Nógrád. 1970. augusztus (26. évfolyam. 179-203. szám)
1970-08-16 / 192. szám
« Pille György: Én elhamvaszttatom magam! Későn érkeztemA halottak országából mar kifelé szállingóztak az élők, ideillő arccal, piros, duzzadt. szemhéjjal. — Százötvenegyes parcellái. Nagy temetés volt — mondta az eligazító. Az elismerésből nékem is jutott. Végiggyalogoltam a széles ápolt úton, közben egy-két ro. konnal találkoztam. Fejüket lehajtva, hangtalanul, mogorván bólogattunk egymásra- Nézésünkben volt: „igen nagy veszteség ez nekünk, sőt fájdalom, jaj, jaj”. Aranka néni — aki „igen nagy veszteség nekünk, sót fájdalom, jaj, jaj” — az Angolkisasszonyok főnöknője volt a rend felosztásáig. Utána „beilleszkedett”. Tizenöt évig vezette az ostyaellátó vállalatot ők szortírozták, osztották az áldozóostyákat, a templom igényei szerint. Mert ugye vannak peremkerületek és van Bazilika- Szép, felelősségteljes munka, hozzáértést kíván: fizetés kétezer forint körül, de megérdemelte. Nem? Nos, ez az Aranka néni nincs többé, ő — aki mindkét „érában” a legtöbbre vitte a családból — már halott „Szép temetés volt!” Már messziről látom, a 151- es körül rengetegen álldogálnak. Apámék egy sír előtt ülnek talpig feketében. Elég csak rájuk pillantani és rajtam is erőt vesz a gyász- Megállók közvetlenül mellettük, szomorú kis fejbiccentéssel összekulcsolom kezem. A nedves föld, a krizantémok illata gyengén tereli gondolataimat Sajnálom.. • szegény. Mikor általánosba Jártam, angolra tanított- Vékony orrán szüntelenül remegett aranykeretes csiptetője. Húgom oldalba lök. — Te marha, nem ez a sírja! — suttogja pukkadozvaRánézek az előttem óriásodó fejfára. Nem is fejía ez, emlékmű! A csiszolt fehér márványtömb jobb oldalába süllyesztett aranykeretes, bar- nuló fényképről kackiás ba- júszú férfi nézi meredten tévedésemet. Alatta felirat: Mindannyiunknak hiányzol. Gróf Whaurtel Dezső. Ez tényleg nem lehet Aranka néni. Tévedtem- Zavaromban mégegyszer odakÖ6zönok szüleimnek. Apámnak új fekete ruhája van. Anyám a régi lila rózsásat festette be, és ahol valaha rózsák virítottak, ott mélyebben gyászol. Mentegetőzöm. •. szükségtelen. Apám szája megrándul: „te még Innen Is elkésel!” Az új sirhoz — a frissen hantolt igazihoz — megint odaállok. Szomorú kis fej biccentés, ismét összeteszem a kezem.. • Szóval angolra tanított. Eszembe jut az órák előtti és utáni bemagolt Ima. És mennyi kékfedelű, karácsonyi ajándéknak szánt Tóth Tihamér könyv „A tiszta fér- fiúság”. „Hogyan táborozik egy farkaskölyök?” „Táborban is az Isten”- És én mind elolvastam! Szegény Aranka néni! Nincs mire emlékeznem tovább ! Mereven nézem a zöld koszorúhalmazból kilógó fecs- kefarkú szalagok aranybetűs feliratait: „Arankának testvérei. ..” „Máter Tollernek hálás tanítványai.. •” Az egyik mahóniacsokor lecsúszott a kegyelet domb tetejéről, precízen elkészített drótváza belesüllyedt a puha földbe. Mindenütt virágok, vidám Illatok. Valakitől azt hallottam, hogy itt nagyon humuszos a talaj. Aranka néni sovány volt! Szegény virágokKörülnézek. Fekete ruhás nők. egyedül és kis csoportokban. Minden fekete, némelyiknek még a szemüvege is. Kövérek, soványak, csúnyák. Tudom, nem illik Ilyet mondani, de nagyon csúnyák. Egyik-másik talán apácának szép lehetettSzegény Aranka néni. Apám karonragad. Bemutatni visz. Egy furnérvékony, sokat szenvdett hölgy elé vezet. — A fiam, Aranka unokaöccse — mondja alázatosan, majdnem suttogva. A szúrós szemű