom? Csak tárgyilagosan. Olaszor­szág jobb lett volna, de fia­talon. Olaszországot fiatalon kell látni, amikor az életünk beépítetlen telek, amikor a tág kátéd ralisok látványa még hozzásegíthet a levegős, hosz- saú Időre szóló építkezéshez, tgy van és pont. Tudta akkor is, amikor Évával beszéltek a külföldi útról és Éva nem is tiltakozhatott, mert először az ő kívánsága teljesült. A kocsi. Olaszországot akkor sem említette. Nemcsak azért, mert oda Éva is kívánkozott volna. Túlságosan nagy ka­landnak érezte már a maga számára, ötvenhárom éves. fjem tudta elképzelni, hogy valaha, még egyszer megölel egy húszéves lányt >— Olasz­országot sem akarta. Felesle­ges izgalom, nosztalgia. öreg, kanyargós utcákon fórt. Kirakatok, emberek, há­zak. Mint otthon. A tárgyak és az ember mint tárgy a környező világban —■ minde­nütt azonosak. Erre gondolt. Meg arra is. mennyire réte­genként jutunk el az Igaz­sághoz. Otthon nem engedte magához, hogy tulajdonkép­pen Ausztriába is a nosztalgia pozta. Salzburgba vágyódott. Foj­tó nyári reggeleken arra a gyermekkori nyárra gondolt, a tanti házának fehérre sú­rolt, szappanszagú padlójára. Tízéves sem volt, haboekávét itták vacsorára, a tanti min­Viczián Erzsébet: Karambol den este maga ment el a frissen fejt tejért. Zöld szeme volt a tantinak, okos, fáradt szem. Zöld volt a város Is. Akkor még nem ismerte Mo­zartot — gyerek volt, semmit sem ismert — honnét tudta volna, hogy a zene mindent jobban megidéz, mint az írás vagy a látvány. Hangverseny, re szigorló mérnök karában jutott el legelőször. Éva kérte meg: kísérje el — nem értet­te a zenét, szégyellte a kifé­nyesedett fekete ruháját, mint most ezt a barnát a biztosító fiatal hivatalnoka előtt. Szü­netben a helyén maradt. Éva rosszkedvűen állt fel, egyedül ment ki cigarettázni. A zené­ből először Beethovent szeret­te meg. A házassága után. Ez az ember kiemelte magából a szenvedést. Ebben az egész vi­lágot átfogó kupolájú temp­lomban kellene mindenkinek leborulni, nem az oltáriszent- ség előtt. Mozart nagyon, na­gyon sokára jött. Mostanában. Hallgatta a rádiót, a hegedű­hangok éles, pontos körvona­lakkal hozták elé a folyót, a várost, a tanti simogató ke­zét. Azt is, hogy erre az útra még szüksége van. Talán min­den megváltozhat. Évának idővel küld egy másik kocsit. Mérnökre mindenütt szükség van, a gyárban, az osztályon gyorsan helyettesítik, beosz­tott tervező után nem szok­tak sírni. Eltelik egy-két hó­nap, utána nem is emlegetik. Éva meglesz nélküle. Neki a kocsi a fontos. Mindig külön széken ültek, mint azon az el­ső hangversenyen. Még az országúton sétált, nem is figyelte, mikor ért ki a városból. Átadta magát a napsütésnek. Ha így történt — jól van. Három hétre jött, több mint egy hétbe került a karambol. Becsig sem jutott el. Nem baj. Nincs kötelessé­ge. Behúzódunk az ágy bar­langjába, a kötelesség, a baj, virraszthat a barlang szája előtt, A benzinkútnál, ahová el­ért, ruhacsiptetővel fogták az asztalhoz a fehér térítőkét. A benzinkút piros volt, mint a néhány nappal ezelőtti Volks­wagen, Újra az ismerős émelygést érezte a gyomrá­ban. Leült az egyik asztal mellé. Pulóveres fiú szalad elé, kérés nélkül hozta a sört. — Köszönöm — meglepetten. A fiú felnevetett. morogta — Csak néni magyar? Sándor este a fiú családjá­val vacsorázott. Elküldték a holmijáért, szobát nyitottak neki a benzinkúthoz tartozó penzióban. egyedül intézett. Beszélgettek. A fiú azt mondta, nem bánta meg. Rengeteget dolgozik, ő a felszolgáló, a szobapincér, reggelenként ő jár be a vá­rosba húsért. Ha moziba men­nek a feleségével, fehér sport Mercedest vezet. Autószerelő akart lenni, otthon nem vet­ték fel a technikumba, az ap­ja katonatiszt volt. Ha nem sikerül beházasodnia, persze nehezebb lett volna, de az asszony szülei szerencsére jó­módúak, így elrendeződött minden. Húzogatta a pulóve­rét, mutatta, „eredeti auszt- - rál gyapjú”, több ilyen van még a szekrényében. Most sötét ruhában van ő is. A nyakkendőjében tű. Kis, fehér, csillogó golyó. Diszkrét, ahogy illik. Sándor szinte várta, hogy a fiú áthajol hoz­zá és bizalmasan biccentve a fülébe súgja: „gyémánt". De a fiú mereven ül az asztalnál. Fáradt figyelemmel a tekintetében, udvariasan töltöget a felesége poharába. Minden mondatának végén ott libeg a „mein liebe...” „Kedvesem, szívem”, ö is ezt mondja Évának. Igen szí­vem, nem szívem. Az öregek természetesen ül­nek, nyugodtan esznek, a fia­talasszony is elengedi megát a karosszékében. Az öreg va­lami cipzáras mellényben Ül az asztalnál, az öregasszonyon és a lányán pongyola. Csak ők ketten vannak sö­tét ruhában. Ö és a fiú. Tű van az ő nyakkendőjében is. Vékony csiptető, diszkrét, ahogy illik. Éva tette a tás­kájába. „Ha otthon nem is hordod fiam, legalább kint viseld." Felemelte a poharát, ittak. Azután még sokszor töltöttek, koccintottak, ittak. Elnyúlva látta az idegen arcokat, a kö­vetkező pillanatban változott a tükör, nagy, sima, kihízott arcok tűntek elé. Éva apjának volt ilyen arca — jutott eszé­be hirtelen. Éva apjának, igen, a vezérigazgató úrnak, aki kegyeskedett, méltóztatott fizetés nélkül alkalmazni a kitűnő diplomájáért. A fize­tés a lánya keze volt. Csak később tudta meg, miért... Kegyeskedett, méltóztatott. Alázatos szolgája. Tehette — ő szorult rá. A változás után Éva szorult őrá, akkor nem hagyhatta el- Később meg már nem volt érdemes. „Bitte, bitte...” Éva — Olaszország. De ez a fiú, ez a kölyök... Ez még kölyök! Felemelte a poharát, mint­ha koccintani akarna. Egy­szerre mindenki ja figyelt. A pohár nem mozdult meg a ke­zében, nem kereste a többi poharat, nem is remegett — Nem értem — nézett az vissza rá. Hűvösen ült most is, nem látszott rajta az ital. Sándor megismételte. — Mit keresel te itt? Nem érted: mi vagy te itt? Miért nem érted? Magyarul mon­dom! — A családom... — hallot­ta aztán a fiú hangját. Ugyanazon a hangon mond. ta, mint a „mein liebe.. ."-t, a feleségének. — Szereted te a feleséged? — kérdezte tovább konokul. — Was... was? Az öregasszony éles hangja kijózanította. Körülnézett, nézte őket. — Ne beszéljen magyarul — szólt át az asztal másik olda­láról a fiú. — Nem mondtam meg nekik, hogy magyar. Ró lám se mondják, letagadják, aki előtt csak lehet. Szégyell­nék. ,3itte, hitt®,..” Sándor felállt, indult aszó. bájába, összecsomagolt, V isszasétált az ország­úton, az idegen városba. Útközben sokszor meg­állt, húzta a karját a bőrönd súlya. Nem bánta. Nem sie tett. Pontosan tudta, hogy so ha többé nem Látja meg a zöld folyót — Mozart és a vá­ros benne már ezután is csak csendes estéken találkozik. Otthon, üldögélve a rádió előtt. Vonják meg TŐLEM a bizalmat Szerkesztő élvtárs, segítsen rajtam — ragadta meg a ke­zemet Balatoni Béla, kávéházi ismerősöm a minap. — Kö­nyörgöm, intézkedjen, hogy vonják meg tőlem a bizalmat! — Üljön le, nyugodjon meg, igyon egy pohár szódavizet, il­letve konyakot, mert a szóda­víz elfogyott. — Köszönöm — rebegte —, ugye segít rajtam? — Segítek, csak mondja el, kérem, miért akarja, hogy megvonják magától a bizal­mat? Hiszen az emberek azért követnek el mindent, hogy a főnök bizalmával tüntesse ki őket. — Itt másról van szó, ké­rem. Megitta a pohár konyakot, kissé megnyugodva mesélte el történetét. Esztendőkig szorgalmasan körmölgette a számoszlopokat, készítette a mindig legfrissebb kimutatásokat a főnöke szá­mára, amikor egyszer asztalán felberregett a csaknem mindig néma telefon. Idegesen tel­kapta a fejét, körülnézett, de egyedül volt, mert Piriké most is a valamelyik osztályon tré- cselt. A telefon tovább berre­gett. Mégiscsak az én asztalo­mon szól, gondolta hitetlen- kedve és felvette a kagylót. — Halló, itt Balatoni. — Maga az, kedves Balato­ni? Legyen szíves azonnal jöjjön a főnök kartárshoz — csicseregte Jucika a főnök kar­társ aranyos, szőke, csinos esaemazúzája. — Tessék? Hogyan? Nem tévedés? — kérdezte Balatoni zavartan. — Nem, nem tévedés, magát kéreti. — Va-va-valóban ? Máris rohanok. i És Balatoni kartára rohant a főnökéhez. Kipirultén, lihegve állt meg előtte. — Hivatott főnök kartárs... — Á, Igen — nézett tel a papírhalmazból a főnök. — Foglaljon helyet. Dohányzik? Nem? Üljön csak le. Sötét ruhában ment le a vacsorához. „Bitte, bitte,..” Tisztán, érthetően szólalt A fiú feleségét és a szüleit délután n#m látta- Mindent Aznap este először magya­rul. — Mit keresel te itt? — kérdezte a fiút. 8 NÓGRÁD - 1970. november 29., vasárnap [ HANN FERENC: Kis kontyosom kis kontyosom árvám öreg villamosok hályogos szemével megvert vasúti hidak alatt várakozó örömgöröngyök között botorkáló kis kontyosom árvám ki búbos madárként ácsorogsz e hitetlen világban fehéren értetlenül várod: hoz-e tenyerében barna kalácsot a körtéri péklegényke kis kontyosom lám egyre fogysz csak hajadba nem jár már Szél Ürfi a bóbitás csavargó hazugnak szólít a rét pedig épp oly tiszta vagy bánatbotozta olvadó hó illatú mirt régen épp oly szelíd vagy kis kontyosom. Karácsony Karácsony van. Fagypngyszüret ideje, Arcomon két lidérc pengeti a Krisztus Jézus megszületett című melódrámát. 3 asztalomon táncraperdül a zsíros kenyér. Balatoni leereszkedett a fo­telbe. Feszülten figyelt. — Nézze, kedves Balatoni kartárs, azért hívattam, mert felfigyeltem pontos munkájá­ra és ki akarom tüntetni bi­zalmammal. Hogy úgy mond­jam, bizalmi munkakörrel bí­zóim meg. Mindaddig maga jár ki Piripócsira ellenőrzésre két­hetenként, amíg meg nem vo­nom magától a bizalmat. Re­mélem erre nem kerül sor. — Ígérem, nem csalódik bennem a főnök kartács. — Remélem is. Mert ugye­bár ez burkolt fizetésemelést is jelent. Mert ugyebár más­fél napra utazik, az ugyebár 46,50. Mármint a napidíj. Vagyis havonta 93 forint. Ez is pénz, igaz? — Igaz, nagyon igaz. Kö­szönöm — hálálkodott Balato­ni. — A többit majd Jucika el­mondja — nyújtotta kezét a főnök. Balatonit még senki nem látta ilyen boldognak. Otthon órák hosszat mesélt a felesé­gének, hogy végre emelkedő­ben van az ő csillaga is, a főnök kitüntette bizalmával. Egyszóval Balatoni kartárs elutazott Piripócsra. Útközben ivott egy kávét, amikor meg­szomjazott egy szörpöt kért. Szörp nem volt, megivott egy üveg lengyel sört. Egy kicsit ugyan drága, de sebaj, a fő­nök bízik benne. Piripócsom vacsorázott, reggelizett, nap­közben még egy kávét is megivott, visszafelé jövet a vonaton Is megevett egy pogá­csát meg ismét ivott egy ká­vét Persze, Piri pócsőn vára­koznia is kellett, nem állha­tott az utcán, beült egy pre&z- szóba, egyszóval megint a pénztárcájába kellett nyúlni, így utazgatott Balatoni kar­táj® három hónapig két he­tenként Piripócsra. És akkor közölte vele a felesége, hogy szerezzen pénzt, mert ő mér nem tud kitől kölcsön kérni. — Hogy-hogy kölcsön kell kémed? Hiszen most 93 fo­rinttal többet keresek! — emelte fel kissé a hangját Ba­latoni. — Az lehet fiam, de a pénzünk egyre kevesebb, amióta a főnök kitüntetett bi­zalmával... — mondta a fe­lesége. Balatoni kartárs azon az éjszakán nem aludt. Számolt. Osztott, szorzott, kivont Ami­kor rádöbbent, hogy hol a hi­ba, hozzámrohant. — Szerkesztő elvtárs. a bi­zalomban van a hiba. Én rá­fizetek erre a bizalomra! Ne­kem ez büntetés. Kérem, én reggelizem, ebédelek, vacsorá­zom, napközben is meg kell innom egy szörpöt, egy-két ká­vét! Tessék ezt kiszámítani! Minden útra ráfizetek. Ké­rem, én így tönkremegyek ... Tegyen valamit, hogy vonják meg tőlem a bizalmat. Mond­ja azt, hogy gazember vagyok, csirkefogó, hogy Piripócson szeretőt tartok, meg dorbézo- lok. mit tudom én mit. csak ne bízzanak bennem, és ne küldjenek többet Piripócsra kéthetenként. ígérje meg, hogy megteszi! Nagyon hálás leszek. Mondhat rólam, amit akar, csak a legrosszabbat mondja, hogy a bizalmat... érti ugye­bár ... Értem, persze hogy értem. De most mit tegyek? Jelent­sem ki, hogy Balatoni Béla kávéházi ismerősöm egy szok­nyavadász, egy csirkefogó gazember, aki nem tud 31 forint napidíjból nyolcvan, száz forintot költeni? Hm. Az ilyen ember valóban megér­demli, hogy megvonjuk tőle a bizalmat. Én a magam ré­széről már meg is vontam tő­le. Kívánsága szerint Bába Mihály \

Next

/
Oldalképek
Tartalom