Nógrád. 1970. június (26. évfolyam. 127-151. szám)

1970-06-28 / 150. szám

Barna Tibor

Suha Andor

mire mondom...

Egy donor végrendelete

UNALMAS ÚTNAK Ígérkezett a bumíízás Budapesttől Tarjámig. Legalább másfél tucat apró. közömbös és jólis- mert megállóval, Este volt már, de a kupéban a nappal hősége rekedt meg. Cammogott a vonat, éppen csak ráérősen gördült, s a lehúzott ablakon semmi üdítő áramlat nem érkezett. Az indulásnál összevásárolt lapok betű- sivatagában sem veit semmi figyelmet kelitö. Mégcsiak egy pici házasságszédelgés, egy szimpla tyúktolvajlás, ©gy közönséges kocsmai szurkáilás sem, amin elidőzhetne a szem.

Hárman ültünk a kupéban, de útkársaim ugyancsak nem mutatkoztak különösebben szórakoztatóknak. Szemközt a nadrágkosetümös nő — harmincöt körüli, sima, rövid firi- zurás, áiilagtípus, minden felhívó szexjelleg nélkül — kisvárosi középértelmiségiinek tűnt mellettem, a kövérkés. halszemű férfi, az ötvenesek csoportjából, valamiféle kereskedelmi utazónak, áru beszerzőnek, mert aktatáskájából mindjárt indulás után ha- lomnyi prospektust halászott elő, azokat böngészte nem különösebb érdeklődéssel. A nő, amint elhelyezkedett, vételre kapcsolta tekintélyes rádióját, s kalandozásra indult az éterben. Végül a Kossuth műsorán állapodott meg.

Az Esti Krónika semmivel nem volt érdekfeszítőbb az újsághíreknél; álmos szemmel hátra dőltem az ülésen. A vonat monoton zakatoláséiban a rádió sustorgó hangja épp arról tudósított a ködösük) szende égésben, hogy valamerre Valami új ifjúsági tábor nyílt, ennyi meg ennyi lakója tesz.

A krónika véget is ért. Andalító Lehár-muzsika jött, amikor útiszömszédom — talán, hogy szetiderg'ésem el ne riassza —, visszafogott diskurzust kezdeményezett:

— Szép kis táborok, mondhatom. Meg van róluk a véleményem.

A nő elengedte a megjegyzést. A férfi némi várakozás után újra kezdte:

— Táborok!... Magának, hölgyem, mi a véleménye.

Csukott szemhéjamon át fény villanását érzékeltem. Nőpartnarünk bizonyosan cigarettára gyújtott.

— Nem is tudom voltaképp — hallottam aztán kisvártatva. — Nem tudom.

— Pedig nyilvánvaló, mii lehet. Minap a tévében láttam egy ilyent Fiúk, lányok, együtt. Egész nyáron. Mit gondol, mi lehet ott elkönyvelve? . . . Érti, mire mondom.

MEGINT NEM ÉRKEZETT

válasz, talán valami bálimtás- féle, gondolom, mert így folytatódott :

— Na, látja! Persze, hogy érti. Így van ez manapság, elhiheti. Már a tíz—tizenkét évesek mindent tudnak. Tisztában vannak a legrafimal- tabb részletekkel, sőt túl vannak rajta. De miért csodálkozunk ? .. . Kérem, ezek nem egymást —, az iskola világosítja fel őket. hogy mit, hogyan kell. Érti, mire mondom. .. S még csodálkozunk, hogy tanulás helyett már az általánosban azon jár’ az eszük? Aztán, ha bekerülnék egy üzembe, hivatalba, nem érteinek semmihez. Tudatlan lehűlök. akiket nekünk kell kézbevenni.

A nő most szólalt meg először felszólítás nélkül:

—- Azért. . . azt hiszem, téved. Legalábbis eltúlozza a dolgot.

— Ez a színtiszta igazság. Üresfejű huligán a legtöbb, meg utcasarki izé. Érti. mire mondom. Mire tanítja ezeket a mai iskola?

— Én azt hiszem, jóval többre, mint a régi. A mai gyerekek sok olyanban járatosak, amiről nekünk az ő idejükben fogalmunk sem volt.

A férfi diadalmasan közbevágott:

— Azit meghiszem. Mert amit ők szinte profi jártassággal gyakorolnak, nekünk hallani sem illett. Érti, mire mondom.

— Én arra értem —■ közölte most a nő nyomatétekal —, hogy a tudományos tények... a kibernetika. . . az űrtechnika. . - a kémia, a biológiai jártasság, egyebek.

— LEGINKÁBB AZ EGYEBEK, — szögezte le gúnyos elégedettséggel a férfi. — De jó. Feltéve, ha elismerem: értenek mindahhoz, amit említ, hogyan van, hogy teszem azt, egy technikus gyerek bekerül Valamely üzembe, s azt sem tudja, eszik, vagy isszák azokat a gépieket, amiket rábíznak. Ügy kell tanítania őket az öregeknek. Huszonöt—harminc éves szakiknak kell velük veszkődniük, hogy egyáltalán kony Hsainak valamihez. Ehhez mit szól? Mire tanította hát ezeket az iskola.

— Én azt hiszem, régen is így vök. Az idősebb tanítja a fiatalt s a mai majd az utána jövőt. Ez a természetes. Valamikor valakitől mindenkinek át kell vennie a tudást. Nem gondolja?

— Ugyan, hölgyem!... Mire jó akkor az iskola? Ha érettségivel, vagy technikummal épp úgy nem ért semmihez, mint nyolc általánossal. Van egyáltalán értelme annyira erőlteti a tanulást, ahogyan napjainkban,

— Komolyan kérdezi, vagy tréfál ? ... Hát egy műveltebb, szélesebb tudású emberrel nem könnyebb megértetni, elsajátíttatni valamit? Különleges, bonyolult műveleteket. Persze, az iskola csak előkészítő a gyakorlatra. Az elmélet alkalmazásában igenis, a tapasztaltaknak keli segíteni.

EGY IDEIG hallgatás ült a kupéra. A jegykezelő jött, tovább ment, megint félszen- dergésbe bódultaim. A kerekek ritmikusan kattogtak, a rádióból valami gordonikasizó- ló diünnyögött

A férfi szólalt meg újból:

— Maga... hölgyeim. .. gondolom pedagógus.

— Miiből következteti?

— Hárt. .. mert oly hévvel védelmezi a mai nevelést. De azt csak elismeri, hogy a fiatalok erkölcsi élete —, hogy úgy mondjam, feltűnően szabados. Érti, mire mondom.

— Nem vagyok pedagógus. S miért kellene annak lennem, megítélni, — helyesen megítélni valamit. Történetesen a fiatalokat. És nem látom be például, miért ne lehetnének sízükséges időben felvilágosultabbak nálunk, például szexuális dolgokban is. Abból még semmi veszedelem nem lett, ha valaki tudta: mire vigyázzon. Annál inkább a tudatlanságból, felelőtlen könnyelműségből. Nem gondolja?

— Ez, hölgyem, megbocsásson, mégsem általános iskolai téma.

— De azzá lehet, ha a serdülő lány éppen tudatlanságból terhes lesz, gyereket szül Mi a nézete, nem lehetett volna megelőzni. Mondjuk: okos tanáccsal, felvilágosítással, amit annyira kárhoztat.

— Az ilyesmi csak olaj az úgyis szunnyadó tűzre. Felhívás „kerinigófé*4, hogy tegyétek csak, de okosan. Érti, mire mondom

— Nem his®em. hogy közös nevezőre juthatunk.

Pedig ne higyje, hogy negyvennyolcas vagyok. Ami azt illeti, csinos nőkben igazán nem vetem meg a változatosságot. E2 már valahogy a foglalkozásommal jáir. Sokat utazom. Változatosság városokban. nőkben. Érti, mire mondom.

ELÉGEDETTEN hehefé- szett és folytatta:

S NÖGRÄD - 1970. június 28., vasárnap

— Mér Konfuciós Is megmondta: egy jó nő — nem rossz. Milyen igaz! Na, hát jól van nem irigyelem éh a fiataloktól. Jut is, marad is. Nem igaz? Jut is, marad is! Érti, mire mondom.

A válasz ismételten elmarad.

— Még nem mondta: végül is: mivel foglalkozik? Azt már tudom, hogy nem pedagógus.

— Gyógyszerész vagyak.

— Aha. így már értem. Maga sok mi ndent máshogy néz.

— Hogyan; máshogy?...

— Nem csinál hűhót a dolgokból. Modern felfogás, modern életmód. Érti, mire mondom.

— Értem, persze.

— Ez a helyes.

— Korábbam, ha jól hallottam. egészen máshogy vélekedett

— Na, persze Ami a aöld korosztályt illeti. De ami minket illet, csak természetes, hogy vannak bizonyos szükségletek — hiszen érti, mire mondom.

— Pontosan.

— Örülök, hogy valamiben végre egy nevezőn vagyunk... Maga most. ha szabad kérdeznem, hová tart.

— Hatvaniba megyek.

— Én is ott szállók át Szolnok felé. De csak hajnaliban lesz csatlakozás. Maga, persze Hatvanban lakik?

— Igen. OW dolgozom, ott élek.

— ... A férje bizonyára várja,..

— Nincs férjem... azaz: elváltaim.

— Ö, akikor egyedül?

— Azt nem mondhatom. Egész nap a gyógyszertár, néha éjjel Is, ha ügyeletben vagyok. De úgy látom, közeledünk.

Félbeszakadt a beszélgetés, csak szedelőzködésük raeszezett tovább. A szerelvény váltókon vágott át és érezhetően lassított. Az ajtó gördült aztán, majd a férfi rekedtesen suttogó hangját hallottam.

— Mit szólna, ha hazakí- sénném? ... Érti, mire mondom.

A NÖ VÄLASZA már a

fülkeajtón túlról Roppant vásíz- sza:

— Menjen a fenébe most

már. .. vén huligán. — S némi hatásszünet után jól kivehető gúnnyal még hozzáfűzte: — Remélem, érti, mire mondom

Az orvos mosolyogva nézett a szemembe. Pontosan úgy, ahogyan én szoktam hazudni, mosolyogva, erősen szemébe nézve embertársaimnak. az orvos is mosolyogva a szemembe nézve a következőket mondotta:

— Semmi komoly baj, fiam —< ezzel a kezembe nyomott egy borítékot, vigyem el ide és ide a leleteimet.

Kimentem az utcára, tavaszi eső pásztázott, finom illatok szálltak, istenem, de szép az élet. Befordultam a sarkon és a borítékot azonnal felbontottam.

„Leukémia ..

Kis hülyém — gondoltam, sőt hangosan ki is mondtam, hiszen ezt én már refjen tudom. Bár, hogy őszinte legyek, az orvosi verdikt, az abszolút tudatosság azért a szűrni g mart. Na, mindegy, doktor úr, kár a benzinért. Apropó, benzin. Beültem a taxiba és kértem a pilótát, repítsen haza. Bementem a fürdőszobába, levetkőztem, felvettem a meleg fürdőköpenyemet, pedig igazán nem volt hideg, csak én bor- zongtam. Megnéztem magam a tükörben. Legalább tíz percig farkasszemet néztem leukémiás magammal. Amikor eluntam, akkor megnéztem a profilomat jobbról és balról. A nyakamat külön vizsgáltam. Aztán közelről a pórusaimat. Szemem alatt az arcbőrömet lehúztam, na, nézzük, mi van a szememen belül. Normális — állapítottam meg, aztán hangosan enhyit mondtam:

— Alma vagyok, kívül piros, belül rothadok. Na, nézzük, mennyi időm van még hátra? Leültem az íróasztalomhoz, konyakot töltöttem, ittam, azután megint töltöttem. Kicsi ez a pohár, nem esik jól belőle a konyak. Ű.ira töltöttem, most már a vizespohárba.

— Vérrák, na, lám .. . Szóval valahol számolják a napjaimat. Kár, pedig szép volt... Lehet, hogy három hónapom van, de az is lehet, hogy három évem még. Legvalószínűbb a fél év. Az a mosoly nagyon vigasztaló és baráti volt.

Papírt vettem elő, és e gondolatnál írni kezdtem a végrendeletemet. Mim Is van nekem, mit oszthatok én szét az emberek között? Rokonaim nincsenek. Tehát a lakásomat a tanácsra hagyom, ez Világos. Veszekedjenek velük, haragudjanak a tanácsra az emberek, ne rám. Személyi holmijaim? Jó részével semmit sem érnek, és már írom is: „Égessék el őket, mind egy szálig... Az ám, elégetni, hamvasztatni ... de nem lehet, én donor szeretnék lenni, nagy kincs, érték, megfizethetetlen érték. Emberek, vegyétek szeretettel a testemet, hadd éljek bennetek tovább.

Égjen hát a bútorom, a ruhám, de maradjak én, boldogítsam az emberiséget.

És a testemben mi az érték? Vegyük számba. Mindenekelőtt, a nemes részek: a pejsli és a zsigerek. Tehát a s2Ívem, a májam, a tüdőm, a vesém, talán a szemem szaruhártyája és a gerincemben a mész, amely segített egyenesen tartani e2t a csigolyás csontcsövet.

