Nógrád. 1970. augusztus (26. évfolyam. 179-203. szám)

1970-08-20 / 195. szám

Molnár Zsolt;

Merre mennek a villamosok,

merre?

— És veled mi történt? LáN

ápolyban a Ristorante Avellinese-ben nem ettem kenyeret. Beértem sajtos, paradicsomos spagettivel és csirkehússal.

Néhány hétig ezen a szeptemberen nélkülöztem a hazai kenyeret, s édesanyám föztjét. Hosszabb ideig ekkor voltam először távolabb hazulról. Nem utoljára. A szilvágyiak nem voltak világjárók. A falut körülfogja a górt, meg a szelesteí erdő. Vátra, vagy Acsádra szoktunk átmenni a búcsúba, gyalog és biciklivel. Onnan is átjárnak hozzánk István királykor. Egyedül a szomszéd Miska bácsi volt a faluból Rómában egy zarándoklattal 1924-ben.

— Bevoltunk eléje a Józsival, amikor hazatértek — mondja apám. — Emlékszem, ahogy befütyültek Szombathelyre, óriási vonat volt.

Nápolyban hiányzott a kenyér, pedig nem voltam éhes.

— Nagy tél volt az idei — hallom anyámat. — Mindenki rétest evett. Vitte a tejet boldog, boldogtalan. Nekem is a Róza néni szólt, menjen ám tejért, egy ötven. Húszharminc litereket vittek. A tejes autó nem tudott érte jön- ni a hóban. Én is csináltam rétest, szétszedtem az asztalt, nyúlott volna a tészta Bécsig.

Délután hat óra körül jár. Ilyenkor megy el a Gyula a téesz-tejjel a ház előtt. Méri az Ilus a tejet a csarnokban, nem messze tőlünk.

' —A suszter is megy a kannával, pedig azt mondta, hogy ő nem eszi meg a kolhoztejet — így anyám. — A pékkenyeret meg-megeszi? — kérdeztem tőle. — Az más — mondta. — Miért lenne más? — mondtam. Olyik ember erősködik, hogy nem kell neki a téesz- tej, csak az egyéni. Most kell? Mindenki viszi. Azok is, akik azelőtt úgy feszítettek, mint c pesti kutya a flaszterem. A kenyeret is mindenki a boltból viszi, nem bajlódik vele otthon.

Nem is igen tud már. Az

új házukban nincsen kemence. A mienkbe se építettek. A régiben még volt. Ajtaja előtt egy hökkedli állt, amelyre nemigen volt szabad leülni, hímzett terítő takarta. A kemenceajtóra anyám smirglipapírral mintákat csiszolt. Csak úgy ragyogott. Ősszel a konyhában fosztottuk a kukoricát. A kukoricahegy felért a kemenceajtóig, mindig odaültem a tetejére. Titokban megsimogattam a fényes pontokat, vonalakat az ajtón, ilyenkor nem vette észre senki. Ha fújt a szél, muzsikált a kéményben. Mintha valaki a kemenceajtó mögött dudo- rászott volna. A kemence így jelezte a szelet. Az udvarra épített kemencék, különálló kis házak, kéménnyel, tetővel, a mi falunkban nemigen voltak divatban. Legtöbb helyen a konyhába építették. Korábban még nyitott tűzhelyek is voltak, meg nyitott kemencék,

azoUra >én már nem emlékszem.

öt-hat kenyeret szoktunk sütni, meg egy vakarcsot. Az volt a legjobb, ropogott a hiúja. A „langalón” pedig rendszerint összekaptunk a húgommal. A maradék tésztát laposra húzta szét anyám, az egész sütőlapátot elfogta. Így tette be a kemencébe, a parázsra. Zsírt és fokhagymát tettünk rá, megsóztuk, $ azon melegében felfaltuk. Sose volt elég. A mai lángossütöket elkerülöm, csak a „langalót" szerettem.

A padláson egy kis vékában száradt a kovász, mindig az előző sütéskor tette el anyám. A kémény mellett kőkeményre száradt, úgy kellett szétverni sütés előtt. A swtöteknőnk, amióta emlékszem, mindig repedezett volt. Nem is láttarp. otthon új tek- nöt. A dagasztás, most már tudom, kemény munka lehetett. A végére szép piros lett anyám arca. Cuppogott a kenyértészta a kezei alatt. Aztán előkerültek a zsomborok, olyan is akadt, amelyiknek nem volt feneke. De mindbe tiszta ruha került, abban gömbölyödött, kelt a tészta.

Tóth Eleméi:

Kemencék

Mialatt, a zsomborokban nőtt az élet, mi gyerekek fáért szaladtunk, s előkerestük a pemetet, meg a kuruglát. A pemet tulajdonképpen egy tollas seprű, amellyel a hamut takarítják ki a kemencéből. A kurugla pedig egy hajlított vaslapát, a parazsat egyengetik vele, s kihúzzák a meg- szenesedett nagyobb fadarabokat a sütőtérből. A sütőlapát már ott állt a sarokban. Ropogott a tűz a kemencében, a zsomborokban kelt a kenyér. Nem hajthattuk fel róluk a ruhát, melegre volt szükség a szép keléshez. Végül anyám szép kerekre alakítgatta a tésztát, így rakta be mind az ötöt-hatot és a vakarcsot a kemencébe.

Volt egy öreg ’ piros-tarka tehenünk, a Virág. Szelíd jószág volt, mégis elég jól tejelt. Kenyérsütéskor valamivel korábban fejtünk, hogy legyen habos tej a meleg kenyérhez. Egészen forrón nem ehettünk kenyeret, anyám szerint nem egészséges. A vakarcs azonban mégis forrón fogyott el.

Az utolsónak maradt kenyér mindig összeszáradt, itt- ott egy kis penész is kiütött rajta. De sose dobtuk el az utolsó darabot sem. Ha nagyon kemény volt, beleaprítottuk a tejbe, úgy ettük.

3 pékkenyér akkor még csemege volt számunkra. Ha bement Szombathelyre édesanyám, vagy apám, alig vártuk már a délutáni félhármas vonatot. Mindig előkerült a csomagból a vékonyka kolbász, meg a pékkenyér. Anyám inkább lekéste a vonatot, csakhogy hozhasson kenyeret.

Most Csepregből és Kőszegről hozzák a kenyeret a faluba.

— A csepregit nem igen Szereti a nép — mondja anyám. — A kőszegi tömöttebb, szebb. Sokan félnek a repedt kenyértől, pedig jobb a bele. Az Anna nekem elteszi a magas, világos kenyeret, tudja, hogy azt szeretem. Egyszer később jött a kenyeres, mint szokott. Tömött volt már a bolt, még az utcán is álltak. Azért nekem jutott kenyér, titokban tette félre az Anna. Mert ilyen ám a világ, nyíltan nem lehet eltenni, öntudatosodik a nép falun is. Mindenki várjon a sorára, azt mondják. Négyet-ötöt is visznek egyszerre, senki se kínlódik a sütéssel otthon. A Bárdicsék talán még sütnek, meg még nté- hányan. Kényelmesedik a falu.

A kemenceajtónk ott hever az új ház mögött az udvaron. Alig ismerek rá. Eszi a rozsda, a fényes csíkokat és pontokat már mind megette. A pajták, meg a gyümölcsösök a kertek alatt még a régiek.

— Nem változik semmi — jegyzi meg apám. — Egy-két fát kivágnak, újak nőnek helyette. A Tóth Imre új pajtát épített, a Vincze Józsi bácsié összedőlt, meg a Seperé is. A kakastaréjfa a górúton még megvan. A Sándor bácsi körtefája is. A miénk arrébb volt a „kódisteleken”,j de a tölgyfákkal együtt kivágták. A paptagi körisfák is eltűntek.

Nem változik semmi?

Egyszerűen eltűnt a régi falu!

Az új házakban nem muzsikálnak a kemencék, amelyek annyi kényelmetlenséget is okoztak. A kemencékkel egy életforma tűnt el, hogy átadja helyét az újnak. Mi ez az új?

— A Józsi mondásaként, ma már a munkába is pedánsan öltözünk — mondja Nani néném.

