Nógrád. 1970. április (26. évfolyam. 76-100. szám)

1970-04-12 / 85. szám

\ NAPJA « » 1970 - 1970 - 1970 - 1970 - 1970 - 1970 - 1970 - 1970 ­ILLYÉS GYULA Szekszárd felé Kis vonat megy nagy domboldalon: terhes kiesd nő a vonatom. Jár itt is, ha más nem, a szeme; affajita, ki nem rösit sohase. Homloka az ablak üvegén, rázkódik a tengely ütemén. Néz ki, bólogatva szüntelen, oldalvást a vastag üvegen. Nézi mit a tágas táj kánál; gyermeke helyett is nézi máir. Mosolyog és pillog nagyokat, mimt lány, ha szeszt, édest kortyogait. Ablakrózta area szelídem azt bólintja folyvást, hogy igen. ízlik neki, lám csak, a világ; száll szemén át park és pusztaság Pusztai menyecske, jetai ezt üveggyöngye; gyöngyöm kis kérészit. Kereszt mentett kis kép: az ura; térdén kiöteg színes brosúra. Szalad át szemén ház és fasor, szökdel ajkán egyre friss mosoly. Mintha nem pdMái közt, de szép szája hosszán szállna a vidék. Tábla búza, tábla baltacím hagyja szinte ízét ajkain. Kékflő szőlők, sárga asztagok becézik az alfvó magzatot. Hebeg a láigy élmény közegéin, anyjában is egy nép közepén. CSANADY JANOS Most dől el, mivé s mint alakul; most érinti tán egy titkos ujj. Ügy becézd, hívja, a világ mint házálból rég ml a csigát. « Megy szdilömegyémben a vonat; bennem is megy jó sor gondoláit. így vitt egy kis nő rég engem is; itt alakult az én lelkem ia Néz, néz a kis asszony, gyűjtöget, termi csöndesként a gyermekeit. Hova viszi, hárman, nem tudom; fölvidít, hogy véle utazom. Nézem últd -tájként a szelíd nőm a tegnap és ma jegyeit. Jár szemem a terhes kicsi nőn s azit gondolom, itt megy a jövóun. Visz tovább egy népet: eltakart csempészáruképp hoz egy magyar*. Egy Ilyen kis nőben rég Babits épp talán anyámat látta így. Gomdolta, hogy abban él, aki, őt fogja fejében hondiani? Jár szemem a kedves kis anyáin s azt gondolom: Itt megy a hazám. Viszi, mit se tudva, szakadék, örvény fölött Árpád önökét. Benne él talán, ki emgiemet holtomban is meg-meg emleglet! Gondom, hittem, eszmém talaja, öröklétem vagy te, káé anya. Néznem is jó téged, — megbocsásd. Kívánok szerencsés utazást! Szerelmünk Letarolt tájon vesz körül az életnek roppant áradása. A szivárványos szemgolyó föld fényük a határtalanságba! A vakító kék légkörökben omló kévékben szertefröccsen a nap tömör-arany kalásza, s a letarolt vidéken körben eg zenithjéig fénybeszökken az anyag halhatatlansága! PiUedt erek rózsája nyílik lüktető csillag-vérkörökbe: vörös vérsejtek fényük küldik szupergalaktikus napokba. Közöttük és az ég között, e fényáradatban föl-letűnve lebeg szerelmünk testet öltve; szikrázó húsából kibontva aa élet égő robbanását, fókuszba gyűjti, összefogja szemünk — e — földgolvónyi prizma — minden csöpp lelkes lobbanását; vérkörei rózsáját nyújtja szívünkben lüktető napoknak, vérkörei rózsáját nyújtva életet gyújt jövő napokba, míg fönt galaktikák lobognak, s fény atomokká szétprizmálva jőnék, kik Testet adnak majd térnek s időnek! SZECS1 MARGIT RATKÖ JÓZSEF SZERELEM TAVASZ Hadd nézzem édes arcodat, a szigorút, a régi-drágát, az elviharzott ifjúság: a nagystílű angyal tanyáját, a cigány-élettől gyötört, a marakodásoktól