Nógrád. 1970. május (26. évfolyam. 101-126. szám)
1970-05-10 / 108. szám
A dicséret dialektikája Pyy lélektani intézet munkatársai, érde- ' kés kísérletet végezitek. Azt akartál? megállaipítami, hogyan hatnak a dicséretek különböző fokozatai az emberi teljesítményre. A „kísérleti nyűi” szerepét ez esetben a diákok vállalták, az apropó egy futóverseny, illetve egy kézdlabdariménkőzés volt. Miközben. a diákok önfeledten átadták magukat a sportolás örömeinek, tanáraik különböző — szabványosított — dicsérő megjegyzéseket kiáltottak be a pályára. Például, ilyeneket: ..igy tovább!”, vagy „már sokkal jobb”. A résen levő pszichológusok viszont megállapították, hogy a teljesíhményszint eközben nem csökkent, tehát állandó volt. Növekedett viszont — rögtön és azonnal észrevehetően — mihelyt szaporodott az őszintébben hangzó dicséretek száma. Mihelyt a pedagógusok ilyesmiket kiabáltak be: „nagyon jó”, sőt „kitűnő”, sőt „.bravó”. Ha viszont változtattak a metóduson, és a saemmeliéthatólag görcsösen küzdő gyerekeket ilyesmikkel biztatták: „fog ez menni”, „csak bátran tovább” — teljesítményük ettől a pillanattól kezdve mélyen aláhanyatiott. Végigolvasva a távirati iroda erről szóló kis. tudósítását, eltűnődtem: tulajdonképpen semmi világrengető dolgot nem állapított meg ez a kísérlet, s lám mégis milyen nagyszerű dolog, hogy ilyesmire irányítja rá a figyelmet, amiről nap mint naip módszeresen megfeledkezünk. Nevezetesen arra, hogy a dicséret és az emberi teljesítmények között közvetlen, egyenes arányú összefüggés van. És nemcsak, és nem is főképpen sportban, hanem az élet valamennyi fontos és kevésbé fontos — bár egy teljességre törő ember számára minden fontos — területén. Mondom, eltűnődtem, és rádöbbentem arra is, hogy voltaképpen mennyire kevéssé élünk még a dicséretben rejlő nemes és többnyire úgyszólván kiaknázatlanul maradó hatalmas lehetőségekkel! Magyarán mondva: hogy mennyire nem dicsérünk. Hogy mennyire fukarul osztogatjuk az elismerést, a jó szót az embereknek, az arra érdemeseknek. Vajon mi lehet ennek az oka? Eredetét illetően, gondolom, kétféle tényező jöhet számításba: egy objektív és egy szubjektív. Az objektívnak hamar a végére járhatunk. Azt szoktuk mondogatni, hogy nem érünk rá, hogy erre nincs idő, hogy a munkahely nem • Lelki klinika, hogy a dolgozók dolga, kötelessége az, hogy dolgozzanak. Tehát csupa igaz dolgot hangoztatunk, ám csak addig igaziak, ameddig nem mennek az emberrel való törődés rovására. De lépjünk csak tovább: a szubjektív eredőik. Hát igen: nem szívesen dicsérünk. Sokszor savanyúan fogadjuk munkatársaink által elért eredményeket. Olykor azért, mert nem illik bele a dicséretre érdemesről korábban kialakított képbe, avagy azért, mert saját leértékelésünknek éreznénk az elismerő szavakat. Akadnak olyanok is, akik kifejezetten féltékenységből hallgatnak: attól tartanak, hogy dicséretükkel túlságosan ráirányítják a megdicsért munkájára a figyelmet, ami aztán az ő pozíciójukra üthet vissza, úgy, hogy az illető versenytársuk, sót, esetleg vetélytársuk lesz. Persze, azért nem kell kifejezetten mindjárt a legrosszabb lehetőségekre gyanakodni. .. Többnyire azért nem dicsérünk, mert napi Lótás-íutásuihk közben egyszerűen elfeledkezünk arról, hogy