Nógrád. 1970. augusztus (26. évfolyam. 179-203. szám)

1970-08-16 / 192. szám

Barna Tibor r A költő halála Péter András; Eső után sok a gomba BÖRZSÖNYI DANIEL — nem tevesztendő össze ama bizonyos Berzsenyivel, aki a Rumiásnak indult hajdan erős magyar kezdetű versezetet ír­ta — hírlapíró volt egy vidéki városban, és természetesen alanyi költő, ahogy minden valamirevaló Heltai-regény- ben az ifjonc újságírók lenni szoktak. Lírai poémákat irt és adott közre időnként, ha szer­kesztőjét kivételes hangulat­ban érte. Sőt egy ízben a Fő­városi Lant is közlésre érde­mesítette valamelyik nyolcso­ros remekét. Börzsönyi tehát legjobb úton haladt a halha­tatlanság felé. Költői elhivatottságában még az sem zavarta, ha szer­kesztője azzal ripakodott rá: fiam, nekem riportot írj, ese­ményt adj, ne lírai ömlenye­ket. A vers csak lelki hasme­nés, senki nem kíváncsi rá. Nekem nem lírai költő kell, hanem szemfüles zsurnaliszta, aki már akkor szagot fog a szenzációra, mikor még meg sem történt. Börzsönyi keserűen állapí­totta meg magában, hogy az „öreg” sivár prózai lélek, aki­nek irodalmi ízlése kimerül piaci felhozatalról készült je­lentésekben, betöréses rablá­sokról kért kolumnás tudósí­tásokban. Nem sok ügyet ve­tett hát a meg-megújuló inte­lemre, tovább írta borongós vágyakozásait Ilonkához, a he­lyi társulat szubrettjéhez. (Olykor változtak ugyan köl­tészetének tárgyai, de a bo­rongós motívumához változat­lanul hűséges maradt.) SZŐ SE RÓLA, annyiban Igazat adott szerkesztőjének, hogy lírai munkálkodása nem ígérkezett valami jövedelme­ző pályának, s alighanem fel­kopik tőle az álla, ha egy na­pon különös esemény nem történik. Épp egy fejszés gyilkosság beszámolóján dolgozott, ezút­tal is az efajta zsurnalisztika iránti kellő undorral, amikor váratlan kopogásra rez­zent. — Mundrucz Boldizsár va­gyok, — mutatkozott be illen­dően a belépő, a tagbaszá- kadt, csupahús férfiú, akin csak úgy feszültek a gombok. Bizonyára tetszik ismerni a nevem... Börzsönyi csakugyan ismer­te a látogatót, a város módos virilistáinak egyikét, a hús­iparosok testületének elnökét. Mundrucz számos boltjainak egyikében szokta esténként megvenni szerény vacsoráját, a húsz deka parízert. Ugyan, mit akarhat tőle? — Mivel szolgálhatok ? ... — kérdezte aztán némi szívé- jességgel. — Kérem, tisztelettel, szer­kesztő uram, szerelmes va­gyok. Börzsönyi a meglepő beje­lentésre elnevette magát. — Én is az vagyok, kedves Mundrucz úr, mondhatnám szűnni nem akarón, de mi oka. hogy engem tisztel meg a közléssel. — Tudnillik... — folytatta némi szemérmes zavarral a látogató — csak maga segít­het, szerkesztő úr... — Ügy gondolja, talán be­széljem rá a választottját? — Valami ilyesmiről lenne szó, ha azt vesszük. Tudnillik az én Bözsikém amolyan ro­mantikus hajlam. Mindenféle regényeket, meg poémákat ol­vas, sőt csakis ilyesmit az új­ságokban, s azt mondja, egye­dül egy költői lelkű élettársat tudna igazán szeretni. — Igazán finom lélekre vall. — Megengedem, hogy így igaz, de mit tegyek, drága szerkesztő úr, ha én már csak egy józan lelkű iparosember vagyok. Életemben nem volt penna a kezemben, amióta el­hagytam a hat elemit Még a számvetést is könyvelő végzi nálam. Hogy írjak