nő sokáig, fájdalmasan néz- Fehér ha ját — amiből csak pár szál lengedezik glóriaként — fekete kendőcsík szorítja pirospettyes fejbőréhez. —- ö, a Tamáska — simogatja szelíden fejem — egy kész ember! — Mikor én láttam, ilyen pici volt! Kezével húsz centit mutat, megszégyenítve a horgászokat. — Hogy megy a gimnázium? — üristen! Huszonhat éves vagyok és Károly... Apám késésemért menteget— Vidékein dolgozik és ez az átkozott közlekedés... Kedvem lenne megmondani: stoppal jöttem, csak húsz percet kellett várni teherautóra, ami szívességből felhozott. De ez nagy szégyen lenne családunkra, mi vettük a legszebb koszorút. És mit szólna hozzá a Materek Matere!? Apám magyaráz: ez, ez. ez az-.. csupa nagy embert ismer, máter Annákat, Iréneket, Johannákat. Szomorú nagybátyáim egyike — Dénes bácsi — a sírásókat szidja, akik kétszer kérték a borravalót. „Jaj, de szép temetés volt!” Végre megint egy szertartás nélküli pillanat. Velem egy vonalban, katonás sorban ötven mészkőangyal támaszkodik a hónuk alá rendelt keresztekre. Szomorú élvezettel néznek az égre, szabályos arcukat a szemerkélő eső fényesíti. Mindegyik apácát saját halottjának tekinti a rend — suttogja mögöttem valaki— Külön sírkövet is kapnak! Nem megható 7 — oktatnak tovább. Egyáltalán nem megható, ronda! Olyan, mint egy mennyország! esztrád- műsor a Kulich Gyula téri színpadon. Lassan elindul nyájunk a kijárat felé. A gyászmisén majd találkozunk. — A gyászmisén majd találkozunk. — A gyászmisén majd találkozunk— Este hétkor. — Este hétkor. — Este hétkor. — Este hétkor. Te nagy Isten! Miért kell Aranka néniért még egy gyászmise Is! Ha valakinek, hát neki van a legtöbb esélye a mennybemenetelre. Mindegy, én ehhez nem értek- Én bajom, én bajom, én bajom, én bajom. A szentségit, miért kell egy temetésnek szépnek lenni! Kinek jó ez? Dénes bácsi legalább a sírásókat szidja. Lehet, hogy nem is olyan szép temetés? „De szép temetés volt ” Búcsúszkod unk. Szomorúan. mégegyszer megcsókol mindenki mindenkit. Majd a következő rokon -temetésén találkozunk. Az is szép lesz-.. jaj, de szép lesz. Most már biztos: én elhamvaszttatom magam. Ennyi ember egy rakáson... Az oszlopos kijáratnál, a „Feltámadunk” felirat alatt áll a pap. Magas, testes, „még mindig szép ember”- Neki köszönik meg a szentbeszédet. — Ez Celler tisztelendő úr, a gyóntatójuk — hallom megint apám hangját. A fekete nők megélénkülnek. Egymásután, esetlen pukedlikkal csókolnak kezet a rengő arcú férfinak, aki Időnként lágyan behúzza kezét, de az apácák utánakapnak. Én Is odakerülök elé, mint az Illusztris család egyik hálálkodó tagja. Legszívesebben megbillenteném, hátulról, de aztájj meggondolom- Úgyse érezné a haja meg a szoknyája miatt; kezet fogok vele. Puha, meleg ujjait nem éri át tenyerem. Villamoson megyünk, egyenesen a misére! — határoz apám. A főtisztelendőnek átnyújtanak kétszáz forint tiszteletdíjat. Alig akarja elfogadni, de aztán mégis belesüllyeszti titokzatosan hullámzó, finom szövetbe ágyazott zsebei egyikébe. Mi megkönnyebülve széliünk villamosraA kalauz csönget. Induljunk már! ! ! f! ! Dénes bácsi szidja a sírásókat. .. És mindenki a sírásókat szidja. Réti Zoltán Balassagyarmat Deák Gusztáv: Kvantumelmélet FALUN I * ró—olvasó találkozón történt. A viszonylag jónevű író unottan ült le a falusi kultúrház előadó asztalához, kortyolt egyet az udvariasságból előkészített borból, és fontolóra vette, hogy mit adjon elő. Nem feledékenységből, egészen egyszerűen a hallgatóság értelmi színvonalának lebecsülése miatt nem készült- Arra gondolt, majd itt, helyi ben feldob egy témát, aztán valamit kérdeznek, ő válaszol, és még elérheti az esti gyorsot. Több mint százan gyűltek össze. Főleg fiatalok, de Jöttek idősebbek is. Mi a fenéről beszéljek? — gondolta. Most már bánta, hogy valamelyik tapasztaltabb kollégájától nem kért tanácsot. Életében először volt Ilyenfajta találkozón- Hirtelen jó ötlete támadt; — Hát kedves hallgatóim. Az önök megtisztelő j^Janléte kötelez. És pediglen elsősorban őszinteségre kötelez. Megmondom nyíltan, hogy én, az önöket nyilván elsősorban érdeklő mezőgazdasági témákhoz egyáltalán nem értek. Arra gondoltam, említsenek egykét kérdést, és én szerény képességeimhez mérten igyekszem azokról informálni Önöket. Utolsó körmondata vége felé akaratlanul is némi gúny csendült ki a hangjából- — Hogy mondják népiesen, hogy informálni?... — futott át az agyán. És ebben a pillanatban meghallotta a halk duruzso- lást, és érezte, hogy rossz hangot használt. Valami ellenséges feszülést érzett, és ez egy kicsit zavarta. Nem így képzelte az egészet- — Most már mindegy, nem fontos — reagált azonnal. Egy húsz év körüli legény szabályosan feltartotta két ujját. — Tessék — mondta 6, olyan fennkölt mozdulattal, mintha az olimpiai játékok megkezdésére adna engedélyt. — Érdekelne bennünket Itt néhányunkat — maga köré mutatott — ha az író úr — kicsit "megnyomta az úr szót — néhány szóval Ismertetné előttünk a kvantumelmélet lényegét Ez köztudomásúan nem mezőgazdasági téma. — Hangjában semmi gúny nem volt A dühtől és megdöbbenéstől a vér úgy futott fel a fejébe, mint egy kilőtt rakéta- Mindig rossz tanuló volt, a gimnáziumot annakidején átbukdácsolta. és most csak annyit tudott még latinból, hogy a kvantum az mennyiség, de hogy minek és hogy... Azt tudta, hogy ez a kérdés nem idevaló téma. És ezért tudta azt is pontosan, hogy őt Az ablakon túl, egész nap idegtépőn dühöngött az északi szélvihar. Az üvöltve süvítő hangok betöltötték az egész Kuszakin-lakást. Az ablak üvege olyan pattogó zenebonát hallatott, mintha pisztoly- sorozatok hasogatnák szilánkokra. A vihar elülte után beálló csendben hirtelen panaszos gyereksírás hallatszott, Mihail Kuszakin kikapcsolta a televíziót. A beálló csendet csak egy leeső tányér csörömpölése zavarta meg, amelyet Mása, Mihail felesége ejtett el mosogatás közben. De honnan a panaszos gyereksírás? ... — Egészen bizonyos, hogy nem kísértet... Halucinálnék? — csodálkozott magában Mihail Kuszakin. — Isten bizony gyermeksírás... Vagy talán macskanyávogás? Nem, ez nem ahhoz hasonlít... Hirtelen mozdulattal kinyitotta a szomszéd szobába nyíló ajtót, és nem akart hinni a szemének. A díványon keresztbe fektetve egy világosrózsaszín plédbe csavart élőlény hevert. A pólya mélyéről hallatszott a szipogó sírás — Mása! — kiáltotta Mihail Kuszakin rémülten. Sz. Szpasszkij? Milyen nevet adjunk a gyereknek...? Felesége a konyhából berohant a szobába. A vállán átvetett törülközőkendő tábornoki sávként hatott. — Mi történt? — kérdezte megijedve. Mihail Kuszakin balkezének kisujjával félénk-ijedten bökött a pólyára. Mása gyors, szakértő mozdulattal bontotta ki a rózsaszínű takarót, és mosolyogva fordult a férje felé. — Semmi különös nem történt. Felébredtünk, és enni kérünk. Ügy bizony! — Hogy-hogy felébredtünk? — nézett értetlenül a feleségére Mihail Kuszakin. — Felébredtünk, és ham- ham, szopikálni akarunk — ismételte a felesége. — Na, dehát... Ez meg micsoda'! — Hogy-hogy micsoda? Mi van veled? — kérdezte élesen a felesége, — Még hogy mi ez? Hát a gyerekünk! — És honnan vetted? — Látod, látod... A tréfáid, mint mindig, most is rosszul sültek el. Mihail Kuszakin tudata lassan nyiladozni kezdett, amikor felesége immár karcsú derekára nézett. — Mása! Te már meg is!?... — kiáltott fel izgatott örömmel. — De mindezt ilyen váratlanul, ilyen gyorsan? De hát a szülönók napokig fekszenek a szülőotthonban!... Az asszony szomorkásán mosolygott. — Hát persze, feküdtem én is. Mégpedig kilenc napig. Hát már azt is elfelejtetted, hogy éjjel hívtál taxit? Mihail Kuszakin homlokát veríték öntötte el. ]— Semmire sem emlékszem. De hisz én... én... Máseny- ka! Másenyka, drágám! Hát már megszületett a gyerekünk?! Gyerekünk van!... Kisfiú, vagy kislány? — Te jó isten! Természetesen kislány. Különben is fiúnak nem adnak Mása nevet. — Tehát Másenyka! És miért nem tanácskoztad meg velem, hogy milyen nevet adjunk a gyereknek? Hisz’ valami közöm azért nekem is van hozzál... — Ha nem tudnád, tanácskoztunk. Én legalábbis oda mentem hozzád, amikor a szobádban ültél, a fotelban, és megkérdeztem: — Milyen nevet adjunk a kislánynak? — És én erre mit feleltem? — Le sem véve a szemedet a televízió képernyőjéről, aet ordítottad, hogy: — „Góól!” Még fütyültél is hozzá. ... Reggelre ismét feltámadt a viharos északkeleti szél. Fordította: Sigér Imre most Itt meg akarják leckéztetni. Ebből ki kell másznom — villant át az agyán. De a fiú váratlanul folytatta: — Mi itt néhányan, tudniillik. csak annyit tudunk a kvantumelméletről, hogy ez Planck elmélete 1900-ból és azon alapszik, hogy az atomok csak megszabott adagokban sugározhatnak ki energiát- Heisenberg és Schrödinger... Az író úgy érezte, hogy meghal. De ha itt most, ő meghal, akkor nuku díszsírhely, nuku irodalmi lexikon-.; — Hát, persze, itt még Einsteinről Is beszélhetnék... — érezte, hogy nem remeg 3 hangja, és a köd a szeme előtt is mintha oszladozóban volna. — Valóban az 6 nevének említése az író úr széles látókörét Igazolja, hiszen a speciális és általános relativitás- elméletet még csak meg sem említettem, pedig modem elméleti fizika enélkül nincs. Az rosszul volt. Nem attól, amit hallott. hanem amit érzett- A figyelő tekintetek még mindig ráirányultak, de már nem úgy, mint tanítóra § gyermekszemek, hanem valahogy úgy, mintha egy különös rácsmögötti állatot néznének. — Meg kell úsznom, meg kell úsznom... — biztatta magát, s a görcsös akarás, a hiúság emberfeletti erőt adott neki. — Tudna-e valaki Önök közül a relativizmusra példát mondani. •.? — hangjában már 6emmi gúny nem volt, sőt mint segélykiáltás, úgy hangzott Az öreg parasztbácsi. az első sorban, feltartotta a kezét. — Tessék bátyám, — mondotta, és tiszteletet érzett Iránta. Már nem értett semmit, nem is gondolkodott, hagyta, hogy az ösztönei vezessék. Hát úgy gondolnám, ha meg nem sérteném az író elvtársat, hogy egy szál haj az író elvtárs fején még mindig elég kevés, de egy tányér lebbencslevesben bizony sok.-. A kitörő, felszabadult nevetésben megértette, hogy ez a tisztaszemű, egyszerű paraszt- ember őt most egy nagyon nagy veszélytől mentette meg: M int a szülő, aki engedetlen gyermekét elkapja a szakadék szélén, de azt a pofont sem bánja, amit korábban adott neki. Másképp nem okul az a gyerek... NÖGRAD — 1970. augusztus 16., vasárnap 9
