Nógrád. 1970. május (26. évfolyam. 101-126. szám)

1970-05-31 / 126. szám

NŐK, VIRÁGGAL

Mohácsi Regös Ferenc rajza

BÉNYEI JÓZSEF:

Hálóban halak

Nem akarlak én elveszíteni, de megtartani is csak úgy, ahogy megőrizzük a születést, hatóit, a legemberibb két pillanatot, amely a végtelenség partjait összepántolja, mint börtönt a rács.

A félig-égés salak és korom, a félszerelem megront, megaláz.

Teljessé érő ifjú életünk, sorsunk törvénye számadást akar; ha átölelsz, hát igazán ölelj, csattogó villám tűz-karjaival.

Nem lehet börtön ez a szerelem, amelyben élünk, — hálóban halak, - inkább mélytenger, ahol végtelen távolságok is összeomlanak.

Tagadok mindent, ami megkötöz, de hiszek abban, mi kiteljesít.

Oldozd le lelked szemérem-övét és arcod konok pókbilincseit.

Ha vállalsz engem, takarj és vigyázz meleg karoddal, nehogy a szavak sugarában az ember álmai ijedt hullással szétolvadjanak.

Olyan fontos vagy nekem, mint a lét, a mindig furcsa játék, hogy vagyok, bizonyosság is, ahogy a halál egyszer jégkarú oltalmába fog.

A teljes élet egyik partja vagy, jaj ne szeress, ha nem vagy úgy enyém, hogy ölelésed nyúljon tiszta Napba, akár fűvek a hegyek tenyerén.

Lakos György:

Hogyan születik a j ellem r

AZ ÍRÓ HALÁLOSAN FÁRADT volt, szeme minduntalan leragadt és átkozta magát, miért kellett előző este „máig kimaradni.” Az Író* olvasó találkozó vendégei igazán kedves, őszintén érdeklődő, műveltségre vágyó idősebbek és fiatalok voltak. Néhány csinos leány is akadt közöttük, különösen egy testesebb, kemény húsú, ruganyos mozgású, érett, fekete lány kerülgette, de szóhoz nem jutott. A találkozó hivatalos része már régebben lezajlott, de ez a műsor utáni kötetlen beszélgetés a művelődési otthon előcsarnokában marasztalta őket.

A tsz-elnök már negyedszerre figyelmeztette az írót.

— Menni kéne, Kökörcsin elvtárs! Tíz őrá után lelakatolják a vendégszállást, reggel ötig azután az ördög se léphet be. Különben is ideje enni és pihenni.

A lány elnézte az írót. Titokban az életkorát tanulmányozta, s csak olyankor vetette félre riadtan a fejét, amikor Kökörcsin Ábel, a j ónevű regényíró rajtakapta őt ezen a vizsgálódáson. Bár jól esett neki, hogy ez a falusi tónusú, nagydarab ember, amilyenek az alföldi tsz-ekben hányják az almot a jószág alól, felfedezte őt, s fáradt pislákolása közben időt szentelt számára is. A férfi vonzó egyéniség volt, kis pörge bajusszal, magas homlokkal és halántéka körül őszülő hajtincsekkel. Kemény, de mégse merev tartással állott a falusiak gyűrűjében,

A tsz-elnök most mór a fekete lányhoz fordult.

— Erzsiké! Szólj már te neki, hátha rád jobban hallgat! Még majd szállás nélkül marad!

— Elnézést — szólt okkor a különböző korú és nemű érdeklődők feje fölött Erzsiké —, mennünk keli! 1

AZ ÍRÓ LASSAN, kényszeredetten bontakozott ki a gyűrűből, mint akit szuggesz- tív erő kényszerít mozgásra. A lány megigazította fekete fürtjeit, tiltó karmozdulatot tett, és félig hátrafordulva csillapította a kis számú, de rendkívül lelkes részvevőket:

— Hagyják most már! Kökörcsin elvtánsnak pihennie kell.

A tsz-irodár, az elnök szobájában terítettek az írónak. Olcsó, zománcos tálcákon különféle hideg ételt takart el a kedves, népi hímzésű és ízlésű terítő. A tsz-elnök, a kis, zömök férfi pálinkát vett elő i szekrényből, a lány pedig a

másik szobából autoszifont és kenyereskosarat hozott, benne ízlésesen szeletelt, foszlós falusi kenyérrel.

— Te meg teríts, Erzsiké!

Az író az első stampedli után némileg felélénkült és némi keserűséggel vette tudomásul, hogy Erzsikét, ezt a kívánatos, erős fehércselédet csupán a kötelesség, s nem a rajongás, vagy az irodalombarátság tartotta a közelében.

— Kávét is főzök — mondta a lány —, de az elvtárs csak egyen!

Levette a kendőt a tálcáról, amelyen kolbász, nyers füstölt sonka, paprikás szalonna, zöldhagyma és retek kínáltatta magát.

— No, egyen! — bíztatta kedvesen a vendéget, aztán elment, csípejét ringatta, de az ajtóból még visszaszólt. — Mindjárt hozom a kávét.

AZ ELNÖK EVÉS ELŐTT

újból töltött még a pálinkából, evés közben pedig bort bontott, a konty alá való, kellemes bogiári muskotályból.

Mire Erzsiké előkerült a kávéval, az író és a tsz-elnök már nagyon kedvesen tege- ződtek, mintha gyerekkorukban együtt őrizték volna a libát a legelőn. Erzsiké azonban úgy tett, mint akit nem érdekel az ügy, pedig nagyon meglepte, hogy egy olyan töményen értelmiségi, művészember, mint egy író, olyan természetesen tegeződik egy ilyen cselédből előlépett nagyüzemi parasztvezetővel. Igaz, már az író vidékies akcentusa is meglepte, és beszédének az az ízes, tiszta, paraszti fordulata, amelyhez hozzáérzik az istálló ganéillata.

— Erzsiké főzi a legjobb feketét a járásban — mondta természetes büszkeséggel az elnök —, a járási tanácselnök azért jár olyan gyakran nálunk!

Az író nem hagyhatta ki a kínálkozó poént.

—- Vagy annak a kedvéért, aki a kávét főzi!

Erzsiké nem pirult ei. Kacér mosoly villant az arcén:

— Lehet, hogy tetszem neki. Nagyon hízeleg az öreg.

KEDV*'"" ^K4r,iro',v" s a kacagástól ringatózott csípője, pulóvert feszítő, hegyes mellecskéi pedig izgatóan rugóztak. Az étel-ital és csupán koffein feketekávé felélénkítette az írót, előbb még any- nyira hunyorgató szeme tágra nyílt, vérében feltámadt az a tűz, amely a jóllakott és jókedvű embert mindig kerülgeti.

fhreg nénike lépett be a " postahivatalba. Régi, kopott, fekete láncfogantyús kézitáskájából előhalászott egy levelet, gyengéden kisimította, azután megszólított egy férfit.

— Nem adná ide a töltőtollát? Tetszik tudni, messzire megy a levél a fiamnak, és a város nevét alá szeretném

húzni.

. Megkapta a töltőtollat, reszkető kézzel aláhúzta a New York szót, megköszönte a se- tséget, azután az egyik ab- ■khoz tipegett. Átadta a leve- A postáskisasszony átvet- . ráragasztotta a „Légi pos- ' címkét, és miközben bé- ueget tépett te az ívről, kilóit az ablakon:

— Tessék, kedves, már előkészítettem.

Ezzel a postáskisasszony részéről be is fejeződött az úgy. De nem a nénike részéről.

Beszólt az ablakon:

— Ne haragudjon, kisasz- *zony, de ez a két bélyeg, amit a levélre tett. ..

— Mi «an vele?

Palásti László:

A levél messzire megy

— Rosszul van ráragasztva. Félek, hogy leesik. És akkor az én Pistám nem kapja meg a levelet

— Ne tessék félni, nénike, nem esik le. De ha akarja, még a sarkát is jobban rárapasztóm.

így is történt, és új ügyfél ért az ablakhoz. Üjságot adott fel. A nénike azonban nem mozdult. A postáskisasszony kiszólt az ablakon:

— Van még valami, néniké?

— Jaj, már úgy szégyellem magam, de arra gondoltam, hogy az én levelem becsúszha- tik abba az újságba, amelyet rá tetszett dobni.

— Dehogy csúszik bele!

B

NÖGRAD m 1970. májú* 31., vasárnap

— Mégis, ha lehetne.

— Jó, jó, a levelet legalul- ra teszem. így jó lesz?

— Köszönöm, kedves, köszönöm.

Közben már mások is feladták a küldeményüket, de az öregasszony nem mozdult az ablak mellől. Az egyik sorban álló gúnyosan megjegyezte:

— Vigyázzon, nénike. mert ha a levél a földre esik, sose kapja meg a fia.

— Jaj, csak ne essen le!

— Vigyázok, nem fog leesni — szólt ki mosolyogva a kisasszony.

— Mert, tetszik tudni. ha ném kapja meg, akkor ö se ir. És olyan messze van

A rossz ember, aki az előbb megijesztette, folytatta a kegyetlen tréfálkozást:

— Aztán jól címezte meg?

— Jaj, nem is tudom — ije- dezett a nénike, majd újra beszólt az ablakon:

— Ne tessék haragudni, de ha nem tartom fel, megnézném a címzést. Félek, hogy...

Annak a szőke lánynak ott, az ablak mögött nemcsak sok dolga, hanem sok türelme is »olt. Kikereste a levelet, megmutatta, hogy jó a címzés,

A vicces ember még ug- ratni akarta a nénit, de szeme találkozott a postáskisasszony szigorú tekintetével Nem mert megszólalni. A nénike két lépéssel hátrább ment, és oldalról lesett be az ablakon. Várt,.. Vagy félóra múlva egy postás érkezett az asztalkához, amelyen a lebélyegzett levelek feküdtek. Felnyalábolta, és gondosan egy zsákba csúsztatta valameny- nyit. A nénike fellélegzett, és megelégedetten indult a kijárat felé. Az ajtóban azonban megtorpant, és visszatotyogott a terembe. Éppen akkor vitte át. a postás a zsákol a gyűjtőhelyre Az öreg néni megállította, és halkan megkérdezte :

— Tessék mondani, nem lyukas a zsák?

Az elnök felfedezte a szempárbajt.

— Teilk az idő — mondta.

— Kilenc elmúlt, és csak tízig lehet a szállásra bemenni.

— Miért csak tizig? — érdeklődött Kökörcsin.

— A kastélyban van a szállás — mondta kicsit búgó hangon a lány. — Ugyanott

rendezték be a múzeumot is. Tízkor elmegy az őr és bela- katolja a nagykaput. Otthagyja a vendéget a szellemekkel.

Az irő öblös, érce® hangon felnevetett.

— És ha félek a szellemektől? Jó lenne valaki, hogyne féljek egyedül.

A tsz-elnök cinkosan kacsintott.

— Mit szólsz ehhez, Erzsiké?

ERZSIKÉ MOST AZ EGYSZER alaposan elpirult, még a füle és az orra hegye is olyan vörös lett, mint az abá- rolt, tokaalja szalonnán a kalocsai paprika. Nem szólt, némán szedte össze az elhasznált edényeket.

— Maga nem eszik ? — kérdezte az író.

— Van énnekem otthon.

— De ez itt van.

— Vigyázok az alakomra.

— Akkor igyon.

— Nem nagyon szoktam. Igaz-e, elnök elvtárs?

— Sohasem iszik — bizonygatta az elnök.

— A kedvemért —- töltött egy tiszta pohárba az Író.

— Hát a vendég kedvéért

— mondta és megemelte poharát a lány. — Az író úr egészségére!

— Nekem ne mondja így!

— Hanem?,

ITT VÁRATLAN EPIZÓD

zavarta meg a társalgást. Idős férfi nyitott be izgatotton, s minthogy idegen arcot látott az irodában, kihívta az elnököt. Az elnök ment, de kér- dezatlenül is jól tudta, hogy megkezdődött az ellés a teheneknél. Alighanem a Szegfű indított, a sokat emlegetett, rekord tejelésű csodatehén, amellyel minden évben sok baj van, nehezen hozza világra a borját.

Az író és a lány összenézett. Azzal a barátkozó, szinte már ölelkező tekintettel ke- gyetlenkedbek egymással, amely erőszakjával menten elárulja a test szándékát, de a rokonszenvet és megadást is.

— Szólítson engem egyszerűen Ábelnak.

— Hát akkor, egészségére, Ábel.

Szabadkozva jött viasza a szobába az elnök.

