Nógrád. 1970. augusztus (26. évfolyam. 179-203. szám)

1970-08-20 / 195. szám

Molnár Zsolt; Merre mennek a villamosok, merre? — És veled mi történt? Lá­N ápolyban a Ristorante Avellinese-ben nem et­tem kenyeret. Beértem sajtos, paradicsomos spagettivel és csirkehússal. Néhány hétig ezen a szep­temberen nélkülöztem a ha­zai kenyeret, s édesanyám föztjét. Hosszabb ideig ekkor voltam először távolabb hazul­ról. Nem utoljára. A szilvá­gyiak nem voltak világjárók. A falut körülfogja a górt, meg a szelesteí erdő. Vátra, vagy Acsádra szoktunk át­menni a búcsúba, gyalog és biciklivel. Onnan is átjárnak hozzánk István királykor. Egyedül a szomszéd Miska bácsi volt a faluból Rómában egy zarándoklattal 1924-ben. — Bevoltunk eléje a Jó­zsival, amikor hazatértek — mondja apám. — Emlékszem, ahogy befütyültek Szombat­helyre, óriási vonat volt. Nápolyban hiányzott a ke­nyér, pedig nem voltam éhes. — Nagy tél volt az idei — hallom anyámat. — Minden­ki rétest evett. Vitte a tejet boldog, boldogtalan. Nekem is a Róza néni szólt, menjen ám tejért, egy ötven. Húsz­harminc litereket vittek. A tejes autó nem tudott érte jön- ni a hóban. Én is csináltam rétest, szétszedtem az asztalt, nyúlott volna a tészta Bécsig. Délután hat óra körül jár. Ilyenkor megy el a Gyula a téesz-tejjel a ház előtt. Méri az Ilus a tejet a csarnokban, nem messze tőlünk. ' —A suszter is megy a kan­nával, pedig azt mondta, hogy ő nem eszi meg a kolhoztejet — így anyám. — A pékkenye­ret meg-megeszi? — kérdeztem tőle. — Az más — mondta. — Miért lenne más? — mond­tam. Olyik ember erősködik, hogy nem kell neki a téesz- tej, csak az egyéni. Most kell? Mindenki viszi. Azok is, akik azelőtt úgy feszítettek, mint c pesti kutya a flaszterem. A kenyeret is mindenki a bolt­ból viszi, nem bajlódik vele otthon. Nem is igen tud már. Az új házukban nincsen kemen­ce. A mienkbe se építettek. A régiben még volt. Ajtaja előtt egy hökkedli állt, amelyre nemigen volt szabad leülni, hímzett terítő takarta. A ke­menceajtóra anyám smirgli­papírral mintákat csiszolt. Csak úgy ragyogott. Ősszel a konyhában fosztottuk a ku­koricát. A kukoricahegy felért a kemenceajtóig, mindig oda­ültem a tetejére. Titokban megsimogattam a fényes pon­tokat, vonalakat az ajtón, ilyenkor nem vette észre sen­ki. Ha fújt a szél, muzsikált a kéményben. Mintha valaki a kemenceajtó mögött dudo- rászott volna. A kemence így jelezte a szelet. Az udvarra épített kemencék, különálló kis házak, kéménnyel, tetővel, a mi falunkban nemigen vol­tak divatban. Legtöbb helyen a konyhába építették. Koráb­ban még nyitott tűzhelyek is voltak, meg nyitott kemencék, azoUra >én már nem emlék­szem. öt-hat kenyeret szoktunk sütni, meg egy vakarcsot. Az volt a legjobb, ropogott a hiú­ja. A „langalón” pedig rend­szerint összekaptunk a hú­gommal. A maradék tésztát laposra húzta szét anyám, az egész sütőlapátot elfogta. Így tette be a kemencébe, a pa­rázsra. Zsírt és fokhagymát tettünk rá, megsóztuk, $ azon melegében felfaltuk. Sose volt elég. A mai lángossütöket el­kerülöm, csak a „langalót" szerettem. A padláson egy kis véká­ban száradt a kovász, min­dig az előző sütéskor tette el anyám. A kémény mellett kő­keményre száradt, úgy kel­lett szétverni sütés előtt. A swtöteknőnk, amióta emlék­szem, mindig repedezett volt. Nem is láttarp. otthon új tek- nöt. A