Nógrád. 1970. augusztus (26. évfolyam. 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

SZABÓ GYULA KÉT VERSE)

Nyár

Szétfröcsköli sugarait a nap, izzó útján cammogva halad, fénykévéi krátertarlón állnak, iá a termés: több millió fok Celsius.

Habba néző

Rám ülepszik a bánat, nyom, préseli a számat, belémfojtott halk szavak, tört lélekröl vallanak, ki nem mondva hangzanak, mint csobogó kis patak, mint keskeny ér nap alatt, megbújik vagy elszalad, kövei közt fény-halak, önfeledten játszanak, szétmosott emlék-kövek, elfekvő sok fény-cövek, cakkos szélű part szélen, néma horgász a szélben, megmarkolja a botot, kalapja nyűtt, kikopott, hancur-halak nevetik, - ők csak a fényt szeretik.

Barna Tibor:

Hol volt, hol nem volt...

A nemzetiségi

Ahogyan erősödünk gazdaságilag, úgy kerül mindinkább előtérbe a hazánkban élő nemzetiségek művelődési helyzete. A Művelődésügyi Minisztériumban tavaly létesített nemzetiségi osztály gondoskodik a szlovákok, délszlávok, németek és románok lakta vidékek könyvtári és egyéb kulturális ellátásáról is.

Ennek érdekében a minisztérium tavaly a Könyvtártudományi és Módszertani Központtal közösen gondos felmérési végzett, és megállapította: a nemzetiségi vidékek iskolai és közművelődési könyvtárai még nem segítik kellően az anyanyelvi művelődésit. Ezt csak részben magyarázza az a közismert tény, hogy az ötvenes években megalakult állami közművelődési könyvtárakat általában nem fejlesztették eléggé céltudatosan és tervszerűen, olvasóközönségük összetételének megfelelően. A megyed tanácsok által e célra szánt összegeket nem mindig használták fel arra, amire szánták.

Számottevő fordulatot hoztak e téren a minisztérium és a KMK határozott intézkedései. A többi között sikerült — egyszeri jelleggel — egymillió forintos keretet biztosítani a nemzetiségi területek könyvtárainak gyarapítására is. Nyolcvanezerért ajánló bibliográfiákat szereztek be, amelyeket eljuttatnak minden könyvtár vezetőjéhez illetve kezelőjéhez. A fennmaradó Igen tekintélyes összegért pedig a minisztérium megbízottai Csehszlovákiából, Jugoszláviából, az NDK-ból és Romániából rendeltek könyveket, főként e nemzeti irodalmak legfrissebb termékeit. Ezeknek jórésze olvasmányos,

könyvtárakért

könnyebb mű, illetve ifjúsági könyv, hiszen az anyanyelvi irodalmat igénylő, új olvasó- közönség főként a falusi fiatalok, az Iskolások soraiból toborzódik. Természetesen, szép számban vásároltak műveket a fenti országok klasszikus és mai, modern irodalmából is. így tehát az újonnan vásárolt könyvek összetétele a nemzetiségi lakosság minden rétegé, nek érdeklődését kielégítheti.

Az egyszeri nagyobb beruházás sok mindent megold, bár, persze, nem végérvényesen. Az említett országokban — akár nálunk is — hétről hétre újabb művek jelennek meg, amelyek az itteni nemzetiségi lakosság érdeklődésére is számot tarthatnak. Mi lesz tehát ezután a helyzet?

A Művelődésügyi Minisztérium — az illetékes szervekkel történt megbeszélés alapján — erről is gondoskodott. A könyvek beszerzése — akár eddig —, ezután is a területileg illetékes tanácsok dolga lesz, amelyek a nemzetiségi könyvtárak fejlesztésére kapott keretüket teljes egészében rendeltetésüknek megfelelően használják majd fel.

A beszerzés egyszerűsítése, megkönnyítése érdekében a minisztérium megállapodott az Állami Könyvterjesztő Vállalattal, hogy évenként közösen tájékozódjanak a megyéknél; mennyi nemzetiségi nyelvű könyvre, milyen művekre tartanak igényt.

Ennek alapján a vállalat

központilag szerzi be külföldről a könyveket, a kértnél is magasabb példányszámban, úgy hogy azokat az itthoni boltokban is árusítják majd.

G- Szabó László

SZŐKÉBB HAZÁMBAN,

hajdanvolt cívis-Debrecenben kószáltam ezen a nyáron. JÓL esik olykor a meglett embernek. ha visszabolyonghat elillant gyermekvilága helyeire, a régi utcákra, terekre, öreg házak közé. ahol szinte minden kőnek. szögletnek üzenete van a múltból.

Hatvan utca... Füvészkert utca... Darabos utca-.. Vár utca... Mutogattam ületődöt- ten lelkes kis vándorlótársa- ímnak, kamaszodó fiaimnak a jeles helyeket: itt született a garabonciás poéta; Csokonai-.. itt élt kollégista éveiben a Himnusz majdani költője: Kölcsey, itt a kisdiák Arany... itt meg a debreceni jogász^ zsurnaliszta Ady.

Elsüllyedt világban kószálunk mindenfele. A modern város már minduntalan beleszól az emlekekbe, s kutatnom kell a régi képek után: hogyan is volt korab- oan, érmékéi öt te?

Igen. Ezen a tágas téren, ahol most autók parkolnak, kenyérsütő asszonyok kínálták kemence illatú szőke cipóikat- Meg tejfölcsináló asz- szonyok, kiket nem egyszer rászedtek a mindenféle csibész kisinasok. Hol volt, hol nem - volt történeteket mondok a gyerekeknek:

— Tudjátok, az egyszeri suszterinas vett itt a kenyeresektől egy kétpénze6 cipót Olyasat, mint a mai túrista- cipó, csak fehérebbet, meg ízesebbet ennél. Lyukat fúrt belé a csibész, kivájta a bélét, az üres héjjal meg odaállított egyik asszonyhoz: töltse meg neki tejföllel. Csakhogy a fizetségnél sehogy nem bírtak megegyezni. Az asszony öt pénzt kért, az inas mindenképp egyért kívánta.

— Na, hát ha nem, bökte ki végül a kölyök, nem kell a tejföl- — És visszacsorgatta a cipó hasából. Ám, ami belé- tapadt, az már fizetség nélkül az övé volt El is iszkodt vele iziben.

— Hát azt tudjátok-e, fiúk — kérdeztem kisvártatva, ahogy haladtunk az öreg piacsoron — hogy Debrecenben mindenki doktor?

Nem tudták a jámborak, hinni se igen akarták, hát elmondtam nekik ezt is, Csokonai nevezetes tréfáját:

— Fogadott a poéta egyik barátjával, hogy Debrecenben minden mesterségek, foglalkozások közül legtöbben a doktonságot űzik. Az állítást persze igazolni kellett, hát Csokonai kendőt kötött orcájára, s nekivágott tamásko- dó társával a piactéri nyüzsgésnek. Nagyon keserves áb- rázatot vághatott, mert alig tettek néhány lépést, máris megállította egy sajnálkozó asszonyság: — Csak nem a foga fáj, kedves Vitéz Mihály uram? — De bíz’, az drága néne, mégpedig kegyetlenül, az átkozott! — Meleg ecetes borogatás kell neki, az használ. — Ugyan, hogy javallhat ilyet, szomszédaszszony- Bizony, legjobb orvosság arra a fodormentáié, az mulasztja el a fájást. Egy harmadik kofa azt tanácsolta, öblögesse jóféle törköllyel a poéta — ami mellesleg nem is lett volna kedve ellenére Csokonainak —. csakhogy a következő meg úgy vélekedett: nagyobb méreg nincs az odvas fogra, mint a pálinka, hanem ami igazán gyógyír. nem egyéb, mint az aludttejben törött foghagyma.

FERTÁLY ÓRA ALATT úgy

megtelt Csokonai írókönyvecskéje mindenféle tanácscsal, hogy egyetlen többnek nem volt abban hely, pedig még váltig kínálták. Akkorra azonban meg is elégelte a tréfát, lekapta -arcáról a kendőt és diadallal fordult barátjához: — Elvesztetted a fogadást, pajtás! íme bebizonyítottam, hogy Debrecenben mindenki doktor.

Jártunk kint a város egykori peremen, a nevezetes Csicsogón is. Hajdan dimbes- dombos, rossz hírű tájék volt ez, tízlépesenkéni örömtanyával, kocsmával- Gyermekkoromban kezdték megszelídíteni. Elhordták lassan a homokbuckákat, templomot emeltek a térség közepén, szóval civilizáltak a hírhedt fertályt. A közhasználatban mégis sokáig Csicsogó maradt a már honfoglaló apánkra keresztelt tér. Egykorú képeslapok tanúsága szerint ez volt a híres-neves debreceni talyigás, Bugyi Sándor kedves tanyázóhelye. Hej, a talyigának ma már múzeumi hírmondója sincs, pedig mikor az Árpád tér még Csicsogó volt, ugyancsak népes számban ácsorogtak szanaszét itt, leginkább a becsali csárdák előtt, alkalmas fuvarra várva. Evvel a kordélyszerű alkotmánnyal szállítatták portékáikat bőrös zsidók, tímárok, piacosok, vásározó vargák, szűcsök, magyarszabók.

Bugyi Sándor neve fogalom volt a talyigástársada- lomban, még az irodalom, meg a piktúra is megörökítette a karhely mokány magyart, megannyi mulattató kaland furfangos alanyát. Rég templom állt már a Csicsogó helyén, de a teret mutató rajzos postai lapokban még mindig Bugyi figuráján, meg Gyömbér nevezetű gebéjén derülhettünk ilyen magyarázó felirattal a rajzolat alatt: „Ügy állok itt a lú ví- ginél, mint a virág a pohárba’- Én, Bugyi Sándor talyigás és hejjes pógár.”

SZÓ SE RÓLA, vajmi kevés köze volt őkelmének a valóságos népiélekhez, népi világhoz, de hozzá tartozott a lassan polgáriasodó cívisváros életéhez, mely maga sem volt már igazán civisparaszti, de nem volt még igazában városi, polgári sem. Fél ez és az volt, mint Bugyi Sándor, akinek nevezetes talyigáspár- baja legendás eseménye volt a városnak.

Ügy esett az a dolog, hogy fuvar híján azon a napon is ott támasztotta a csicsogói Riczó kocsma bormérő pultját Varjú Gerzson komájával, meg még néhány talyigás cimborával, elmélkedvén az élet szűkösségén, a fuvarozta, tők megfogyatkozásán, meg azon, hogy „a lúnak zabálni kell sanyarú időben Is, a ló az lelkes állat, nem asszonyt ember, amék koplalhat is, ha úgy hozza a helyzet- A lú a kenyírkereső, egisszen más a családon belüli pozíciója.”

Dicsérte mindenki kegyetlen ambíciójával a maga állatját. a nagy nekitüzesedés- nek aztán az lett a vége, hogy Bugyi meg Varjú koma hamarosan egymás orra előtt piszkálódott.

S alighanem parázs csetepaté a folytatás, ha a félszemű Geréb Miska furfangos indítványt nem tesz: — Na, már így Ítéletnapig egyezség nem lesz. Nincs más hátra, mint a párbaj. — Lehet róla szó — morogta a javallatra Bugyi. — Lőccsel, vagy ostorral? — Lúpárbaj, hé!.-. Az a valódi.

A MŰVELETET félszemű Geréb irányította, mint párbajsegéd. Háttal egymás végéhez rendelte a két talyigát, kötéllel összepányvázta végüket, s elkezdődött a kegyetlen hajcihő. Veszett ordibá- bain két táborra szakadt a csődület, úgy biztatta Bugyit is, Varjút is, azok meg gebéiket egy-egy lőcsvéggel, de jó soká egyik pára sem bírt a másikkal a keserves huzakodásban.

Már-már úgy tetszett, eldöntetlen marad a viadal vége, amikor honnan, honnan nem, a takarmányos Guttman szénásrakománya kanyarodott a kocsma elé, s megállt alig két méterre Bugyi talyi- gája előtt.

De erre már Bugyi Gyömbérének se kellett unszolás, úgy nekilódult a mehetnék- nek, hogy Varjú lova egyszeriben hátsó felére ült, s úgy szánkózott visszafelé a boldogtalan, a másik akarata szerint Szerencsére Gyömbér is hamar felhagyott a huzakodással- Horgonyt vetett Guttman szekere végiben, ráröhögött az illatos szénahalamra. s teli pofával dézsmálni kezdte a rakományt.

Az a Csicsogó ma már visszahozhatatlan múlt, de még gyerekkorom Árpád tere is, lombos fáival, tágas grund- jával. Lassan ezt is elnyeli a betonváros. Csak a templom a régi. Tornyán még mindig ott áll a büszke bronzkakas, lassan egyetlen hites tanúja gyerekkorom világának. Amikor még éltek a legendák. Színes történetek kisinasokról, poétákról, talyigásokról — mindenféle izgató és szép különösségekrőlAZ A RÉGI-RÉGI VÁROS

már dsak: hol volt, hol nem volt. Mint a mesékben.

Gyerünk tovább, gyerekek.

Vaszil Conyev:

Kozmikus

korban

Kozmikus korban élek.

Gondolataim 300 ezer kilométeres óránkénti sebességgel száguldanak.

Ahhoz, hogy megvalósíthassak mindent, amit kigondoltam, nagyon-nagyon kell sietnem.

De minden áldott pillanatban, minden egyes lépésnél hátráltatnak.

Bemegyek a tejivóba reggelizni — várni kell

Az étkezdében az ebédre — várni kell.

Vacsorázni akarok — várni kell.

De nekem nincs időm.

Végül is addig törtem a lejemet, míg ki nem találtam egy olyan éttermet, ahol nem kell várni. Ezt pedig úgy hívják, hogy „Bisztró", ami azt is jelenti, hogy bisztró — azaz gyorsan >. szolgálnak ki.

Miután a „Bisztró”-tervet

kigondoltam, azonnal el is vittem, és átadtam az újítási és találmányi hivatalnak.

A „Bisztró” egy igen ötletes és főként gyorsan kiszolgáló étterem előre elkészített ételekkel, ahol egy perc alatt kiadják a kávét, a vajas kenyeret. Te gyorsan felhajtod

a kávét, lenyeled a vajas kenyeret, és már száguldasz is 300 ezer kilométeres óránkénti sebességgel, hogy utolérd saját gondolataikat.

Újításomra 20 év múlva kaptam feleletet:

„Az ön újítását elfogadták.

A közeljövőben meg is valósulnak tervei”.

És természetesen meg is valósultak.

A „Bisztró* kifogástalanul

működik.

Egy perc alatt megkapod a

kávét.

Egy perc alatt megkapod a vajas kenyeret.

De...

De azért, hogy bejuthass a „Bisztróba", sorba kell állnod.

Azután várni kell a pénztárnál.

Miután végre-valahára a ke.

zedben van a blokk, várnod kell, amíg felszabadul egy asztal, ahová leülhetsz.

Ha már van asztalod, és széked, és le is ültél, akkor várni kell, amíg a pincérnő elveszi a blokkot, és utána, amíg kihozza a kért menüt.

És mit ad a természet?! — Idő közben, csodák csodája, az ötletemet elorozva, Timovó- ban megnyitottak egy „Bisztrót”, ahol nem kell várni.

Éppen ezért én meg fogom őket viccelni! Fülön fogom ét. termeink egyi^ főigazgatóját, és elküldöm hozzájuk! Így majd kiderül, hogyan oroztak el egy idegen ötletet... ,

Bolgárból fordította:

Sigér Imre

„Hány buzgó szívet ejtett foglyul a vágy, ragyogni,

vándorolni, s győzni e nagy kísértő

tündér országútjain, életet adva a hitnek, hogy a theátrum a nemzeti nyelv és erkölcs felnevelője”

(Keresztúri Dezső: Színészek)

Egyre kevesebben leszünk, akik még emlékezhetnek zseniális alakításaira, akik láthatták A velencei kalmár Shylock, a Windsori víg nők Falstaff, a Naplemente előtt, Clausen szerepében, az ifjabb nemzedék legfeljebb filmszerepeiből alkothat magának képet, kivételes színészi képességeiről. hisz’ a Hippolit, a lakáj című filmet az utóbbi években is többször játszották.

Huszonöt esztendővel ezelőtt, 1945. augusztus 1-én gördült le életének függönye, neműit el örökre egyik legnagyobb színészünk: Csortos

Gyula. Azt mondják, hogy az anekdótaírás, a történetírás

törpéje. Nos, ez a „törpe” talán egyetlen színészről sem jegyzett fel annyi történetet, mint Csortos Gjnüáról. Hogy mennyi az igaz, mennyi a va- lóságmagva ezeknek a történeteknek most ne keressük, mondjuk inkább az anekdótá- zás máig is érvényes alapelveként: Se non é verő, é ben trovato — ha nem is igaz. de találó, s emlékezzünk ró néhány kedves története felelevenítésével.