Igen, a mai téesz-tagok és gyermekeik még emlékeznek a kenyérsütésre, de már valamennyien pékkenyeret esznek. A hajdani csemegét. S már zsörtölődnek is. ha nem elég magas, nem elég világos. Mi ez, ha nem változás? A kemence nélküli házak, a „kritikai szellem”.

H

a fúj a szél, gondolatban nekitámasztom fejemet a kemenceajtónak, hadd rázza egy kicsit az ajtóval együtt. Öt-hat kenyeret szoktunk sütni, meg egy vakarcsot. A hajdani kemenceajtók

Most, hogy gyermekét elaltatta, tudta, férjé elhívja. Kimennek valahová, amiről egy hete titkolódzóit. Valamilyen játékról diinnyögött neki esténként az ágyban, ha leoltották a villanyt a tízes híreik után. Ma reggel is azzal kelt fel: este készülj. Ha lefekszik a gyerek, elmegyünk. Csak ennyit mondott megint: este elmegyünk.

Napok óta azon gyötrődött, hogyan tudja megszokni ezt a vidéket. Szokatlan ez a nép neki. A déli meggondoltabb és szerényebb. Sehol sem találkozott ennyi szerénytelenséggel mint éppen itt. De hagyta. Belenyugodott. Az a fontos — mondogatta gyakran magában —, hogy megmaradjunk olyannak, ahogy érkeztünk.

Férje megborotválkozott, ö is nekilátott az öltözködésnek. Fölvette kék kosztümjét. Kék virágok ugráltak szemei előtt, ahogy megnézte magát a tükörbe. Aztán kihúzta szemhéját. Csak annyit mondott: mehetünk.

Az utcán belekarolt férjébe. Elveszett a karjai alatt. Szeretett így menni: azt hitte, a védőszárnyak jobban megvédik mindenki ellen. Most is egyszerre szedték lábaikat: a kékruhás nő és a szürkébe öltözött férfi. Kétszáz métert mehettek, mikor megszólalt a férj: itt vagyunk.

A lakás a földszintről nyílt. Kettőt kopogtattak. Az ajtó hangtalanul nyílt ki. Nem volt mögötte senki. A háziak a szoba ajtajában álltak.

Az ajtó magától nyílt ki. Meg is kérdezte a férje: —• fotocellás?

— Eltaláltad — felelte a másik férfi nevetve, s moso-i lyogva bemutatkozott az asz- szonynak: — Fodor Péter.

— Maga született ezermester — bókolt az asszony, s bementek a nagyszobába. A két nő rögtön egymásra talált. A férfiak büszkén kihúzták magukat: lám, lám milyenek az ő asszonyaik, mindjárt megértik egymást.

Péter hosszasan elnézte a vendéget. Tizenhárom éve nem találkoztak. Az általános iskola elvégzése óta. — Kinőttél az isten markából, sz01r.lt meg nevetve. — Tudok rólad mindent — mondta —. Hallottam sikereidet. A colos Juhász mondta el.

A vendég kényelmetlenül szorongott az ülésen. Könnyű antom elegáns lakás, gondolom kocsi. .

— Eltaláltad pajtás, felelt vissza a másik. Minden oké. ftemek feleség, kitűnő lakás és egy Austin, nem is akármi, « javából! De nem is ezért hívtalak fel. Jó lenne beszélgetni a régi dolgokról, amelyeket nem lehet elfelejteni. Nem, nem az osztálytársakra gondoltam. Velük is találkozhatnánk egyszer fehér asztal mellett. Gondolj arra, mikor öt—hat évesek voltunk. Hogy1 szánkoztunk a Sahtan!

A másik csendben figyelte a magábafeledkező Pétert. Elmerengett maga is, mennyire igaza van a másiknak: magukban kell táplálni mindazt, ami már csak a múlté. Például a házat. Ott a patak partján. Aztán a telep disznóólait. Hányszor maradtak üresen, s ők, lehettek vagy négyen-öten, a patyolat tiszta ólakat kinevezték lakássá, szőnyeget szereztek be és ott játszottak családot, férjet és feleséget.

A két férfi belefeledkezett a történetek mesélgetésébe. Nem vették észre, hogy az asszonyok abbahagyták saját mondandójukat, férjeiket nézték odaadó figyelemmel, ahogyan történeteiket mondják.

— Emlékszel? Anyáddal mentél át az iskolába, s a villamos megrakottan húzott Szénás felől. Te kitépted magad anyád kezéből és egy lépéssel a vilamos előtt átug-. róttál. Ott voltam, láttalak

— Igen, hogyne emlékeznék — felelte a vendég és száraz hangon tovább folytatta: — Angyal bácsi halálsá- padtan szállt ki a fülkéből. Csak annyit mondott: — Nagy szerencséje van, tanító néni. Ha elbotiik a gyerek, nem fogja többé kézen.

— Erre te odaálltál az anyád elé, s azt mondtad: — Ugye bátor vagy tát! Két olyan frászt kaptál, hogy rögtön elszállt a büszkeséged. A kolóniái asszonyok megértőén bólogattak anyád felé: igaza van, nahát, mit nem csinál az a gyerek. Aztán elment a villamos, le a falu felé, s a történet is befejeződött.

— Huszonkét éve már ennek is. S, hol vannak azok a villamosok? Merre mennek? Hol van a szánasi bak tér, aki megkínált bennünket mindig almával, ha lekéstük a villamost és gyalog mentünk Etes- re?

— Ezért hívtalak — mondta Péter. Gyere át a má- ■sik szobába, szétnézünk.

Becsukódott mögöttük az ajtó. A szürke ruhás férfi szótlanul nézett a szoba közepére. A hatalmas terepasztalon ugyanaz a kisvasút állt, amely ott közlekedett a házuk előtt. Ott volt a pálfalvi hármas elágazó, a régi kórházi végállomás, ott volt az etesi tó is, aztán egészen Vizslásig húzódott a kisvasút. Ott volt rajta Rau is, meg az alagutak, azok a csodálatos alagutak.

— Játsszunk, — adta ki a jelszót Péter. Hová akarsz utazni?

— Köszönöm, uram. Mondjuk a zagyvái rakodóra.

Sípszó hallatszott. Ugyanabból a nagy darab sípból, amelyre olyan nagy tisztelettel bámultak huszonkét évvel ezelőtt. A szerelvény, mint egy álomvasút, kiindult a li- liputiak országából, a zagyva- pálfalvi megállóból. Beért az első alagútba. Izgatottan várták Baglyason. Hatalmas hurrát csaptak, ahogy kibújt, aztán átevezett az út fölött, a felüljárón, és megállt. Utascsere, döntötte el Péter, s kiszedett két három bábut és újakkal helyettesítette.

— De hiszen ez én vagyok! — kiáltott fel a vendég, mikor Péter elhelyezte a bányász figuráját a gyerek mellé.

— Igen, az te vagy — mondta csendesen. Te hetente kétszer jártál be egyedül a városba. Négy éves voltál, amikor először elengedtek. Kezedben ebédhordót tartottál, s mi mindig irigyeltünk, hogy a nagyvárosba mész erről a kis telepről. Vitted apádnak az ebédet, s feljártál az acélgyárba. Már akkor zeiiét tanultál.

'— így volt. Sokszor összepréseltek a karbidszagú emberek. Ott tanultam meg káromkodni. Olyan ízességgel sehol nem csinálták, mint az alagútban, ha megállt a szerelvény. Ültünk, a felnőttek meghajtották felső testüket, mert alacsonyak voltak ám a kocsik, s megpróbáltak kikan- dikálni. Aztán nagyokat nevettek azon, hogy jön a halál, s aki kinéz, annak lekaszálja a fejét. Jókat nevettek ezen, de én féltem, mert nem tudtam, mi ebből az igazság.

— Közben megérkeztünk! Tovább is mehetnénk Inászó- ra. Nagyapám inaskodott ott, nyolcvan évvel ezelőtt. Ma is sokat mesél róla az öreg.

— Ezért hívtalak. Tudom, te megérted az emberi csodákat. Mi itt játszunk, megfeledkezünk gondjainkról, s mennyire visszaröpülünk az időben. Elindítom a villamost Vizslásra, nézzed jól. Rauról indul. Pár perc alatt elhagyja az alagutat, megáll a kanyarban, aztán be a legnagyobb sötétségbe. Milyen hosszú volt az etesi alagút?