dagasztás, most már tudom, kemény munka lehe­tett. A végére szép piros lett anyám arca. Cuppogott a ke­nyértészta a kezei alatt. Az­tán előkerültek a zsomborok, olyan is akadt, amelyiknek nem volt feneke. De mind­be tiszta ruha került, abban gömbölyödött, kelt a tészta. Tóth Eleméi: Kemencék Mialatt, a zsomborokban nőtt az élet, mi gyerekek fá­ért szaladtunk, s előkerestük a pemetet, meg a kuruglát. A pemet tulajdonképpen egy tol­las seprű, amellyel a hamut takarítják ki a kemencéből. A kurugla pedig egy hajlított vaslapát, a parazsat egyenge­tik vele, s kihúzzák a meg- szenesedett nagyobb fadarabo­kat a sütőtérből. A sütőla­pát már ott állt a sarokban. Ropogott a tűz a kemencében, a zsomborokban kelt a ke­nyér. Nem hajthattuk fel ró­luk a ruhát, melegre volt szükség a szép keléshez. Vé­gül anyám szép kerekre ala­kítgatta a tésztát, így rakta be mind az ötöt-hatot és a vakarcsot a kemencébe. Volt egy öreg ’ piros-tarka tehenünk, a Virág. Szelíd jó­szág volt, mégis elég jól te­jelt. Kenyérsütéskor valami­vel korábban fejtünk, hogy le­gyen habos tej a meleg ke­nyérhez. Egészen forrón nem ehettünk kenyeret, anyám sze­rint nem egészséges. A va­karcs azonban mégis forrón fogyott el. Az utolsónak maradt ke­nyér mindig összeszáradt, itt- ott egy kis penész is kiütött rajta. De sose dobtuk el az utolsó darabot sem. Ha na­gyon kemény volt, beleaprí­tottuk a tejbe, úgy ettük. 3 pékkenyér akkor még csemege volt számunkra. Ha bement Szombathelyre édes­anyám, vagy apám, alig vár­tuk már a délutáni félhármas vonatot. Mindig előkerült a csomagból a vékonyka kol­bász, meg a pékkenyér. Anyám inkább lekéste a vo­natot, csakhogy hozhasson kenyeret. Most Csepregből és Kő­szegről hozzák a kenyeret a faluba. — A csepregit nem igen Szereti a nép — mondja anyám. — A kőszegi tömöttebb, szebb. Sokan félnek a repedt kenyér­től, pedig jobb a bele. Az Anna nekem elteszi a magas, világos kenyeret, tudja, hogy azt szeretem. Egyszer később jött a kenyeres, mint szokott. Tömött volt már a bolt, még az utcán is álltak. Azért ne­kem jutott kenyér, titokban tette félre az Anna. Mert ilyen ám a világ, nyíltan nem lehet eltenni, öntudatosodik a nép falun is. Mindenki vár­jon a sorára, azt mondják. Négyet-ötöt is visznek egy­szerre, senki se kínlódik a sü­téssel otthon. A Bárdicsék ta­lán még sütnek, meg még nté- hányan. Kényelmesedik a fa­lu. A kemenceajtónk ott hever az új ház mögött az udvaron. Alig ismerek rá. Eszi a rozs­da, a fényes csíkokat és pon­tokat már mind megette. A pajták, meg a gyümölcsösök a kertek alatt még a régiek. — Nem változik semmi — jegyzi meg apám. — Egy-két fát kivágnak, újak nőnek he­lyette. A Tóth Imre új paj­tát épített, a Vincze Józsi bá­csié összedőlt, meg a Seperé is. A kakastaréjfa a górúton még megvan. A Sándor bácsi körtefája is. A miénk arrébb volt a „kódisteleken”,j de a tölgyfákkal együtt kivágták. A paptagi körisfák is eltűntek. Nem változik semmi? Egyszerűen eltűnt a régi fa­lu! Az új házakban nem mu­zsikálnak a kemencék, ame­lyek annyi kényelmetlenséget is okoztak. A kemencékkel egy életforma tűnt el, hogy átadja helyét az újnak. Mi ez az új? — A Józsi mondásaként, ma már a munkába is pe­dánsan öltözünk — mondja Nani néném. Igen, a mai téesz-tagok és gyermekeik még emlékeznek a kenyérsütésre, de már va­lamennyien pékkenyeret esz­nek. A hajdani