Nógrád. 1970. május (26. évfolyam. 101-126. szám)

1970-05-10 / 108. szám

Csala Lászlói Desseuffy Lászlói Fényes MÉG AKKOR TÖRTÉNT, amikor villanyt vezettek a faluba. Santa Rostás Ádám nagy dérrel-d úrral nyitott a ta­nácselnök szobájába, s így ostromolta meg az államha* talom fiatal képviselőjét: — Hallod-e, elnök elvtárs, mennyivel rangosabb ember nálam Kökény Illés?! — Mondtam én, hogy ran­gosabb? — hüledezett az el­nök. Mire aztán S. Rostás Ádám félretette a hivatalos han­got, nehogy csak a hatalom embere értse el, amit el kell ertenie, hanem Veréb And­ris is. Hiszen szegről-végről rokona volna, s amit megta­gad az elnök, azt nem ta­gadhatja meg a vérségi' kö­telék. — Azt kérdezem, Andris, de igaz lelkedre felelj: kü­lönb ember-e nálam Kökény Illés? — Nem mondom én, hogy különb, dehogy mondom... — Hát akkor meg mire jó ez a kivételezés! S HOGY AZ OLVASÓ is megértse Rostás Adám mér­hetetlen szívfájdalmát, elme­sélem tüzes vassal égetett önérzetének törvény ás ro­koni kebel elé citált, s harc árán is igazságot kereső óha­ját. Vagyis azt: milyen le­sújtó megaláztatás érte Ros­tás Adámot a falu előtt. Ha így kívánja a demok­rácia érdeke, ám legyen, — tűnődött éjszakánként Ros­tás Adám, — de a mindenit, azt már a demokrácia se kívánhatja, hogy éppen Kö­kény Illés kerekedjék fölé­be! Pontosan az a Kökény Il­lés, aki neki örök ellenlába­sa, s marad is, amíg kette­jük közül valamelyik föld alá nem kerül! A szóban levő ügy vonat­kozásában nem lényeges, mi­lyen formák, változások, okok, okozatok, tények, fer­dítések táplálták a harag- szomrád rejtett és nyílt ér­zésének külső és belső Indí­tékait. Tény'az, hogy ember- emlékezet óta kutya—macs­ka barátságban éltek. Ha az egyik karmolt olyképpen, hogy esti plncézésből hazafe­lé menet megeresztette hang­ját, miszerint „Kék a kö­kény, recece...”, másnap, a isz határában dolgozván, eme harapással adta tudtá­ra a sértett fél válaszát a környéknek „Sánta a lovam, rostás a patkója...” Sánta is, meg rozsdás helyett rostás Is — hát ez már sok! erre újabb kontra kell! MIND EZ IDEIG azonban nem' volt rá szükség, hogy a hatalom testületé, és a tes­tület hatalma osszon igazsá­got. így aztán nagy-nagy oka volt, ha Sánta Rostás Ádám egyenesen a tanács elnöké­hez fordult baja orvoslására. Történt ugyanis . egy na­pon, hogy villanyszerelők te­lepedtek le a faluban. Kábe­leket húztak, oszlopokat ál­lítottak. Jutott a szép, karcsú oszlopokból Rostás Ádám és Kökény Illés háza elé is. Kökény egy sarki házban lakott, két utca találkozásá­nál, Rostás meg mellette, éppen csak a kert és a tüs­kés sövénykerítés állított kő* zéjük mezsgyét. Nosza, lett is egyszerre tervezgetés! Kö­kény jó előre rádiót vásá­rolt, Rostás pedig, mikor ezt megtudta, a rádió mellé te­levíziót is vett. Erre Kökény villanydarálóval kontrázott. A MÉLYSÉGES konflik­tus mégis egészen más miatt keletkezett. Egy nyavalyás kis villanyégő okozta a bajt. A Kökény Illés háza elé ál­lított oszlopra ugyanis fel- i szerelték az égőt, gyönyörű fényt árasztott maga körül a kis körte formájú üveg, beragyogta Kökényék házát, portáját, fényesre fürösztötte az utcai front ablakait, még fényesebbre az esténként a kapu előtti kispadon ücsörgő Kökény Illés arcát, melyről ráadásul gőgös elégedettség is tükröződött... A Rostás háza előtti oszlopra nem ju­tott égő. No, biztosan kifo­önérzet gyott éppen, vagy előbb va­lahol máshol fejezik be mun­kájukat a szerelők, aztán majd csak jönnek ide is. Várt egy napig, kettőig — egy hétig. Akkor aztán nem győzte tovább türelemmel- Elcsípte az egyik szerelőt: mondaná meg, szaktárs, mi­kor teszik már fel azt az égőt! „Oda nem teszünk, oda nem kell.” Hogyhogy nem kell?! De a hétszentségit, már hogyne kéne! De merre találhatná meg igazát!... Fúrta, emész­tette a gond- Esténként irigykedve leste a fényárban úszó szomszédházat. No, igaz, ami igaz: jut neki is a fényből, elvilágít idáig a lámpa- De nem itt van! S lényeges különbség. Pedig mennyire inkább ide illene! Hát hol van Kökénynek olyan szép háza, mint neki! Faragott terméskő a lábaza­ta, fröcskölt sárga a fala, fényes bádog az eresze — itt még a fecskék is szíve­sebben raknak fészket. En­nek a háznak kell a fény, mi több, a reflektor. Hát igazság ez? Neki csak a ma­radék fény jut Inkább ár­nyék, mint fény. Micsoda ?! Hogy a Kökény Illés árnyé­kában éljem! Azt nem! ILYEN RETTENTŐ előz­mények után ostromolta meg néhány nappal később a ta-1 nácselnököt. — Szóval, Andris dukál nekem az égő, vagy nem? — mérte végig öntudattól fe­szítve a tanácselnököt. — Dukál, dukál, azt én nem tagadom- Csakhogy másképp áll a dolog. A köz- világítás közcélokat szolgál. Kökény Illés előtt azért ég, mert ott a sarkon jobb he­lye van, meg szükségesebb, mintha maguk elé tettük volna. — Tegyetek nekem is, fi­zetem! — húzta ki magát Rostás. — Azt nem. fizetheti- Az áramot a tanács fizeti a szol­gáltató vállalatnak. Az utca állami terület, magánember nem közösködhet. — Ez az utolsó szavad, Andris? — Mást nem mondhatok. — Semmi megoldás nincs, elnök elvtárs? Dupla bért fizetek! — Nem lehet! Rostás valósággal remegett az indulattól. Ha arra gon­dolt, hogy vereséget szenved Kökénnyel szemben, még a szívverése is elállt­— Azt mondod — szólt keserves szünet után —, hogy az utca állami terület. Akkor az én portám micso­da? Az ugye, magánterület. Szóval az. Az utcán azt csi­nál az állam, amit akar. Én az én portámon csinálhatok-e azt, amit akarok? — Ha törvénybe nem üt­köző, miért ne? — mondta az elnök­— Ki mondja meg nékem, hogy mit csinálhatok ott? Ügyvéd megmondja-e? — Meg, persze, — felelte az elnök. — Akkor jő. Akkor isten áldjon, elnök elvtárs! AZUTÁN HOL JÁRT, mit ügyködött, kivel tárgyalt, mennyit áldozott Sánta Ros­tás Ádám a következő na­pokban, azt senki sem tudja. Tény, hogy egy jó hét múl­tán a kerítésén belül oszlo­pot állíttatott fel, magasab­bat a kintinél, dróttal kö­tötte össze a konyhai résszel, s olyan búrát vett a vakító erejű fénnyel sugárzó égő kalapjául, hogy megbámulta aki arra járt. Fényben für- dött a faragott terméskő tal­pazat, a fröcskölt fal, a bá­dogeresz, az ablak is mind, sőt, bőven jutott fény ki az utcára, amelyen Sánta Ros­tás Ádám megnyúlt árnyéka büszkélkedett, hadd lássa őt az utca egyszerre bent is, kint is, ahogy sétál a lámpa alatt meg előtt, egyenes de­rékkal és elégedetten. Hadd tudja meg Kökény Illés is, hogy semmivel se alávalóbb ember nála Sánta Rostás Ádám. még akkor sem, ha a maga pénzén vásárolja a megbecsülést­8 NÓGRAD — 1970. május 10., vasárnap EGYEDÜL T etszik nekem a tit­kárságon az új be­rendezés a kacsalá­bon forgó karosszékekkel, süpped alattam a habszivacs bélés, elfogadnám, de hová tegyem, amíg ágybérlő vagyok a nénikémnél... A régi székeket már nagyon untam, ha soká kellett vár­nom az öregre, mindenem el­zsibbadt. Ebben most kényel­mesen elnyújtózom. Doktor Bodnár majdnem átesett a lábamon az előbb, és még ő kért bocsánatot, hiába, a jó­modorában rendíthetetlen, pedig vagy hatodszor húzza a csíkot az öreg ajtajától a sa­ját szobájáig meg yissza. Ezen a reggelen különben mindenki kapkod, a nagyhan­gú fejek, meg a kimázolt asz- szonyságok, egyébként csupa osztályvezető, meg főosztály- vezető, cikáznak, mint a go­lyó az asztali focijátékban. De ha jól sejtem, ezért kapják a nagy dohányt. Egyszer egy évben ők$t is megtáncoltatja a revizor. Nem tudom sajnál­ni őket, a revizor elmegy, de a Fradi megint kikapott, és már az isten se csinál baj­nokot belőle. Különben sem erőszak az osztályvezetőség. A múltkor maga az öreg szólt nekem, hogy ez meg az, nehéz ugyan pilótát kapni helyettem, de kellene egy előadó a munkás­ellátásra, és ő rám gondolt. Aztán szólt már a doktor Bodnár is, hogy nekem meg­van az érettségim, ha menet­közben elvégeznék egy-két tanfolyamot, meglátnám ... De én nem akarom meglát­ni. Igaz, hogy ez még mesz- sze van az osztályvezetőség­től, de kell a nyavalyának, én mindig nyugodtan alszom, engem nem tol le senki, sőt! A főnökség kávéját iszom, ma is előbb én kaptam, csak azután az öreg, meg a revi­zor, mert forrón szeretem, a Zsuzsa még a forintot se fogadta el érte, ma a rep­rezentációsból iszunk. Ámbár lehet, hogy volt eb­ben valami hamuka. Az előbb rámesett a Barányiné, a Zsu­zsa barátnője, hogy édes Sa­nyikéin így, meg édes Sanyi­kéin úgy, ugorjam már el a könyvesboltba egy pár cso­maggal. Dehogy ugróm, az öreg minden percben meg­nyomhatja a gombot, ha pe­dig indulni kell, nincs kec- mec, végső soron még a Bá­rányinét tolnák le. hogy feke­tén fuvaroztat velem, mikor olyan sürgős utunk van. Igaz, hogy azóta háromszor is meg­járhattam volna a könyvese­ket, a Barányiné csomagjai­val, de ha egyszer nem, hát nem. Máskor megtennem, nem én vagyok az öreg majrésnak a fia, észre se venné senki, hogy eltüntetem, de ma olyan nap van, hogy csak a főnök jó nálam. Akármelyik pilla­natban bevághat a bomba. Itt is van már. Doktor Bod­nár hetedszer cikázott át a titkárságon, és a nyomában az öreg is megjelent. — Sanyikám. maradjon csak, ne keljen fel, sajnos, még nem indulunk. Csak azt mondja meg gyorsan, hogy visszaérhetnénk-e még este hétre? f — Attól függ... — Az Operához. Jegyem van ma estére. Szegény főnök, itt cidrizik előttem azért a nyamvadt operáért. Ezért van hát úgy kiöltözve? Én nem bánom, legyen meg az öröme, rajtam igazán nem múlik. — ...attól függ..: — Tudom, tudom. De a re­vizor elvtársat nem lehet sürgetni. Legalább három óra dolgunk lesz lent, meg az ebéd, meg ez. meg az... — Sok egy kicsit... — Ha nem megy hát nem megy, akkor telefonálok a feleségemnek. — Ha tíz percen belül in­dulhatnánk­— Húsz perc? — Ha semmi sem jön köz­be. Megpróbáljuk.... Tízet mondtam, ő húszat, de tudjuk mindketten, hogy fél óra is lesz a végén. Csak több ne legyen, vagyis min­dig elintézhetném a Barányi­né dolgát. De mi vagyok én, elég nekem egy napra egy jó cselekedet. Mert hátha még­is tíz perc? És az Opera pon­tosan kezdődik, az öreg ne­kem előbbrevaló.. mint a Ba­rányiné. meg a könyvei. Bár inkább a revizornak lenne operabérlete, akkor idejében indulnánk. Így meg nekem kell ebben a nyálkás időben kimesterkednem, hogy a kecs­ke is jóllakjék, az öregnek is meglegyen az öröme. És ha én akarnék az Operába menni? Itt kezd ciikis lenni a do­log. Mert ha én szeretném a klasszikus zenét, — még sze­rencse, hogy nem szeretem —. cikkor azért nem biztos, hogy időre a helyszínen len­nék. Megtehetném, hogy az Öreg se legyen ott, és cidri­zik is tőlem, de ez valahogy más. El kell ismerni, hogy az öregnek mégiscsak drá­gább az ideje, ha mindent hozzászámítunk, testvérek kö­zött is hatszor annyit kap egy órára, mint én. De mi­kor én a sofőrülésen beverem a szundit, vagy újságot olva­sok, nem biztos, hogy ő hat­szor annyit teljesít. Láttam már a jegyzettömbjét tele­firkálva paprikajancsival, halacskákkal, meg füstölgő tajtékpipákkaL Az értekezlet befejeztével meg rohanunk a tegnapi nap után, az öreg majdnem kiugrik mellőlem, mintha gyalog előbb odaér­ne, mint én a Volgával. Ezért is szed orvosságot minden fejes, rosszul osztják be az idejüket, eltaktikázzák őszin­teség helyett, aztán idegesek. Mondaná meg a revizornak, ne nekem, ha az Operába akar menni... űgyis egész úton pusmogni fognak, nem lesz, akihez egy szót is szóljak, még azt se hallom, mit beszélnek, pedig máskor legalább eldumcsi- zunk az öreggel. Most persze szigorúan bizalmas, meg hi­vatali titok, meg ez, meg az. Na hiszen, mintha lehallga­tó, meg magnetofon lapulna a farzsebemben, hogy ellop­jam az évszázad nagy talál­mányát. Mi lehet olyan nagy titok? Talán az egyik telepve­zető több prémiumot vett fel? Azért rohanunk ma négyszáz kilométert? Ilyenek a rni ha­dititkaink. Most aztán adhatom a gázt, a húsz percből előbb huszon­öt lett, aztán harminc. Elég rohadt az út ma délelőtt, fagy is, meg olvad is egyszer­re, és olyan bizonytalan az egész, mintha még esni Is akarna a tetejébe. Az öreg összeteheti a két mancsát, ha visszaérünk a kezdésre. Ezt a Trabcsit le kéne előznöm, mit billegsz, te hülye, húzódj már jobbra, a mazsola feje­det, nem látod, hogy jövök, na most meg piros a lámpa. Ezen a vonalon végig piros hullám van, ahány kereszte­zés, mind éppen pirosra áll, csak tudnám, hogy minek is van akkor, és hogy is csinál­ják. Na mindegy, pár perc múlva kinn vagyunk a sűrű­jéből. Végre! Leelőztem az egész bandát, lehet hajtani egy ki­csit, csak átjussunk a híd alatt. Most éppen nincs du­gó a sarkon, rohadt egy hely ez is, egy kék busz cammog szembe az aluljáró felé. meg egy öreglány totyog a zebra irányába, de nem fogja elér­ni, erre néz, látja, hogy jö­vök, gyorsan átslisszolok előt­te... Durr. Mi volt ez a csattanás, ez az ütés, az öregasszony, fék­csikorgás, az agyamban nyi­korgó fék, kivágódunk oldal­ra, a lendülettől a kocsi visz- szafordult, orral a zebrának, mit csinálhattam. Én semmit, az öregasszony ott áll még a járdaszigeten, hát akkor mi volt az az ütődés? Ott a zebránál egy alak fekszik arcon... A karja előre, a kalapja messzire gurult, én nem. nem én, hogy került oda? Én nem is láttam, csak a busz le­hetett, nem én, vagy ő a busz mögül, a csattanás, jaj istenem, ki látta, én nem... A revizor. Az öreg. Az öreg ül, mint a kőszent, a fejét fogja, a revizor kiug­rott, elszalad? Nem, odafut a férfihez, a vállához nyúl, hogy tud odamenni, én nem, egy halott a zebrán, én ütöt­tem el? Mozdulatlan. Nem moccan. Arca a karján. Oda kel] mennem. Elszala­dok. Eltűnök. Jönnek az em­berek. már egy csomó áll a járdán, nézik, középen a fér­fit, a zebránál. Autók mind­két irányból. Már csak az el­gurult kalapot látom. Oda kell mennem. Ki kell szállnom. Mennyi idő telt el? Száz év. Egy perc. Ki kell száll­nom. A revizor odaszaladt. Látta? A mi halottunk. Az én ha­lottam. Az én lábam ez? Mintha nem lenne. Az öreg üL Ö a főnök. Neki kellene intéz­kedni. Főnök. A lábamon állok, kiszáll­tam. oda kőll mennem. A lábam. N incs benne erő, jaj, a térdem remeg, nem tart. összecsuklom. A főnök. A öreg. Csak ül. Mi van ott a zebrán? Oda kell mennem. Egy halott. Már nem látom. Autók. Emberek. De mégis látom. Mindig látni fogom. A fejét a kar­ján. A kalapját. Szürke ka­lap. A nyílása fölfelé. Oda kell mennem. Elszaladok. Messze. Messzire. Soha nem jövök ide. Csak soha ne jöt­tem volna ide. El akarok menni. Nem visz a lábam. Mennyi ember. Egy perc alatt Az öreg csak ül. Szól­jon már. A revizor? Nem látom. ö, a revizor, őrzi a halot­tat. Oda kell mennem. Az öreg nem mozduL Nem szól. Nincs ott. Nincs itt. Miért nincs itt? Ne hagyjon itt. Ne hagyjon magamra. Ö a főnök, nem hagyhat benne. Nem hagyhat a halottal. Mennyi ember. Az öreg nem szól. Nem néz rám. Félek. Szakonyi Károlyt Megint egy ismerős nül Miklós. — És nem á mű­— TEKERD EGY KICSIT ALÁ... állá, alá, még! Es húzd be a kézdfékiet! — Bar­bara vékony csuklóján meg­csörrentek az ezüstkiarikák, ahogy idegesen hadonászott. — Sohsem fogod megtanul­ni, hogyan kell megállíná lej­tőn? — Jól van, mát izélsz, meg­álltam nem? — Miklós ki­kapcsolta a gyújtásit, zsabre- vágba a kulcsot. — Ha foly­ton dumálsz, akkor meg egy­általán semmit sem fogok tudni csinálni ezzel a francos kocsival! — Ó, hát ez nagyon klassz környék! — Egy ügyes for­dulat fenékkel, s Barbara máris kinn állt a Renault mellett; szétdobta mellén a bundát; haja belegubancoló- dott a szőrmébe. — A Duná­ra látni, meg a várra, na­gyon klassz! Melyik az a ház? Miklós bezárta a kocsit. — Csak vigyázz, mert itt csupa sár minden. — Átsegítette a nőt az árkon, s néhány még márciusra megmaradt fagyos domborulaton lépkedve elin­dult előtte a deszkákkal, hor­dókkal, betonitörmelékkel te- leszorít telekre. A házat már bevakolták, de a kapuhoz padló vezetett; a második emeletről kopácsolás hallat­szott, meg füttyszó; egy fej­kendős munkáslány fahulla­dékot szórt ki az orruk elé. — Áh! — undorodott Bar­bara. — Micsoda kosztelep ezen a szép vidéken! Mikorra lesz ez befüvezrve? — Meg­állt a kapu torkában, össze­fogta magán a bundát — Nahát! És ez a lépcső! Mű­márvány, nem?! Nem mű- márványiban egyeznünk meg? A múltkori lakógyűlésen konkrétan megbeszéltük a műmárványt! — Nem műmárvány lesz, hanem linóleum. — Linóleum? — Pévécé. Zöld pévécé. Nagyon jó. BARBARA NEKIPERDÜLT a fainak: — Májk! Az a ro­hadt pévécé van minden ro­hadt házban! Az a rohadt snassz pévécé! Nem azért dobom ki a pénzt, hogy mű­márvány se legyen! — Csupa fal lesz a hátad, kicsim. — mondta türekneUie­márvány a lényeg, hanem, hogy készen legyen végre ez a ház; nem érted? — Karon ragadta a nőt és cipelte fel a második emeletre. — És ne vacakolj, mert nem ériünk be a Rádióba. — Háromszázezer a végö6Z- szeg, s neki mindegy, hogy műmárvány, vagy pévécé! — Barbara egészen belesápadt; vékony szája élesre metszet­te a szavaikat. — Csak erről tudnálak már egyszer le­szoktatni, erről a anasszság- ról! Két éve hiába küzdők, hogy megértessem veled, ki­csoda vagy! Fogadni mernék, ha még lenne Teleki tér, leg­szívesebben ott vásárolnád a holmijaidat;! — Kicsim — könyörgötlt Miklós. — Kicsim, csende­sebben, itt emberek vannak... — Jó napot! — Fenn, a má­sodik emelet korlátjánál egy pufajkás férfi állt; söröspa- lackből kortyolt, s félszemmed a még ajtó nélküli előszobába lesett. — Maris! — kiáltott fel hirtelen, s megtörölite sör­habos száját —, Maris, ne az ablakon cseszd ki a hulladé­kot, mondtam már! Fogd az öledbe és vidd le a lépcsőn! — Meg enyhül ten Miklósokhoz fordult. — Szabad érdeklőd­nöm, kit keresnek, elvtársi», drága? — Kettő emelet négy — mondta Miklósa — EZ VOLNA ÉPPEN — állt félre a férfi. — Meg akarják nézni? — Van itt valami főnök, vagy ilyesmi? — kérdezte Barbara; a létráikat és a dörzspapírhalmokat kerül­getve bekukkantott az elő­szobába. A fejkendős lány egy kosár hulladékkal elébe került, dühösen tekintett a bundás nőre, de aztán széles vigyorral hátralépett. — O, a Kiss Barbaral — kiáltott fel a lány, s erre Barbara kényszeredetten el­mosolyodott, fényképmosoly- lyal, de máris félretoita a lányt, s intett Miklósnak, hogy kövesse. — Nahát! — kiáltott fel isimét a lány iz­gatottan —, meg a Bitte Mi­ki! Fnejsz bácsi! A Kiss mű­vésznő, meg a férje, a híres dobos! MIKLÓS NEVETVE meg­veregette a lény arcát, de Barbara már odabentröl hív­ta: — Májk! Májk, kérlek, gyere, pont a faburkolatot hogyisihívjákolják... — Szedd a lábad — mond­ta a söröspalackos Frejsz a lánynak. — Ezek a lakók lesznek itten, ezek a mű­♦

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom