Nógrád. 1970. augusztus (26. évfolyam. 179-203. szám)
1970-08-02 / 180. szám
Az új kartárs Nyils olaj Jevdokimov; A kastélyban történt Az új kartárs ezeri a reggelen elsőnek érkezett a hivatali szobába. Amikor Aligai. aki mindig pontos szokott lenni, a hivatalba ért. az új ember már Íróasztalánál ült. Bemutatkoztak egymásnak. — Tihanyi vagyok ... A hivatalsegéd mondta, hogy Itt dolgozott az elődöm, ez az asztalom. — Nagyon örülök — rázta meg Aligai az ú) kartárs kezét, azután jóakaratulag megjegyezte: — Gondolom, nem árt magának egy kis kioktatás. Hát ide figyeljen. Maga mellett balra a Füredi fog ülni. Csendes fiú, a légynek sem , vét, csak egy kicsit gyáva. Képzelje. nem marad el egy perccel se fél óránál tovább az ebédnél. De maga nyugodtan el- tölthet egy órát is. Az osztály- vezető is egy egész őrára megy el. A recept az, hogy akkor kell menni, amikor 6. Érti? — Már hogyne érteném. És köszönöm a jó tanácsot. A terem megtelt Bemutatkozás. A kövér Szepezdi megveregette Tihanyi vállát: — Jól fogja magát nálunk érezni. Csak alkalmazkodni kell. Próbáljon jóba lenni Keszthelyivel, az anyagbeszerzővel. Az néha segítséget visz magával. Elmehet vele moziba Is. Az örökké mosolygó Hévízi Is tanácsot adott i — Hallgasson rám, «puskám. Ha másfél órát csúsztat, akkor Szemes egy-két jó szivarért beír magának három- négy órai csúsztatást. Kétszer egy kicsit tovább maradni, és már egész napja van. Feri bácsinak, a hivatalsegédnek néha féldecit kell fizetni. Mindig jelenti, ha jön az igazgató, vagy a főosztályvezető. Igaz, most nincs is igazgatónk, áthelyezték, és az új még nem jött. Túlbuzogni nem szabad. Azt nem szeretjük. Szóval jól meglesz velünk. Szárszói megkérdezte az új kartárstól: — Mondja csak, Tihanyi, van gyereke? — Van egy fiam. A harmadik általánosba jár. — Akkor hozzon néha virágot Ilonkának, ö osztja ki az írószereket. Annyi jegyzetfüzetet és ceruzát kaphat, amennyit akar. A fia cserélhet vele a suliban. Az én fiam tegnap nyolc ceruzáért egy bécsi golyóstollat kapott. Rögtön elvettem tóle, mert egy meztelen nő képe volt rajta. Három nappal később a hivatal dolgozóit a nagy tanácsterembe kérették, az újonnan kinevezett igazgató bemutatkozásához. — Na, kíváncsi vagyok, milyen lesz az új diri — dörmö- gött Hévízi, azután Tihanyi íróasztala felé nézett: — Na, ez jól megtanulta a lógást. Már fél tíz és még mindig nincs itt — csodálkozott. A tanácsterem már zsúfolva volt, amikor kinyílt az igazgatói szoba ajtaja — és belépett rajta Tihanyi. Volt szobatársai előbb elképedve azután érthető szorongással néztek rá. — Kedves kartársaim — kezdte az igazgató —, néhá- nyukat már ismerem, azokat, akikkel három napig együtt dolgoztam. Ez alatt a három nap alatt megismertem a hivatalt. A magam részéről igyekszem jó munkát végezni, ehhez kérem a kartársak segítségét. Mosolyogva nézett a megszeppent szobatársaira, és így fejezte be a bemutatkozást: — Gondolom, egyetértenek velem abban, hogy háromnapos helyszíni tapasztalatom alapján néhányukat más beosztásba kell helyeznem... Palásti László A géppuskás lőtt a padlásról. — Szedd le onnan! — mondta a hadnagy. — Mozgás! — Azt lehet — feleltem, és arra gondoltam, hogy a aá- ború nemsokára véget ér. és én még nem láttam a fiamat, aki abban az évben született, amelyben én a frontra mentem. Beugrottam a csűr sarka mögé. és a nedves út kö_ vén kúsztam tovább. A padlásra becsapott egy akna. Aztán egy másik. A géppuskás egy pillanatra elhallgatott. majd tovább folytatta a dolgát. A golyód a macskaköveken ugráltak a fejem körül. — Gyorsabban! — kiáltotta a hadnagy. Tudtam, hogy értelmetlen dolog tovább kúszni: az ott a padláson észrevett, és nem té_ veszt el, hogyha késlekedem. El kell szakítanom magamat az úttesttől, és felemelkedve futni a