csemegét. S már zsörtölődnek is. ha nem elég magas, nem elég világos. Mi ez, ha nem változás? A kemence nélküli házak, a „kritikai szellem”. H a fúj a szél, gondolat­ban nekitámasztom fe­jemet a kemenceajtónak, hadd rázza egy kicsit az ajtóval együtt. Öt-hat kenyeret szok­tunk sütni, meg egy vakar­csot. A hajdani kemenceajtók Most, hogy gyermekét el­altatta, tudta, férjé elhívja. Kimennek valahová, amiről egy hete titkolódzóit. Vala­milyen játékról diinnyögött neki esténként az ágyban, ha leoltották a villanyt a tízes híreik után. Ma reggel is az­zal kelt fel: este készülj. Ha lefekszik a gyerek, elme­gyünk. Csak ennyit mondott megint: este elmegyünk. Napok óta azon gyötrődött, hogyan tudja megszokni ezt a vidéket. Szokatlan ez a nép neki. A déli meggondoltabb és szerényebb. Sehol sem ta­lálkozott ennyi szerénytelen­séggel mint éppen itt. De hagyta. Belenyugodott. Az a fontos — mondogatta gyak­ran magában —, hogy meg­maradjunk olyannak, ahogy érkeztünk. Férje megborotválkozott, ö is nekilátott az öltözködésnek. Fölvette kék kosztümjét. Kék virágok ugráltak szemei előtt, ahogy megnézte magát a tü­körbe. Aztán kihúzta szemhé­ját. Csak annyit mondott: me­hetünk. Az utcán belekarolt férjébe. Elveszett a karjai alatt. Sze­retett így menni: azt hitte, a védőszárnyak jobban megvé­dik mindenki ellen. Most is egyszerre szedték lábaikat: a kékruhás nő és a szürkébe öltözött férfi. Kétszáz métert mehettek, mikor megszólalt a férj: itt vagyunk. A lakás a földszintről nyílt. Kettőt kopogtattak. Az ajtó hangtalanul nyílt ki. Nem volt mögötte senki. A háziak a szoba ajtajában álltak. Az ajtó magától nyílt ki. Meg is kérdezte a férje: —• fotocellás? — Eltaláltad — felelte a másik férfi nevetve, s moso-i lyogva bemutatkozott az asz- szonynak: — Fodor Péter. — Maga született ezermes­ter — bókolt az asszony, s bementek a nagyszobába. A két nő rögtön egymásra talált. A férfiak büszkén kihúzták magukat: lám, lám milyenek az ő asszonyaik, mindjárt megértik egymást. Péter hosszasan elnézte a vendéget. Tizenhárom éve nem találkoztak. Az általános iskola elvégzése óta. — Kinőt­tél az isten markából, sz01r.lt meg nevetve. — Tudok rólad mindent — mondta —. Hal­lottam sikereidet. A colos Ju­hász mondta el. A vendég kényelmetlenül szo­rongott az ülésen. Könnyű an­tom elegáns lakás, gondolom kocsi. . — Eltaláltad pajtás, felelt vissza a másik. Minden oké. ftemek feleség, kitűnő lakás és egy Austin, nem is akár­mi, « javából! De nem is ezért hívtalak fel. Jó lenne beszélgetni a régi dolgokról, amelyeket nem lehet elfelej­teni. Nem, nem az osztály­társakra gondoltam. Velük is találkozhatnánk egyszer fehér asztal mellett. Gondolj arra, mikor öt—hat évesek voltunk. Hogy1 szánkoztunk a Sahtan! A másik csendben figyelte a magábafeledkező Pétert. Elmerengett maga is, mennyi­re igaza van a másiknak: magukban kell táplálni mind­azt, ami már csak a múlté. Például a házat. Ott a patak partján. Aztán a telep disz­nóólait. Hányszor maradtak üresen, s ők, lehettek vagy négyen-öten, a patyolat tisz­ta ólakat kinevezték lakás­sá, szőnyeget szereztek be és ott játszottak családot, férjet és feleséget. A két férfi belefeledkezett a történetek mesélgetésébe. Nem vették észre, hogy az asszonyok abbahagyták saját mondandójukat, férjeiket néz­ték odaadó figyelemmel, aho­gyan történeteiket