árvát, hadd nézzem újbél arcodat, a szigorút, a régi-drágát, Eladsz-e, elfogyasztol-e? Nem leszünk kevesebbek tőle, elefánt-csordára elég szivünk volt — marad még belőle. Szent kezedtől se rettegek, de fölséges légy mint az oltár, mert megítélem arcodat, mert ifjúságom társa voltál. Feszengnek a suhanc akácok, helyüket örömest odahagynák. Kis, nedves újszülött levélkék félve a fényt tapogatják. Röpülni akar a bokor, próbálgatja szárnyát a szélben De gyönge még Hát elkapirgál. s megül a melegedő fészken. Gyalogol az üt kócsizmában, jegenyefa a vándorbotja. Hóna alatt gubancos árok. glzgazból szőtt üres tarisznya. A táj szegény még; tücsök tüsszög, cineog a villanó egérke. Ezt a telet is átvészeltük. Hámlik az ég. Nap süt. Megérte­NAGY LÁSZLÓ József Attila! SERFÖZÓ SIMON Így élni Mért játszott a szíved, te szerencsétlen rombolva magad szüntelen télben, építve dalra dalt, s kifúlva kigyúlva, ésszel mérhető pontokon is túlra tudatod mért nyilait? Hiszen tudtad: dögbugyor a vége e pokoli útnak, ott a hit is kihalt, hiszen te tudtad: álmaid orra buktak, magad örökre kicsuktad, járhatod a téboly havát, s árván, idétlen, emberségre, hű szerelemre étien villámlő tálból eszed a halált. Tudtad, tudom én is: a nagy: te vagy, s te, a Mindenség summáslegénye, részt se kaptál, pedig az egészre futotta érdemed. Érdemes volt-e ázni, fázni, csak a jövő kövén csírázni, vérszagú szörnyekkel vitázni, ha ráment életed! Csak szólhatnál, hogy érdemes! Mert csontom, vérem belerémül, végzetedhez ha én állítok végül józan zárómérleget. Törd fel a törvényt, ne latold! A porból vedd fel kajla kalapod, vértanú vállad, s a kifordult nyakcsigolyákat rendbeszedve két kisirt szemmel, tüzes iker-körrel nézz a szemembe hogy rendülne bele a mohó, emléknélküli tenyészet az egek mirigy-rendszere s e mgváltatlan földi lót. József Attila! te add nekem a reményt, mert nélküle romlott a napvilág, a vér eves, bár a fogad vicsorog, bár a nyakad csikorog, bólints, hogy érdemes, cáfold meg halálos logikád, te kíntól bélyeges! te glóriás, Képzeletemre bízzál édes munkát, mert immár úgy szorgoskodik, hogy a sarkamtól torkomig forraszt rám forró hamubundát, radioaktív iszonyt — félek, hogy minden rejtelmet kibont s végül már semmi se fáj. Hogy el ne jussak soha ama síkra: elém te állj. Segíts, hogy az emberárulók szutykát erővel győzze a szív, szép szóval a száj! Nagy fa. Felsugáraik hatalmas forr ósága. Kisóhajtom magamból magányom. A tétlenség nyers-szagú köhögését. A fontolgatás tüdőmbe rokkant betegségiéi. SzaM. ételemből a nosztalgia vadmadiara. A modelil-iehénke is elballag a nyánfasban. Nagy fa. Nő fölém. Temetkeaem alá ja. Gondba, világba. Utak poros szagéiba. Egeket ölelni. Városszéleket.. Két kézzel fogadizní. Menetelni. Tudjam valahány halálos szégyenünket. Mint ezüst fecske, megfészkelni minden eresz-mélyben. Csak így élni: bármely gondnak alávetett szorgalommal Lázas sugárzással. Minden ügyet vállaló képességgel. A szegénységek rongyos kakasülőíit bombázó szívveréssel. Nagy fa. Takarj lombod melegébe. Sújts arcomba fuldokló Levelekkel. Válltam te karold'! Felhők földjei mögött mutasd a csillagot! Mely jön etébünk az ázott utakon. Fényben Pataki József rajza „... amikor eljön órája a versnek, akkor úgyis menthetetlenül úgy dolgo­zik majd (a költő), mint a kibernetikus gép: a -be- etetett« élmény megtestesí­tésére automatikusan sza­vakat lökdös ki magából — jóllehet annál több esélye van arra, hogy az igazi szavakra, fogalmakra, ké­pekre, formákra találjon rá, mennél többet halmo­zott fel, s helyezett készen­léti állapotba ezekből ön­magában. De aztán: hoay az eszközök miféle eszmék rendjébe szegődnek, azt vég­kép csak olyan élmények és felismerések határozhatják meg, amelyek már vérévé váltak a költőnek, szinte szervültek benne, mire a vers világra kéredzkedett.." GARAI GABOR „ ...A jártasság minden­ben az egyszerűségre ad módot és parancsot: épp a legbonyolultabb dolgokra találni leghétköznapibb szavakat. Rettenetes, de ugyanakkor lelkesítő válal- kozás — a jártasság erre eszméltet mindenkit —, hogy a szépet, a jót, az igazat méltóképpen, tehát úgy újszerűén, hogy még­is maradandóan, csak cif­raság és nagyképűség nél­kül, könnyedén, lelki-sza­badon lehet műbe tömörí­teni, az erőfeszítés közben is inkább mosolyogva, mint sziszegve. S ez annál tör­vényszerűbb, minél na­gyobb a közösség és a fi­gyelem." ILLYÉS GYULA „ ...Az irodalom, a köl­tészet igazi terepe a való­ság, a társadalom azon koordinátáin húzódik, ame­lyeken egymáshoz igazodik és furcsa áttünéseivel, fény-árny játékával az em­beri élet számtalan tüne­ményét produkálja az egye­sülni vágyó elmélet és gya­korlat, forma és tartalom, cél és eszköz, nép és po­litika; miközben azonos törvények mozgatta folya­matok játszódnak le az egyén és az egész társada­lom szervezetében, és az Egész egy cél irányában mozog." CSANADY JÁNOS ’. .. A verset, én a jövő­teremtés műfajának érzem: önmagunk meghaladásá­nak: erőfeszítésnek, láza­dásnak, meghökkentő já­téknak. És ha képtelen va­gyok e saját magamra sza­bott mércéhez alkalmaz­kodni: nem élek ... CSOÖRI SÁNDOR ,}...A költészetnek úgy kell most feltérképeznie ennek a nagy, gyermeki örömű hazár a-találásnak minden lelki mozdulatát, ahogyan a féktelen tenni- vágyás, meggazdagodás mámorában elő polgárság első egészséges történelmi időszakát a kor homlokza­tára írták íróik és festőik. A munkások es parasztok ábrázolása ma a szellemi erőfeszítések legmagasabb. ját követeli. Hiszen ez az -új nép, másfajta raj« el- özönlötte a mai életet, a modern élet valamennyi területét. Sőt, csak ők já­rathatják, éltetik ezt az egész „berendezést”. A hi­vatások, a foglalkozások, a művészi élet, a tudományos élet, a hatalom megannyi magaslatán ott küzdenek ellentmondásos, nehéz helyzeteikben — s a ma lelki-szellemi-érzelmi problémái, a ma szenvedé­lyei. erkölcse, a ma filo­zófiája, a ma szerelmei is csak az ő világukban lel­hetők fel. Bennük, sorsuk­ban hurkolódik legbonyo­lultabb kötésűvé a ma jel­legzetes embertípus vala­mennyi szellemi problémá­ja. Ennek ábrázolása tehat nemcsak származásbeli ro- konszenv, világnézeti elkö­telezettség, elszánás és oda. adás — de minden igazi művész leglényegesebb anyaga.” VÁCI MIHÁLY I

Next

/
Oldalképek
Tartalom