Nógrád. 1970. augusztus (26. évfolyam. 179-203. szám)
1970-08-09 / 186. szám
A héten történt 4z ügyintézés másik oldala jgpgnap azt mondta az egyik csoportvezető a megyei tanácson: van két, három ügyfelünk, aki már hosszú évek óta állandóan vitatkozik a tanáccsal. Szó szerint: vitatkozik, mert egyszerűen nem nyugszik bele az általunk hozott határozatba. Nem kell félreérteni. Nem arról van szó. hogy egy hibás, jogilag meg nem felelő ügyintézésről van szó. Egyáltalán nem. A határozat tartalmilag, alakilag pontosan megfelel a törvényeknek. Alapos, megfontolt ügyintézés során született. Csak éppen az ügyfélnek nem tetszik. Mert nem neki adott igazat. Az ügyfél pontosan tíz éve küldözgeti nekünk a különféle leveleket, fellebbezéseket. Már mindenki foglalkozott vele. Ügy ismerjük, mint a rossz pénzt. Volt neki vagy egy évtizede valamilyen telekügye. Vásárolt egy telket, de a telekrendeaés csak később látott napvilágot. Mérnökök műszerekkel hivatalosan felmérték, utánanéztek. Aztán megküldték a határozatot. Amiért megfizetett a vásárlás során, azt pontosan, négyzetcentiméterre megkapta. Károsodás nem érte. Ö azonban nem nyugodott bele. Fellebbezett először a városi tanácshoz. Ott kivizsgálták a panaszát, megkapta az elutasító határozatot. Ment tovább. írt a megyei tanács illetékes felügyeleti osztályának. Itt, mint minden egyes panasszal, ismét foglalkoztak vele. Iktatták, jegyzőkönyveket vettek fel, utánajártak a dolognak. Véleményüket — amely egyezett az előbbi határozattal — hivatalos formában ismét elküldték az ügyfélnek és a városi tanácsnak egyaránt. A dolog azonban korántsem maradt eny- tiyiben. Nőtt, növögetett. Űjabb és újabb akták kerültek egymásra, tekintélyesen gyarapítva és bonyolítva az ügyet. Mert azt mondani sem kell, hogy az ügyfél nem tette le a tollat. Most a változatosság kedvéért a tanácselnöknek írt. Ez nyilván újabb vizsgálatot eredményezett. A sort hosszú volna folytatni. Mert nemcsak a tanácsi hivatalokat terhelte fölöslegesen, hanem ezzel párhuzamosan a pártszerveknek is küldözgetett panaszos leveleket. Lépcsőzetesen. Az ügy úgy nőtt, mint a lavina. A héten újabb levele érkezett hozzánk. Megint kezdődik a körforgás. Ebben biztosak vagyunk. Lassan alighanem már súlyra mérjük az iratokat. Arról nem is beszélve, hogy ez a felesleges tortúra emberek idejét, energiáját veszi el. Olyan időt rabol el, amelyet más, fontosabb dolgokra lehetne és kellene fordítani. Nem fjedig egy már évek óta lezárt — és meg nem változtatható ügyben vizsgálatokat folytatni. Csak azért, mert egy ügyfél azt képzeli, hogy vélt — vagy nem vélt — igaza tudatában nyugodtan Írogathatja a fellebbezéseket. Ebből kára nem származhat, a többi pedig őt nem érdekli. Miért is? Tehát megint foglalkozunk majd a panaszával. Ez hivatali kötelességünk. Csak sajnáljuk a ráfordított, kárbavesző időt. Csatai Erzsébet Stewardes. Megrázván csinos. Huszonhárom éves. Minden épeszű nyelven beszél, ö mesélte ezt a történetet. így: — Akkor repültem először. Egyetlen gyerek vagyok, és egyetlen anyám reggeltől estig aggódik értem. Lebeszélt a pályáról, de én egyáltalán nem félek a repüléstől, mint ahogy nem félek sem a gyalogjárástól, sem a taxitól. Mégis lámpalázam volt az első repülés előtt: szeretni fognak-e az utasok, a kollégák és egyáltalában, jól fogom-e ellátni munkámat? Anyuka, aki Pesterzsébeten lakik, kikísért a Ferihegyi repülőtérre, ezer tanácsot adott, négyszer kezdett sírásba, félt, hogy lezuhanok, félt, hogy a levegőben maradok, félt, hogy a súlytalanság állapotába kerülök, mire a gép megérkezik Moszkvába. Ezerszer elbúcsúztunk, a mama lengette a zsebkendőjét a gép után, aztán már nem láttam se mamát, se zsebkendőt. A hatalmas gép úgy repült, ahogy elvártuk tőle, az utasokkal nem volt semmi baj, nyugodtan, higgadtan dolgoztam, Királyhegyi Pál: íZetalivhás Hibó Tamás rajza mintha ott születtem volna a repülőgépen. Kettőt néztem, már meg is érkeztünk; két óra a menetidő Pesttől Moszkváig. Amikor kikötöttünk, a lélegzetem is elállt a nagyszerű látványtól. Moszkva, a mérhetetlen város, a rengeteg utas, a soknyelvű hangszóró. A nagy élmény lenyűgözött, de aztán hirtelen eszembe jutott a mama. Meg a zsebkendő. En itt vagyok Moszkvában, a mama meg talán most kezd igazán aggódni értem. Gondoltam, megnyugtatom, beszaladtam a legközelebbi telefonhoz, és felhívtam pesti lakásunkat. A telefon lelkesen csengetett, de senki nem vette fel a kagylót. Hirtelen az órámra néztem, és megdöbbentem. Hát persze, a mama ilyenkor még nem lehet otthon. Amíg elindul -vele az autóbusz visz- sza a Vörösmarty térre, amíg onnan továbbmegy a tizenötös- sel a Boráros térig, amíg ott vár a csatlakozásra, aztán az erzsébeti busz, aztán még a gyaloglás. ... Sebaj. Mire visz- szatérek Pestre, biztosan hazaérkezik. Úgy hete, hogy érvényre lépett az a rendkívül üdvös rendelet, melynek megszületését hallószervünk, idegeink és nyugalmunk védelmében oly régóta vártuk. Amilyen örvendetes, hogy a messze legelterjedtebb tömegkommunikációs eszköz a rádió, ma már szinte olyan természetes szükséglete és tartozéka életünknek, akár egy ruhadarab, — hisz nemcsak otthonainkban van jelen, de a tranzisztorizálás-miniatüri- zálás jóvoltából velünk van utcán, strandon, meccsen, kiránduláson, mindenféle társas közlekedési alkalmatosságon —, éppoly aggasztó volt, hogy mindig és mindenütt fülünkbe harsogott. Az inzultus, mely a mértéktelen rádiózás révén úton-útfélen, a legváratlanabb helyeken és pillanatokban leselkedett ránk. hovatovább egyetlen mérhetetlen zajládává tette életünket, ami elöl nincs menekvés. Végre-végre elérkeztünk a felismeréshez, hogy lassú tébolyhoz közeledünk, nem mehet tovább, ami megy, radikális cselekvésre van szükség — legalább életünk bizonyos területein. Mert: nem elég, hogy manapság nincs olyan békés étterem, presszó, ahol ne zene nélkül szervíroznák az esti menüt, a vacsora utáni kávét, de a zseb- vagy táskaméretű zörejládák Tom Jonesra, Konczra, Zalatnayra kárhoztatnak akkor is — buszon, arhapr jegyzet Csendrendelet villamoson, vonaton —, ha nekem történetesen olvasni, mélázni, esetleg szenderegni volna kedvem. S esetleg jóné- hány útipartnemak még velem, — akik, ki tudja, milyen benső állapot szerint hangszerelve vagyunk közös társaságra ítélve. S akkor valaki, egy ismeretlen erőszakos, arra kényszerít, hogy lelkileg tánc- raperdűljünk, extázisba zuhanjunk, vagy Beethoven zenei filozófiájának adjuk át szuverén önmagunkat. Nem. Ennek véget kellett vetni, s épp ideje, hogy véget vetettek. Jól tudjuk azonban, hogy minden rendelet annyit ér, amennyi megvalósul belőle. Márpedig az ilyen természetű intézkedések — sok rossz tapasztalat szerint — nem mindig érnek célt. Híján vagyunk az energikus betarttatóknak, akik érvényt is szereznek a tilalomnak. Ezért is figyeltem a múlt napokban árgus szemmel és füllel az eredményt. Egy hete éppen úgy esett, hogy az ország másik részében volt dolgom. Keresztbe kellett utaznom az országot. Menetben még szabad volt a „vásár”, de jövetben már nem. Nos, a menetúton ilyen párbeszédeket hallottam buszon, villamoson, vonaton: — Tilos a rádiózás, fiatalember ! — Tudom, asszonyom. De csak hétfőtől! S természetesen, a készülék a türelmi napok törvényes jogán tovább szólt. De az emberek ezúttal nem dühösköd- tek. Az arcokat inkább holmi kárörömféle ülte meg: azt a pár napot már guggolva is kibírjuk, majd utána pimaszkod j, hékás! A rendelet érvényének születési pillanatában, hétfőn nulla órakor ültem hazafelé vonatra. Zsúfolt volt a kupé Szegedről Pest felé. Pestről palócföldre is. Akadt legalább kéttucat rádió is a poggyászok között, de