Nógrád. 1970. július (26. évfolyam. 152-178. szám)

1970-07-12 / 162. szám

Tiszteletreméltó család — Három, és.I Kezdődik a" zene. A botos hangulatának megfelelően a sarokból egy tiszteletreméltó funkósbotital a színpadra vá­gódik egy jól megtermett le­gény. önfeledt forgásában csak a másik oldalról kiugró társa zavarja meg aki máris vetélkedőre hívja: melyikük csinálja ügyesebben. — Leállni — int kezével a koreográfus. Abban a pilla­natban abbamarad a zene, de a táncosok tovább viszik a prí­met, alig lehet abbahagyatni velük a lépéseket. — Mi volt ez? — hallom az erélyes han­got. — Lajcsiként, kipattansz, nem érted? Nem sétatér a színpad! Vetélkedőre hívod ki a másikat! Kérem még egy­szer. Figyelem: három és... Hogy hányszor ismétlődött meg ez a jelenet szerdán este a nógráctmegyeri kultúr ház színpadán? Nem tudnám megmondani. De egyszer csak kiugrott a legény és nem volt gond a továbbhaladás. :k Az elmúlt hét minden nap­ján próbát tartottak a Vasto- megcikk Ktsz cigánytánc- csoportjánál. A tét nem kö­zömbös : 45 együttes társasá­gában kelnek versenyre Pé­csett a nezetközi népitáinc- fesztiválon. De az eddigi út sem volt valami könnyű. A két hónapja megtartott mező­kövesdi selejtezőn nagymúltú és -hírű együttesek előtt sze­rezték meg az első díjat: egy remekmívű matyóládát. Per­sze, a nógirádmeigyeriek is te­kintélyes múltra tekinthetnek vissza. Szerepeltek már Deb­recenben, Egerben, Hajdúbö­szörményben, Szentendrén, Mohácson, Pécsett, Bánkon, Nógrádban, de ismerik őket Füleken és Csabán is. Nem kell csodálkozni a helységek felsorolásán: a tizenegy éves múlt mindent megmagyaráz. A húsz—huszonkét éves átlag­életkor lendületet ad az együttesnek. És összetartást. A Vastömegcikk Ktsz-nek egy­ben presztízst is jelent a cso­port szerepeltetése. így nem­csak termékeire figyelnek fel, hanem a kulturális munkáira is. S az is igaz, amit az el­nök és a főkönyvelő mon­dott: ez a cigányifjúság más, mint a harminc ével ezelőtti. Szeret utazni, s ezzel általá­nos látókörük is bővül. A tánc, az utazás egyben neve­lési mód is a részükről: a ktsz így járul hozzá — többek kö­zött —, hogy eltűnjenek a ré­gi, avitt megszokások. * Megnézem táncukat kétszer, háromszor. Más, mint a meg­szokott cigánytáncok. Más, mint amit a hivatásos tánc- együttesek nyújtanak. Kere­sem, kutatom ezt az őszinte­séglet, ahogy a táncosok fent mozognak a színpadon, s az­tán egy pillanatban rájövök: a régi szellem hiányzik ebből a táncból. És az erotika. A koreográfussal. Székely Istvánnal beszélgetek, s ő megmagyaráz mindent: — Magam is éreztem^ mi­kor ezt a táncot elkészítettem, hogy nem indulhatok ki az 1930-as putriszemléletből. Ezek a gyerekek már üzem­ben dolgoznak. Túlléptek már a régi felfogáson. Más fiata­lok. A cigány botos, az indító kép továbbra is megtartja rapszódiáját, feszességét. De a máról szól és nem émelygős, nem erotikus. így igaz. ötle­tekben dobom fel a régi ha­gyományt. A táncosok hangu­latilag, atmoszférájában viszik tovább. Kik ezek az emberek, hol élnek, milyen körülmé­nyek között: erre ad választ a tánc. Közben folyik tovább a próba. A férfiak középen, körben állnak. Egy anya fi­át zavarja. A gyerek beugrik a táncoló felnőttek közé, s 5 is átveszi a ritmust, a tán­cot, már vezeti is a csoportot. Az anya csak mosolyog, szá­ja elé tartja kezét, s kihátrál. A koreográfus újból megállít­ja a táncot és csak annyit mond: — A felnőttek csak akikor vesznek részt a gyerekek játé­kában, ha őszintének érzik magukat és igaznak tartják játékukat. ★ Megtelik a nézőtér Is. Ro­konok jönnek és kíváncsisko­dók. Piroska néni, azaz Rácz Béláné ül mellettem az együt­tes „nagymamája”. Három fia, menye, unokája táncol egyszerre, ebben a pillanatban is a színpadon. Kritikus szem­mel néz minden lépést, moz­dulatot, hiszen az alapítók közé tartozik, s a koreográfus szerint ő a csoport „kútfor- rása”. — Kár, hogy nem vagyok már harmincéves, különben táncolnék — mondja halkan, kissé nosztalgikusan. — Bár­hova mennek a gyerekek, ve­lük tartok én is. Megyék én, még a világból is kimegyek értük. Az öltözködésnél segí­tek, meg a festésnél. Meg­adom az alapszínt. Olyan ez mint egy nagy család. De ez szó szerint is igaz. Majdnem mindenki rokonom az együt­tesben. * Próba után kiülünk a kul- túrház melletti lépcsőre. A csoportról beszélgetünk a ta­gokkal. Megtudom, hogy ti­zenkét fiúból és nyolc tagból áll az együttes. Botos Attila, a ktsz KISZ-tiitkána is itt tán­col már három éve, feleségé­vel együtt. Akárcsak ő, a többiek is a közösség miatt szeretnek ide járni. Ifj. Rácz Béláné a társaságot említi és az utazást Bangó Jánosné is hasonló véleményen van. Az együttesben négy házaspár ta­lálható. Kölcsönösen tisztelet­ben tartják egymást. Botos József alapítótag, ma is táncol. Kétcsaládos apa. Csupán azt mondja: — Nem szeretném, ha szét­szélednénk. Együtt akarunk lenni, mint egy tiszteletre méltó család. Igaz, sok időnk megy el a próbára, de a tánc­ban mindig megtaláljuk ma­gunkat, kifejezésünkéit, vilá­gunkat. S a napi nehéz mun­ka után jólesik a kikapcso­lódás. Visszagondolok a tánc kö­zépső részére, a lakodalmas­ra. A hirtelen nagy csendben a velem szemben ülő házas­párokra gondolok, s azokra a tiszta érzelmekre, azokra az érintkezési formákra, amit a huszadik század teremtett meg nő és férfi között, s akkor el­hiszem ennek a „tiszteletre­méltó”, nagy családnak az őszintesége*. Molnár Zsolt Operabérletet váltanak Megkezdődött az Op>eraház és a József Attila Színház ál­tal kibocsátott vasutasbérle­tek szervezése az 1970—71-es évadra. A vasutasbérletek olcsóbbak, mint a rendes bér­letek. mert húsz százalékot a MÁV Igazgatósága térít meg. A bérletváltásban szinte ver­sengenek egymással a kistere- nyei fűtőház tizenkilenc szo­cialista brigádjának tagjai, köztük a két női brigád is. Vállalásukban ugyanis a mun­kán, tanuláson és magatartá­son kívül közös kulturális rendezvények, színház- és mozilátogatások is szerepel­nek. A napokban zárta be kapu­it Egerben, a Gárdonyi Géza Színházban a második orszá­gos akvarellbiennálé. Nógrád megyében élő képzőművésze­ink közül Pataki József, Ivá- nyi Ödön és Réti Zoltán állí­totta ki munkáit Egerben. Va­lamennyiük szereplése sikeres volt, Iványi Ödön díjat is nyert. Réti Zoltánnal, a Balassa­gyarmaton élő festőművésszel beszélgetünk a biennóléról, s az általa nyújtott lehetőségről alkotómunkájában. — Ügy gondolom, s ezt dr. Fehér Zsuzsa művészettörté­nész is leírta a katalógus