Kinek adjam a szívemet? Becsületes, jó munkát végzett eddig, ki érdemelné meg? Kiben dobogjon tovább? Mindenkinek nem adhatom. hiszen a rosszaság mellett a jóság is megfér benne. Talán hasznát venné új gazdája is.

És már rovom a sorokat: „Szívemet Barnard professzorra hagyom.”

De mivel indokoljam a hagyatékot? Semmivel, hiszen mindenki olvas Újságot, lassan a professzornak is elkel majd egy új szív.

A tüdőm tulajdonjoga szálljon barátomra, X. Y.-ra és feleségére, X. Y.-néra. Vágják ketté és osztozzanak testvériesen rajta. Tiszta, becsületes, dolgos emberek, nagyon szeretem őket és ők is egymást. Szanatóriumi szerelem. Egyébként éplelkű emberek. Csupán az én fél tüdőm hiányzik mindkettőjükből. lm, itt van hát, szeretettel adom.

A májam, a májam, mit is csináljak vele? Drága embertársaim, kinek kell egy jó máj? Teljesen épen nyújthatom át, és a jó májam így is és amúgy is. Megvan. Az utolsó kívánságom, halljátok meg emberek, megkövetelem,..

A májamat halálom után azonnal ültessék át Kincstelen Eta kolleganőmbe, aki legutóbb még a vállalati computerre is ráfogta, hogy egy ravasz disznó, csak egy ravasz disznó, mondotta a mi aranyos Étánk, csak egy ravasz disznó kép« ilyesmire, mint ez a computer. Remélem, a májam nagyban hozzájárul majd ahhoz, hogy hivatalunkba visszatér a régi, Éta előtti hangulat.

És Eta máját azonnal vigyék ki a Kőbányai Gyógyszergyárba, ahol az alkimista vegyészek készítsenek belőle szívtrombózis elleni medicinát.

És mindkét vesémet, gondolkodás nélkü] Jóskának adom. Neki fölöttébb nagy szüksége van mind a kettőre. Évek óta azzal bosszantott engem és a többi kártyapartnerét, hogy játék közben megivott két üveg sört és ettől kezdve állandó jelleggel a to- iletté-ajtó felé tartott. Azt

mondta,' isten bizony csak kezet mosni. De a másik két partnere ateista volt és cinikus. Szóval itt van Józsikám, tiéd mind a két vesém, használd őket egészséggel, ezután isten bizony négy üveg sört is Ihatsz és nem köll hamisan esküdnöd...

No, mim is van még? A fejem?

A koponyacsontomat vigyék Egerbe, a vár kazamatájába, ahová már száz és száz koponyát raktak gúlába. Annyi heg és forradás van az én koponyámon is, hogy remélem nem keltek majd ott feltűnést, a koponyám nem lóg ki a sorból, jól 'meglapul majd a török és a magyar harcosok több mint négyszázéves koponyái között...

Kezemben megállt a toll és hangosan elröhögtem magam. Ez jó hecc lesz. A muzeológusok és történészek kezükbe veszik fnajd, ha egy-egy külföldi csoport érkezik a várba, hosszan elnézik, fehér koponyámat elgondolkozva forgatják, a világosság felé tartják és azt mondják: „Egy török közkatona koponyája a XVI. századból..

És végül: ,,A porhüvelyemet a nemes szervek eltávolítása után égessék el, és szórják szét, tetszés szerint.”

A nevem még nem írtam alá. Mielőtt ezt megteszem, öntök még magamnak negyven cseppet a poharamba, negyven csepp napfényt. Megiszom, átolvasom a végrendeletemet, meg vagyok elégedve magammal. Egy kissé el is ér- aékenyülök, hogy milyen jó iS vagyok, én, azután elvesztem a fejemet. És mindent megváltoztatok. Ahogyan egy végrendelkezőhöz illik.

Én az vagyok, ak! voltam, és belőlem nem kell több. belőlem ne legyen senki más.

A pisztoly hideg csövét a halántékomhoz illesztem. De ez nem jó. Hogy kerül akkor a Vár kazamatájába, ha szét- repitem a koponyám. Nézzük csak azt a papírt.

— De hiszen ezzel évekig lehet élni és nem is biztos ...: és mi lesz, ha közben föltalálnak valamit, egy csodaszert a rák ellen... Talán éppen a ml jó öreg Szemtgyörgyink odaát, a tengeren túl. És nekem még boleros teendőim vannak itt á Földön.