én Bözsi­kének evvel a kézzel verse­ket?! Barihoz szokott ez, ké­rem, meg döfőkéshez —, mán attól is ugyancsak elszokott, hisz’ ott vannak rá a legé­nyeim. Hogy legyek én most költő? — Ez bíz’ csakugyan jogos kérdés. . . — Azért is gondoltam, ta­lán a szerkesztő úr... — Mit, hogy én ?... — Nem isten nevében kí­vánnám, dehogyis!.. Illendőn meghonorálnám a fáradozást... ha vállalná... szerkesztő úr... BÖRZSÖNYIBEN LASSAN­KÉNT derengeni kezdett, mit akar tőle Mundrucz. Berzen­kedni kezdett benne valami költői gőg. de legyűrte és csak megkérdezte: — Mégis. .. hogyan képzel­né, Mundrucz úr? — Hát úgy, hogy maga. .. azazhogy én, — na, szóval, hogy maga írná a verseket Bözsikéhez, én meg fizetném. Mondjuk: darabonként húsz pengőt. Hetente egy rúd sza­lámi is járna. Mit szól hozzá? Ilyen krőzusi ajánlat egy­szer esik egy költő életében — futott át a gondolat Börzsö- nyin. — Talán épp ez a da­gadt Mundrucz lesz, aki a halhatatlanságba segíti — ,s elfogadta a parolát. — Áll az egyezség, Mund­rucz uram — jelentette ki ha­tározottan —, de szükségem lesz néhány lényeges infor­mációra. Az ihlet kedvéért. —’ Értem én, szerkesztő uram — dörzsölte kezét elé­gedetten a hentes. — Ihlet nélkül nem lehet. Bözsikémtől is hallottam. Tessék csak kér­dezni bátran. Kiderült, hogy a szóban for­gó Bözsike szőke, kék szemű, ábrándos tekintetű, karcsú, mint a nádszál. Ennyivel be is érte Börzsönyi. A többi az ő dolga. Már aznap világra is se- gítete az első művet, mely alá — mi tagadás — némi szív- fájdalommal végül Mundrucz nevét kanyarintotta. Este, a szokásos vacsorabeszerző órá­ban beállított vele a hentes­hez. A hatás aztán mondhatni: frenetikus volt. Bözsike köny- nyezve borult Mundrucz da­gadó kebelére, miközben olyasfélét suttogott: mindig tudta, hogy hentesében nagy költő szíve dobog. S ezt a költőt 6 csiholta lángra. Másnap a boldogságban úszó Mundrucz öt pengővel megpótolta a megállapodott tiszteletdíjat s újabb ihletre sürgette a költőt. MEG KELL ADNI, Börzsö­nyinek eleinte nem sok bizta­tás kellett. A kecsegtető ho­norárium s munkálkodásának eredményessége Mundrucz szerelmi életében, megtette hatását. Valósággal ömlöttek tollából a jambusok, a rímek, hogy mézédes szonettekben öltsenek testet. De Bözsike is olyan falánkká lett nemes ét­vágyában, hogy lassacskán egész versciklusokat zabáit meg naponta, ami egyrészt hálára kötelezte, másrészt bi­zonyos aggodalommal, majd szorongással töltötte el Bör­zsönyit. Egy napon aztán rémülettel konstatálta, hogy Bözsikéhez kapcsolódó ihlete végképp ki­merülőben van, mint a lám­paelem, amelyet folyton éget­nek. Elhatározta, hogy megvá­lik az újságtól s teljes ener­giáját a költészetnek, azaz Bözsikének, ennek a falánk, telhetetlen bestiának szenteli. Valamelyest segített is a vál­tozás, de két hónap múltán egyszer végképp beállt a rövidzárlat. Üzleti élet­ben az ilyesmit csőd­tömegnek mondják. A költő csak meredt üveges szemmel az üre» irkalapra, de egyetlen épkézláb rím nem szivárgott elő tollából. A szo­rongatott állapot rettenetes gondolatra vitte. Nincs más út: lopni fog Bözsikéért. ELFOGADATLAN VERSEI kusza halmát előkotorta öreg ő NÓGRÁD - 1970. augusztus 16., vasárnap komódja mélyéből s lázas igyekezettel alakítgatni kezd­te, mint egy ócska ruhát — Böz6ike szőkeségéhez, ábrán­dos kékségéhez, nádszál Ido­mához. Ilonkából, Margóból, Jutkából, Editből, Líviából, meg ki győzni sorolni még kikből könyörtelenül Bözsike lett. Gyűlöletes munka volt, de képtelen volt másra. Aztán az is bekövetkezett végül, amire jó ideig gondolni sem mert. Kiürült a komód, ihletnek pedig híre-nyoma sem közelgett. Éppen szívétől elszakasztott, mondhatni megtagadott versei utolsó darabját vitte áruba azon az esten, Mundrucz a szokottnál is elégedettebb mo­sollyal fogadta: — Na, fiatalember, meg­nyertük a csatát. Bözsike be­hódolt: Igent mondott. — Gratulálok, Mundrucz úr... igazán őszintén... — hebegte a rég várható, de a szamára kétségkívül kelle­metlen hírre Börzsönyi, mert arra gondolt, hogy a végkifej­lettel alighanem a költészeti iparnak is befellegzett. És sej­telme csakugyan nem volt alaptalan. — Arra jutottam: — foly-\ tatta ártatlan derűvel a hen­tes — most már összegyűlt annyi, hogy kiadjam összes műveimet. — S mint aki tit­kot súg meg: — Ez lesz Bö­zsike nászajándéka. Mellesleg üzletnek sem rossz. Az ipar­testület legalább ezer pél­dányt megvesz. Mundrucz Boldizsár összes Költeményei. Jól hangzik, mi? Börzsönyi fanyarul bólin­tott. A hentes pedig ezzel bo­csátotta útjára: — Azért még írhatna egy utolsót, egy nagyon gyönyö­rűt, fiatalember. Amitől vég­képp megszédül az én Bözsi­kém. ötven pengő lesz a díja. Börzsönyiben hazamenet kegyetlen gondolat ■ villant meg. Kevés könyvei közül elő­kereste Juhász Gyula verseit és másolni kezdte a keserű bosszú gyönyörűségével: Milyen volt szőkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szőkék a mezők... Tökéletes volt a plágium. A Mundrucz-variáns mindössze annyiban volt más az erede­titől, amennyiben Anna he­lyébe Bözsike lépett. Mit: lépett!... Tolakodott. * AMIKOR BÖZSIKE elbí­rálta a verset, határozottan je­lentette ki lesújtó véleményét Mundrucznak: ekkora marha­ságot még nem olvasott. De annyi baj, torkig van a költé­szettel; sémi köze a józan, dolgos élethez, ami rájuk vár. Mundrucz tehát nem nehez­telt meg Börzsönyire, Sőt ki­jelentette: kárpótlásul szíve­sen felfogadja kettőskönyvelő­nek. Börzsönyi azonban vissza­ment a laphoz. Egészen tűr­hető riporterré lett. Soha töb­bé nem írt verset. V idáman integettek a ba­rátjuknak, aki a csa­pásig utaztatta őket az apró autóval. Innen már csak gyalogosan mehettek tovább. Az erdészház — ahogy ma­gyarázták — ide csak öt perc járásra esett. Ádám még so­sem járt erre. Hirtelen az eszébe villant, hogyan is jut­nak céljukhoz, de Cecil hado­nászása elhessegette gondola­tait. Megvárták, amíg a mély erdei úton a kocsi nehezen megfordul, s eltűnik az össze­boruló fáik sűrűjében. Egy­másra nevettek. — Uccu, szedd a lábad, mert nyakunkon az alkony I — kiáltotta Cecil. Játékosan meg­lökte a fiút, s felszaladt egy enyhe lejtőn. A tetején meg­állt, mintha lenyűgözte volna a hajlat mögötti látvány. Ahol a lány megállt, azt a helyet még megvilágították a lebukó Nap sugarai. A csapás kiszélesedett, s a lombok dús keretbe foglalták a karcsú alakot. A könnyű nyári ruha megfeszült izmos alakján. Ce­cil ledobta a sporttáskát, szét­tárta a karját, mint aki ma­gához szeretné ölelni a fényt. Ádám megtorpant. Mocca­natlanul gyönyörködött a hir­telen támadt képben. Agyának sejtjeibe ivódtak a lány kon­túrjai. Oly erősen nézte, hogy belefájdult a szeme, ön­kéntelenül tett meg néhány lépést. Megbotlott egy gyö­kérben, s elveszítette a fényt. Cecil durcás hangja térítette magához: — Vártam, hogy megölelsz, Adi! A Nap lebukott a hegyek mögé. Ádám megborzongott. E pillanatban minden elveszítet­te a ragyogását. A belakko­zott tájon mintha egy látha­tatlan csiszolóvásznat húztak volna végig. A lány nyomába lódult. Néhány lépéssel utol­érte, s elkapta a karját. Cecil kisiklott a szorításból és ka­cagva elfutott. A máskor csen­gő hangot, most, mintha egy furcsa erő préselte volna a fák közé. Idegennek tűnt. Ádám azonban már képtelen volt gondolkodni. Maga előtt látta villogni Cecil fehér lá­balt. S amikor egy bokor cin­kos alattomossággal felkapta a lány ruháját, megbuzduit a vére. öles ugrásokkal a lány mellett termett, s Cecil még szólni sem tudott. A férfi mindenről megfeledkezett. Ha­talmába kerítette az a hóna­pok óta lappangó érzés, amely mindig kibillentette a Józan eszéből, amikor a lány közelé­ben volt... Cecilt nem régen Ismerte. Furcsán kezdődött ez a kap­csolat. Hetekig kitartóan járt a könyvtárba, hogy megkap­hassa Feutchwanger Goyáját. Imádta a jó könyveket. S egy januári estén sikerült. Ami­kor belelapozgatott a könyv­be, egy cédula hullt a lába elé. Érdeklődve emelte fel, s ol­vasta el a ráírt szöveget: „Kí­váncsi vagyok kJ az az em­ber, aki ennyire kitartóan ke­res egy szép művet?” Alatta a név: Cecil. Másnap elhalasztotta a dél­utáni programot. Sietett a könyvtárba, megtudni, ki ez a lány? Napok múltak el. míg megismerkedtek. S hetekbe telt, míg Cecil felhívta a la­kására. Ádám határozott von­zalmat érzett a lány iránt. Ce­cil azonban igyekezett távol­tartani magától a férfit. A homályos lépcsőházban azon­ban , Cecil kezdeményezett. Megcsókolta a férfi ajkát. Az­zal a gyors, de puha csókkal, amely után csak az Illat és a felszított képzelet marad. A lány az idős nagynéniével lakott. A postásnyugdíjas vén- kisasszony szigorú pillantással pásztázott végig a férfin. Ri­degen nyújtott kezet, s várta, hogy kezet csókoljanak neki. Ádámnak első pillanattól kezdve ellenszenves alak ma­radt. A bosszúságát csak fo­kozta, hogy ottlétéig ki sem mozdult a szobából. Ügy ült, mint egy alvó bagoly, amelyik azonban a legparányibb zaj­ra is tágra nyitja a szemét. Aznap már nem csókolták meg egymást. Ádámot fojto­gatta az idegesség, de uralko­dott magán. S ez így ment találkozásról találkozásra. Egy májusi estéin azonban betelt a pohár A nagynéni alig várta, hogy a férfi Cecil mellé ül­jön, egy keménytáblás köny­vet tett eléje. Ádám meglep­ve nyitotta ki, s amikor bele­olvasott, megvetően lökte félre. Cecil lesütötte a szemét. A feszültté vált hangulat megülte a szobát. Ádám nem bírta, s felugrott. A könyvet, Tóth Tihamér Tiszta férfiúsá- gát az asztalon hagyta. S ő még azt gondolta, hogy a vén­lány megszelídült, s könyvvel akart kedveskedkedni neki. Ez aztán a kedveskedés! Micsoda álszentség. Nem teszi be töb­bé a lábát Cecilhez — füstöl- gött magában. Cecil azonban