— Nekem most mennem kell

— szava a kötelesség izgalmával töltötte be a levegőt.

— Erzsiké majd megmutatja az utat. Ügyis arra lakik. Csak arra vigyázz, hogy tízig odaérj, mert különben Erzsikénél aludhatsz!

Kényszeredetten felnevetett, keményen a markába szorította az irő erős kezét, s mentében még figyelmeztette Erzsikét:

— Biztasd a vendéget! Nehogy panaszkodjon otthon, hogy éhezett nálunk!

AZ ELNÖK VEGLEGES távozása meglepő módon csökkentette a feszültséget. Mintha veszített volna érdekességéből az este, azzal, hogy megszüntette a cinkosság lehetőségét. A lány is valamennyire kiszolgáltatottnak érezte magát, az fró pedig ki- igyaltságot, szándékosságot sejtett a tsz-elnök váratlan távozása mögött. Erzsiké sietsége és zavara azonban eloszt laifcta gyanúját.

— Miért siet annyira? — kérdezte és töltött a lánynak

— Késő van. Már várnak otthon.

— Máskor is el szokott így maradni?

— Ha vendég van, engem tart itt az elnök.

— Gyakran van vendég?

— Jó tsz-be jönnek csőstül. Be se jelentik.

— És olyankor mit szólnak otthon?

— Semmit.

— És az udvariója? — pu hatolódzott az író.

— Nincs udvarlóm.

— Ilyen csinos lánynak keil legyen udvarlója.

— Nékem nincs. Én asszon' vagyok.

Meghökkent csend fogadta a vallomást.

— Asszony? — kérdezte később az író és csalást sejtett.

— Asszony.

— És a férje?

— Fél éve a városban lakik. Elzavartam, mert elitta az én fizetésem is.

KINOS, NAGY CSEND ült

az irodára. Az új, modern, terakottás bútorok szárazon sercegtek. Megittak még egy pohár bort, de a nyomasztó, bizonytalan hangulaton ez sem változtatott.

— Aztán mivel tölti idejét? — törte meg a csendet az író.

— Esténként sokat olvasok. Éjfél után is égetem a villanyt.

— Mit szeret olvasni?

— Regényt. De a mesét 1» szeretem, hogyha romantikus.

— S éppen magának nem volt kérdése?

— Lett volna. Csak nem jutottam szóhoz.

—■ Éspedig.

— Hogy születik a jellem? Kikről formálja a regény szereplőit? Élő személyekről vagy csak úgy kitalálja?

Az író olyan témám akadt, amely mindig lázba hozza. Hosszasan beszélt arról, hogyan állnak össze főhősök és mellékfigurák több élő ember sajátos és általános vonásaiból, hogyan sikerül összegyúrni számtalan élményből olyan történetet, ami végső soron az írói képzeletben születik. Beavatta Erzsikét készülő, új fantasztikus regényébe, amelynek egyik hőse egy akarnak és szakmáját egyáltalán nem értő vezető lesz, aki majdnem meggátolja ostobaságával egy ügyes, rátermett, merész képzeletű űrhajós csodálatos haditettét.

MIRE A VÉGÉRE ÉRT, karórája már negyed tizenegyet mutatott.

— Hány óra? — érdeklődött Erzsiké.

— Tíz mér jóval elmúlt.

— Akkor mehetünk — mondta búgó hangján a nó.

Letakarta a megmarach ételt, a villanyokat gondos:.!! eloltotta.

Az utcán kellemes húvösset; cirógatta arcukat. Orgona illata zúdult le a templomhegv lejtőjén.

— Most mi lesz — kérdezte az író.

— Nálam elalhat. Anyám Pestre utazott három napra.

A férfi bele akart karolni

Erzsiké dühösen tiltakozott.

— Ne feledje, falun jár. itt minden zugnak szeme van,

— És ha magánár alszom?

— Az kényszerűség. Majd elpanaszolom, hogy nem tud tam szabadulni magától. Meg hogy mennyire féltem, nehogy valami disznóségot csináljon!

AZ IRO CSAK MOSOLYGOTT. pedig kacagni lett volna kedve. Azzal vigasztalódott, hogy ezt a jellemet fantasztikus regényében kiválóan el tudja helyezni a Marson létesült Tejutat-fejő termelő- szövetkezetben ..;

a