Semmit sem adok! Marad a helyén a szívem, a tüdőm, a májam, a vesém. Dolgozzatok, aranyos, nemes szerveim, szolgáljátok tisztességgel, becsülettel gazdátokat és cserében majd én vigyázok rátok.

Negyven csepp napfény, he. he, he... Rohanok Etához, nagy darab vérmes nő, 6 biztosan nem sajnál majd néhány liter vért tőlem.

Emberek, de szeretek élni.

E

gyszer volt. hol nem volt, élt egy öregapó, Akinek az volt a szokása, hogy értelmes dolgokon gondolkodott. Egy napon az öreg- apó azért Jelentkezett az Egyesített Dollárhatalmak legfőbb államférfiéinak tanácskozásán, hogy szüntessék •meg a villongásokat és teremtsenek jólétet.

— Ki tudja, milyen zagyvá- ságot agyait ki az öregember — gondolták a legfőbb államférfiak, amikor bejelentették az apót. Lassan lépett be öreg lábaival a hatalmas tárgyalóterembe, melyben ovális asztal körül ültek a hatalmasok. Régimódi, kopott ruhájában egy üres székhez totyogott és leült. Az államférfiak kegyesen mosolyogva adták Meg az engedélyt az öregapónak, hogy beszéljen.

— Uraim! Államférfiak és miniszterek! Eljöttem önökhöz, hogy elmondjam gondolataimat. Kérem, hallgassanak meg. Nem én, hanem az észszerűség mondatja velem. Éljenek a jövőben a népek valamennyien békében, Részletezzem1 Utazzanak haza. hazájukba.. Alkotmányukban gondoskodjanak arról, hogy

Erich Kästner:

Mese az

az emberek között felosszák a nagy vagyonokat. Ezzel az intézkedéssel elérhetik, hogy ■minden családnak külön kis háza lesz, több szobával és garázzsal a kertben. Ráadásul adjanak ajándékba minden családnak egy gépkocsit. Mindehhez azután számoljanak Hozzá a Föld minden olyan településén, melynek több mint ötezer lakosa van, egy újonnan felépítendő emeletes iskolát és a legtökéletesebben felszerelt, modern kór_ házat. Irigylem önöket, uraim! Biztos vagyok bentie, ha mindezt megteremtik, létrejöhet a népek közötti barátság és béke; Önöket pedig áldani fogják.

A kis öregapó szivart vett elő tárcájából, rágyújtott, majd folytatta:

— Mégsem irigylem önöket, uraim, inkább boldog lennék, ha mindez megvalósulna.

A hatalmas asztal körül helyet foglalt államférfiak arértelemről

cán kissé torz mosoly jelent meg. A fő államelnök szót kért és rekedtes hangon mondta:

— Es mekkora összeg szükséges az ön gondolatainak megvalósításához?

— Mekkora? — ismételte a kérdést az öregapó és hangján kis idegesség volt érezhető. .

— Számoljon, kérem. Menynyi pénz szükséges ehhez a kis mókához?

— Egybillió dollár, uraim’ — felelte nyugodtan az apóka.

— Egy milliárdban ezer millió van és egy billióban ezer milliárd; Egy egyes és tizenkét nulla. Maga. öreg tökéletesen bolond! — kiáltott közbe valami főtisztviselő.

Az öregapó csodálkozva szembenézett az elnökkel és megjegyezte>.

— Tudom, ez mérhetetlenül sok pénz, uraim, de az utolsó háború, mint azt a statisztika kimutatta, pontosan ugyanennyibe került.

A tanácskozás résztvevői viharos derültségben törtek ki. Csapkodták combjukat, szemükből a nevetéstől a könny folyt. Az öregapó tanácstalanul nézett egyikről a másikra, azután folytatta:

— Nem értem, uraim, a derültségüket. Mondják meg. miért mulatnak ennyire? Hu egy hosszú háború belekerült egybillió dollárba, miért. ne kerülhetne ugyanennyibe egy hosszú béke is. Áz egész Földön, Ez, Uraim, annyira nevetséges?

M

ég mindig nevettek, de már kissé csendesebben. Egyikük nem tudott a helyén maradni. Felugrott, a nevetéstől nyllaló oldalát tapogatta és ráordított az öreg- apóra:

— Maga egy vén hülye! Egy háború, az háború, az egészen más! Hogy a háború valóban egybillió dollárba kerülne? Ez csak áz ellenség propagandája!

Fordította: Révész Tibor