túltette ma­gát a történteken. Ádámot többször kereste telefonon, majd személyesen is elment az irodába, ahol dolgozott. Bulldogkitartással kereste. Az sem riasztotta vissza, hogy egyik alkalommal a férfi fe­leségébe ütközött a folyosón. Ádám végül megadta magát. Ügy érezte, ilyen szenvedély ellen kár hadakozni. S jól­esett neki ez a megalkuvás ... A váratlan kutyaugatásra bontakoztak ki az ölelésből. A nyúlánk vizsla mögött feltűnt egy erdészruhás, tagbaszakadt férfi is. Vállán puska himbá- lódzott. Barátságosan intege­tett. A kerület vezető jött elé­jük, mert késlekedtek. Elin­dult, nehogy eltévedjenek. Száz métert sem kellett gya­logolni, s megérkeztek a lom­bok között kuporgó erdészlak­hoz. Az ajtóban kinn állt már az erdész gömbölyded felesé­ge is, aki olvadozott a szíves­ségtől. Tüstént vízért zavarta az urát, maga pedig a vacso­ra tálalásához kezdett. ízlett a zsírban úszó tojás­rántotta. Friss forrásvizet kor­tyoltak rá. A hegyek közé zu­hant sötétség befolyt a kony­hába. A pislafényű petróleum- lámpa Imbolyogva küzdött a sötéttel. Ádám örült a ho­málynak. A szegényes beren­dezést fürkészte tekintetével. A bútorok mintha megeleve­nedtek volna a gyenge fény­ben. A konyhakredenc felső részének matt üvegei mintha őt nézték volna mereven. Káprázott a szeme? Cecil nagynéniét látta a kredenc he­lyén, ahogy őt fürkészi le­hunyt szemhélyai alól. A fér­fi mellére szokatlan nyomás telepedett. — Vihar lesz — szólt az erdész, aki még beszélgetett volna, de az erdészné már hozta az ágyneműt. Ádám alig tudta lebeszélni tervéről. Mindenáron az ő szobájukban akarta elhelyezni a vendége­ket is. Cecil is beleszólt, hogy inkább a vendégszobában. Mit számít, hogy régen nem hasz­nálták. Egy-két éjszakát ki­bírnak. Az asszonyka vállat­vont, s kinyitotta a ház elején levő vendégszobát. Megvetette az ágyakat, s nyugodalmas jó­éjszakát kívánt nekik. Amikor magukra maradtak Á-dám szétnézett a szobában. Két ágy, egy asztal, székek, s egy öreg szekrény. Ez volt minden. A bútorok kiszolgál­tak már néhány emberöltőt. Az ajtón belül keresztvas, az ablakokon rács. Az erdő mé­lyén nem árt ilyesmi. Az er- désznétől kapott lámpát Cecil egy székre állította. Ádám rá­helyezte a vasat az ajtóra, s Cecilt kereste. A lány azon­ban már a takaró alá bújt. — Oltsd el a lámpát — szólt a férfinak. Ádám elfújta a lángot, s ezzel lobot vetett benne az izgalom. Az ágyhoz bo­torkált, s kereste Cecil ajkát A lány Izmos karja Ádámra kulcsolódott, s lehúzta a fér­fit maga mellé. Minden erejével kitört a vi­har. Ügy hallatszott, mintha a tá­volban tonnás sziklákat gör­gettek volna eszeveszett óriá­sok. *" ' Éjfélig tartott a pusztítás és a teremtés szimfóniája. Cecil teste tüzelt az örömtől, s min­den villámlásra remegve fúrta fejét Ádám karjaiba. A férfi gépiesen ölelte át a lányt Mintha a vihar csendesülésé­vel a férfiban is lehiggadtak volna a háborgó indulatok. Cecil felriadt álmából. A férfit kereste. Ujjaival simo­gatta Ádám arcát, de a férfi nem mozdult. Cecil fölé ha­jolt. Érezte, hogy nem alszik. Megcsókolta az arcát, de Ádám elhúzódott a lánytól. Cecilben feltámadt a féltékeny nő, de a férfi szelíden és még­is határozottan eltolta magé­tól. Cecilen kitört a sírás. Ádámra ez sem hatott. Ügy feküdt a lány mellett, mintha senki sem lenne mellette. A férfi gondolkodott, de nem tu­dott számot vetni a helyzeté­vel. Gondolatai messze szár­nyaltak. Számukra nem jelen­tett akadályt a sötét erdei út, a távolság. Pillanatok alatt megérkeztek oda. ahová Ádám is indult volna szívesen. A férfi üresen ébredt, mintha a fejéből kilop­ták volna az agyvelőt. Ügy érezte, éveket öregedett ezen az éjszakán. Cecil még aludt, amikor kilopódzott a nedvességtől párolgó erdőbe. Az erdész már messze járt. A munkahelyekig hosszú kilométe­reket kell gyalogolnia. A fele­sége a konyhában matatott. Csendesen, nehogy felébressze a vendégházaspárt. Ádám megborzongott. Benézett az erdőbe. A víztől csöpögő fák titokzatos némaságban mered­tek rá. A távolban beleberre­gett a csendbe égy motorfű­rész. Ádám beosont a lomb­sátor alá. Azt mondják, ilyenkor, eső után sok a gomba. Lapulak ifjúsága hiába ostromolta a tanácsot, mert az meg hiába ostromol­ta a járást, hogy az Általános Zúzma­ra Művek szennyvizét ne a bájos Pipike patakba vezessék ezentúl, hanem a csú­nya Borotva-csatornába. Lapulak tanácsa strandot szeretett volna építtetni a Pipike mellett, s eb­ben támogatta a közeli nagyváros köz­véleménye is. Ám a járás hiába ostro­molta a megyét, ez mit sem tehetett, mert a Zúzmara Müvek má másik me­gye területén füstölgött. A lapulaki strand kérdése örökös té­ma lett. Vele foglalkozott a megyei lap „No­sza, csak ..című harcos rovata. Vele foglalkozott a Rádió „Hármat rikkant a rigó" elnevezésű népzenei és bürokráciaellenes adása. A tévé időnkénti különkiadása. Huhu Pista bácsi, nemes gerjedelmé- ben egyetlen éjszakán gátat emelt a Pipikén, s így a szennyvíz visszafordult édes jó szülőjéhez, és elöntötte a müvek Tengeri kikötő a libaúsztatón alagsori főkönyvelőségét. Pista bácsit ötven fillér pénzbírságra ítélték, és kötelezték, hogy írásban kér­jen bocsánatot a művek igazgatóságá­tól, Ez meg is történt, de a pénzbünte­tés elengedését Pista bácsi már har­madszor kérvényezi meg. Így múltak az évek, s a napfürdőzö ifjúság már lemondott Pipike hűs hab­jairól, amikor egyszercsak helikopter szállt le az egekből. Mosolygós szemé­lyek kószáltak a fák alatt. Sodrófa Manci végre megszólította egyiküket, mert az illető már harmad-, szór lépte át a heverészÓ Mancikát. — Maguk meg kicsodák? — Mi vagyunk az Idegenforgalom. Fürdőtelepet létesítünk itt. Százhúsz < emeletes toronyszálló épül. A Pipikét hajózhatóvá tesszük. A ligetből őserdőt fejlesztünk ki, ahol nyulak és impor­tált tigrisek fognak kóborolni a vadá­szok örömére. — Nem sok ez egyszerre? — kérdezte elképedve Mancika. — Kevés — búsongta a vendég. — Dehát, repülőteret csak akkor építhet­nénk. ha Lapulakot lebontjuk. Ezzel még várnunk kell egy kicsikét, mert előbb a tengeri kikötőt akarjuk megépí­teni a libaúsztatón. — És mindezt miért? Értünk? — kérdezte Mancika. — No, nem éppen — mondta az Ide­genforgalom. — De tudja meg kedves, hogy Huhu Pista bácsi öccse, a Jani, aki dúsgazdag kanadai cipőfűzőárus, azt írja egyik levelében, hogy esetleg hazalátogat. ■. Fel kell készülnünk va­lahogy a fogadására. Darázs Endre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom