Nógrád. 1970. november (26. évfolyam. 257-280. szám)
1970-11-29 / 280. szám
Demény Ottó PARDI ANNA: VIHAR falevelei( ezre a szélben feltámadt a nagy madár sötétedő felhők rémuralma alatt megüresednek a sétányon a padok trónjai a tófenék toalettasztalán tükröket törnek össze a zöld mélyzöld indák haragjai mint diákkoromban nem tudtam néha megoldani házi feladataim eltorzulnak a hullámok sinus-cosinus görbéi nem tudok mit kezdeni az életemmel a jelenlegi körülményeket figyelembe véve Kinyitja a szemét és ámul. — Hát ilyen vagyok? — Kétoldalt fényesen, puhán esik a vállára a fekete zuhatag, s a homloka fölött másfél ujjnyi magasan, nyílegyenesen vágva a frufru. Tudja, hogy kire hasonlít így, s érzi. hogy még szebb is annál. Fizet, megköszöni a munkát, még borravalót is ad és felnőttes léptekkel távozik. Átvág a 'éren, mintha menekülne. Behuppan a liftbe, s hogy fölér alig tudja bedugni a kulcsot az előszoha zárjába. — Na végre! Otthon van! Először a nagymamával találkozik. Annak szegénynek életében nem volt borbélynál készült frizurája. Kislány korában varkocsba fonták a haját, amióta meg férjhez- ment. kontyba köti. Erzsi, amióta csak vissza tud emlékezni rá, az a konty olyan fehér, mint a legtisztább reggeli hó. — Mért haragudnék? Nagy lány vagy már. igazán lehet önálló ízlésed. Közelebb lép a gyerekhez, jól megnézi most már. s nagy megkönnyebbülést érez. — Jó az, ha van akaratereje. Var lamikor ilyen volt ő is. Az meg diadalittasan megy be a szobájába, s még odaszól a nagymamának: — Látod? Anyu is azt mondta, hogy klassz a hajam. ELŐSZEDI a latin könyvet és magolni kezd. Alaposan átismétel egy teljes fejezetet; kifejezetten élvezi a dinamikusan dallamos mondatokat. „Iniuria serves contra domi- nes ad bella concitat.” A törvénytelenség a rabszolgákat uraik elleni harcra tüzelte. Leengedi a könyvet az ölébe, szája elégedett mosolyra húzódik. állok a parton büntetem magam hagyom hogy megázzak — 0, te szegény! Hált mit — Vajon, hogyan hordhat- csináltak veled? Ha ezt anyád ták a hajukat a római rabmeglátja ! szolgák ? Elkésett levél Hivatalunkat, a Darutollérté- kesítőt nemrégiben beolvasztották a Dísztollértékesítőbe. íróasztalom minden hivatalos és privát iratát, limlomját átcipeltük a Dísztoll épületében levő új íróasztalomba. Alig melegedtünk meg a Dísztollnál, újabb átszervezés történt. A Dísztoll kettévált és a régi Darutoll beolvadt a Toliértékesítőbe. Megint át kellett volna vinni a rengeteg ■papírt, de attól félve, hogy idővel a Pávatolihoz kerülünk és megint cipekedni kell, magánirataimat egy taxival hazavittem és a szekrény aljába dobáltam. Harmadnap ridegen kérdezte a feleségem: — Kinek írtál levelet Miskolcra? — Senkinek — csodálkoztam. — Hát ez mi? — táncoltatott feleségem szemeim előtt egy fehér papírlapot. Elolvadtam ... Lángoló szerelemről, fájó egyedüllétről, boldog viszontlátásról volt benne szó. Az irodából hozott papírok között találta meg. Elmosolyogtam. — Még nevetsz? — mérgelődött a feleségem. — De hiszen ezt a levelet négy éve írtam. — Tudtommal hat éve vagyunk házasok, tehát akár négy évvel ezelőtt írtad, akár most, bűnöd egyforma. Elvá- lok! — De szívem, ezt a levelet el sem küldtem. — Az nem számit! Megírtad! — Igen, de mivel Téglási, a kartársam lement a Fiatjával Miskolcra, vele mentem. így nem kellett elküldeném a levelet, amely az irodai lomok között maradt — Kinek írtad? Ki az a bestia? — Nem bestia. Angyal. — Még olajat öntesz a tűzre? — Hát nem emlékszel, hogy négy évvel ezelőtt te nyaraltál Miskolc-Tapolcán? Neked írtam! Megnézte a dátumot. 1966 június. — Akkor valóban Tapolcán nyaraltam, — ismerte el. — Te csak egy hétig, én kettőig. — Na, látod. — Egyszer írtál nekem életedben olyan levelet — folytatta még mindig dühösen az asszony — amely tele van lángoló szerelemmel és akkor sem kaptam meg! — De hiszen megkaptad, szivecském! Csak éppen négy évvel későbben .,. Palásti László Szüreti mulatság Békéflerikedtem a jóságos őszben. — Szüreti mulatság? Eh . .. Nótázás. Must. Csárdás. Bográcsgulyás. Éppen úgy, mint száz éve, mint tán ezer éve. Kedves, de unalmas. Semmi új színfolt. A nemjóját... — szisszentem fel, mert nagyot ugrott a kocsi, s én alaposan belevertem térdemet egy kanna peremébe. Éreztem, tudtam, hogy térdem táján új színfolt, mégpedig kékeszöld keletkezik. — Már pedig lesz űj — ígérte Koppantó bácsi és szíves szeretettel zötyögtetett föl, a mély útban, a fényborította dombtetőre. A közös gazdaság kellemeskülsejű présháza előtt - Koppantó néni viruló lánya, a Ter- ka és öt tragikus külsejű, hanyag eleganciával, de mérték- tartással öltözködött, idősebb férfi fogadott bennünket. ■— Jó napot — mondták dühösen, és egyszerre és lesújtva. — Egy csöppet kijöttünk a levegőre. — Egészségükre váljék — kívánta Koppantó bácsi. — Nincs kedvük egy pohár riz- ! lingre? Jó szívvel adnám. A | sajátom. Vagy tán danolnának | egyet... Az öt férfiú szeme felszikrázott, és nagyokat nyeltek. — Semmi nóta. Semmi bor. ' Nekünk éppen elég dolgunk | van most — mondták ingerülten, és eltűntek egy szerény, keskeny ajtónyíláson át. — Hát ezek mifélék? — Eh — legyintett Koppantó néni. — A fene mindig ilyenkor hozza ide őket. Ne törődj velük egy cseppet sem. Már amit, és ahogy tudtam, úgy, és annyira segítettem és el is feledkeztem a temetkezési alkalmazott külsejű személyekről. Csak alkonyaikor találkoztam velük ismét. Üveges szemekkel meredtek a semmibe, és a tornác sarka, ahol ácsorogtak, olyan volt, mint egy bús ravatalozóhelyiség. — Na, dehát igazán — kérlelte őket Koppantó bácsi — ilyet csak nem tesznek velem! Most elmenni! — Szép lányok vannak ám errefelé — mondotta Koppantó néni. — Már alig várják magukat...! Fél óra múlva kezdődik a mulatság! Hallottam, hogy azok mint hördülnek fel halkan. — Csak egy falást egyenek — kérte szépen Koppantó néni — Bennünket nem lehet megvesztegetni — kiáltozták azok és meglengették hervadt aktatáskájukat. — Hol a kocsink?! Most már Terka kérlelt. Gyönyörű volt, kívánatos. — És ha én táncoltatnám meg a kartársakat? — Mi már meg lettünk táncoltatva — kesergett az öt komor férfiú. — Hiszen Itt minden rendben van! A revizorok megtört csapata elsüvített. — Lett volna csak egyetlen hibácska — mondta Koppantó bácsi. — A lett volna csak a mulatság. No. kölyök — fejezte be Koppantó bácsi a revizorok szüreti mulatságát — nem hányhatod a szememre, hogy nem volt valami új is a mi szép szüretünkön! Darázs Endre A frufru A FIATAL fodrászlány tarkó alatt, set oldalt arányúit a fényes, hosszú hajzunatagnak, kicsit megemelte, s ennyit szólt; — Szép naigyon. Milyenre akarod? A kislány, aki eddig némán nézett farkasszemet önmagával a tükörben, megrezzent — Nem tudom. Anyu azt mondta, hogy... összehúzta magát a széken, már vállig sem ér önmagának. Anyu ott settenkedett valamelyik sarokban, makacsul és ellentmondást nem törően. Ingerültsége belengte a fodrászszerek illatával terhes levegőt, s nem engedte megszólalni a gyereket. Pedig jót akart. Ű mindig jót akar! A kis fodrászlány tökéletesen ismerte ezt a szituációt. Alig pár évvel volt idősebb a gyereknél: éppen csak túl e szánandóan gyönyörű koron, amikor annyi mindent akarunk. és oly keveset szabad. De a haj látványa megbűvölte. Ravaszkodni kezdett. — Nézd, kitalálunk valami csuda klasszát. Hazamész, aztán csak néznek. — Hát persze — kapott szavain a gyerek. — Három éve lesz, hogy növesztem, most már lehetne kezdeni vele valamit, de anyu mindenbe beleszól. Üjból nőni kezdett. Válla már két oldalt eltakarta a nagy támlásszék görbületéi: a szeme harciasán csillogott — Mindegy. Csak elöl frufru legyen! A másik nevetett inkább önmagának, de cinkosan. Két keze gyorsan járt. amint elő- s-zedte a kellékeket. Az ilyen munkákat szerette. Mert mi ez itt? Egy első frizura, a legprímább anyagból. Bontatlan tiszta fürtökből, s az is biztos, hogy a gyerek most már meg nem mukkan, míg Selmeczi Tóth János: MESTER ÉS MÜVE azt nem mondja neki, hogy kész. Izé-mizé, hókusz-pó- kusz. tessék csak ide bízni!! Az a kis buta meg. ha nem szégyelli még a szemét is becsukta volna, hogy se lásson, se halljon. O mar kimondta a szót. a többi nem az ö dolga. Két kezét összekulcsolja a kendő alatt, lábát megtámasztja a fényes vason és ül. Lelkileg kilépett e borza- dályból, ott lebzselt a pajtásai között, egy kóla pezsgése házibulis, vékony ujjai között nagy karéj zsíros kenyérrel. — Látod Erdős, a te őseid belevaló felnőttek. Elmentek az őserdőbe kinint meg malária elleni szérumot osztogatni a szegény, rászoruló afrikaiaknak. hogy mi ott nyugodtan hábézhassunk. A nagymama meg nem sok vizet zavar. — NA, PERSZE — mondja Erdős, és nem tudni mi van a szemében. Hogy nem adná-e oda az egész házibulit egy zavart atyai krákogásért? Csak hát ezt nem lehet kimutatni. Babrál inkább valamit a kazettás magnón, s a zene fölerősödik. — Majd a tavast szünetben megint elmegyek hozzájuk. Küldik a jegyet, a nagymama összecsomagolja a cuccom. aztán gyerünk. Csak azt ne higgyétek, hogy nagy öröm. Én aztán elmondhatom, hogy unom már a banánt. Valóban rossz lehet szegény Erdősnek. Még szerencse, hogy a srácokkal olyan jól megvan. Mert jó srác ő is. Megkérdik tőle: Milyen sálad van már megint, te szegény? ... s csak ennyit válaszol: — Azt mondta a nagymamám, hogy ezt vegyem föl, mert nagyon hideg van. — Hát nem aranyos az ilyen krapek? KÖZBEN a fodrászlány dolgozik. Oldalt, a halántéknál már kivette azt a csúf pajeszt. és a fruírut nyírja. Alsó ajkát ráfeszíti a fogsorára, s picikét a nyelvét is kiölti. Erzsi az ujja érintéséből érzi a biztonságot. Az is eszébe jut. hogy mi lenne, ha fodrászatot tanulna. de elhessegeti az ötletet. — Meg mit nem!? Esetleg, ha mindenki olyan jó kuka módjára ülne a székben, mint ő. — Gyere gyorsan? Szabad az egyik búra. Ez a legrohadtabb. Ez a negyed óra. hogy mit tudnak dumálni az asszonyok? Akik meg most itt vannak, ráadásul olyan ráérős otthoniak, hiszen két óránál nem lehet több az idő. Szerencsére gyorsan végeznek, s ott ülhet negint a tükör előtt. Hazár- dírozik, most valóban lehunyta a szemét: csak akkor akarta látni magát, amikor már teljesen kész a frizurája. — Na. most nézd meg magad! A KISLÁNY dühöt és (fia* dalt érez egyszerre, mert látja, hogy a nagymamának valójában tetszik az újfajta hajviselet, csak hát ő mindig így beszél. Fenyegető hangsúlyaiban tulajdonképp remény bújkál. hogy hátha nem lesz semmi baj. Később megjön atra. aki szintén dinlomatikus kétértelműséggel burkolózik. Megnézi a hajkölteményt és legyint: — Maid anyuval elintézed. Öltözködés, kimaradás. s minden ilyen finomság őrá tartozik. — Most miért nem lehet megmondani, hogy neked, hogy tetszik? — Mert nem lehet Ha azt mondom, hogy jó és szép, te rohansz anyuhoz és lelkendezel: Igen. mert aounak is tetszik! — aztán tudod mi a szöveg? — Tudom. Hogy egyformák vagytok, meg hogy megőrülök veletek. Bemegy a kuckójába és szenved. Kipiszkál a polcról egy könyvet, belelapoz és leteszi. Tanulnia kéne, de ahhoz még nincs ereje. Végül a műszaki rajznál köt ki, abba legalább bele lehet merülni. Föltűzi a rajzlapot, mindent előkészít az ebédlő- asztalon, s dolgozni kezd. A műszaki rajz jó, mert közben bekapcsolhatja a rádiót. Tele lesz a szoba lllésékkel meg az Omegával, s lassan eltelik a délután. Arra riad fel, hogy szól a csengő, mert anyunak nincs előszobakulcsa. Az apja megint diplomatikus: 5 megy ajtót nyitni. Szokásához híven széttárja a szatyrot, szemrevételezi az esti zsákmányt — Valami Igazán finomat nem hoztál? — De igen! Magamat! Nagynehezen Erzsi is kimerészkedik. Sunyin áll az aj* tó négyszögében,, féloldalasán; a íruu'ut nem mutatja. Az édesanyja rámol, csendesen röpködnek sztereotip kérdéséi. — Mi volt az iskolában ... feleltél ... miért nem feleltél? ... aztán felnéz: — És a hajad? Fodrásznál voltál, úgy tudom. Erzsi szembe fordul vele. Jöjjön, aminek jönni kell! Arca bizonytalanul elszánt, szemé oen kétség és ellenállás lappang egyszerre. A szemöldöke feletti tejfehér csík villog: megmásíthatatlan bizonyosság. Az asszony mindent ért, s még föl is dereng benne egy sok évvel ezelőtti arca a gyereknek, amikor szintén frufruja volt, csak persze kis- lányosabb, szelídebb formában. Elmosolyodik és legyint. — Na, jól van! Egész tűrhetően nézel ki. — Hát nem haragszol? Így maradhat?