dicséret is van a viliágon. Tehát: hanyagságból. Valljuk be őszintén, ez a tényleges helyzet. Az éremnek azonban — köztudottan — két. oldala van. S ez esetben nem szóltunk még a másik oldaláról — tehát azokról, akik várják a dicséreteit. Akik úgy áhítoznak egy elismerő jó szóért, mint az éhes ember a fal,at kenyérért. S ha nem kapják meg, ha sorozatosan elmarad a dicséret, akkor megkeseredik az ember szájaíze, ambíciójuk, lelkesedésük lelohad. — Tudod — mondta egy ismerősöm —, úgy dolgoztam, mint egy ló. Mindent megcsináltam, és nem számított, hogy mikor; amikor kérték, én ott voltaim, és dolgoztam. Egy jó szó nem sok, de még annyi köszönetét, dicséretet sem kaptam érte. Hát abbahagytam, elvégzem a munkám becsülettel. De semmi többet. — Pedig tényleg csak néhány jó szőrű, lett volna szükség, és ennek az embernek minden cselekvésre alkalmas energiája a közösség szolgálatába állt volna az elkövetkezendőkben, is. Egy kórház igazgató-főorvosával beszélgettem az egészségügyi miniszter látogatását követő percekben. — Minek ez a nagy felhajtás?! — zsörtölődtem. — Hidd el, heteken át erre készült az egész kórház: jön a miniszter. Itt mindenki éjt nappallá téve dolgozott. Hát nem láttad, milyen boldogok voltak a takarítónők, amikor megjegyezte: szép tiszta a folyosó!?... Hidd el, óriási nevelő, ösztönző ereje van ennek... Végiggondolva a végiiggondolamdákat: mélységesen igazat kell adnom neki, és mindazoknak, akik tisztában vannak a dicséret nagy erkölcsi mozgósító erejével. Hiszen az ember gondolkodó, önérzetes, öntudatos lény. aki akkor találja igazán helyét a világban, ha céllal, értelemmel felruházott feladatok megvalósítója lehet, ha újból és újból érzi, hogy munkája fontos, szükséges. S az ember ráadásul nem gép, akibe betápláljuk a tennivalókat — annyiban viszont hasonlít a gépre, hogy a gondolkodó, cselekvő embert is „olajozni” kell. Az olajozás ez esetben egyenlő a mértékkel és őszintén adagolt dicséreteikkel. Persze, dicsérni csak az tud, aki szereti, tiszteli, becsüli embertársait, és képes megítélni tevékenységük valódi értékét. Ráadásul a dolog kölcsönös. Hiszen én magam is csaik akkor számíthatok elismerésre, ha megbecsülöm munkatársaim tevékenységét... — és így tovább. A dicséret dialektikája — ezt választottuk címnek. Igen, dialektika, hiszen az árnyalt megítélés csakúgy beletartozik a kategóriába, mint az emberrel való törődés, a helyes bánásmód kialakítása és a várható kedvező következmények tárgyilagos számbavétele. A (iineprAt tömnyire fejleszti az em- Üléseid bert> új eredmények elérésére ösztönzi. A küzdő, a többre törekvő jellemvonást erősíti tehát benne, amellett, javítja kedvét, harmómikusabbá teszi viszonyéit a világgal, embertársaival. Ennek elérése minden- fáradtságot megér. Papp Zoltán A pécsi Nemzeti Színház bemutatta a fennállásának 10 éves évfordulóját ünneplő Pécsi Balett új műsorát. A koreográfiát tervezte és rendezte Eck Imre. Képünkön: Jelenet Szokolau Sándor: „Extázis” c. balettjéből Új hangok az „ötágú sípon” szerzők írásai nagyváros tempójára illesz- Moszkvában, oroszul is kedve kellene saját életrit- megjelennek. Bállá László musává formálnia. Ezzel dolatok kifejtésére. Tárgyuk" versei és regénye, a Meddő • együtt azonban vállalnia nál többet is mondanak, szé- felhő, Szenes László válega" kell azt is, hogy nemzeti lesebb összefüggésekre irá" főtt elbeszélései, Kovács Vil- környezete is átváltozik: a nyitják rá a figyelmet. Az mos válogatott versei — is- magyar nemzetiségi faluból ungvári Kárpáti Könyvkiadó métlem — Moszkvában is — szlovák városba kerül- A Kárpáti Kalendáriuma, s an- jól ismertek, kiadták ott. (An- könnyebbik megoldás: inni, nak gazdag irodalmi mellék- nál érthetetlenebb, hogy Ma- nőkkel foglalkozni, tehát el- lete. Huszár Sándor Az író gyarországon egyelőre miért felejteni mindent, ami prob- asztalánál című, Bukarestben hozzáférhetetlenek ezek az lémát okozhatna. Morvái — kiadott interjúkötete és írások). A kalendárium jól Duba hőse — ezzel a meg- Duba Gyulának a pozsonyi szerkesztett irodalmi mellék- oldással is próbálkozik. A Madách Könyvkiadónál meg- lete azonban már arról ta- világról azonban már többet nűskodik, hogy fiatal költők tud, világnézetileg elkötele- egész csapata is jelentkezett zettebb semmint, hogy ez ki* 1 Három új magyar vári magyar * könyv megjelenése kínál alkalmat bizonyos gonjelent Szabadesés című regénye, e három könyv. Huszár Sándor interjúkö- Ungvárott: Bállá Gyula, Ba- elégíthetné. Látja az ötvenes logh Balázs, Benedek And- évek vége csehszlovák tár- Zselicki sadalmának ellentmondásait: Ebben a helyzetben — ért* •-? Hogy ez a kezdés mi- hetően — Duba Gyula fia- lyen nehéz, milyen talembere nehezen találhat* fiatalember sorsáról számol emberi drámát jelent, mek- ja meg helyét- Olykor „szabe, a Kárpáti Kalendárium kora személyes erőfeszítést badesésnek” véli helyzetét, seregszemlét is követel — erről vall Du- nincsenek nehézkedési pontba Gyulának, a pozsonyi jai, nincsenek közösséghez magyar irodalmi folyóirat, kötő szálai. A régit, a faluaz Irodalmi Szemle főszer- hoz kötőt elszakította, az kesztőjének legújabb regé- újak még nem kötődtek ősznye, a Szabadesés. sze... Ezt a helyzetet kell A falusi fiatalember fő- megoldania ahhoz, hogy otttete a legjelentősebb romániai magyar költőket-írókat rás, Fodor Géza, szólaltatja meg- Duba Sándor József és mások, regénye a városba, a szlovák nagyvárosba került magyar pedig teljes nyújt a bontakozó kárpátaljai magyar irodalomról. O Kezdjük talán az utób- “* bival... Kárpátalja, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Kárpáton túli területe — ta- iskolásként kerül Pozsonyba, hon lehessen és magyarként Ián a legelmaradottabb vi- Néhány írása már megjelent lehessen otthon Szlovákia déke volt Közép-Európának- ottani magyar lapokban, fővárosában- Az itt élő magyar alkotók- majd ezeknek alapján be is a Duba Gyula regénye a nak szinte a teljes hagyó- kerül egy szerkesztőségbe kezdés fájdalmas és mánytalansággal kellett szem- munkatársnak- Keres is szé- problémákkal telített valóbenézniük. Egy új értelmi- pen. Látszólag sínre kerül az ságáról vall. ségnek, egy új szellemi kő- élete. Ám ez csupán látszat, Huszár Sándor beszélgeté- zegnek kellett kialakulnia, mert életformát kellene vál- sei a romániai magyar iro- Ügy tetszik, hogy ez ma már tania, mégpedig kettős érte- dalom reprezentánsaival egy ki is alakult. A legjobb ung- lemben. A falusi életvitelt a nagymúltú kultúra múltját és jelenét világítják meg. N égy hét óta megállás nélkül meneteltek. Az elvékonyodott bakancstalpakat átszúrta a kő, elrohadtak a kapcák, egyre bizonytalanabbá váltak a léptek. Százhuszonötén indultak, de már csak hetvenhárman voltak. A gyengébbek egymás után Kőbe vésett igazság ArtVVWV/WWWWWWV néhány pisztolyt és csattogott az ütleg. — No, ez jól kezdődik —sziszegte Sulyok. Reggel német kísérettel indultak tovább és egynapos menetelés után már látták a sötét sziklafalakat. Fent, a magasban fegyveres A Nap már megelőzte őket, te arcát. Már este volt, amikor száraz kosztot, és egy este ki- őrök, kutyák. Lent a kövek ment a faluba ennivalót sze- között elgyötört emberek. Sudőltek ki a sorból. Akadt köztük, akit hónaljánál fogva fel- mire a város alá érkeztek. Pi- beértek a város szűk terére, ráncigáltak és roskadozó lép- rosan bukott a házak mögé. Csak a házak vonalait látták, rezni. Szerencsétlenségére egy lyok csak azon csodálkozott, tekkel folytatta a menetelést, mint aki szégyelli a rongyos Idegen, magastetős házakat, pulykát talált az egyik ólban, hogyan tudnak ezek még dóidé legtöbbjük, amikor társai sereget. A felhők is kipirosod- gerendákkal megosztott falak- Nyakon ragadta és hozta a pin. gozni. Megkérdezte Vinczét: megragadták, hogy talpra ál- tak, a föld tavaszt sóhajtott, de kai. Lerogytak a kövezetre, cébe, hogy majd megsüti. De a — Mi tartja ezekben a lellítsák, már élettelen tekintettel senkit sem élesztett fel. Az út- Volt, aki a köpenyét sem terí- pulyka olyan zajt csapott, hogy két? bámult az ég felé. Szentesi szá- menti bokorból sírásnak tűnt a tette le, úgy dőlt el. A térre madárdal. Aztán lassan sötété- vezető utcákban motorok zúgzados pedig ordított. — Otthagyni, indulás! Senki sem tudta hová, min- egyik kapualjból egy asszony meg a tér a csendőrök észrevették őt. Alig ugrott be a pincébe a bá— Hallgasd csak...? Az.. 1 Mintha a föld morgott voldett. Mire a házal? közé értek, tak és megálltak a torkolatok- la mögé, már az ajtóban dö- na, távoli ágyúdörgéstől reme- már szürke volt minden. Az nál. Fényszóróval világították romboltok és elfogták mind- gett a lévegő. Ki számolta, dig csak előre, arra felé, amerre a Nap nyugovóra tér. Mögöttük mintha sírna, nyikorgóit egyetlen szekerük, Szentesi málhájával. A ló is, mint az emberek, csontig száradt. Bús fejét a földig lógatta és közepén fáradtan kettőjüket. Fehérgyarmaton mennyi időt töltöttek a bányá- rontott ki. Arca eltorzult, si- fekvő embereket. Sulyok félné, csapták őket ehhez a bús se- ban, hiszen ennél fontosabb költözött és köpdöste a roska- zett, körülöttük fegyveres né- reghez, akik valamennyien sző- volt az életért küzdeni. Na- dó léptekkel vánszorgó embe- metek sorakoztak. A puskacsö- kevények voltak és talán csak ponta hullottak el mellettük reket. Sulyok Imrének megrándult a karja, mert a nyál az arcát érte és lassan csurgott rajta vek rájuk meredtek. Szentesi azért nem tették hidegre vala- emberek a kimerültségtől, az parancsnokolt: — A fegyvereket leadni! egyre bizonytalanabban lépke- - - . . ......-----, d ett. A kisváros előtt aztán Plszk°s inggallérjára.^ Amúgy hogy Szentesi gazember, hiszen hirtelen megállt, felkapta fejét íftni^zült Be^tTsáradt volt a fegyvert már akkor elvették es oldalt zuhant. Estében még tőlük, amikor elfogták őket. Ha mennyiüket, mert túl sokan őrök fegyvereitől, amikor egyik voltak. Szentesi már ott elvette délután hirtelen eltűntek az tőlük a fegyvereket. őrök. Csend lett a bányában. Sulyok odasúgta Vincének, — Nincs rá szükség, dolgoz- Aztán valaki fent a sziklán si- ° í " 1 1 ni megyünk — mondta. koltásszerűen kiáltott: Szabadok vagyunk! ! 1 A dologért kellett négy hétig oiaaix zunant. xusxeuen meg , , ., ., , iuiua, cuumui eiAugucüv uacv. na .. A sziklafalak visszavertek a kocsi rúdját is eltörte. Az {* akkor csak egy kicsive! több szómét hasító fénvszóróvilá- hangot, valahol megszólaltak emberek ott J“áUtak «ük Van’ ™ adjákf oda’ gett utana, de mintna eueiej szen az oroszok már fenn volszemet hasító fényszőróviláeon megint a fegyvereket kéri az ágyúk’ fényes rakéták rob' l.ivnk » miire haito felét’ hanták az éSen- Sulyok átnyaarcukon nem a sajnálkozás, hanem az éhség ült. Nagyokat ... -,h lángra lob- ““ a »*, könött egvet nyeltek a tetem felett. De ?ede.tt- szemeben lángra lob- onnan lőttek Párkánynána fe- Kopou egye. Szentesi semmire sem hagyott hant a keserűség. Vmcze Géza ^ ök, Vinczével lementek a — A piszol , időt. Mielőbb a városba akart ™zgragabt,a; kiürített laktanya pincéjébe és hogy haptákol nekik! éhség ült. Nagyokat tak Esztergom felett a hegyen, egye^* ^ iábolt egy hatalmas kődarabot' radolt es sírt. Vmcze felkapta ^ b*f?,ok,’ a t>k’ neztk a kőfejtő csákányt és a hegyes végével vésni kezdte a kőbe: iXlClUDLí ct V Ctl vOk/d cl XV d X U ? «. , . . 1 , -J rp . luuiivuiii ra.xxua.iij -u piiiccjcx/c ^ voguvui vuoiii ív Ordított, felfegyverzett ragukat az Jetnektek’ °nZVe három napig a szalmabála mö- Vincze csitította Sulyokot, Május... Béke... erm. legényei pedig puskatussal biztatták az embereket, hogy a ló helyett maguk vonszolják a kocsit. gött várták, hogy majd az oro- mert a németek már ott vol— Örült, nekünk élnünk SZok értük jönnek. De azok is tak közöttük és talpra rángatkell... Pest felé iparkodtak, nem ér- ták őket, hogy megmotozhasSulyok a köpenyével letöröl- tűk. Vincze aztán megúnta a sák vglamennyiüket. Találtak Bobál Gyula Sorra felvonulnak a romániai magyar irodalom és szellemi élet reprezentánsai: Nagy István, a munkásirodalom egyetemes magyar viT szonylatokban is egyedülálló képviselője, a régi Korunk munkatársai, a ma is akt« v és elkötelezett alkotók, Balogh Edgár, és Méliusz József, a romániai magyar iro dalom nesztora, Kós Károly, a Bukarestben élő kitűnő költő, regényíró és műfordító, Szemlér Ferenc és a fiatalok, vagy pontosabban: a fiatalabbak, tehát Szabó Gyula, Szász János, Bajor Andor, Sütő András. A gyűjtemény olvasása közben a romániai magyar irodalom gazdagságáról, az irányzatok, költői és prózaírói törekvések sokszínűségéről győződhetünk meg. A hagyományok eleven ápolásáról, s ezzel együtt a romániai magyar irodalom speciális vonásainak hangsúlyozásáról, a magyarországi irodalomhoz való viszonyáról esik szó ezekben a nyilatkozatokban, amelyek különben a kolozsvári magyar irodalmi hetilap, az Utunk hasábjain jelentek meg elsőnekC Íme, az „ötágú síp” új * hangjai. Izgalmas, szellemi izgalmat keltő könyvek. Megérdemlik a magyarországi olvasók figyelmét is. E. Fehér Pál r NÖGRÁD — 1970. május 10., vasárnap (
