Nógrád. 1970. június (26. évfolyam. 127-151. szám)

1970-06-28 / 150. szám

Zsebpénz

Fiam., aki a közelmúltban hagyta el a biztonságot jelentő pelenkát, nemrégiben így szólt hozzám:

— Beszédem van veled, fater. Foglalj helyet.

Hat-e mindennapjainkra a nyelvművelés?

— Köszönöm — mondom megilletődötten és szerényen helyezkedtem a karosszék támláján.

— Rágyújtasz? — nyújtotta felém elegáns ezüst cigarettatárcáját.

— Köszönöm, nem dohányzóm.

— Parancsolj valami italt. Edeset, vagy erőset töltsék?

— Csak szörpön élek — közöltem vele illő tisztelettel.

— Na jó, hát térjünk a tárgyra — mondta Ö, és szórakozottan megrázta rózsaszín celluloid csörgőjét: — Ez így nem mehet tovább. Havi 100 forint zsebpénz, az nekem smafu.

— Es miért smafu? — kérdeztem kíváncsian.

— Ugyan, kérlek, hogy tudok én heti 25 forintból társadalmi életet élni — legyintett idegesen, — A múltkor bent ültem egy lánnyal a „Jereván’’-ban, két gin után le kelleti állítanom a rendelést. Majd kisült a szemem a szégyentől, És azt hiszed, fater, hogy az ötórai teákat ingyen adják? Színház, mozi, dzsesszfesztivál, az mind pénzbe kerül. Barátomnak, a Stan. cek Árpinak, már robogót vett az apja, én meg egy nyomorult biciklin karikázhatok!

— A Stancek apjának ge- binesboltja van — próbáltam védekezni.

— Neked kutyakötelességed, hogy mindent megadjál a tulajdon édes gyermekednek — intett le szigorúan a srác, majd folytatta: — Milyen gyerekkorod volt neked a húszas években?

— Ne is beszéljünk róla — válaszoltam borongásán.

— De igenis beszéljünk róla

— erősködött a fiam. — Remélhetted, hogy lesz valaha is biciklid? Milyen játékaid voltak? Magad mesélted, hogy hattól tizennégy éves korodig egy ócska rongylabdával játszottál.

— Hát igen — vallottam be töredelmesen.

— Ha már neked ilyen sivár volt a fiatalságod, szerezz örömet a gyermekednek

— parancsolt rám, és kezét nyújtotta.

— Most adjál egy kis költőpénzt, mondjuk 800 forintot.

A meghatottság könnyei csillogtak szememben, miközben leszámoltam az ezrest.

— Kösz' — biccentett és ha. nyagul zsebre vágta a bankókat. — Most benézek valami éjjeli lokálba- Ha későn jönnék haza, a tejbegrízt hagyjátok a konyhaasztalon.

E hó elsején hazaadtam az egész fizetésemet a fiamnak. Azóta nagyon rendesen viselkedik velem szemben. Kapok tőle 20 forint zsebpénzt, sőt még a múltkor moziba is elA nyelv a közösség életének alapja és nélkülözhetetlen eszköze. Ápolása és növelése tehát az egész társadalmat illető feladat, örvendetes a közönség nyelvi érdeklődésének megélénkülése és kiszélesedése. Levelezőink és a nyelvhelyességi előadások látogatói főként az Idősebb nemzedékhez tartoznak. ök azonban nehezebben békülnek meg azzal a ténnyel, hogy a nyelv változik, nincsenek örök évényt! szabályai, s ragaszkodnak az ifjan tanult, elavult szabályokhoz, nyelvi babonákhoz. A fiatalok viszont közömbösebbek és érzéketlenebbek a nyelvhasználat kérdései iránt. A nyelvi tudat és lelkiismeret elevensége tehát sokban nemzedéki kérdés.

A nagyközönségtől érkező kérdések, vélemények és mél_ tatlankodások alapján melyek az utóbbi két-három évtized leggyakoribb nyelvhelyességi kérdései?

Sok bírálást é® megrovás éri a sajtót, a rádiót és a televíziót, amelyek a nyelvi művelődésnek is nagy hatású fórumai, de éppen széles körű kisugárzásuk folytán a nyelvrontásnak is bő forrásai. Ennek felelősségét csak igen kis mértékben csökkenti a nyelv- művelésre szánt terjedelem, Illetve műsoridő, amely elenyésző töredék az egészhez képest. Nem csodálhatjuk tehát, hogy az emberek főként a hibák sokaságára figyelnek föl, s szembeállítják őket az ugyanott hirdetett helyes élvekkel.

Feltűnő sokan tiltakoznak az idegen szók használata ellem, s jellemző, hogy erre is főként az Idősebbek érzékenyek. Bennük él ugyanis a régi, egyoldalú nyelvművelés, a tisztogató purizmius szelleme, amelyben sok volt az elfogult magyarkodás. Más hangsúlyt kap azonban a kérdés, ha a szükségesség és a közérthetőség szempontjából tekintjük. Gyakran ugyan'# csak a kényelem, divat, kül- földmiajmolás vagy műveit- ságfitogitiaitás a forrása az idegen szók használatának. Jogos tehát az érvelés például a metró-vitában a hagyományos földalatti és az új, találó mélyvasút mellett, s a tiltakozás a budapesti City kialakítása ellen, amikor már van történelmi Belvárosunk, s oda bizony nem Illik a Váci utcai boutique sem. Sántít egyik lapunk válasza is az idegaru szó-kedveléisét ént bírálatra: ha annak idején befogadtuk a latin iskolát, most miért berzenkedünk az effektus ellen? Azért, mert ötszáz évvel ezelőtt szükségünk volt az iskolára, m,a azonban a haltás, eredmény, teljesítmény következmény stb. mellett szinte fölösleges fényűzés az effektus, nem szólva arról, hogy a magyar megfelelők pontos értelmi árnyalatokat jelölnek, és mlndeniká megérti őket.

Sokan elégedetlenek azonban új magyar szavainkkal is helytelenítés, tiltakozás fo_ giadta az olyan szabályos, hasznos és sikerült képzéseket, mint pl. rendezvény, bérezés, termelékeny, olvasmányos, őszLntétlen, meghibásodik, üzemel. A divat csábításával ellentétben ösztönösen húzódozunk attól, ami új, de gyakran, túlzó és oktalan ez az idegenkedés. Arra azonban ügyeljünk, hogy ne használjuk fontoskodásból, fölöslegesen ezeket a többnyire szakszerű vagy válasiztékos megnevezéseket természetes, köznyelvi megfelelőik helyett A tökmiagárus ne írja tehát ki bódéjára: Üzemel: 10-től 18 óráig.

Az újítói való irtózással rokon a régi, elavult szabályokhoz vagy téves beidegzésekhez való ragaszkodás. így születnek és terjednek a nyelvhelyességi babonák.

Xlyén például az, hogy a fog segédigével szerkesztett jövő idő (el fog menni) németes. Éppoly helyes, minit a jövőre is alkalmazható, jelen idejű elmegy, de nyomatékosabb, vagy pedig távolabbi időt, HL valószínűséget éreztet. Még általánosabb, a sajtó és a rádió „hivatalos” nyelvéiből szinte kiínthatatlan s onnan tovább burjánzó tévhit, az, hogy a személyes névmás csak emberre vonatkozhat, egyébként mutató névmást kell használni. Ezért azután csak így merünk írni (és már beszólni is): „Az eladóikülönféle szervezési kérdéseket terjesztett elő, s az értekezlet megvitatta azokat” (helyesein: őket); „Hasznos javaslatok hangzottak el, s azoktól sokat várnak” (toltuk).

Nem babona ugyan, hanem egy régebbi nyelrvazokáshoz való ragaszkodás az ikes igék hagyományos, szabályos ragozásának követése. Az ikes ragozás egysége azonban már jó kétszáz éve megbomlott, keveredett a másik rendszerrel, az ifctelen ragozással, s ez nem okoz sem félreértést, sem szegényedést. E változást tudomásul kell vennünk, ezt teszik az iskolakönyvek is. Nem vitázhatunk tehát már azon, hogy egyem-e vagy igyák; mindenki ízlése, nyelvórzéke szerint választhat. A két, egyaránt helyesnek tekinthető alak közt van azonban stílért# különbség: az ikes változat régiesebb hangulatú, választékosabb, tehát inkább Írott nyelvi elem, az Hotelen pedig a közvetlenebb, élő nyelvhasználatban szokásos.

A pongyolább, igénytelen köznyelvinek jellegzetes újabb járványa a suk-sük ragozás. A nyelvjárásokból terjedt el a háború utáni nagy belső nép- vándorlással és társadalmi áitréfcegeződéssel a „sohasem tudhassuk”, „mi ezt neim sze- ressük”-féle kifejezésmód.

Rögtön megindult ellene a harc, de — bár visszaszorulóban van e hiba — még nem sikerült kiirtani. Annyit mindenesetre elértünk, hogy az emberek többségében tudatosult mór e helytelenség, ha még bele-beleesnek is. Hogy a nyelvi műveltség mércéjének tekinti a közvélemény, mutatja egy nő házassági hirdetésének jeligéje: „Tudhassa, láthassa kizárva”.

Ha a meggyökerezett hibák és babonák elleni szakadatlan, de sokszor meddőnek látszó küzdelem pozitív eredményeit keressük, az érdeklődés állandósulásán és a tudatosodáson kívül a „helyi kezelés” apró sikerei mellett, néhány szerény, de általánosabb érvényű sikert is elkönyvelhet a nyelvművelő mozgalom. Ilyen például az a látszólag jelentéktelen, de értelmi súlyú dolog, hogy a moziműsorok címeibe visszakerült az egy időben elsikkasztott névelő. Az élelmiszereket már nem kiszerelik, hanem csomagolják (ha a műszó továbbra is él a szűkebb szaknyelvben). Mintha megritkultak volna a csekély hitelű minőségi áruk a kiváló, elsőrendű stb. termékek javára. Szerencsére nem is váltak be az értelmetlen önkivélaisztó boltok a sikerült önkiszolgálókkal szemben. A világitakarékosségi nap is takarékossági világnappá rendeződött. Az újsághírek mo- lorbalesete írnél már nem hal meg a pótutas (sajnos, az utassal még gyakran megesik). A mérték utáni szabóság is egyre több cégtáblán tömörül ménbékszabósággá. Ahogy az űrhajózás idegen műszavai találó magyar megfelelőt kaptok (műhold, mesterséges bolygó, űrhajó, hold- komp stb.) szerencsés ötlettel tizenéves-sé magyaroeo- doöt a teenager, és szélesvásznú film lett a cinemascop- ból. Még az olyan apróságot is örömmel láttuk, hogy apapír- és írőszerboltok cégtábláin a diákok tömeges tiltakozására javították ki a pontatlan — illetve: pontos — ékezeteket. A fiatalság nyelvi tudatának és éberségének örvendetes, biztató jele ez Is.

Makacsul ellenálló hibák és a javulás apró győzelmi tényei egyaránt sarkallnak bennünket további, lankadatlan munkára, bár tudjuk, hogy véget sosem ér.

Kovalovszky Miklós

Sokszor megesik az, hogy a

télen összegyűlt szennyet, szemetet, csak a nyári zápor mossa el, végigpaskolva, zuhint- va házat, utcát, teret és árkot. De van úgy, hogy az emberszívben tartogatott haraghoz is egy jó, kiadós zápor kell.

A záporeső mosta el Gricskáné haragját is egy viharos júniusi napon. Bizonyára azért küldte az ég oly gyorsan a felhőket a falu fölé, hogy segítsen neki a bosszú ál lábban, amelyre már régen vágyott.

Még télen történt az eset, Azóta Úgy gyűlölte Sós Mihályt az éjjeliőrt, hogy tudta, nem bírja megállni bosszú nélkül, valamiképpen vissza fog ütni neki,

Hogy egy férfi ilyen pletykás legyen, nahát! És még az asszonyokat mondják pletykásnak! Hát mi van abban, amit ő tett, hogy az egész falu nyelvére kellett adni? Nem olyan nagy eset, mással is megtörtént már. Persze, ha egy férfi rúg ki a hámból, az nem baj, azon legfeljebb jót mosolyognak. No, de asszonynak? Az már felháborító, azt okvetlen el kell mondani. Lehet, hogy másnak nem is mondta el Miska bácsi sem, csak a feleségének, annak a íaluíavka Terka néninek. No, hiszen az éppen annyi, mintha a kisbíró dohszóval járná be a falut és kiabálná minden utcasarkon: — Közhírré tétetik, hogy ma hajnalban Sós Mihály, a tsz éjjeliőre, hazafelé menet egy férfit látott kiosonni Grieska Józaefné lakásából, akit maga Gricskáné engedett ki a kapun.

Talán erre oda sem figyelnének az emberek. Terka néninek azonban van ennél jobb

piti.

Galambos Szilveszter

módszere.

HORGASZCSENDCLET

Koppány György felvétele

Nyári zápor

Miután szomszédasszonyának elmondta az új hírt, szép csenedesen csak annyit fűz hozzá: — De ne mondd mán senkinek.

Mire az, alig várja, hogy valaki a szeme elé kerüljön, akinek ő is hasonló utasítással adja tovább, Így aztán fél nap alatt „közhírré” teszik az ügyet.

És ezek után az a vén, sunyi, disznó pofátlanul bejön a tsz- tagokkal az tornácára! Hát ha még úgy esik is az eső, ezt nem tűri meg itt! Akármilyen sokan vannak is. Annál jobb! Ezek előtt fogja nevetségessé tenni. Szélső ház az övé, sokan befutnak ide a határból jövet, el is nézi nekik szívesen, de már annak, aki őt elhíresztelte, nem ad menedéket!

A faluban csaknem minden» kinek van ragadványneve is. Ezt itt nem szégyellik, van aki magát is így nevezi. Miska bácsinak azonban nem ragadványneve van, hanem csúf- neve, Ki tudja hogyan, mi okból ragadt rá az „egér" név, amit palócosan „eger”-nek ejtenek, de egy biztos: az öreg nagyon haragszik érte. így hát nem is mondják a füle hallatára, csak tapintatosan, a háta mögött. Neki nagy sértés ez a név, bizonyára kellemetlen emlék fűződhet hozzá, fájó sebet takarhat. Gricskáné ezt használja ki ellene.

Kilép a tornácra lassan, kényesen riszálva a derekát, s így szói kihívóan, jó hangosan:

— Phű, de büdös van ittl

Döbbenten néznek rá a lányok, asszonyok. Majd, amikor már minden figyelem ráirányult, még feljebb emeli hangját:

— Hát nem érzitek ezt a nagy egerszagot?

A tréfára éhes fiatalok már. is kuncogni kezdenek. Az asz- szony ráadásul úgy fintorgatja az orrát, hogy aki csak látja, kitör belőle a nevetés. Kirobbanó jókedvük mutatja: értik az összefüggést ok és okozat között, tudják miért nem bírja Gricskáné az „egerszagot”. Élénk fantáziájuk felidézi újra a téli eseményt, s már nem is Miska bácsin nevetnek. Ö azon. ban ezt nem fogja fel, a gúnynév hallatára elveszti minden nyugalmát, s most már tényleg olyan, mint egy riadt egérke. Ázott kis bajusza remeg a visz. szafojtott indulattól, nyakát behúzza a kabátgallérba, zavarában kalapját huzigálja a szemére. Látszik rajta, legszívesebben a föld alá bújna szégyenében, ha már ezt az átkozott nőszemélyt nem tudja a föld elnyelni.

A föld nem nyeli el már az esővizet sem, haragos kis patakok futnak az udvaron, le az utca felé. Ezekre néz mereven az öreg, majd' hirtelen mozdulattal felkapja lábánál heverő táskáját, s megindul utánuk apró, gyors léptekkel. A tornácon elcsendesedik a nevetés.

Mire a kis ember-egérke eltűnik az esőfüggöny mögött, Gricskáné csak egyedül nevet.

Céhmester Erzsébet

Lóránt János: MÁTKASZELE

NÓGRAD — 1970. június 28., vasárnap 0