— Azt mondták: volt egy kilométeres.

— Míg kimontad: már ki is bújt a szerelvény. Szénás. Földek és legelők között húzunk. Itt a futballpálya, aztán megállás. Te akár le Is szállhatnál, meg én is, hiszen megérkeztünk. De gyerünk tovább. Merre mennek a villamosok? — emlékszel, hányszor kérdeztük? Aztán elindulunk megint. Már a kaszinónál járunk. Elfelejtettünk hazaszaladni, hogy messzire utazunk. Majd a boltban hagyunk üzenetet. Ott téged úgyis ismernek. Sárban gurítottad haza egyszer a vekni kenyeret.

' — Csak por volt. Kerek volt a kenyér és kettőt nem tudtam egyszerre hazavinni. Mire a házhoz értem, már mindenki tudta a telepen 3 hogyan gurul a kenyér hazafelé.

— A faluban is vagyunk. A rakodón. Aztán gyerünk. Az üveggyár felé. Tovább, tovább.

— Állítsátok meg a játékot! — szólalt meg a háziasszony. Nézzétek meg magatokat. Egészen vörösek vagytok, remegtek az izgalomtól. Nem értem, szólt a kékruháshoz, mind a ketten megjárták Párizst, Londont, Varsót, te még mesz- szeb is jártál, mutatott a vendégre, s ennyire elszórakoztat benneteket ez az együgyű kisvasút?

A hirtelen támadt csendben a férfiak visszamentek a másik szobába. Képzeletben magukkal hozták a kis villamosokat, a fapados szerelvényeket, Havasi nénit a telepről, meg Angyal bácsit és a többieket, akiknek a neve a gyerekkorral együtt elúszott, a villamossal együtt, a kiszedett talpfákkal' együtt.

Aztán a cukrozott zsíros kenyérről kezdtek beszélgetni, hogy mennyire finom volt. ha más adta. Nemsokára elbúcsúztak. A két férfi erősen megszorította egymás kezét. Csillogó szemekkel néztek egymásra, mint két kirnelege- dett gyermek. A kézfogásban benne volt az összefutás, a gverekkori dac. ha egymás mellett küzdöttek, a csakaz- értis.

Kiléptek az épületből. A férfi csupán annyit mondott feleségének: — Látod szívem, eme is villamosok jártak.

ő csimán annvit válaszolt*

— Merre mennek a villamosok, merre?

— Mán megnézem magamnak, mennyit bír enni egy ilyen csipisz kis cseléd.

öreg Julcsa egyetlen töltött paprikát hozott elébem, kanálnyi paradicsommártásban. Félig se ettem meg a soványka porciót, mire nyúlszájú Bárkányi Pista imigyen rikkantott:

— Hallod-e, Julis, hát nem vettétek még észre, hogy ez a kölök lezabálja fölületek a tetőt.

SZERETTEM VOLNA a képébe köpni, hozzávágni a rossz kis bádogtányért, de végül csak felkeltem, elkullogtam ki a ház mögé. Sírtam, de már nem is az ebéd miatt, azért, hogy anyám elment, és még csak el se búcsúzhattam tőle. Felettem túlérett, elaszott, nagy szemű fehéreprek csüngtek a fáról. Feldobtam egy botot, lehulltak az eprek, eszegettünk Bogárral, egész jól megegyeztünk a sovány lakomán. Meg is vigasztalódtunk már, amikor kerestek.

Ebéd után a vendégeknek ama furcsa ötletük támadt, hogy halászni fognak a ház előtti tóban. Fogtak is annyi halat, hogy az akár két vacsorára is sok lett volna. Ezt csak én tudtam legjobban, mert én húztam utánuk azt a nagy gyapjúzsákot, amelyik tisztára megtelt pontyokkal, kárászokkal, csíkkal, keszeggel. Azt hittem, már percig sem bírom tovább, amikor fia Pista odajött hozzám, elvette a zsákot. Elküldött, hogy hajtsam ki a jószágokat a mezőre, tán már jól sem laknak estig.

A mocskos, sáros vízből futottam be a tanyába, tudtam, hogy most biztosan enni fogok abból az ételből, amit anyám főzött, sütött, hisz’ nincs odabent senki fia lélek. Azt se bántam volna, ha meglátnák, ha agyonütnek, csak ehessek. Azt a falatot, amelyiket én akarom. A félig pince, félig kamraszoba ablaka nem volt bezárva, s én máris bent voltam a királyi terülj asztalkám előtt: lerészegülten »tömtem az anyám sütötte mákoskalácsot az ingderékba, tettem hozzá rántott csirkecombot, túrósrétest. Amikor teljesen megtelt a kis ingem dereka, kétségbeesetten vettem észre; oly kevés, amit elvettem, hogy meg se látszik a hiány.

PEDIG ÉN EL AKARTAM vinni az egészet, hogy semmi sem maradjon. Kartondobozok — kettő is — nyitott szájjal álltak, tele minden jóval. Tudtam, hogy ezeket a fia Pista viszi majd hazaiként a frontra. Felnyaláboltam a dobozt. Most ez is az enyém! A doboz leesett, s a sok drága sütemény, meg a húsok szétgurultak a szárazhomokban. Elnak, aki mindent tud a másikról. Megfogta a poharat, mögött, mintha valaki most is I lehajtotta tartalmát, krákogott dudorászna. I egyet, aztán visszakérdezett:

pityeredtem tehetetlen gyengeségemen, hogy most itt vagyok, nyakig ülök a felséges ételben, és nem megy le egy árva falat sem a torkomon. A másik dobozt most már magam löktem oda a homokba. Nekiestem a nyitott fedelű nagy asztalnak, könnyen leborult, s a nagy deszkát ott hagytam rajta a töménytelen sok jó falat tetején, a mocskos porban. Csak azt a keveset vittem magammal, ami belefért az ingaljába. Bogár kutyával ketten ültünk terített asztalhoz, messze künn a határban. Evett, később egyre lassabban, de kitartóan. ízlett iieki a fokhagymával spékelt pecsenye.

A libákat, a disznókat napszálltakor elbocsátottam haza, nem kellett félném, hogy másfelé csavarognak, mert este otthon ennivalót kaptak. A birkák összebújtak már éjjeli delelőre. Teljes volt az éjszaka, féltem a sötétben nagyon, öleltem magamhoz a Bogár kutyát, nehogy az is megszökjön tőlem, egyedül hagyjon az éjszakában, a félelemmel és a „bűnömmel”.

Tóni, a legkisebb nagy Bitó jött ki értem, azt hittem

nyomban megfog, és kettéhasít. Vigyáztam a közelségét, hamar észrevettem persze, hogy egyáltalán nem akar megverni. Acsargott, gorombán, de csak a macskákat szidta, akik beugrottak az ablakon, és leborítottak, tönkretettek minden

süteményt.

A gang előtti nagy eperfa tövében szomorúan konstatáltam a két tarka macska kimúlását. A másik két macska még élt egy nagyon magas, szárazhegyű eperfa tetejében nyávogtak, fájdalmasan, de a Jóska, a rudasfához kötött dióverőrúddal, leütötte őket, onnan is. Egyenest a fa alatt acsarkodó házőrzők szájába hulltak. Vendég nem volt már senki, apja Pistát se láttam sehol, biztosan megint elfogta az asztmája, és lepihent valahol. Öreg Julcsa olyan volt, mint egy bűnbánó szent, mert különben nagyon félte az istent. Behívott a gangra, miközben már moslékos vedrekbe gyűjtötte a sok ételt, kedvesen szepegve szólt: kereshetsz még ott magadnak pár jó falatot. Megköszöntem illedelmesen, hogy én úgy jóllaktam délben, hogy még most sem vagyok éhes.

FIA PISTA, még hajnal előtt elment a kis Bitó Sándorral a frontra Egy kis hazai kenyeret, száraz kolbászt, meg szalonnát vitt magával. Nem jött többé haza egyikük sem. Még karácsony táján elestek mind a ketten..,

NÖGRAD — 1970. augusztus 20., csütörtök 9