elő­szavában, hogy nagy utat tett meg az akvarell, amíg idáig eljutott — mondja Réti Zol­tán. — Az egri országos bien­nale egyrészt lehetőséget nyújt számomra' a műfajban megtett utam eredményeinek, esetleges hiányosságainak felmérésére, másrészt ösztönző erőt ad. Az akvarellt hosszú időn át divat volt vázlatnak tekinteni, nem pedig önálló műfajnak. Véle­ményem szerint, s ezt már sokszor hangoztattam, az alc- varellben semmivel sem több az úgynevezett esetlegesség, mint akár egy rézkarcban, vagy egyáltalán bármely mű­vészi alkotásban. Bornemissza Gézának, az akvarell nagy magyar mes­terének kiállítása a biennálé idején, sajnos, elmaradt Eger­ben. Maga a biennálé azonban önmagában is sokat adóit Réti Zoltánnak. Három művét (Tavaszi fények, Szügyi ré­tek, Ipoly völgyi táj) küldte el Egerbe. A tisztaság a vasárnapból jön Látogatás Réti Zoltánnál — Körülbelül félszáz • mű­vész munkáit láthattuk a Gár­donyi Géza Színházban. Az úgynevezett klasszikus akva­rell kevés volt, képet kaphat­tunk viszont a műfaj jelenlegi magyarországi helyzetéről, az újabb kísérletekről Is. Az mindenesetre bebizonyosodott, amit dr. Fehér Zsuzsa állapí­tott meg: „De az első vízfest­mény akkor is előképe és nem vázlata egy nagy képnek.” Nem vázlata. Ezen van a hangsúly. A Kortárs ez évi júniusi szá­mában Tasnádi Attila irt mél­tató cikket Réti Zoltán műhe­lyében címmel. Hangsúlyozta, hogy a képzőművészetben is a műfaji változatosság helyett egyre inkább a mélységre, az intenzitásra tolódik a hang­súly. Mi születik, formálódik most Réti Zoltán műhelyében? — Nógrádban elsősorban ak- varellfestőként ismernek. Én — jóllehet sok akvarellt fes­tek, s nagyon szeretem ezt a szerintem teljesen önálló mű­fajt — nem tartom magamat akvarell festőnek. Nem teszek különbséget munkásságomon belül a műfajok között. Szere­tem az akvarellt, a grafikát, az olajképet, és így tovább. Ügy vélem, valamennyi műfajnak megvannak a maga öntörvé­nyei, azokat szeretném mind mélyebben kiismerni, s az isme­retek mind teljesebb birtoká­ban létrehozni a műalkotást. Matisse színkultúrájára em­lékeztet — pontosabban, ab­ból merit a művész — több olajképből álló sorozatában. A sajátos kompozíciók Réti Zol­tán munkásságán belül is új kísérletet jelentenek. E csend­életek felépítése és színvilága érdekes lehetőségeket nyit meg a művész számára a jövőre vonatkozóan is. Másik olajso­rozatában Nógrád megye tája­it dolgozza fel. Egyik képre mutat: — Tulajdonképpen ez egy olyan táj, amely sehol sincs. Ilyen értelemben én is konst­ruktívnak tartom magamat, mindinkább megszerkesztem — s nem csupán visszaadom — a látványt. így születik a valóságos tájból egy új táj a képen. A tájról egyébként meglehe­tősen sokat’ tud Réti Zoltán. Tudja például azt is, hogy va­sárnap minden olyan tiszta Aki ismeri, megélte valamikor a falusi vasárnap délutánt, jól ismeri ezt a tisztaságot. Szép dallam hamis felhangokkal Még egyszer a vanyarci Veres Pálné-kastélyról I Egyrészt igaz, hogy me­x* gyénk nemigen bővel­kedik kultúrtörténeti emlé­kekben, s hogy az ilyesfajta örökség bármilyen bősége sem indokolhatja egyetlenegynek is méltatlan feledésbe múlá­sát. Az utóbbi bűn Nógrádot soha nem is terhelte: részint a megye illetékes kulturális szervei, részint a szűkebb ha­zánkban örvendetesen virágzó honismereti mozgalom jóvol­tából. Másrészt viszont igaz, hogy a múltból rámaradt , szellemi hagyaték jelentős része kötő­dik olyan pusztulófélben le­vő dologi emlékhez (épüle­tekhez, tárgyakhoz), hogy a tisztelgő utókor csupán az előbbit kép>es hajdani értéké­hez méltóan ápolni. Ebbe a kategóriába tartozik az utób­bi időben oly sokat emlege­tett vanyarci Veres Pálné- emlék is. O Nem mai gond — aMa­* dách-centenárium ide­jén erősödött fel ez a ma már mellékvágányra terelődött, s talán épp>en ezért jelentőségén felül hangsúlyozott kérdés. Az tudniillik, hogyan emlé­kezzék meg kegyelettel a mi nemzedékünk azon a telepü­lésen, amely az egykori szel­lemi életnek egyik szívesen látogatott centrumát határai közé fogadta, arról az asszony, ról, aki a nőmozgalom ügyét is előbbrevíve — alkotásra ser­kentő, vendégszerető hajlékot nyújtott például Madáchnak. Valós is ez a gond, és meg is terhelődött idők folyamán hamis felhangokkal. Valós volt és valós ma is, amíg a tettre sarkalló ok a kegyeletteljes főhajtás, a megemlékezés kedves köteles­sége, az emlék megőrzésének tiszta szándéka. Csakhogy a Veres Pálné szellemi hagyatékának a saj­tóban és rádióban felemlege­tett ügye manapság igencsak gyakorta jelent egyet a Ve­res Pálné-kastély ügyével. És ez már a nemes melódiát ron­tó, hamis felhang. ß Vanyarc a megye dé­* li határán meghúzódó szlovákajkú község. Nem az anyagi javakkal legjobban megáldott települések közül való. Csak közművelődési ob­jektumainak gondjait elő­számlálva: az iskola ódon épülete messze a követelmény szintje alatt marad, a könyv­Persze, nem azért tiszta az utca, mert szombaton esteösz- szesöprik, nem azért tiszta a házfal, mert esetleg kimesze­lik. és így tovább. Tulajdon­képpen minden ugyan olyan, mint előző nap volt, s mint a következő nap lesz. és mégis más. A tisztaság a vasárnap­ból jön, nem látni lehet, ha­nem érzékelni. Ezt a tisztaságot is észre­vette Réti Zoltán, s ezt érez­zük, amikor a Patvarci pince­soron című képet nézzük. Természetesen, műteremlá­togatásunk nem lenne teljes, ha nem szólnánk a ké­szülő akvarellekről, grafi­kákról. Nem valamennyiről, hiszen Réti Zoltán sokat dol­gozik. Linósorozatot készít például a zenéről. Akvarell- sorozatában Kétbodony, Ipoly- szög, a Börzsöny, a tavasz je­lenik meg. — Nincs még egy olyan hegy, mint a Börzsöny — mondja a művész. — A leg­csodálatosabb benne az, hogy egyszerre át lehet tekinteni. Ipolyszög pedig eddig főleg a fák miatt érdekelt, de kivág­ták őket. Pedig úgy el tud szomorodni egy táj a megszo­kott fák nélkül... — Hol tölti a nyarat? — A Soproni városi Tanács meghívására július 13-tól a hónap végéig Sopronban dol­gozom. Több meghívást is kaptam, tehát kiállításokra is készülök. Legközelebb Balas­sagyarmaton, a Palóc Múze­umban nyílik közös kiállítá­sunk Farkas Andrással. tár és klub oly kicsi, hogy mai normáink szerint mini­málisan sem elégíti ki a helyi lakosság kultúrális igényeit. Ebben a községben áll a Ve­res Pálné-kastély, amelynek köztulajdonba vétele és klub­könyvtári felhasználása nap­jainkban — ki tudja, miért — szóba került. Az említett kúria a telepü­lés fölé emelkedő kopár dom­bon rogyadozik. Állaga re­ménytelenül rossz: falai meg­rokkantak, tetőzete beomlásra hajlik, az épület felét elbon­totta jelenlegi tulajdonosa, hogy új házát alapozza meg az évszázados kövekből. Haszontalan munka, s ta­lán kideríthetetlen lenne, hogy ki a vétkes a szépemlékű kú­ria műemlékjellegének meg­szüntetésében : ki felelős azért, hogy az épület „potom” áron magántulajdonba került, s ha már oda is került, gazdája akadálytalanul pusztulásnak engedhette, bontással meg­csúfíthatta. Haszontalan lenne az ez- irányú nyomozás. Első után kö­pönyeg. Eredeti állapotába a kastélyt vissza nem állítaná. 4 A kultúrtörténeti em- * lékek megóvásában ér­dekelt megyei szervek az épü­let jelenlegi állapota ellenére, hajlandónak mutatkoznak a köztulajdonba vételre. Ám a tulajdonos — talán az ázsiót növekedni látván — az eredeti vételárnak csaknem hússzorosáért lenne hajlandó átadni. Oly nagy összegért, Két pont között egy idő­ben 1 milliárd telefonbeszél­getés: ez ma még csak elmé­leti feltételezés, ám a lézer- technika megnyitja előttünk e fantasztikusnak tűnő elképze­lés valóra váltásának lehető­ségét. Az NSZK-ban kísérletek folynak. amelyek során lé­zersugarai? segítségével 20 ki­lométer távolságra próbálnak információt továbbítani. A lé­zersugár csakis egyenes vo­nalban. terjed két pont között, és kizárólag abban az eset­ben. ha nincs semmilyen aka­dály az útjában. Ám az olyan amilyent még egy megye sem képes mellényzsebből előte­remteni. Oly nagy összegért, melynek megadása több kár, mint haszon. Mert nyerhető ezen az áron egy megrokkant, félig rom­bolttá csúfított, már nem mű* emlékjellegű épület, a felújí­tásra előteremtendő sok tíz­ezer forint gondjával. Veszt­hető ugyanakkor az ugyanezen összegből felépíthető modern iskola, könyvtár, klub, vagy művelődési ház. Ismétlem: a vételre irányu­ló jó szándék megvan, a meg­valósítás, a jelenlegi gazda túl­zott követelésein bukik meg. S ha végleg megbukik, ha sorsára hagyjuk a máris fél­lábbal a sírban álló kastélyt — megcsúfoljuk talán az ide­kötődő nemes-szép emlékeket? Semmiképpen. A dolgok mai állapota, az értelem, a község és valamennyiünk érdeke úgy kí­vánja, hogy más utakat vá­lasszunk. Nevezzék el a kas­tély mögötti parkot Veres Pálnéról, helyezzenek el em­léktáblát az emlékekkel szen­telt fán, állítsanak Veres Pál- nét ábrázoló szobrot az épü­let előtti dombra vegye fel valamelyik helyi intézmény s kedves ős nevét. Éltesse a-» emlékezet, de ne feltétlenül egy épület haszontalannak tű­nő megóvása árán. Még hogyha fáj is annak pusztulása. akadályokat, mint például a magas házak vagy dombok, közvetítő állomásoknak lehet felhasználni a lézersugárral létesített telefonösszeköttetés hatósugarának növeléséhez. ■ Ezt a módszert nemcsak te­lefonösszeköttetésnél lehet al­kalmazni. A tudósok vélemé­nye szerint a lézersugár két komputer között is kapcsola­tot tarthat fenn. elektronikus számítógépek adatait továb­bíthatja. A lézertechnika azt is lehetővé teszi, hogy egy- időben 1 millió televíziós adást bonyolítsanak le. NÓGRÁD - 1970. július 12., vasárnap 7 Végh Miklós Pataki Józsefi SZERETET Lézertechnika a telelőn- összeköttetésben Tóth Elemér

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom