Nógrád. 1970. szeptember (26. évfolyam. 204-229. szám)
1970-09-06 / 209. szám
Leonyid LenesRévész Tibort A tehetség Válogatott vidámságok A központból felhívták a nagy élelmiszerbolt vezetőjét; — A nemrég megüresedett eladói állast egy bizonyos Zso- ra nevű fiatalemberrel kell betölteni! — közölte röviden a főnök. — Ez a Zsora különleges eladói tehetség. Fogadják' hát kellő szeretettel, s szervezzék meg a munkáját oly módon, hogy a bolt eladói kollektívája Zsora példája nyomán sajátítsa el a korszerű kulturált kiszolgálás legapróbb fogásait is. A boltvezető sértődötten jegyezte meg, hogy jó. jó. a bolt eladói mindenkor készek arra. hogy fejlesszék magukat, bár az ö kollektívájuk sohasem kullogott az utolsó sorban. Zsora, az atlétatermetű tehetség három nap múlva érkezett meg és a halosztály pultja mögé került. Az első vevő mozgékony, molett néniké volt. Sokáig nézte, szemlél- gette a halállományt. i i — Nehéz a választás- néni? — kerdezte búgó hangon Zsora. — Nehéz bizony! — Parancsoljon, például, rombuszhalat. Csodálatos különlegesség! Olyan finom a hú. sa, mint egy tündérleany csókja. Persze, azt is meg kell mondanom. hogy az idősebbeknek nem ajánlhatom teljes felelősséggel, mivel eléggé zsíros. Az öregasszony el volt ragadtatva Zsora behízelgő modorától. Csicseregve kérdezte meg: — No, és akkor mit ajánl az idősebbeknek? — A maga aranyos kis jóakaróját, a tőkehalacskát. Az érelmeszesedés ellenségét. — Jó, jó. hát akkor ebből adjon kedvesem — mutatott a néni ragyogó szemmel a kínált árura. — Ó, igazán köszönöm a kedves figyelmét! — zsongott Zsora baritonja. A vevő a pénztárnál megjegyezte: — Az önök új eladója dicsérni valóan figyelmes, kedves. .. — Pedig semmi dicsérni való nincs benne —, legyintett a pénztárosnő. — Csak hajlong. meg riszálja magát a vevők előtt!... Az üzlet egyéb osztályairól át-átjöttek napközben az eladók. hogy megtekintsék a tehetséges Zsora kiszolgálói módszerét. Aztán egymásra ka csintottak- és azt mondták: — Nézzetek csak. hogy riszálja magát! Már tíz napja dolgozott Zsora az üzletben a vásárlók legnagyobb megelégedésére, amikor a boltvezető felhívta a központot: — Nagyon kérem, drága igazgató elvtárs, szíveskedjék minket ettől a Zsorától megszabadítani! — Csak ne olyan hevesen! — szólt vissza a főnök. — Hát nem veszik észre. hQgy ez a fiú valóságos kereskedelmi zseni?! — Már hogyne vennénk észre, ám ennek ellenére ts kérem. szabadítson meg minket ettől a tehetségtől! A kollektívánk annyira morog már... — Morog, morog!... No. és miért morog? Mi kifogásuk van Zsora ellen? — Azt mondják a dolgozók, hogy Zsora túlzottan udvarias- kodik. riszálja magát, szinte megszédíti a vásárlókat. .. Szóval nem illeszkedik bele megfelelően a közösségbe. A vonal túlsó végén kétség- beesett hallgatás volt a válasz, de aztán ismét megszólalt az igazgató: — No, tessék, most küldhe- tem a harmadik üzletbe!.... És mindenütt ugyanaz történik vele! Én bizony isten nem tudom, mit kezdjek ezzel a Zsorával... A vonal innenső végén udvarias köhintés hallatszott. — Küldje az igazgató elvtárs az automataüzletbe. Ott nem lehet szálka az eladók szemében, hiszen ott nem kell emberekkel bánnia. — Remek ötlet, igazán remek ötlet! — kiáltott fel az igazgató. És Zsora, a tehetséges Zsora, a kiszolgálók gyöngye azóta Is ott kamatoztatja a tehetségét, ahol nem kell emberekkel foglalkoznia. Fordította: Krecsmáry László Móra Ferenc megpróbálkozott a színpaddal is. Makón mutatták be Csöszfogudas című színpadi tréfáját Juhász Gyula és Réti Ödön. továbbá József Attila is szerepeltek még ezen a nevezetes estén, és előadás előtt levetették magukat négy másik, művészemberrel és Móra Ferenccel együtt. Mikor az emlékezetes fénykép megjelent egy makói kirakatban. a tanyasi népek megállották előtte, és találgatták. kiket ábrázolhat? — Ezek bizonyosan az aradi tizenhárom lösznek — vélekedett valaki, mire a szomszédja, egy hatalmas bajúszú öreg magyar óvatosan megjegyezte: — De hiszen sógor, itt he. ten vannak! — A többieket alkalmasint mán kivégezték — hagyta helyben az előtte szóló... JÚLIUSI Bú EK Az egyik budapesti színháznál működött egy zenekari tag. akinek szépen jövedelmező mellékfoglalkozása a kótamásolás volt. ő írta ki a stimmeket a . partitúrából, de nem is ezzel a munkájával kereste a legtöbbet, fia- nem az ajándékokból, melyekkel a zeneszerzők, ha muzsikájuk sikert aratott, örömükben elhalmozták. Egyszer júliusban elfogta a világhírű Kálmán Imrét a Király SzínházbaA, ahol a Csárdáskirálynőt játszották véget nem érő sorozatban. — Meleg ide — hőség oda — mondotta a komponistának — telt házunk van ma is. Tódulnak az emberek a Csárdáskirálynőhöz! A kiváló szerző igent bólintott, de egyébként — bár nagyon jól tudta, miről van szó —, nem nyúlt a tárcájához. Pillanatnyi csönd. — Haj, haj! — sóhajtotta a kótamásoló. — Sok a munka! Es milyen hőség van a zenekarban! Rettentően szomjas vagyok! — Igen? — szólt szórakozottan Ká\mán Imre, és másfelé nézett. A derék másoló kezdte nevén nevezni a gyereket. — Látta Kálmán mester az összes zenekari stimmeket? Ugye. milyen gyönyörűen, tisztán írtam ki való meny- nit? Azért a néhány fillérért, és éppen lakbérfizetéskor! Csönd. Hosszú, kínos csönd. A komponista nyugodtan szívta a cigarettáját. Ekkor megszólalt a csengő, kezdődött a következő felvonás. A hangjegyek tudós másolója körülnézett, valamin tűnődött, és végül — végső kétségbeesésében —. megragadta Kálmán Imre kezét. melegen megszorította és felkiáltott: — Hát akkor, kedves mester, boldog új évet kívánok! Mire a komponista elegáns mozdulattal benyúlt a belső zsebébe. .. A KRITIKA G. B. Shaw ifjú éveiben egy londoni újság zenekritikusa volt. Bírálata egy orvoskórus hangversenyéről mindössze a következő két mondatból állt: „Tegnap a londoni orvosok énekeltek. Emlékeztetni akarom őket arra, hogy amikor megkapták diplomájukat, mit fogadtak az orvosi hallgatásról!” A SZAKÉRTŐ Rátonyi Róbert. vidéken vendégszerepelt, egyik termelőszövetkezetünkben. A délutáni előadás után a tsz vezetősége meghívta a művészeket, hogy nézzenek körül a gazdaságban. — Legalább meglátják, hogyan dolgozunk, hogyan élünk, aztán, ha valami észrevételük lenne csak mondják meg bátran, jól esne, ha hozzászólnának a dolgokhoz. Hát ami a körülnézést illeti. arra Rátonyi szíves-örömest vállalkozott, de a hozzászólással, érezte valami baj lesz. Városi ember, nem nagyon ért az ilyesmihez, nem 1szakértő. De nem akarta, hogy megsértődjenek, éppen ezért, miközben kinn sétáltak a gazdaságban, egy helyen megállt, és szakértő arcot vágva, csöndesen megszólalt: — Ahogy ezt én elnézem, ebből nem lesz szép búza! A tsz elnök helyeslőén bólintott: — Nem ám!... Mert hogy ez — rozs! MŰVÉSZÉT A hires müvészasztalnál arról folyt a vita, hogy, a ,,művészet” szó miért nem fedi teljesen a német „Kunst” kifejezést. Néhúnyan úgy vélték, hogy a „Kunst" szó valójában több értelmű, legalább is árnyalatilag. Ezt mások kétségbe vonták. Fényes Adolf bácsi tekintélyére volt szükség most • már n vita eldöntéséhez. — No, ez aztán roppant egyszerű dolog — mondta a piktúra bölcse —, csak egy példára kell gondolni: Egy jó lűépet megfesteni — művészet: de eladni: Kunst! A FOGADÁS Mathieu Duval francia anatómus tréfás kedélyű ember volt. Egy napon így szólt egyik barátjához: — Rendkívüli emlékezőtehetségem van. Fogadok veled, hogy a párizsi telefonkönyv tíz oldalán levő neveket, úgy, ahogyan egymás után következnek, hiba nélkül elsorolom neked. Természetesen a lakcímeket és telefonszámokat nem, csakis a vezetékneveket! i — Tartom a fogadást tiz üveg pezsgővel! Kezdd eV — A nyolcvanadik oldalon kezdem: Duval. , . Duval... Duval.Duval... és így tovább a kilencvenedik oldal utolsó előtti soráig... A PISZTOLY Krúdy Gyula nyár végefe- lé a budakeszi omnibuszon döcögött kifelé a nyaralókkal. A közbiztonságról folyt a beszélgetés, és mindenki elmondta, milyen óvintézkedéseket tett. Egy férfiú elővett egy hatalmas pisztolyt. — Ezt — mutatta az omnibusz utasainak —, mindig magammal hordom, ha így omnibuszon megyek ki. Erdőn át vezet az út, nem. lehessen tudni. . . Megtámadhatják az omnibuszt... Amerikában sokkal különb dolgok is történnek. Krúdy Gyula elkérte a mordályt. Megnézte, majd így szólt: CSANADY JANOS A szabadság * Körbejárok, mint a kerge birka az akolban, az akol körül, aki elfuthatna, hogyha bírna, hisz’ hol belül van, hol körön kívül. Itt kutyáknak, amottan farkasoknak kitéve a villogó fogaknak, mik belé csak azért nem harapnak, nehogy elkapják a kerge-kórt, és úgy megkívánják a szabadságot, hogy érte a legvadabb rabságot vegyék magukra karámkerítések, gyapjúszívek és csillagok között! kezni? A férfiú bólintott: — Ezzel. uram. Az író elmosolyodott: — De hiszen ez játékpisz- \ toly! Ez lépésre se visz I A pisztolytulajdonos nem | hagyta magát: i — Pardon, uram. Van ne- 1 kém otthon egy gyönyörű, hatlövetű Browning-pisztolyom is! Krúdy < csodálkozása határtalan volt: ■— Hm. Otthon, uram? Hát mi az ördögnek tartja otthon? A férfiú a világ legtermészetesebb hangján válaszolta: — Na hallja, esetleges támadás esetén csak nem vetetem el magamtól azt a drága pisztolyt... \ Konsztantyin Pausztovszkij: Forgács virágok H a Irodalmi foglalatosságaimra gondolok, gyakran vetődik fel bennem a kérdés: mikor kezdődött? És hogyan kezdődik az efféle általában? Mi kényszerít rá első ízben, hogy tollat ragadjunk, és életünk végéig el se eresszük? Nehéz visszaemlékezni, hogy mikor is kezdődött Az 'íróság. mint lelkiállapot, nyilvánvalóan sokkal hamarabb alakul ki az emberben, mintsem valóban elkezdi a papírost piszkítani. Nagyon fiatalon, talán még a gyermekkorban alakul ki. Gyermekkorunkban, ifjúságunkban másnak látjuk a világot, mint érett szemmel. Gyermekkorunkban perzsé- lóbb a nap. sűrűbb a fű. bőségesebb a zápor, kékebb az ég. izgalmasan érdekes minden ember, akivel találkozunk. A gyermek bizonyos mértékig titokzatos lénvt lát min- rion f«|nőtthen '«even a? gva- liif r-oánsíl' a ti'. s/,pl‘sza t tV'kka1 fötfeavverzett . vasv botanikus aki tudja, miért zolr* a ■ fű Az életnek, a környező világnak ez a poétikus érzékelése. a legnagyobb adomány, amely gyermekkorunkból megmaradhat. Ha valaki hosszú, józan esz tendők során nem veszíti ei ezt az adományt akkor költő, vagy író lesz belőle. A kettő között végeredményben kevés a különbség. Az életet mindig újnak látni: ez az a termékeny talaj, amelyből a művészet sarjad. Gimnazista koromban természetesen én is verset írtam, olyan tömegével, hogy egy hónap alatt tele lett velük egy vastag iskolai jegyzetfüzet. A versek rosszak voltak, da- gálvosák. cikornyásak, de nekem akkoriban meglehetősen tetszettek. Rég elfelejtettem őket. már csak egyes versszakokra emlékszem belőlük Ilyesfélékre: Szedjünk virágot lám, hervadton lekonyul Halk cső oermetez a földre s amott, hol füstösbíborosán alkonyul Sárguló lombnak hull özönje. NÓGRAO - ’970 szeptemba 6., vasárnap De ez még semmi Minél többet írtam, annái jobban telezsúfoltam verseimet többé- kevésbé értelmetlen „szépségekkel” : Szádimért epedek. és opálként csillog a bánat Lassan elém terülő, hosszú napok lapjain ... Hogy miért csillog a bánat opálként, ezt sem akkor, sem most nem tudtam volna megmagyarázni. Elragadott a szavak csengése. Az érzelemmel nem is törődtem. A legtöbb verset a tengerről írtam Pedig akkor még jóformán nem is ismertem. Nem volt ez meghatározott tenger — sem a Fekete, sem a Balti, sem a Földközi —, hanem amolyan ünnepi „általános” tenger. Egyesített magában minden színt, minden túlzást, minden féktelen romantikát —. de hiányoztak tájáról az élő emberek, kívül volt az időn és a valódi földrajzi téren. Akkoribán ez a túlzott regénvesség-övezte szememben az egész földgolyót akárcsak valami sűrű légkör. m ajtékos.” vidám tenger I volt. szárnyas gályák, vakmerő tengerészek szülőhazája Partján smaragdként égtek a világítótornyok. A kikötőkben forráshoz hasonlatosan pezsgett a gondtalan élet. Soha nem látott szépségű barna bőrű nők égtek, szerzői akaratomnál fogva, kegyetlen szenvedélyek katlanában ... Az esztendők múlásával verseim valamit vesztettek dagá- lvosságukból Lassan kíszellő- zödött belőlük az egzotikum. De valljuk meg: a gyermekkor és az ifjúság nem lehet meg egzotikum nélkül, akár a trópusok, akár a polgárháború legyen is az egzotikum forrása. Az egzotikum adja meg az életnek azt a rendkívüli színezetet. amelyrp a fiatal és érzékeny léleknek oly nagy szüksége van. Diderot-nak igaza volt. amikor azt mondta, hogy a művészet feladata: megtalálni a rendkívülit a mindennapiban, és a mindennapit a rendkívüliben. Ma sem bánom, hogy gyermekkoromban annyira hatalmába kerített az egzotikum varázsa. Ki az, aki gyermekkorában nem ostromolt ódon várakat, nem szenvedett hajótörést foszlánnyá szakadt vitorlákkal a Magellan-szoros partjainál, vagy Novaja-Zemljánál. nem robogott az Uralon-túli sztyeppén Csapájewel, nem kereste a kincset, melyet Stevenson olyan ügyesen rejtett el a titkos szigeten, nem hallotta a zászlók suhogását a borodinói csatában, és nem kalandozott Mauglival Hindosztán dzsungeleiben? Sok időt töltök falun, olyankor figyelem a kolhozbeli gyermekek játékait. Mindig van bennük egzotikum: hol tutajon kalandozzák be az óceánt (a kevésbé . hangzatos „Borjas” névre hallgató kis tavat), hol a világűrbe repülnek, hol rejtélyes világrészekbe tesznek felfedező utat. A szomszéd gyerekek, például, ismeretlen országot fedeztek fel. Elnevezték „Óperenciá”- nak. Csupa öböl tavacska volt ez, amelyet annyira benőtt a sás. hogy csak a kellős közepén csillogott egy tükördarabka víz. Az egzotikum, persze, nem egyik napról a másikra, illant el tudatomból. Sokáig megmaradt a nyoma, mint ahogy megmarad a kertekben az orgona nehéz illata. Még a jólismert, sőt megunt Kijevet is átalakította számomra. Napnyugták aranya lángolt kertjeiben. A Dnyeperen túl villámok cikáztak a sötétbe!). Ügy rémlet. ismeretlen, nyirkos és fenyegető ország terül ott el, futó lombsusogással teli ország. A tavasz pirospettyes, sárga vadgesztenye-szirmokkal szórta tele a várost. Annyi volt a virágszirom, hogy esőzéskor kicsiny gátak képződtek belőle, melyek megakadályozták az esővíz lefolyását, és némelyik utcát kicsiny tóvá változtatták. Első után pedig úgy fénylett az ég Kijev fölött, mint a kristálykupola. Váratlan erővel tolultak emlékezetemben a költő szavai: Már a tavasz bűvös hatalma lángol Homlokán a csillagoknak. Milyen jó vagy. E hivságós világon Boldogságomat te hoztad Ehhez a korszakhoz kapcsolódik első szerelmem emléke, az a csodálatos állapot, amikor majdnem minden fiatal lányt szépnek láttam. Utcán, parkban, villamoson elém tűnő minden leányos jelenség — szemérmes, de figyelő pillantás, üde haj illata, fogak villanása félig nyílt ajkak mögül, karcsú térd a sjéllebben- tette szoknyácska alatt. hideg ujjak érintése — mindez azt ígérte, hogy előbb, vagy utóbb engem is elér az első szerelem. Erről szentül meg voltam győződve. Hinni akartam, és ezért hittem. Minden ilyen találkozásból érthetetlen mélabú fakadt. Így, versfaragásban és megfoghatatlanul hullámzó izgalmakban telt el szegényes és voltaképpen eléggé keserves ifjúságom. A versírást hamarosan abbahagytam. Beláttam, hogy amit csinálok, hamis — olyan, mint a szépen festett gyalúíorgácsból készült virág, vagy mint az aranyfüst. Vers helyett aztán megírtam első elbeszélésemet. Fordította: Szőllősy Klára I