a háromszáz kilométeres vonalon valamennyi hallgatott. Mintha megnémult volna. A készülékek békésen szundikáltak az asztalkákon, padokon, váltakon. Ügy látszik, a kilátásba Árvízparti nappalok Dóm téri éjszakák Töltöttéi-e már nyáréjt Szegeden, a Dóm tér csillagai alatt? ... Amikor az ég tintakék kárpitjának aranyszögei versenyt ragyognak a földi lámpások pompáival... Amikor sejtelmes szín és tündöklés minden. Az éjszaka A Dóm két karcsú tornya ilyenkor csupáncsak puha látomás, föl- séges háttér a lépcsőszínpad díszlet- monumentalitásai mögött. Aida világa ez, vagy Carmené, Cso-cso- száné, a Pillangó- kisasszonyé, Rigo- lettóé, Otellóé, Hunyadié, Bánké, Adámé, vagy — mint most éppen, a nagyokat regélő Háry Jánosé, s a Trójai nőké. A négyszögbe zárt téren pedig hétezer lesd a színpadi csodát. Szeged a napfény városa. A hívogató prospektusok tanúsága szerint éves átlagban itt süt legtöbbet a Nap. Ilyenkor, július—augusztusban rek- kenő itt az alföldi hőség, még az est, az éj sem hoz enyhülést. A déli ország nagy metropolisa, ha még nem is feledte és nem is tudja mindenben feledtetni vendégeivel sem tavaszi nagy megpróbáltatását, az életet, javakat fenyegető árt — azért már na- gyobbára régi szépségével bűvöl. A megszelídült folyó mentén még hordalékos a parti szegély, de a híres Tisza-sé- tány virágvilága feledtetni képes azt, amire az ünnepi hetek vendégköszöntője is utal; hogy nem is olyan régen még mindenki a nagy vizet nézte, ha Szegedre hozta a kedve, vagy a dolga... Hogy sokan aikkoriban azt kérdezték: el- viszi-e a játékokat is a víz?... Ha nem is közvetlenül a víz — a következménye?... Lesz-e akkorra rend, tisztaság, sétány újra? A gondteli kérdések elvonultak a szennyes árral, s itt helyezett bírság — ötven forint és az esetleges további következmény — megtette hatását. Ilyen volt a rendelet premierje, most aztán az a kérdés, milyen lesz a folytatás? Én ugyanis nem igen hiszem, hogy a nyilvános rádiózók szenvedélyes szektája beletörődne a társasközlekedésben zajongásra mért drákói ítéletre. S nem is lesz eredménytelen a várható „ellenálló mozgalom”, ha nem őrködünk éberen, — s mindenek előtt azok, akiknek feladatul tették. Csakhogy megint egy jogos aggodalom: lesz-e elég kedve, határozottsága közlekedésünk dolgozóinak, hogy kellemetlen vitákba, összeütközésekbe keveredjenek a rendbontókkal ? Nem húnynak-e inkább szemet és fület a kényelem kedvéért? Mert akkor a várva- várt, hőn óhajtott csendrendelet egyetlen törött pitykét sem ér. Lehet, hogy nyitott kapun kopogok, de ha nem, azt ajánlanám: nem ártana a bírságok összegének egy részét a bírságolásra illetékeseknek juttatni. Bizonyosra veszem, hogy az egyéni érdek így hatékonyan szolgálná a közérdeket. A közlekedésben legalább tartós nyugalom köszöntene ránk. ülhetünk a Dóm téri csillagok alatt, mert az ácsok és a festők akkor is dolgoztak, amikor a Tisza-pairti sétány mellvédjéről vízbe ért a kéz.. ? Próbált a zenekar, készültek a szereplők. Helytállt szavának a város; hogy a fesztivál heteire eltünteti a gigantikus védekezés legcsúfabb nyomait. Katonák és polgárok, önkéntes patrióták tízezrei sorakoztak önkéntes vállalásra, hogy Szeged régi kellemével fogadhassa vendégeit. A szabadtéri játékok felújításának tizenkettedik esztendejében nagy és megkönnyebbült föllélegzéssel köszönthette Szeged a falai közé sereg- löket; azzal a sokféle osztható örömmel, hogy nem árvízi segélyt kér az országtól, hanem a tőle megszokott nyári örömöt adhatja: a szabadtéri színházi kultúra ünnepi estéit. És tegyük hozzá: a színházi esték csodálatos élményén túl. oly gazdag változatosságát a napoknak, heteknek, amivel méltán kelt vendégeiben ámulatot és elismerést a város. A fogadtatás figyelmessége és szívélyessége túltesz a szokványosán köteles formákon, az ideérkezőkben az otthoniasság érzetét kelti, akár étteremben, árudában, bisztróban, strandon, múzeumban, bazárban, információs irodán vagy bárhol fordul meg. Vendégszállásom ablaka az Apáthy-kollégiumban közvetlen a Dóm térre, a színpadra nyílik. A térre vezető utcácska most teljes hosszában, mindenféléket kínáló sátorsor. Az étel-italpultok, bazaxkirakatok előtt nyüzsgő emberár. Valóságos nemzetközi találkozó. A hazaiak mellett csehszlovákok, osztrákok, németek, franciák, olaszok, bolgárok, románok, jugoszláv szomszédok. Ilyen híre-neve van ma már a világban nemcsak a szegedi papucsnak, a szegedi halászlének, a szegedi paprikának, de a szabadtéri játékoknak is. S az alkonyodó délutánban némi előzetest, amolyan ízelítőt is kapnak a másnap esti élvezetből. A színpadon a, Háry János együttese részpróbát tart. Az utcai sétálók mitsem látnak a történésből, de a muzsikának nem szab tilalmat a bejárati palánk. Ablakomból viszont együtt gyönyörködhetek a játékban és a zenében. Másodemeleti páholy ez a szoba, ahonnan részese vagyok a produkció aprólékos, fáradalmas, izgalmakkal teli születésének, s mindannak, aminek az előadáson már nyoma sincs, amit kulisszák, fényfüggönyök födöznek el az avatatlan szemek elől. Ez a külön- program a maga szokatlan józanságában, illúzióktól megfosztott póreségében „privát” szemlélőnek talán a kész produkciónál is izgatóbb. Tudják ezt jól a színházosinálók is, s a bejáratot éber őrök vigyázzák. Maradjon csak olyan felségesen tisztának a produkció, amilyenné majd az alkotói ihlet kiteljesülése akkor teszi, ha felzengenek a fanfárok, kihuny a titkokat rejtő fényfüggöny, s kigyulladnak a színpad ezer- és ezerwattos égői, sárgán, zölden és vérzővörösen, kéken, lilán és fehéren, dúsan patakzó pompájukban — szolgálni a lenyűgöző látomást; az örök komédiát. Két nagyszerű est részese voltam a Dóm téren. Kodály— Paulini—Harsányi: Háry Jánosa bűvölt el népiszőttes szí- nességű mesevilágával az elsőn, (Szinetár Miklós nagyszerű térérzékelő rendezésében, Melis Györggyel és Moldován Stefániával a főszerepekben), míg Euripidész két és fél ezer éves tragédiája, a Trójai nők nyűgözött le (Vámos László nagyvonalú rendezésében Sulyok Máriával. Ruttkai Évával, Nagy Attilával) másnap. Két csodálatos est a Dóm téren... Töltöttól-e már nyáréjt Szegeden, a Dóm tér csillagai alatt? Amikor az ég tintakék kárpitjának aranyszögei versenyt ragyognak a földi lámpások pompáival. Amikor sejtelmes szín és tündöklés minden. Az ezeregy éjszaka meséje. Amikor az örök színház mesél... Barna Tibor Ej, ej, lányok! A Tarján-patak melletti sétány Salgótarjánban. Este nyolc óra körül jár az idő. Az állomásra éppen beérkezik a hatvani személyvonat. A sétány padjain itt-ott fiatal párok üldögélnek. Még alig szürkül. Lassú léptekkel egyetlen járókelő baktat végig a sétányon. Egyszercsak a sínek felől nevetgélés, félmondatok ütik meg a fülét. Két tizenévesforma lány álldogál a töltésen. — De szép szemed van! Szép barna. Én innen is látom — szól le az egyik a férfinak. — Nagyon sietsz? • A járókelő megáll, Nem akar hinni a fülének. Különben sem szereti, ha szórakoznak vele. Legalább szeretne az ismeretlenek szemébe nézni. — Nekem szóltatok? — kérdi, zelebb, hadd lássalak benneteket! No, gyertek csak köA két lány engedelmesen közelebb megy. Az egyik alakja lapos, mint a deszka, ha több is tizenhat évesnél, meglehetősen fejletlen. A másik kis fekete és dagadt. Minden fekete rajta. G viszi a szót. Ismerőseik, egy fiú és lány a pádon csókolóznak. Elárulja, hogy ők is kedvet kaptak hozzá. — Miért éppen nekünk ne jutna valaki? — kérdi. Mi ez, ha nem nyílt felajánlkozás? Ej, ej, lányok, nem lesz ez egy kicsit korai? NŰGRAD — 1970. augusztus 9., vasárnap 7 ezeregy meséje... Jelenet a szegedi szabadtéri játékok Háry János előadásából szempár
