Nógrád. 1970. szeptember (26. évfolyam. 204-229. szám)
1970-09-06 / 209. szám
• ■rp.'-tTT1 Radványi Bamcr E1 d o Vállalatunk, a Lóding és Kaiabérgyár, nemrégiben két kitűnő munkatársunkat. Fehér Pétert és Fekete Pált kiküldte Eldorádóba. Azt a csöppet sem könnyű megbízást kapták, hogy próbáljanak ott felkutatni új piacot az Európában és a közeli földrészeken immár eladhatatlan termékeink számára. Küldetésük teljes kudarccal járt, a kint eltöltött három hónap alatt mindössze egy hatdolláros üzletet kötöttek; egy selymes lódingot, égy csontos kalabért, és egy jóféle pálinkás csutorát tudtak csak eladni, azt is az ottani múzeumnak, Ütjük nemcsak kudarcokban, hanem élményekben is gazdag volt. Hazánk fiai közül ők voltak az elsők, akik abban a távoli, legendás hírű országban megfordultak. Érthető hát a nagy kíváncsiság, amellyel hazatérésük után fogadták őket. Nekem nagy szerencsém volt: sikerült mindjárt másnap velük egy asztalhoz ülnöm az üzemi étkezdében. — Na. mi volt, hogy volt, meséljetek már! — unszoltam őket türelmetlenül. — Hát. kérlek, az egy tej- jel-mézzel folyó ország! — mondta lelkesülten Fehér. Fekete . lebiggyesztette a száját: — Az igaz, hogy mindenütt tej folyik, meg méz. Csakhogy többnyire közönséges kanna- tej és vegyes virágméz. Kilométereket kell menni, míg olyan patakra, folyóra lelsz, amelyikben pasztőrözött tej, vagy tiszta akácméz csörgedez. — Amerre csak jártunk! Hencidától Boncidáig folyt a bor, a drága lé! — folytatta töretlen lelkesedéssel Fehér. — Közönséges kövidinka — Jegyezte meg száraz tárgyilagossággal Fekete. Fehér tovább áradozott! r á d ó — Sült galambok röpködnek a levegőben! Az égből manna esik... . — Amikor, persze, nincs országos aszály, mint éppen most is! — vágott közbe Fekete. — Ami pedig a sült galambokat illeti, csak jóindulattal lehet rájuk fogni, hogy röpködnek. Alig harminc kilométer per óra az átlagsebességük. Elfárad az ember szája. amíg nagy lomhán belecammognak. — A kerítést, természetesen, kolbászból fonják... — De milyen az a kolbász! — vágott közbe ismét Fekete. * — Száraz, inas, mócsingos, rágós. Hja, az már nem/ a régi, világhírű eldorádói * kolbász, csak amolyan eldorádói módra készült töltelékáru. És az ellátás is akadozik. Gyakran kifogy a boltokból a kerítéskolbász, és sokszor fél esztendőt is kell várni, míg utánpótlás érkezik. — De ott csak három nap egy esztendő... — jegyezte meg szelíden Fehér kolléga. Fekete ezt sem hagyta ellenvetés nélkül: — De a szökőév négynapos. — Az emberek kacsalábon forgó házakban laknak ... — A menőké, természetesen strucclábon forog! — A közlekedést kényelmes varázsszőnyegek bonyolítják le... — A szőnyegek, mondanom sem kell, pecsétesek, foltosak, a rojtjuk szakadozott És már a legkisebb légköri zavarok esetén óráikat késnék... És így tovább. Ha Fehér fel- lelkesítefct Fekete azonmód lehűtött. Ezek után végképp nem tudom, hányadán állunk El- dorádóval. Szerencsére, a mi vállalatunk vezetősége azt vallja, hogy egy kudarc — nem kudarc, és tutira vehető, hogy hamarosan ismét küldenek oda üzletkötőt. Miloslav Svandilik: A. futballj egy Rettenetes lázban voltam: tud-e Klapper barátom jegyet szerezni a futball bajnokságra, vagy nem? Az eszembe se jutott. hogy becsap, annak ellenére, hogy közös főnökünk, Kosticka, előttünk jegyezte meg: — Hát, emberek! — egy tribünjegy nagyszerű dolog lenne! Érthető hát, hogy izgatott voltam. Klapper jelleme vizsgázik: .vajon az értékes be- fépőjegyet nekem adja-e, a barátjának, vagy a pocakos főnökünknek? De az is foglalkoztatni kezdett. hogy vajon én ezt a szívességet hogyan tudom neki viszonozni? Persze, Kosticka igazgató, az más! Befolyásos, vezető ember — neki szívességet tenni, az csalj hasznos lehet! Klapper csakhamar megérkezett és széles mosollyal átnyújtotta a jegyet. — Tessék. — itt van! Harmadik sor jobbra, majdnem középen. A (legjobb hely az egész stadionban. Könnyeztem a meghatottságtól flapper igazi jellem, nem férhet hozzá kétség. — És Kosticka? — Majd otthon megnézi a tévében. Rólad tudom.’ hogy nagy futballrajongó vagy <5 pedig csak sznobizmusból jár a meccsre ... — Soha nem felejtem el neked — mondtam ünnepélyesen. — Megígérem, ha mindenki elhagy Is, én nem ... És ha valaha Is segíteni tudok neked valamiben... I — Ugyan, hagyd! — szólt közbe Klapper. — Csak nem fogsz egy vacak futbaíljegy miatt hálát érezni? Ha valamit megígérek a barátomnak, annak úgy kell lennie! Nem beszéltünk többet a dologról. Munka után Klapper odajött hozzám. — Ideje, hogy ■ lelépjünk ... — Még van egy kis dolgom — mondtam, papírjaimba bújva. — Akkor szervusz, jó szórakozást! — biccentett, és elment. Alig haltak el léptei a folyosón, összeraktam az aktáimat. és bekopogtam az Igazgató ajtaján. — Igen ...! — kiáltott bent- röl Kosticka. Beléptem. — Bocsánat a zavarásért.. . — szóltam — De úgy tudom, hogy önt nagyon érdekejné egy tribünjegy a futballmeccsre. Engedje meg, hogy felajánljam’ az enyémet... Fordította: Antalfy István NESZTELENÜL NYÍLT az igazgató irodájának ajtaja. — Megjött Král elvtárs. Benkő Péter felnézett papírjaiból. Hatalmas íróasztala roskadt a felhalmozott iratoktól. A tervezetek, grafikonok, körlevelek, a mappák és dosz- sziék mögül ideges pillantást vetett titkárnőjére. — Na, végre! Jöjjön be! Král belépett. Sovány, csontos arcán feszült a bőr, deresedő borosta ütötte át; a szeme fáradtan, tompán csillogott. Az igazgató végigmérte. . — Üljön le..: Král sóhajtva ereszkedett az egyik fotelba. — Parancsoljon, igazgató elvtárs. — Iszik egy kávét? Král legyintett: — Mi haszna?!..; Ittam már eleget... — Hát akkor, nézzük... — szólt Benkő, s levett egy iratgyűjtőt a papírhalóm tetejéről. — Hogy állunk a KL— 70-es motorral? Látom a jelentéséből, erősen le vannak maradva... — Erősen — bólintott Král. — Ma szerda van. Remélem tudja, hogy az angol átvevők pénteken jönnek?! — Tudom. De sajnos, hiába jönnek...! — Hogy?! — Utáltam már erre a tegnap benyújtott dekádjelente- semben. Gondolom, olvasta... Ütött-kopott határidőnaplójából négyrét hajtott ívet vett elő. Térdén hajtogatta szét. — Tekintve, hogy az igazgató elvtárs 32. számú utasítása nyomán végrehajtott munkaerő-átcsoportosítás — olvasta — a motorüzem szakmunkáslétszámának 14 százalékát elvitte, kérdésessé vált havi tervünk teljesíthetősége. Összehajtogatta a másolatot és visszafektette a határidő- napló lapja közé. Csattant a kemény kartonfedél, ahogy akkurátusán reácsapta. — Jól és pontosan tud fogalmazni. Král elvtárs. Hol tanult? — A Tavaszmező utcában. — Üzemszervezést ott nem tanítottak, .. — Nem. —' Ez meglátszik magán.. Itt JO üzemvezetőre van szükség. Král elvtárs. ió stilisztára esetleg az Űj Irás-nál. Kalló István: Szó és tett Hát, jó.:; Nem, he szóljon közbe!.. Ha megcsinálják, megadom, amit ígértem; ha nem, maga bánja meg...! Fegyelmi biztosi jogaimmal élve munkamegtagadásért ezer forint prémiumelvonással büntetem. Megértett? KRAL ELMOSOLYODOTT. Megigazította nyakkendőjét, s ültében meghajolt az igazgató felé. 1 — Köszönöm az elismerést — mondta. — Jól esik. Tudja! a nyelvi készlettel való tervszerű gazdálkodás jelenti a jó stílust, igazgató elvtárs... — Mit akar ezzel mondani, Král? — Csupán azt, hogy a jó gyárvezetőt meg az anyaggal és a munkaerővel való tervszerű gazdálkodás jelenti. — Hallja, Král elvtársi Ügyeljen, mit mond!.. — Az immaginista stílust például nem szeretem. Kapkodó... — mondta elgondolkodna Král. — Elég! — emelte fel hangját az igazgató. — Ne példálódzón itt nekem!... Szakmunkásait pedig azért vittem el, mert a gépüzemben van rájuk szükség! — És nálam nincs? — ugrott fel Král. — A motorban talán zabot hegyeztek?! Itt a KL—70-es, kivel csináltassam meg? A segédmunkásaimmal?! • — Üljön le, Král elvtárs! — csitította az igazgató. — Gyújtsunk rá! — nyújtotta felé a cigarettás kazettát. — Pipaszó mellett könnyebb a gondolkodás... Tüzet is adott. KRAL MOHÓN szippant- gatott. de egyre csak fejét rázta. — Adok túlórát, amennyi kell... — mondta Benkő. Král a hamutartóban apró kúpokat kotort össze cigarettája végével. — Dolgozóink célprémiumot. .. Král nem szólt. — Maga is kap ezer forintot, Král elvtárs... Král elnyomta a csikket. — Ezerötszázat!... — Ez nem alku kérdése, igazgató elvtárs; — szólalt meg végre halkan — ne pénzt adjon, hane&n embert! Akkor meglesz. . . — Embert?! Honnan a pokolból?! — Ha nem vette volna el tizenkét szerelőmet, nem kérnék. — Ne fújja megint a régi nótát, Král! A gépüzemnek nagyobb szüksége van rájuk, mint magának... — Ezt nem tudhatom.:: De javasolnám, hogy a KL—70- est akkor csináltassa meg a gépüzemmel. AZ IGAZGATÓ az asztalra csapptt. — Ne beszéljen bolondokat, Král! — nyelt egyet. — És ne akarjon engem szántszándékkal feldühíteni!... — É-én...? — húzta Král a szót. — Már megbocsásson, igazgató elvtárs... — Na, végre kezdjük egymást megérteni... — csillapodott Benkő. — Feszítsék meg az erejüket, Král elvtárs. Pénteken 11-kor itt lesznek az angol mérnökök; a KL—70-est át kell adnunk... Král a plafont bámulta. — Képtelenség... — mondta. — Meg kell csinálni, Král elvtárs! — vágta rá nyomban a másik. — Így kívánják az érdekeink. A vállalaté is... meg a népgazdaságé is... — Képtelenség... — Meg kell csinálni! — pattogtak a szavak. — Be kell tartanunk a határidőt, ha a fene fenét eszik is! — Igazgató elvtárs! — mondta Král. — ön jól tudja, hogy én nem az a típus vagyok. aki megijed a nehézségektől. Naponta 15-16 órát vagyok bent, megfeszítem minden erőmet. Látja: holtfáradt vagyok, de állom a sarat, hogy rendben menjenek a dolgok. Am, ami képtelenség az képtelenség. A KL—70 átadását már elpuskáztuk.. AZ IGAZGATÓ gondolataiba mélyedve hallgatott; kínosan hosszúra nyúlt a csend. — Ide figyeljen, Král! — szólalt meg aztán. — Ahogy én-látom a KL-^-70-est átadásra időben el lehet készíteni, csakhogy maga a szerelői áthelyezést most az elúsztatás- sal akarja megbosszulni... Král sápadtan állt fel. — Jó, rendben van. Büntessen. Megteheti... De a KL—70 akkor- sem lesz kész. Nem az én hibámból, — a magáéból! Az átcsoportosítással lehetetlenné tett bennünket. — Ne vádaskodjon, Král! Végezze a munkáját. — Végezzem... — nevetett fel Král keserűen. — Egyelőre nem végzek semmit; ahogy tudja, holnap reggel utazom üdülésre. Sajnálom, hogy pont most büntet meg, de hát, legfeljebb ezer forinttal kevesebbet iszom el. Minden jót, igazgató elvtárs! FELÁLLT ÉS KIMENT. A párnás ajtó nesztelenül csukódott mögötte. Az igazgató nagyot fújt és fáradtan vetette a támlának a hátát. Hosszan bámulta a zárt ajtót, aztán csengetett titkárnőjének. — Hozasson a büféből tíz szendvicset, Klárika! Bent maradok éjszakára... Még egy üveg sört is kérek! — kiáltott utána. Hajnalig égett a villany az igazgató Irodájában. Számolt, grafikonokat húzott, jelentések és feljegyzések garmadáját nézte át, gyártási naplókat lapozott végig: a KL—70 útját követte az öntvények le- öntésétől, a gyártás minden egyes fázisán keresztül, napokra bontottan, egészen a leendő átadás pillanatáig. Háromkor már égett a szeme az álmosságtól, de csak akkor tolta félre a papírokat, mikor teljesen elkészült. Ak- kör megette maradék szendvicseit, megitta a sört, aztán ledőlt a heverőre. A takarítónő ébresztette tel. Megmosta arcát és fél órára lesétált az üzembe. NYOLCKOR BEHÍVTA a titkárnőjét: — Klárika! Tizenegy órakor adjanak fel egy táviratot! Diktálom: Král János. Mátra - füred. Gyopár üdülő. Kellemes üdülést! Költségeire ötszáz V forintot kiutaltattam. Postán megy. Benkő lg. ... Kész? Köszönöm. Klárika..; Elmehet... NOGRÁD — 1970. szeptember 6., vasárnap 9 l