mondják. — Emlékszel? Anyáddal mentél át az iskolába, s a villamos megrakottan húzott Szénás felől. Te kitépted ma­gad anyád kezéből és egy lé­péssel a vilamos előtt átug-. róttál. Ott voltam, láttalak — Igen, hogyne emlékez­nék — felelte a vendég és száraz hangon tovább folytat­ta: — Angyal bácsi halálsá- padtan szállt ki a fülkéből. Csak annyit mondott: — Nagy szerencséje van, tanító néni. Ha elbotiik a gyerek, nem fogja többé kézen. — Erre te odaálltál az anyád elé, s azt mondtad: — Ugye bátor vagy tát! Két olyan frászt kaptál, hogy rög­tön elszállt a büszkeséged. A kolóniái asszonyok megértőén bólogattak anyád felé: igaza van, nahát, mit nem csinál az a gyerek. Aztán elment a villamos, le a falu felé, s a történet is befejeződött. — Huszonkét éve már en­nek is. S, hol vannak azok a villamosok? Merre mennek? Hol van a szánasi bak tér, aki megkínált bennünket mindig almával, ha lekéstük a villa­most és gyalog mentünk Etes- re? — Ezért hívtalak — mond­ta Péter. Gyere át a má- ■sik szobába, szétnézünk. Becsukódott mögöttük az ajtó. A szürke ruhás férfi szót­lanul nézett a szoba közepé­re. A hatalmas terepasztalon ugyanaz a kisvasút állt, amely ott közlekedett a házuk előtt. Ott volt a pálfalvi hármas elágazó, a régi kórházi végál­lomás, ott volt az etesi tó is, aztán egészen Vizslásig húzó­dott a kisvasút. Ott volt raj­ta Rau is, meg az alagutak, azok a csodálatos alagutak. — Játsszunk, — adta ki a jel­szót Péter. Hová akarsz utaz­ni? — Köszönöm, uram. Mond­juk a zagyvái rakodóra. Sípszó hallatszott. Ugyanab­ból a nagy darab sípból, amelyre olyan nagy tisztelet­tel bámultak huszonkét évvel ezelőtt. A szerelvény, mint egy álomvasút, kiindult a li- liputiak országából, a zagyva- pálfalvi megállóból. Beért az első alagútba. Izgatottan vár­ták Baglyason. Hatalmas hurrát csaptak, ahogy kibújt, aztán átevezett az út fölött, a felüljárón, és megállt. Utas­csere, döntötte el Péter, s ki­szedett két három bábut és újakkal helyettesítette. — De hiszen ez én vagyok! — kiáltott fel a vendég, mi­kor Péter elhelyezte a bá­nyász figuráját a gyerek mel­lé. — Igen, az te vagy — mond­ta csendesen. Te hetente két­szer jártál be egyedül a vá­rosba. Négy éves voltál, ami­kor először elengedtek. Ke­zedben ebédhordót tartottál, s mi mindig irigyeltünk, hogy a nagyvárosba mész erről a kis telepről. Vitted apádnak az ebédet, s feljártál az acél­gyárba. Már akkor zeiiét ta­nultál. '— így volt. Sokszor össze­préseltek a karbidszagú em­berek. Ott tanultam meg ká­romkodni. Olyan ízességgel sehol nem csinálták, mint az alagútban, ha megállt a sze­relvény. Ültünk, a felnőttek meghajtották felső testüket, mert alacsonyak voltak ám a kocsik, s megpróbáltak kikan- dikálni. Aztán nagyokat ne­vettek azon, hogy jön a halál, s aki kinéz, annak lekaszálja a fejét. Jókat nevettek ezen, de én féltem, mert nem tud­tam, mi ebből az igazság. — Közben megérkeztünk! Tovább is mehetnénk Inászó- ra. Nagyapám inaskodott ott, nyolcvan évvel ezelőtt. Ma is sokat mesél róla az öreg. — Ezért hívtalak. Tudom, te megérted az emberi csodá­kat. Mi itt játszunk, megfe­ledkezünk gondjainkról, s mennyire visszaröpülünk az időben. Elindítom a villamost Vizslásra, nézzed jól. Rauról indul. Pár perc alatt elhagy­ja az alagutat, megáll a ka­nyarban, aztán be a legna­gyobb sötétségbe. Milyen hosszú volt