Híres volt szereptudásáról. Nekem — mondta — Shakespeare minden alakja között legközelebb áill a szívemhez Zuboly, a Szentivánéji álomban. Az ő szerepmohóságában mindenki csak a dilettáns szerepfaló, naiv és mulatságos mintaképet látja. Nekem, többet jelent ennél. A hivatott színész lelkiszükséglete, hogy szíve szerint az oroszlánt is ő akarja játszani. Minden oroszlánokat és minden kis egereket. Mint mondottuk, nagyon lelkiismeretesen készült minden szerepére, mégis

Cső

egy alkalommal, amikor belépett a színpadra képtelen volt a kívánt szöveget mondani. Mereven, a -súgólyukr* függesztett tekintettel lépegetett előre a színpadon, s kérdezte:

— Hogy van?

Az idősödő súgónő boldog mosollyal válaszolta:

— Köszönöm, jól!

Erre Csortos csikorgó haraggal:

— Nem maga, hanem a sze. rep!

Békés István „Űj magyar anekdotakincs” című kötetében közli Molnár Ferenc egy Csortossal kapcsolatos történetét. Bár Csortos több MoL nár-darabban is szerepelt, ez a történet mégsem vele, hanem Herczeg Ferenc A kék róka című vígjátékával kapcsolatos. Van egy jelenet a darabban, mikor Csortost a szobalány bevezeti szereimé.

r t o s

nek, egyébként barátja feleségének a szalonjába, hellyel kínálja és elsiet, hogy értesítse asszonyát. Csortos egyedül marad, leül a zongorához, és míg a hölgyet várja, egy érzelmes románcot játszik. Minthogy Csortos nem tudott zongorázni, vakzongorát állítottak a színpadra, s a színész csak mímelte a játékot és a színfalak mögött egy hivatásos zenész játszotta a darabot. Egy alkalommal — jóval túl a századik előadáson — Csortos gondolt egyet, a románc kellős közepén felkelt a zongorától, a kottát kicserélte egy másikkal, s csak azután ült ismét vissza és folytatta a „zenélést”. Közben természetesen a románc tovább hangzott, hiszen a zongorista a kulisszák mögött mit sem látott Csortos külön- produkciójából. A közönség harsány kacagásban tört ki. Az

ég szerelmére — kérdezték Csortostól a szünetben —, miért csinálta?

Csortos fáradtan válaszolt:

— Gyűlölöm a hazugságot. És a színésznek estéről estére hazudnia kell. Én nem bírom több mint százszor ugyanazt hazudni. Hirtelen úgy éreztem, hogy le kell lepleznem ezt az ócska zongoratrükköt. Ügy látszik az idegrendszerem nem bírja, hogy többször hazudjak, mint százszor, anélkül, hogy tiltakozna ellene.

Számtalan történet forgott közszájon az ínyenc Csortos- ról is. Kedvenc helyé volt az Opera-étterem. Mikor az előadásoknak vége volt, ide tért be legtöbbször magányosan. Pincér — kezdte a rendelést

— először is hozzon nekem egy adag sajtot, de ne legyen nagyon kicsi, mert fáradt vagyok és ilyenkor minden Kicsiség felizgat.

Legkedvesebb étele a rák volt. Egy alkalommal rendelt egy nagy adag rákot, ám amikor a pincér felszolgálta, felháborodottan vette észre, hogy

a rákoknak hiányzik az ollójuk.

— Mi ez főúr —intette magához a pincért — maga rokkant rákokat hozott nékem?! A pincér feltalálta magát és élénk magyarázatba kezdett:

— Nagyon helyesen tetszett megjegyezni, művész úr. Tetszik tudni, a rákok nagyon izgága állatok, állandóan csatáznak a folyók medrében, es így történik, hogy levágják egymás ollóját, Csortos fagyos nyugalommal hallgatta ezt a szakszerű félrevezetést, majd ellentmondást nem tűrő hangon rendelkezett:

— Rendben van! Akkor ezeket vigye vissza, és kérem a győzteseket.

«Nem halljuk többé kissé rekedt, jellegzetes hangját, s elmondhatjuk a költővel: „Bár maradnátok, ahogy egykor: emlék, fényesülő, / boldog legenda! Bizonyságul, hogy a perc. ha igaz / s teljes, elválhat a pusztulástól. Mint lángon a láng, / gyűljön fényeteken e szívből szívbe lOpód- zó / könnyű reménység!”

Gsukly László

8 NÖGRÁD - 1970. augusztus 2., vasárnap