golyók felé a kastélyhoz, amely nincs messze, legfeljebb öt méternyire. Cikcakkban szaladtam a házhoz, bomba szaggatta nedves falához lapultam, és letöröltem arcomról a sós esővizet. A kastély öreg volt. Egy halmocskán állt a folyó partján. Fáradt kariatidák tartották agyondolgozott, eres kezükkel. Hatalmas, golyóktól szétdarabcrlt sörényű, vicsor_ gó oroszlánok őrizték bejára, tát. Hátuk sima volt, és fénylett, mint a jól táplált paripáké, gyermekek sok-sok nemzedéke sikálta fényesre nadrágjával. Ml mindennel nem szórakozik az emberi A padlásra Ismét becsapott egy akna De a géppuskás ezúttal is ép maradt. Es újra felhangzott tejem fölött a gépfegyver ropogása. Az alkony gomolyokban úszott felénk. Sietni kellett, nehogy a sötétség szövetségre lépjen azzal, aki a padláson megült. Ellenőriztem a táramat, és beléptem a falak közé. Bomba döntötte le a kastélynak ezt a részét: téglahalmok, deszkák, ablaküvegek, leomlott tartóoszlopok, alóluk kikandikáló hajlított lábú székek, szakadt vásznú festmények meredeztek mindenfelé. Leomlott a lépcsőház is. De még tartotta valami, és ha óvatos leszek, ha súlytalan és könnyű leszek, akár a macska, akkor még felka- paszkodhatom oda. Ezt már Jól megtanultam a háborúban — tudok könnyű és súlytalan lenni, akár a macska. A lépcső recsegett, de én kúsztam felfelé. És feljutottam az első emelet keskeny, omladékos fordulójára. Lihegve álldogáltam a súlyos tölgyfaajtó előtt, melyet deszka és tégla torlaszolt el. Csodával határos módon tartotta magát ez a sarkából kiszakított ajtó. Nem volt időm, hogy felkutassam, hová vezet: fölöttem feketéllett a padlásfeljárat, de nem vitt hozzá út. Valaha keskeny vaslépcső vezetett oda, de most egyetlen kampón lengett — éppen csak hozzáérteni, és nagy robajjal lezuhant. Az ott, a padláson, végezte munkáját. Tudta, lehetetlen volt nem tudnia, hogy itt vagyok, de úgy látszik, nem gondol velem, mivel biztos volt abban, hogy elérhetetlen : madárnak kellene lennem ahhoz, hogy berepüljek a padláslyukon. Újra felugatott az aknavető. Hallottam, amint üvöltve becsap a padlásra. Dübörgőit a vas. Leomlott a gerenda, félig függtem ezen a gerenda- darabon, amely a padlásnyílásból kimeredt. A gerenda nem bírta el a súlyomat, és recsegve süllyedni kezdett. Por, szemét hullott rám a padlásról. A gerenda imbo- lyogva süllyedt, én pedig kúsztam rajta felfelé, iparkodva, hogy megelőzzem mozgását. És abban a pillanatban, amikor már le kellett volna zuhannia, elkaptam a padlásnyílás szélét. Az ott, a padláson, nem lőtt. Összegörnyedve, hátravetett fővel feküdt, hasához szorítva öklét. A húsából a keze körül csurgott a vér. Lenszőke hajfürt tapadt ve- rítékes homlokához. Fiatal volt még. aligha töltötte be a tizennyolcat. Átléptem rajta. Még élt, de alig lélegzett. Leültem a fejéhez, ráléptem a géppuskájára és vártam, hogy meghaljon. Üvegesedé szemmel nézett rám, de már nem látott engem Könnyek folytak az arcán, homlokára rászáradt a veríték. Kihajoltam a padlásablakon, intettem a mieinknek, hogy a dolog elvégeztetett. Ha nem Is én végeztem el, de megtörtént. És újra leültem a fejéhez. Nem sietett. Pedig odaát volt már egészen, ott, ahonnan nincs visszatérés, de nem igyekezett megválni a földtől. „Újra eggyel kevesebb" — gondoltam. Aztán eszembe jutott, hogy éhes vagyok, hogy fáradt vagyok — nemcsak most fáradtam el, hanem elfáradtam egyáltalán. Hogy a háború rövidesen véget ér, és meglátom a fiamat. Én nem kívántam ezt a háborút — aludtam, amikor golyók hatoltak a házamba. Az alkony már itt is leszállt. A padlásnyiláshoz mentem. Odalent nyirkos, esti szag áradt. A gerenda már régen lezuhant oda, és hegyesen meredt felfelé, közvetlenül a padlásnyílás alatt. Már alig tudtam kivenni az ajtót az első emeleten és a téglával teleszórt lépcsőfordulót, ahová le kellett volna ugranom. Pontosan, kiszámítva, hogy ne zuhanjak le, és ne essek rá erre a karóként meredező gerendára. Ugrottam. A tégla- és deszkahalomra estem, amely betemette a tölfa ajtót. De néni találtam egy pontot, amelyen megkapaszkodhatok. A tégla csúszni kezdett, hullott lefelé. Az ajtó leszakadt, csaknem agyonnyomott, éppen hogy sikerült félreugranom, odalapultam a falhoz. Az ajtó teljes súlyával a lépcsőre zuhant, és a lépcső is leszakadt. A keskeny forduló szélén álltam, és a sötét szakadékba néztem. Nem maradt más választásom, mint hogy leugor- Jak oda, de ez annyit jelentett, hogy összetöröm magam. És akkor a falhoz lapulva, lábammal kitapogattam az ingatag téglákat, és megindultam a fal nyílása felé, ahol egy pillanattal előbb még az ajtó lebegett. Valahová kellett, hogy vezessen ez az ajtó, és ott talán van még egy kijárat... Nagy, üres szoba egy része látszott, beszakadt mennyezettel, sok ablakkal, és félig elhúzott föggönyökkeL Ott még borongósabb, még sötétebb volt. Elértem a fal nyílását, és hirtelen a szoba mélyén megpillantottam egy embert, géppisztollyal a nyakán. Olyan váratlan volt, hogy hirtelen visszaugrottam. Csak egy percre láttam őt, mindössze egy percre, de még a félhomályban is jól láttam az arcát, amelyet eltorzított a gyűlölet és a rémület. Nem volt hová visszavonulnom. Lábam alatt a mélység, amelynek alján vas-, deszka- és kődarabok hevertek. Ez pedig köny- nyen hozzám férkőzik így, és lelő, akár egy csirkét. Még csak mutatkoznia sem kell. egyszerűen kidugja a gépfegyverét, és kész. Álltam. Tégladarabok hullottak a lábam alól. Még néhány pillanat, és velük együtt én is lerepülök. Még néhány pillanat, de addig... Vártam, hallottam minden neszt a szobában. Most reccsent egy deszka. Talán beszakadt saját súlya alattt. de lehet, hogy ő lépett rá. Nem sietett. Nem kell sietnie. » Nem. Egy ember, akinek ilyen arca van, óvatos és türelmes, akár a macska. Ez nem olyan, mint az a fiú ott a padláson. Ez tudja, hogy a háború az háború — várni kell. elrejtőzni, csendesebbnek lenni a fűnél is, köny- nyebbnek a szélnél. Várni kell. Várni. Hát persze. Én is megtanultam tűrni a háborúban. Én is megtanultam várni. Aki vár, az nem követ el hibát: az az erősebb, aki türelmesebb. Várni a halált, várni a győzelmet, a kitüntetést, várni az álmot, a csata kezdetét és a csata végét. Még egy tégla zuhant le alattam és utána egy másik. Hallottam, amint nagy robajjal lehullnak, amint odalent dübörög a tetőről leszakadt bádog, és hallottam, hogy az utcán autók futnak, de ezek a hangok nem fontosak. nem ezek érdekeltek engem. Azt figyeltem, aki mögöttem állt, benn a szobában. De ő csendes és türelmes volt. Ö Is megtanult várni. Akkor hirtelen újra megreccsen valami. De most már nagyon közel hozzám, közvetlenül mellettem. És megértettem, hogy az az ember Kiszámította magát. Sok mindent megtanult, de azért nem mindent. Elárulta magát. Most már tudom, hol van, és mielőtt még egy lépést tehetne, végeznem kell vele. Csaknem vidám lettem arra a gondolatra, hogy megölöm. Sietnem kell. A szobában még a nap utolsó visszfénye csillog, de egy perc múlva az is eloszUk. Hasamhoz szorítva a géppisztolyt, beugrottam a falak közé, az ajtónyíláson át. És megláttam őt. És végigsöpörtem rajta a géppisztolyommal. Minden golyóm halált vitt. Sok halált. Végigsöpörtem rajta a géppisztolyomból, és megöltem őt. A szoba túlsó oldalán tükör volt, végig az egész falon. És én a tükörbe lőttem, amely ezernyi szilánkká fröcs. csent szerteszét. — Hé, te, a németek kitörtek! — kiáltották lentről. —• Siess már! — Futok! Lénárt Éva fordítása „Kérem, figyeljenek erre az új költőre és ízleljék meg verseit, mert ezeknek ízük van — írta Kosztolányi valahol, egy induló tehetséges költőről a huszas évek elején; s most, mikor egy fiatal prózairó kisregény kötetét ajánlom a lap olvasóinak ezt ismételhetem; figyeljenek erre az íróra, rendkívül érdekes dolgokat tud elmondani a mai fiatalságról. Zimre Péter: Napágyú című, négy kisregényt tartalmazó kötete ilyen vonatkozásban szinte egytémájúnak mondható. Tizenéves, vagy a húszon éppen csak felüllépd fiatalok keresik helyüket a világban, keresik életük értelmét, az alapot az életben, amelyen biztosan lehet állni, amelyről egyenes gerinccel lehet szembenézni mindenkivel. A kötet hőseinek nem természetes közege a körülmények által szentesített életforma, er- kölcsiség. Tiszta emberséget, érdek nélküli barátságot, szerelmet, izgalmat keresnek; valami mást mint ami hétköznapi, talán különös egzisztenciát is. S talán időnként ez a keresés adja a dolgok értelmét csupán. A címadó kisregény íróféle hőse és töiékeny, bohém felesége, Julika saját világot akarnak maguk köré formálni, olyat, argelyik csak az övék. Julika zenész, az előadóművész dobogójáról álmodik a szürke tanári dobogó helyett.. Gyuri ihletre váró, minden vagányságra kész írópalánta. Hisznek is magukban, nem is. de érzik egymást, és minden sémát kihajigálnak az életükből., S nemcsak eredetiGólyacsalád (Koppány György felvételei NAPÁGYÚ! eskedésből, kivagyiságból, de azért, mert kettőjük kapcsolatában, a sokszínűség, a váratlanság, a mindig új arc a legvonzóbb —, s ez valahol Hidat alatt is munkálhat bennük. Huszonnégy órára, a lakásra gyűjtött pénzből gazdagosdit játszanak. Bérelt kocsi, Napo- leon-konyak, Royal-reggeli. Nem megy a játék? Rettenetes lehet unalomba hervadtan, ha megannyi pénzzel is élni, látja be Gyuri. Vett egy cső főtt kukoricát, megsózta, aztán rágcsáni kezdte. A Médium című kisregényben Gábor a munkára, harmóniát nyújtó szerelemre egyszerre talál rá. Annak a tipikusnak mondható fiatalnak felel meg, aki érez magában valami különös tehetséget. Zenész legyen, írjon? Nincs elég ereje. S aztán olyan-olyan nehéz belátni, hogy ugyanolyan egyszerű ember, mint a többi, s dolgozni kell. Szakmát szerez, dolgozik, megnősül. Így összefogalmazva mindez még valamiféle sémának is hathatna: itt erről szó sincs, kitünően egyénített figurák mozognak előttünk, életüknek, tetteiknek semmi közük a sémákhoz. Sőt! A nászéjszakán: „levetkőztek és magukra húzták a lepedőt. — Azt hiszik, hogy most egymásnak esünk. — Épp- ezért aludjunk. — Jó, összeölelkeztek és elaludtak.” A „Haraggyüjtő” Ványija is többre vágyik a mindennapos, átlagegzisztenciánál, de megfelelő pluszakarat híján nem tud kibontakozni, vegetációra rendezkedik be. Forgalomirányító lesz egy tefutelepen. Az ő képe, — kórképe? — lenne tán a legsötétebb a négy kisregény központi férfialakjai közül, ha kritikus helyzetekben nem bizonyítaná: emberség, életszeretet, egyszerű bölcsesség húzódik meg, a magára erőszakolt pózok mögött. A Vezérhang című kisregény hőse, Soliom János, a kötet legszínesebb egyénisége, mégis valahogy az írás itt a legegyenetlenebb. A Soliom körül derengő világ ködben úszik, nemigen érzékelhető; különös, majdnem eredeties- kedő pózokkal járnak előttünk a Vezérhang hősei. Ez az írás kapcsolódik egy-egy motívumában a közismert filmhez, a „Nyár a hegyen”-hez, amelynek Zimre társszerzője volt. Érdekes problematika: hogy van az, hogy az igazi hős, a kommunista, minden szituációban dolgozni, harcolni tud, „hajón van”?l Zimre Péter könyve maisága, aktualitása mellett azért is nagy érdeklődésre tarthat számot, mert minden kérdésben őszinte, közvetlen. Az olvasók közül, meggyőződésem, sokan kezet ráznak majd képzeletben ezekkel a hősökkel: — Szervusz, én is húszéves vagyok. A könyvet a Szépirodalmi Kiadó adta ki. Erdős István NÓGRÁD — 1970. augusztus 2., vasárnap 9
