Nógrád. 1970. október (26. évfolyam. 230-256. szám)

1970-10-18 / 245. szám

Igény és valóság

Mi van a számok mögött?

Mnnkásvares — muokáskultúra néikút ?

Meditáció a televízióról

A TELEVÍZIÓT sokan öszszetéveszitik az aty »úristennel. Minit a legfőbb érvet, utolsó menedéket, a segítség kiapadhatatlan forrását emlegetik — vagy kegyetlenül szidalmazzák. Pedig a televízió nem atyaúristen, csodákra nem képes, tehát jogtalan — sőt oktalan — az állandó szidalmazása.

Nézzük, kik azok, akik a csodákat várják. Azoik, akik azt szeretnék, ha a televízió máról holnapra megváltoztatná az emberek gondolkodását} ízlését, elsősorban művészi igényeit. Ügy képzelik, hogy a tévének szünet nélkül remekműveket kellene sugároznia, meg olyan ismeretterjesztő, felvilágosító műsorokat, amelyek egyértelműen biztosítják a nézők tudásának gyarapodását, kultúrájának növekedését, gondolkodásának harcos társadalmi töltését. Akik ezt — illetve csak ezt — várják a televíziótól, azok többnyire kényelmes és rest emberek, akik sok-sok más munkát, törődést, türelmet szeretnének megtakarítani, és mindezt a tévé nyakába varrni. Arról pedig láthatóan megfeledkeznek, hogy az emberek gondolkodását nemcsak a tévé formálja, hanem sok és másféle tömegkommunikációs, tehát információkat közvetítő eszköz mellett, sőt azok előtt: mindennapi tapasztalataik. Az, hogy mit csinálnak és mit tapasztalnak munkahelyükön, a közértben, a családjuk körében, barátok között, a tanácstag fogadóóráján, és így tovább.

A tévé és minden más tö- megiközlési eszköz hatása csak ezek után következik. S arról is megfeledkeznek a csodavárók, hogy az opera, a szimfonikus zene, Shakespeare drámája, klasszikus művészi érték ugyan — amit a mainál sokkal több emberrel kellene megismertetni —, de a könnyűzene se fog soha kimenni a divatból. A twászt lassan ismeretlen tánc lesz a tinédzserek körében, a beat- muzsika is könnyen megko- kip, s eltűnik majd — ha megtette kötelességét —, de az ilyen típusú zene és tánc igénye, ugyanolyan örök érvényűnek látszik, mint a valódi klasszikus művészi értékek.

S kik azok, akik szidalmazzák a televíziót? Azok az új

— néha régi — készüléktulajdonosok, akik délután öttől a televízió híradójának második kiadásáig kizárólag kabarét, táncdaiössaeáilítást, krimit szeretnének látni, hallani, s ehhez legfeljebb a fooit, négy- évenként egy-egy olimpiát, esetleg egy jobban sikerült Ki-mit-tud-féle vetélkedőt en_ gednének hozzátenni. S szidják persze azok is, akik az előbb emlegetett csodákat várják, s azután azt tapasztalják, hogy a televízió nemcsak klasszikusokat ad és nemcsak magas szintű ismeretterjesztést végez, hanem krimit is sugároz, kabarét is közvetít, tánedalműsort is ad, focit is, meg vetélkedőt is. Szidják ilyenkor a tévét, mert úgy vélik, nem teljesíti megfelelően népművelő feladatát.

DEHÁT valóban, teljesíti-e a televízió ezt a nagyon súlyos és valóban elsőrendű feladatot? Nem érheti már semmi gáncs, sem szidalom, mert minden a legnagyobb rendben van? Nem, ezt maguk a televíziósok sem állítják, hogy így lenne. Bár az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy sok — főként nyugati — országnál összehasonlíthatatlanul jobban teljesíti a mi tévénk népművelő funkcióját. A legigényesebb műsorok közé tartoznak például a különböző tudományos előadások — Delta, Antenna, Integrál —, s a színvonaluk eredményeként meglehetősen népszerűek is., Rendkívül nagy energiát fordít a Magyar Televízió a képzőművészetek, a zene, s újabban most már az irodalom — Nyitott könyv — színvonalas propagandájára Í6. Színházi közvetítései, filmműsorainak egy része, az önálló tévéjátékok többsége ugyancsak az igényes ízlésű nézőt, vagy éppen ezen igények megszületését kívánják elősegíteni. A Fórumhoz hasonló sikeres politikai műsorok népművelő hatásáról most ne is beszéljünk.

Hol érheti a legtöbb vád a tévé háza táját? Éppen az „egyéb” műsorokban. Két szempontból. Az egyik: még mindig nem ritka, hogy rossz filmekkel, krimidömpinggel

— elsősorban az ilyen produkciók mennyiségével — nem annyira a fejlődést, mint inkább a rossz igények újratermelését segítik elő. Ez azonban a ritkább eset. A másik:

szórakoztató műsor kell — közte krimi is, táncdal is, kabaré is —, de nem nagyon szerencsés, ha ezek a kifejezetten szórakoztatónak szánt produkciók alacsony színvonalúak. Nem a műfajok azok, mert ebben nincs alacsonyabb- és magasabbrendű, hanem saját műfajukon belül, a saját maguk által vállalt feladataikhoz mérten gyengék. Nagyobb szűrés, magasabb kritikai mérce bizony nemritkán elkelne a szórakoztató műfajban. (Nem azért, hogy kevesebb legyen bennük a szórakozás, éppen ellenkezőleg, hogy jobb legyen a szórakozás.)

S ha a tévé népművelő feladatairól, lehetőségeiről beszéltünk, ma már nem lehet kikerülni, hogy arról a „fenyegető veszedelemről” ne ejtsünk szót, amely vészesen közeledik a tévé ege fölé. Ez pedig a második csatorna. Azért idézőjeles veszedelem ez, mert végül is a második műsor nagyobb választékot adhat, időben, percben, órákban mérhetően több művelődési, kulturálódási lehetőséget kínál az embereknek. Mégis, mi benne a veszedelem? Az, hogy eddig nézte—nem nézte a néző, nem kapott mást, mint amit ezen az egy csatornán sugároztak. Ha kettő lesz, nyilván válogatni fog, arra a sávra tekeri a gombot, amelyiken inkább kedvére való műsort talál. Könnyen elképzelhető, hogy ha például egy Antenna jellegű tudományos riportműsor és egy krimi közül lehet majd választani, akkor a nézők nagyobb része valószínűleg a krimit választja. S ha, a televízió műsorszerkesztői ígérik is, hogy az ilyenféle párosítást elkerülik, végül is mindig két műsor lesz, s ez nem mindig szolgálja majd a jobb népművelést.

EZ A JÖVÖ zenéje — és veszélye. Jó lesz már előre gondolkodni róla, mert bizonyára nem csak a televízió műsorszerkesztőinek és -készítőinek kell a helyes arányokat megtalálni, de a népművelés valamennyi munkásának segíteni kell majd abban, hogy a két műsor ne csökkentse, hanem inkább növelje a népművelő televízió hatékonyságát.

Bernáth László

A Nógrád. megyei Építőiipari Vállalat salgótarjáni KISZ- klübjában pár hétig egyik Nógrádiban élő képzőművészünk alkotásai várták az érdeklődőket. A kiállítás megnyitásain a művész isi jelen, volt és elbeszélgetett az érdeklődőkkel. Kevesen voltak! Igaz, az effajta kezdeményezés is kevés. A vállalat ifjúsági szervezetének kezdeményezése példa lehetne a többi ipari és mezőgazdasági üzemünk számára is — írtuk akkor beszámolónkban.

De hogyan is állunk a művészeti ízléssel? A szocialista forradalom lehetővé tette azt, hogy elviLeg és gyakorlatilag a legszélesebb rétegek hozzáférjenek az értékes művészeti alkotásokhoz. Sajnos azonban tény, hogy a művészeti ízlés mégsem fejlődött az utóbbi években sem olyan ütemben, amint a lehetőségek engednék.

Munikásállam vagyunk. Sál- gófarjámnól és Nógrádról szintén úgy szoktak beszélni az országban, hogy munlkásváros, rounkásmegye. Munkás:, és paraszttömegeink művészeti ízlésvilágáról azonban — valljuk be — keveset tudunk.

Statisztikai adatokkal természetesen rendelkezünk. Ezúttal a képzőművészeti ismeretterjesztésről, illetve nevelésről kívánunk szólná. Lássunk tehát e vonatkozásban néhány adatot. A népművelési intézet 1969. évi statisztikai tájékoztatója szerint Nógrád megyének nincsen oka a szégyenkezésre, a számok igen kedvező képet mutatnak. Tavaly Nógrádban tíz képzőművészeti kiállítás volt, hét városban, három pedig falun. Ezeket összesen 14 296 látogató tekintette meg. a városi tárlatokat 5812, a falusiakat 8484. Az ezer lakosra jutó látogatók száma összesen 60, városban 114, falun 46. Milyen helyet foglalunk el más megyékhez képest? Nincsen okunk a panaszra. Tavaly rajtunk kívül csak Pest megyében nyitottak több kiállítást A legtöbb városi tárlat Veszprémben és nálunk volt, a községi kiállításokkal is első helyre kerültünk Pest és- Komárom megyével együtt. A látogatók számát tekintve a negyedikek vagyunk, de Baranyában, Békésben, Tolnában és Zalában egyáltalán nem is volt kiállítás. Ezer lakosra Veszprémben 154

J

ósorsom a minap egy

olyan „vendéglátóipara egységben” engedte meg elfogyasztanám ebédemet, amelyet üzemi étkezés számára is igénybe lehetett venni. így nyílt alkalmam tanulmányozni a magyarországi „osztályviszonyok” újabb kori és rendkívüli alakulását. Legalábbis, ahogyan ezek a píncéri magatartáson keresztül sajátságosán tükröződtek.

Uraságom a lehető legudvariasabb szervírozás mellett vehette magához a rántott bordát, a szomszédos asztal- társaságban levő fiatalok pajtáskodó egyszerűséggel jutottak a menühöz (mintha azt mondta volna: ma ez van komám, ezt kell szeretni). A ranglétra legalsó . fokán az a görnyedt hátú, erősen kopott régimódi ruhában elhelyezkedő nénike foglalt helyet, aki a legolcsóbb levest és feltét nélküli főzeléket rendelt. Eme vakmerőséget még megtetézte azzal, hogy italként egy pohár vizet bátorkodott kérni. Mindez talán nem is tűnt volna fel annyira, ha a mellettem helyet foglaló fiatalok továbbgyöngyöző vidámságát nem tetézi egy megjegyzés:

— Nézd csak, hogy tankol az öreglány — szólt az egyik fiú, és a „bemondás” általános tetszést és az étterem hangulatához kissé túlméretezett kacagást váltott ki az asztaltársaságból.

Én is a megjelölt irányba néztem, és azt láttam, hogy az „öreglány” tényleg „tankolt”. Én azonban az öreg- lány helyett a fentebb le^taÉÉrnaitéi. iJLgyzét

Az emberi megbecsülésről

írt őse hajú, tiszteletre méltó nénikét láttam, a tankolás pedig úgy történt, hogy az eléje tálalt ebédet jól láthatóan megfelezte, és a levest egy kis nyakas üvegbe, a főzeléket pedig egy ütött- kopott piéhdobozba rakosgatta, kínos gonddal, hogy egy csepp se vesszék kárba. Féltő gondoskodásában az se zavarta meg, hogy a hangoskodó fiatalok fitymáló megjegyzéseket tettek a felszolgált étel minőségére és nagyvonalú turkálás után java részét ott is hagyták.

Szerettem volna sugallni a fiataloknak, hogy a szóban- íorgó „öreglány” jó pár esztendővel előbb ugyanolyan vidámságra született, az élet szépségei felé szomjasan tárulkozó lelkű fiatal volt, akárcsak ők. Fiatal volt, ambíciókkal, tettre törő vágyakkal teli ember, aki talán hegedűművésznek készült. Szép álmai összhangjait azonban két világliáború embertelen diszharmóniája egy életre megzavarta. Mire a sok rombolás után, saját álmai romhalmazán is összegezhette az életét, az ifjúság örömtele- nül röppent el fölötte, megöregedett, anélkül, hogy igazán fiatal lehetett volna valaha.

Tankolni pedig azért tankol minden délben, mert a havi egyezerkótszáz forint fizetéséből még beteg nővérét is el kell tartania, akinek az a törékeny kis „öreglány” egyetlen támasza. Ezért tankol minden délben, hogy a másik „öreglánynak” is jusson abból a „pocsék” ételből, amelyben a fiatalok csak turkálni tudtak. Minden délben csal az „öreg- lány” — Móra után bátran mondhatjuk —, napjaink ama ritka csalói közé tartozók, aki önmagát csalja meg a testveiéért. Amihez már azért is tiszteletre méltó lelkierő kell, mert a „fél” ebédhez egész embernek kijáró jó étvággyal rendelkezik. Ha én pincér lennék, minden délben tisztelettel szolgálnám ki az összes ha- sonsorsú „öreglányt”.

Azt tanítjuk és tanulják a ma fiataljai is, hogy egyes rossiz emlékű közmondásunk igazát egyre tisztuló és szépülő életünk gyakorlatában nem szabad igaznak elfogadnunk. Ezek közé tártozik a „Pénz beszél, a kutya ugat” is, de mint az előbbi történetünk mutatja, nem mindig és nem mindenütt.

Sajnos, az élet számtalan területe kínálja az ellenpéldát. Vasúton utaztomban hallottam — meglehetősen felháborodva és elítélően mesélték az utasok. Egy anyuka piaci bevásárlás után csomagokkal magpaikoltan várakozott az indító állomáson, négyesztendős kisfiával. Amikor a vonat befutott, a kisfiút és a könnyebb csomagokat elhelyezte a fülkében, majd leszállt, hogy egy terjedelmesebb csomagot személypoggyászként feladjon. Amíg ezt az ügyet intézte, a fiatal forgalmista elindította a vonatot. Hiába kérte az anyuka, hogy állítsa meg a még alig haladó szerelvényt, nem volt hajlandó. Baj nem történt, mert az anyuka lemaradása miatt kétségbeesetten zokogó kisfiút az ismerősök és a vasút utazó személyzete pártfogásába vette, és hazajuttatta, de ugyanígy szerencsétlenséget is okozhatott volna ez a bürokratikus, lel- ketlenség. S mint ilyenkor szokás, az utasok a példák sorát emlegették, amikor na - gyonis meg lehetett állítani a vonatot csak azért, mert egy utas nem volt hajlandó 17,50 forint büntetést kifizetni ...

lyan társadalom építé- sén fáradozunk,

amelyben ez a szó: ember, végre büszkén és szépen hangzik. Ne engedjük, hogy az anyagi érdekeltség rosszértelmű túlhajt,ása, a pénz hatalma és kívánása megalázza bennünk és másokban is az emberi méltóság kiteljesedését.

Csukly László

tárlatLátogató jutott, itt is az előikelő második helyen vagyunk, hét megyében nem is beszélhettünk látogatókról. (Még egy adat, kiegészítésül. Czinke Ferenc Munkácsy-dí- jas grafikusművész tavaly hét egyéni 'kiállítást rendezett, egyet Budapesten, ötöt városban, egyet falun. Az országban neki volt a legtöbb tárlata.)

★

Mégsem lehetünk elégedettek.

Ennek több oka van. Pusztán a számok ugyanis csak akkor lennének megnyugtatók, ha világosan látnánk azt is: mi van a számok mögött? Ezt viszont nemigen tudjuk. Sajnos, e sorok írója is kénytelen csupán sejtésekre szorítkozni akkor, amikor azt kutatja, kik látogatják alkalomról alkalomra a képzőművészeti 'tárlatokat. >

Egyik gondunk tehát az, hogy Nógrád megyében semmiféle művészetszociológiái és hatásvizsgálattal nem rendelkezünk, Sejtjük, hogy például a tavalyi 25 salgótarjáni színházi előadás látogatói között (a megyei művelődési központ bérleteseiről van szó) csupán néhány százalék lehetett fizikai dolgozó, munkás és1 paraszt. De nem tudjuk, hányán vásároltak egyénileg jegyet, vagy más művelődési házak színházi előadásait milyen tömegben látogatták? A képzőművészeti kiállítások közönségének összetételéről még ennyi fogalmunk sincs. Tapasztalatain szerint a megnyitókon nagyjából mindig ugyanaz a közönség látható, s közöttük a legtöbb az értelmiségi dolgozó és a középiskolás diák. Mindezt sejtjük, gondoljuk. De nem tudjuk! Égetően szükség lenne tehát az említett vizsgálatokra, amelyet, persze, nem ártana a közművelődés más ágaira is kiterjeszteni. Az előrelépésnek ez nélkülözhetetlm előfeltétele.

Valószínűleg — erre sem kaptunk ugyanis pontos felvilágosítást illetékes szervektől, mert ők sem rendelkeznek adattal — a kiállításokra invitáló meghívókat sem küldik ki az üzemekbe, illetve legfeljebb a gyárigazgató, üzemvezető top belőle. Igaz, a falragaszokat időben kirakják. a legtöbb esetben. Az igény felkeltésére azonban pusztán a plakátok nem alkalmasak. így adódhat az a furcsa helyzet, hogy bár a lehetőségeink megvannak, sok kiállítást is rendezünk, sokan meg is nézik, de a munkásvárosban éppen a munkás hiányzik a tárlatokról. Mert a művészetszociológiái és hatás- vizsgálat hiányában képtelenek vagyunk a megfelelő módszerek kidolgozására!

Megteremtünk tehát építé- tészetileg. s ipari struktúrájában is egy fejlődő, korszerű kisvárost. Egyáltalában nem tudjuk azonban, hogy az életforma is ugyanilyen korszerűen fejlődik-e? Sejtjük, hogy nem.

A vizsgálatok elvégzése után — s annak hiányában is, amennyire lehet — szükség lennie például a szocialista pari gádmozgalom kulturális vállalásainak komolyabban vételére. Az üzemi párt-, KISZ_ és szakszer vezetek segítsék megfelelő módszerekkel a brigádokat, hogy e vállalásaikat ne csak adminiszt- ratíve teljesítsék.

Az is gond. hogy kevés esettől eltekintve, képzőművészeink nem találkoznak, nem is tudnak találkozni, a fizikai dolgozókkal. így a modern művészeti irányzatok és a dolgozók közötti szakadék nem enyhül. Igaz, néhány művészünk gyárakban kap ösztöndíjat. Több kellene. Hallottuk azonban dolgozók között azt a megjegyzést is, hogy ezek olyan alapokat érintenek, amelyek a vállalat nyereségiességét befolyásolják. Ez idegenkedést is szülhet, tisztázása tehát szintén fontos.

Még más dolgokat is említhetnék. Ügy véljük azonban, hogy eredményeinket becsülve, a jövőben még módszeresebben kellene élnünk valóban meglevő lehetőségeinkkel.

T. E.

Fotózzon a NÓGRÁD-nak!

Szerkesztőségünk pályázatot hirdetett. Az I. díj: 2000 forintos, a II. díj: 1500 forintos, a III. díj: 500 forintos vásárlási utalvány. A fotópályázat október 1-től 1971. március 31-ig tart. Bárki többször is küldhet fényképeket, így több pontot szerezhet és nagyobb eséllyel vehet részt a pályázaton.

Koós Pál (Salgótarján) .,Az évad legnagvobb sikere” (színházi jelenet.) Ezt a fényképet a zsűri 1 pontra értékelte

NÓGRÁD - 1970. október 18., vasárnap

7