Nógrád. 1970. június (26. évfolyam. 127-151. szám)

1970-06-07 / 132. szám

Kiss Sándor

Csupa kérdés a világ

járvány színre

Mi az. amit én tudok és mások nem tudnak?

Nem csupa kérdés-e a oi- lág?

Vajon mit ér egy ember ti- zenkét óra megfeszített ideg- munka, ötven cigaretta és hat kávé után?

Mennyi a miénk mindabból a szépből és jóból, amit az élet kínál, ha már reggel gondok felhői takarják előlünk a Napot és estig sincs időnk az égre, a fákra, a házakra és a szembejövőkre vetni egy figyelmes pillantást?

Kárpótolnak-e mindenért az anyagi javak? Egyáltalán: érnek-e annyit, amennyi töre- kedést és tülekedést beléjük fektetünk? Hol van a határ? Ki mondja meg, hogy csak eddig érdemes és túl azon egy lépést sem? Ugye, egy hűtőszekrény csaknem ötezer forint? Mennyi idő alatt gyűjt össze egy négytagú család ennyit? Két hónap, három, vagy fél év? Ki ne vette volna még észve, milyen gyorsan röppennek a hetek? Olyan nagy idő lenne hat hónap? Nem eljuthat-e fél év alatt akár hússzor a Holdra az űrhajó? S van-e bármi más, ami annyira rövid, egyszeri és megismételhetetlen lenne,

mint az élet? Elegendő-e eny- nyi idő, hogy hatalmak, országok, tekintélyek hulljanak a porba, hegyek, földrészek emelkedjenek ki a tengerből, szerelmek múljanak el és kezdődjenek, százezrek szülessenek és meghaljanak?

Készítettek-e valaha is fölmérést, lei, mennyire köny- nyétműen gazdálkodik az idővel? _

Mikor is vezették be a nyolcórás munkaidőt? De ki az, aki manapság csak nyolc órát dolgozik? A háziasszony két gyermekkel, felelős beosztással és nyűgös férjjel? És a tervezőmérnök, aki éjjel álmodja papírra, amire nappal nem futotta? Vagy a paraszt- ember, aki már éjfél után nyugtalanul alszik, a madárfüttyel kél és száz szólamú bé. kabrekegés kíséri útját a mezőről hazáig? Vajon ki mondja majd meg, kinek volt több ideje a kedvtelésnek élni: a kőkorszaki ősünknek, vagy korunk emberének?

Kell-e több a gazdasághoz, mint elegendő élelem, ruházat és öröm? Mennyivel boldogabb, ki saját kocsijával ingázik naphosszat másodállásai rengetegében? Ki állítja, hogy nem öröm heverni a puha fűben, nézni a felhőket, amint mesés ábrákká állnak össze, eltűnődni karnyújtásnyi csodákon: a hangyaboly

nyüzsgésén, a tücsök ciripelésén, megmártózni régmúlt korok hangulatában, a tiszta levegővel, tiszta gondolatokat szívni magunkba és ismereteket ragasztani a meglevőkhöz? Nem öröm-e kéz a kézben sétálni valakivel ódon utcákon át, és hagyni, hogy az érzések hóvirág fejükkel félénken előbújjanak abból az ismeretlen, száz kéreggel és burokkal bezárt furcsa világból?

Ha van küldetésünk, nem az-e, hogy minél többet megismerjünk és birtokba vegyünk abból, ami körülöttünk, bennünk van, amit elérhetünk? De ki tudja elképzelni a végtelent? S mennyi ebből, amit akár a legjobb esetben magunkévá tehetünk? Meddig rakhatjuk az emberöltőket egymásra, hogy tovább lehessen haladni akkor is az úton, ha az egyes embert óhatatlanul megakasztja az idő sorompója?

Hol a végső és a soha fel nem szakadó ködfüggöny a kutató tekintet előtt? Valóban annyira telhetetlen volna az emberi elme, hogy parányira méretezett kuckójára ügyet sem vetve csak a végtelennel lehet jóllakatni? Jön-e nap, amikor azt mondjuk: csak eddig és egy lépést sem lehet tenni tovább? Hiszen nem naponta tapasztaljuk, hogy óvatos közeledésünkre a bevehetetlen falak illedelmesen még elérhetetlenebbnek látszó távolba húzódnak vissza? Mikor tanulunk már meg rendet tartani a Földön, hogy végre bátran nyújtózkodhassunk?...

Mi az, amit én tudok, és mások nem tudnak?

Vajon mit ér az ember tizenkét óra megfeszített ideg- munka, ötven cigaretta és hat kávé után?

Nem csupa kérdés-e a világ?

Solymár József:

Egy

H

úsevő virágok között termett India mocsarában. Dús iszap volt a párnája, haragoszöld levél a takarója. Ott lappangott száz évekig. Csupán a környező falvakra csapott ki, a horpadt hasú, vézna hindukon próbálgatta erejét. A csontember, a nagy kaszás, ha arra járt megnézte, ő tudta rejtekhelyét. Nem reszkető kezével öntözte, forró leheletével melengette.

Amikor elindult, senki nem állhatta útját Sem a sivatagi tüzes homok, sem a száraz északi hideg nem ártott neki. Arra barangolt, amerre neki tetszett. Előbb Ázsiában gyilkolta halomra az embereket, aztán nyugatra fordult. Az ostoba császár azt hitte, katonákból falat vonhat eléje. Végig állította a határt fegyverekkel. szuronyt szegezz, kergessétek vissza. Itt sem ember, sem állat át nem léphet. Lőjétek le még a levegőégben röpdöiső madarat is. Ugyanígy tettek a vármegyék, a városok. Védte birtokát az uraság, életéért rettegett a szegény.

Szegezzétek előre a szuronyt. a vas villát, füstöljétek meg még a hivatalos leveleket is. A hadüzenetet se vesszük át füstölés nélkül.

A kórság átlépett a kordonon, kiütötte a puskát a katonák kezéből. A bölcs doktorok úgy tettek, mintha tudnának valamit. Legelőször is próbáltak neyet adni neki. Úgy gondolták, aminek neve van azt már ismerik valamelyest. Napkeleti hányszélkelés, gorcs- mirigy, epekórság.

Gyógyítani is akarták. Zsák- számra halmozták fel a fertőtlenítő szereket. Lehoczky, a tudós, sebarvos, egy iskolára való gyereket etetett meg a varsói Leó doktor szerint bizmuttal. De vagy a por- dó volt nagy, vagy az isten verte meg, de elpusztult a sok gyerek, pedig még messze volt a kórság. A kiküldött szerektől, amit vagy az uraság, vagy mindenféle felfogadott garabonciások osztogattak, felfordult a kutya, felfordult a macska. Amikor a nép lázadozni kezdett, hogy nem kellenek a porok, megpróbálták titkon a kutak vizébe keverni.

sőt, a korcsmáros beletette még a pálinkába is. Minden falat ételnél, korty italnál gyanakodni kellett.

Azt is kihirdették, nem szabad alacsony, vizes falú épületben sok embernek lakni. Arra megy a kórság, aki már úgyis dögrováson van. A pap is prédikálta: aki szereti az életét, egyen húst mindennap háromszor, s fűszeres bort igyék utána. De a szegénység mezőn gyűjtött füveken, labodán, apróra vágott, korpás sáson élt. Milyen kórság az, amely megkíméli a kastélyok lakóit, és csak a nyomorultakat pusztítja? .. .

A vármegye, a tekintetes vármegye tudta a teendőjét. Hivatalnokai és cifra hajdúi csak utasításra vártak. A nép jól Ismerte a vármegye szolgáit. Ezek mérték el földjét, legelőjét. Ezek hajtották jól felszerszámozottan utat, hidat, töltést, ispotályt, börtönt építeni.

Kirajzottak a vármegye szolgái és legelőször is összeíratták a népet. Tudni kell, mennyi por kell, s mekkora területet hasítsanak ki az epe- kórságos temetőnek. Kiásatták becslés szerint előre a tömeges temetőnek, oda készítették a meszet. Kiadták a vasat a kovácsoknak, csináljanak vasfogót, amivel majd a hullákat húzgálják. Botozni kezdték a népet, hogy egye a port, reáparancsoltak a korcs- márosokra, és tekergőket fogadtak fel a kutak titkos be- hintósére. Közben beszélgettek is, mondván: nem döglik még a paraszt, holott most lenne az ideje.

Arról kezdtek suttogni, talán nincs is kolera. Az urak találták ki, mert sokallják az emberiséget. Meg akarják tizedelni. Híreiket hozott a piaLetepert asszonytest a hold, fekete fűre hanyatlott. Rámerednek a jegenyefák, remegő szűz suhancok.

cöző asszonynép, aztán Gtaa Gyula, az obsitos katona vallotta: magától Márjássy generálistól hallotta, csakis az urak etetik méreggel az embereket. Zúgni kezdett a nép: igaz lehet csakugyan. Elcsíptek egy világgá kergetett inast, aki kútmérgeaésre szerződött. Egy csűr tövében töltögette éppen kis zacskókba a porokat. Vasvillát fogtak rá, kényszerítettók zabálja meg maga, amit mások pusztítására szánt. Az elcsapott inas térdre esett, kegyelemért kö- nyörgött. Előbb ártatlanságát bizonygatta, aztán észrevette: a villás jobbágyok mást akarnak hallani. Ók bizonyosságot akarnak az urak istentelen gonoszságéról. Az elcsapott inas az urakat sem szerette jobban, mint a parasztot. Csiklandozta a bosszú, de legfőképpen inasleikével megérezte: mit várnak tőle, hogyan maradhat életben. Megtört, és mindent bevallott. Megmondta bizony világosan a főszaminárius: szapora a koldusnép, ritkítani kell. Nem is görbült hajaszála sem az elcsapott inasnak. Vitték nagy diadallal a piacra, a falu háza elé, hívták a bírát, az esküdteket, törvényt, igazságot követeltek. A bíró és az esküdtek azt tanácsolták, lökjék verembe az elcsapott inast, aztán majd törvényt ül fölötte a szolgabíró, de a nép zúgott, fenyegetőzött. A kis zsivány fölött ne törjön pálcát a haramia. Hurcolták az inast ta- luról falura, ő volt az élő bizonyosság, vele bőszt tették a népet.

ESttől kezdve nem hitt a nép senkiinek. Aki gyógyszert kínált neki, annak meg kellett ennie. Zabáiták a fehér porokat, a botosispánnak, a vármegye szolgáli, a cifra ruhás

Szétpattanni szeretne az ég, Villám magva csírázik.

Egyik pólus az emberiség, s az emberiség a másik.

hajdúk, kegyes szavú papok Fehér lett az orruk, szájuk, nagyra puffadt a hasuk. Csendíthetett a harangszó.

Akadtak a régi nagy legények között olyanok, akik nem tudták, hogy néha egyik pillanatról a másikra megváltozik a nép természete. A jám bor egyszerre nemcsak vissza felesel, hanem vissza is üt. Azt hitték, elég nagyot ká rárakódni, orrba verni a szemtelent, végigbotoztatni a főkolomposokat, aztán rend lesz. Illedelmesen meghal, akire az van mérve kussol, dolgozik aki él. De rendre rajta vesztettek a nagyszájúak. Mire észhez térhettek volna, már agyon Is verték őket. Az egyik fel akarta koncoltatni egy hatgyermeket szült jobhágyasz- szony elnyűtt, hideg testét, a másik mint szokta, robotba hajtotta a népet, a harmadik visszakézből poíomcsapott egv panaszkodó!

A lázadást csak elkezdeni nehéz. Aztán már meg van a rendje. A fejszés, vasvillás parasztok rátörtek a kastélyokra. Legfeljebb ha egyet-kettőt durranthattak az öreg mordá- lyok, vadászpuskák. Agyonverték az urakat, kirabolták a dús éléskamrákat, nagy tüzeken sütötték a marhát, s nem kellett zálogba adni a ködmönt, a gubát annak sem, akinek kiszáradt a tarka. így már lehet védekezni a ragály ellen. Amikor pedig hadat gyűjtöttek, sortüzet kaptak, nyugalomra intő ólomgolyót.

A

ki kezdte 1 égjék, aki csinálta börtönben rohadják, aki nézte meg- csapassék. A férfinak korbács, a nőnek vessző. Az udvari biztos fékezte a rémületből ocsúdó bosszúszomjas nemeseket, így csak százti zenié lencen kerültek kötélre. Az 1831. évi kolerában Magyarországon több, mint félmillió ember betegedett meg és csaknem a fele belepusztult. Okos és előrelátó cselekedet volt tehát, időben kijelöltetni az epekár- ságos temetőket, s megcsmál- tatm a vasfogót

A kórság által ment egész Európán. Hátra sem néaett a sajgófenekű jobbágyokra* s a kutakra, amelyek körül nem settenkedett már senki.

Gyárfás Endre:

Vihar előtt

Erdős István:

VASÁRNAP

(Ripoitnoveila K. Albertné életéből)

AZ UNOKÁM, tizenkél eves iany gyerek, vasárnap délután testeget. Kiül a tornácra, ahonnan lelátni a patakpartra, festi, amit szépnek gondol Vizf estékkel. Mikor besötétedik, karon fogja az anyját, gyerünk a presszóba egy krémesre, bambira.

Mire visszatérnek, mindig akad két-három barátnő, jönnek magnózni. Hallgatják azt a fülsiketítő zenebonát, ösz- szekapaszkodnak, táncolnak. Jó nézni őket. Ügyesek, formásak, tán a Váci utcán se járnak különbül Pesten a minisztergyerekek. Annyiszor elgondoltam már: egyszer közéjük ülök, kikapcsolom azt a magnetofont, beszélek nekik azokról az időkről, mikor én voltam tizenkét esztendős. Dehát csak kinevetnének. Hatvanéves vagyok. Tízéves korom óta én a mai napig mindig csak dolgoztam az életemben, és olyan dolgoknak örültem, amelyek mos- tanról nézve kis semmiségek, igen apró mulatságok. Ebben a faluban születtem, itt éltem le az életem. Ha azt gondolja, okulhat belőle a fiatalság. beszélek én a régi időkről, leeinbban az -ratá- suk ideiérő’ szeret'" szólni: valahogy belénk ivódott a szülők akarata, élet8 NÖGRÄD - 1970.

ismerete, ha élni akarunk, keményen dolgozni kell már a gyereknek is. Es mi mentünk. Eszünkbe sem jutott, hogy másképp is lehetne élni. Arattunk.

Vasárnap, litánia után volt az indulás. Jó lett volna még egy kicsit otthon tanyázni, a kapu előtt ücsörögni, ácsorog- ni, összekarolkozva a többi lányokkal járni végig-hosszig az utcán, de menni kellett, hogy még sötétedés előtt ott legyünk a Gábriel-tanyánál. Édesapám ott állt Ilyenkor mindig a kapufélfa mellett, onnan leste, nem jönnek-e még a szekerek.

— Jaj, csalt ne jönnének még! — gondoltam, ha ránéztem. Édesapám szikár ember volt Ősz bajusza két oldalt lecsüngött a szája mellett. Ha jöttek a szekerek, csak kiemelte a pipát a szájából, azzal intett.

— Na, eredj!

VOLT ITT A SZEKÉRSORBAN nyolc-tíz szegényember is, aki a magáén már learatott, elvégezte a végezni valókat. ment az uraság földjére fogattal, többedmagával keresni Apám harangozó volt azelőtt hosszú évekig, meg a pap első kocsisa, négy gyönyörű szép ló volt a gondjaiiúnius 7., vasárnap

ra bízva. A harangozóság melie jaiv i nőid földünk ki volt adva telebe, mert nem volt tehenünk, amivel szántani, vetni, hordani lehetett volna. Én, meg éppen csak elértem a tizenkettőt, — mentem egész nyáron az urasági földekre napszámba, aratáskor nagykepére.

Elnézem máma a tizenkét eves gyerekeket, lányokat, csak nevetni tudok rajta, mennyire mások; elképzelhetetlen, hogy ők ott állnának az embernyi-ember kaszás mögött a tarlón, szednék a markot, kötöznének, birkóznának a gurdonyos, dőlt gabonával. Virradattól napnyugtáig, hétről hétre, amíg csak tart az aratás.

Mert úgy volt az, hogy ilyenkor, vasárnap délután napnyugta körül elindultunk kifelé, a mezőre, aztán csak a következő hét szombat délutánján tértünk meg, haza. Engem az apám mindig Mac Józsi bácsi gondjaira bízott. Volt ennek a Mac Józsi bácsinak egy fia, Mac Feri. Mint a rnesében, öreg volt már ap- ja-anyja, mikor született, csuda szép fiú vált belőle, de folyton betegeskedett. Három évvel is idősebb volt nálam, de még a széltől is óvni kellett. A vele egykorú fiúk közül némelyik már első kaszás volt, ő meg aratni is csak azért járt, hogy vizet hordjon. lepkét rakjon, brugózzon, szóval a munka könnyűjét vegezze. Ezért a munkáért igen-igen kiskeperész járt, még a leggyöngébb, legkénye- sebö lány se vállalkozott ilyenre. Ez a Mac Feri kora tavasszal igen beteg lett. Vitték mindenfelé orvosokhoz.

EGV VÁROSI ORVOSNÁL látta meg, s mint egy állapotos asszony, úgy megkívánta a befőttet. Adott volna neki az apja, de honnan vegyen: akkoriban két ház volt a faluban, ahol ilyesmit meg lehetett találni, az egyik a jegyző háza, Berkesié, a másik a plébánia. A jegyzőt utálta az egész falu és féltek is tőle, a paphoz meg szentségtörés lett volna beállítani idegennek eg.v üveg befőttért. Hát eljött egy este édesapámhoz Barancsi Zsófi néni. Mac Feri anyját csak lánykori néven ismerte mindenki a faluban még 80 éves korában is, hogy próbáljon meg a pap gazdasszonyától kérni egy üveg befőttet. Édesapám egész este fult- fult, káromkodott, hogy ő bizony nem kérincsél senki fiának. Másnap hajnali harangszó után mégis beállított a plébánia konyhájára.

— Gazdasszonyka, adjon nekem egy üveg befőttet.

— Ráéhezett Ferenc bátyám? — nevetett a gazdasz- szony, aki olyan sovány és csúnya volt, hogy olyat sza- kácsnéban még a világ se látott.

— Rá — morgott egyet az apám.

— Aztán milyet akarna? — incselkedett a szakácsnő. Ad-e érte egy csókot?

— Akármilyen jó lesz — mondta az apám. Majd felrobbant a méregtől, hogy ilyesmibe belekeveredik, hát

honnan tudja ő, hogy miféle kellene annak a KUlyojínek. De azért odacuppantoti a viaszsárga arcra egy nagyot. Mikor a kezébe kapta a kis üveget a befőttel, úgy fordult ki a konyhaajtón, mintha egy megijesztett kutya menekülne a csontdarabbal. Beleüközött a papba, az látta, hogy visz valamit a hóna alatt, hát rászólt:

— Mi légyen az ott magánál, Ferenc bátyáin?

Édesapám már azon a

ponton volt, hogy földhöz csapja azt az üveget, de türtőztette magát, szó nélkül elrohant. A faluban sokáig nevették az esetet, apám meg igen szégyeilte. Nyárra elfelejtődött a dolog, Mac Józsi bácsi hálája púposodott csak egyre magasabbra, és az nekem borzasztó volt, mert úgy vigyázott rám, mint még talán a saját fiára sem. Pedig, ahogy elindult a kapunk elől a szekérsor, én rögtön mentem volna a cimborákhoz. Ott volt majd mindenki a felvégről. Boros Ilon, Juhos Julcsa, Gábris Ilon. Pereszlényi Jolán, meg a sok fiú. ök mind egy szekérre gyülekeztek ösz- sze, danolásztak, bolondoztak, hát ott lett volna jó nekem is. Mac Józsi bátyám nemet intett.

— Beszélgessetek ti ketten. Ferivel!

Feri olyan széf! volt. mint egy lány, rámmosolygott, felült mellém a derékból a szekéroldalra, ledobta a könyvét, amit olvasott, éppen csak azt nem mondta, na itt vagyok, beszélgetni. Nem úgy van az, hogy parancsolgatásra lehetne beszélgetni, ültünk egymás mellett, mint két rakás szerencsétlenség.

AZ ÜT TEHENES SZEKEREKKEL a Gábriel-tanyáig majd két órán át tartott. Bizony nem szóltunk mi addig két szót se, csak Mac Józsi bácsi szólongatta, sürgette a cammogó teheneket, hogy ne, te, ne, Csálé, Virág! Feri már a kenderföldeknél visszavett* kezébe a könyvet, olvasott, én meg majd elsírtam magamat mérgemben. A nagyúti kútnál Juhos Julcsa átült egy kis időre hozzánk — nagy darab, melles, szőke lány volt, s amikor az öreg Mac nem figyelt oda, súgott valamit Ferinek. Feri bólintott, hogy érti, aztán csak megrázta a fejét, nem, nem, nem lehet. Juhos Julcsa meg'vonta a vállát, elmenőben megrángatta a kendőm. s már ugrott is le a szekérről, vissza a többiekhez. Épp napszálltakor értüns ki a táborhelyünkre. A régi tanya helyén két megmaradt falcsonk, meg egy facsoport állt a mező közepén. Ez vöt* a Gábriel-tanyá. Még kút is csak kilométernyire került innen, azt, ami a tanya udvarán volt, betemette az idő. Ameddig a szem ellátott előttünk mindenütt búza hullámzott a szélben, visszafelé nézvén meg a végtelen nagy tarlón búzakeresztek sorakoztak A letáborozás mindig nagy ricsajjal járt. Kint aludtunk a szabad ég alatt, jól el kelleti; készíteni a helyeket. A teheneket az emberek vagy a járomhoz kötötték, vagy valamelyik közeli fához. Négv szekér alatt asszonyok, lányok aludtak négy alatt meg az “mherek legények fiúk. Minden szekérre annyi kévét hordtunk rá, hogy az. ha egv hétig esett volna is egyfolytában az eső, akkor sem igen tudott volna átázni. Aztán