az etesi alagút? — Azt mondták: volt egy kilométeres. — Míg kimontad: már ki is bújt a szerelvény. Szénás. Földek és legelők között hú­zunk. Itt a futballpálya, az­tán megállás. Te akár le Is szállhatnál, meg én is, hiszen megérkeztünk. De gyerünk to­vább. Merre mennek a villa­mosok? — emlékszel, hány­szor kérdeztük? Aztán elindu­lunk megint. Már a kaszinó­nál járunk. Elfelejtettünk ha­zaszaladni, hogy messzire uta­zunk. Majd a boltban ha­gyunk üzenetet. Ott téged úgyis ismernek. Sárban gurí­tottad haza egyszer a vekni kenyeret. ' — Csak por volt. Kerek volt a kenyér és kettőt nem tudtam egyszerre hazavinni. Mire a házhoz értem, már mindenki tudta a telepen 3 hogyan gurul a kenyér haza­felé. — A faluban is vagyunk. A rakodón. Aztán gyerünk. Az üveggyár felé. Tovább, to­vább. — Állítsátok meg a játékot! — szólalt meg a háziasszony. Nézzétek meg magatokat. Egé­szen vörösek vagytok, remeg­tek az izgalomtól. Nem értem, szólt a kékruháshoz, mind a ketten megjárták Párizst, Londont, Varsót, te még mesz- szeb is jártál, mutatott a ven­dégre, s ennyire elszórakoztat benneteket ez az együgyű kis­vasút? A hirtelen támadt csend­ben a férfiak visszamentek a másik szobába. Képzeletben magukkal hozták a kis villa­mosokat, a fapados szerelvé­nyeket, Havasi nénit a telep­ről, meg Angyal bácsit és a többieket, akiknek a neve a gyerekkorral együtt elúszott, a villamossal együtt, a kisze­dett talpfákkal' együtt. Aztán a cukrozott zsíros ke­nyérről kezdtek beszélgetni, hogy mennyire finom volt. ha más adta. Nemsokára el­búcsúztak. A két férfi erősen megszorította egymás kezét. Csillogó szemekkel néztek egymásra, mint két kirnelege- dett gyermek. A kézfogásban benne volt az összefutás, a gverekkori dac. ha egymás mellett küzdöttek, a csakaz- értis. Kiléptek az épületből. A férfi csupán annyit mondott feleségének: — Látod szívem, eme is villamosok jártak. ő csimán annvit válaszolt* — Merre mennek a villa­mosok, merre? — Mán megnézem magamnak, mennyit bír enni egy ilyen csipisz kis cseléd. öreg Julcsa egyetlen töltött paprikát hozott elébem, ka­nálnyi paradicsommártásban. Félig se ettem meg a sovány­ka porciót, mire nyúlszájú Bárkányi Pista imigyen rikkan­tott: — Hallod-e, Julis, hát nem vettétek még észre, hogy ez a kölök lezabálja fölületek a tetőt. SZERETTEM VOLNA a képébe köpni, hozzávágni a rossz kis bádogtányért, de végül csak felkeltem, elkullogtam ki a ház mögé. Sírtam, de már nem is az ebéd miatt, azért, hogy anyám elment, és még csak el se búcsúzhattam tőle. Felettem túlérett, elaszott, nagy szemű fehéreprek csüngtek a fáról. Feldobtam egy botot, lehulltak az eprek, eszeget­tünk Bogárral, egész jól megegyeztünk a sovány lakomán. Meg is vigasztalódtunk már, amikor kerestek. Ebéd után a vendégeknek ama furcsa ötletük támadt, hogy halászni fognak a ház előtti tóban. Fogtak is annyi halat, hogy az akár két vacsorára is sok lett volna. Ezt csak én tudtam legjobban, mert én húztam utánuk azt a nagy gyapjúzsákot, amelyik tisztára megtelt pontyokkal, kárá­szokkal, csíkkal, keszeggel. Azt hittem, már percig sem bí­rom tovább, amikor fia Pista odajött hozzám, elvette a zsá­kot. Elküldött, hogy hajtsam ki a jószágokat a mezőre, tán már jól sem laknak estig. A mocskos, sáros vízből futottam be a tanyába, tudtam, hogy most biztosan enni fogok abból az ételből, amit anyám főzött, sütött, hisz’ nincs odabent senki fia lélek. Azt se bántam volna, ha meglátnák, ha agyonütnek, csak ehessek. Azt a falatot, amelyiket én akarom. A félig pince, félig kamraszoba ablaka nem volt bezárva, s én máris bent vol­tam a királyi terülj asztalkám előtt: lerészegülten »tömtem az anyám sütötte mákoskalácsot az ingderékba, tettem hozzá rántott csirkecombot, túrósrétest. Amikor teljesen megtelt a kis ingem dereka, kétségbeesetten vettem észre; oly kevés, amit elvettem, hogy meg se látszik a hiány. PEDIG ÉN EL AKARTAM vinni az egészet, hogy sem­mi sem maradjon. Kartondobozok — kettő is — nyitott száj­jal álltak, tele minden jóval. Tudtam, hogy ezeket a fia Pista viszi majd hazaiként a frontra. Felnyaláboltam a do­bozt. Most ez is az enyém! A doboz leesett, s a sok drága sütemény, meg a húsok szétgurultak a szárazhomokban. El­nak, aki mindent tud a má­sikról. Megfogta a poharat, mögött, mintha valaki most is I lehajtotta tartalmát, krákogott dudorászna. I egyet, aztán visszakérdezett: pityeredtem tehetetlen gyengeségemen, hogy most itt va­gyok, nyakig ülök a felséges ételben, és nem megy le egy árva falat sem a torkomon. A másik dobozt most már ma­gam löktem oda a homokba. Nekiestem a nyitott fedelű nagy asztalnak, könnyen leborult, s a nagy deszkát ott hagytam rajta a töménytelen sok jó falat tetején, a mocs­kos porban. Csak azt a keveset vittem magammal, ami bele­fért az ingaljába. Bogár kutyával ketten ültünk terített asz­talhoz, messze künn a határban. Evett, később egyre las­sabban, de kitartóan. ízlett iieki a fokhagymával spékelt pe­csenye. A libákat, a disznókat napszálltakor elbocsátottam ha­za, nem kellett félném, hogy másfelé csavarognak, mert este otthon ennivalót kaptak. A birkák összebújtak már éjjeli delelőre. Teljes volt az éjszaka, féltem a sötétben nagyon, öleltem magamhoz a Bogár kutyát, nehogy az is megszök­jön tőlem, egyedül hagyjon az éjszakában, a félelemmel és a „bűnömmel”. Tóni, a legkisebb nagy Bitó jött ki értem, azt hittem nyomban megfog, és kettéhasít. Vigyáztam a közelségét, ha­mar észrevettem persze, hogy egyáltalán nem akar megver­ni. Acsargott, gorombán, de csak a macskákat szidta, akik beugrottak az ablakon, és leborítottak, tönkretettek minden süteményt. A gang előtti nagy eperfa tövében szomorúan konsta­táltam a két tarka macska kimúlását. A másik két macska még élt egy nagyon magas, szárazhegyű eperfa tetejében nyávogtak, fájdalmasan, de a Jóska, a rudasfához kötött dióverőrúddal, leütötte őket, onnan is. Egyenest a fa alatt acsarkodó házőrzők szájába hulltak. Vendég nem volt már senki, apja Pistát se láttam sehol, biztosan megint elfogta az asztmája, és lepihent valahol. Öreg Julcsa olyan volt, mint egy bűnbánó szent, mert különben nagyon félte az is­tent. Behívott a gangra, miközben már moslékos vedrekbe gyűjtötte a sok ételt, kedvesen szepegve szólt: kereshetsz még ott magadnak pár jó falatot. Megköszöntem illedelme­sen, hogy én úgy jóllaktam délben, hogy még most sem vagyok éhes. FIA PISTA, még hajnal előtt elment a kis Bitó Sándor­ral a frontra Egy kis hazai kenyeret, száraz kolbászt, meg szalonnát vitt magával. Nem jött többé haza egyikük sem. Még karácsony táján elestek mind a ketten.., NÖGRAD — 1970. augusztus 20., csütörtök 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom