Nógrád. 1970. április (26. évfolyam. 76-100. szám)

1970-04-04 / 79. szám

BOÖR ANDRÁS Az ember huszonöt éve í Süli mofiit’ a nap melegétől áthevülten érezzük igazán, milyen szép ünnep a negyedszázados év­forduló. Impozáns magaslat népünk, nemzetünk ©Létében, amelyről messzire Látunk, felmérhetjük a megtett út küzdel­meit, szépségeit. S nem az elragadtatás, nem valami ünnepi optimizmus láttatja szépnek az elénk tárulkozó képet: az új arcú hazát, az új városokat, a gyóráriósokat, a széles föMtóblákiat. A kép önmagában is szép. Nagyot nőttünk 25 év alatt, nemcsak az önmagunk, ha­nem a világ szemében is. Egy fejjed magasabb lett ez a nép az építés esztendeiben. S mennyit nőtt az ember, mennyit növekedett öntudatban és önérzetben, élet- és alkotókedv­ben. Mit ért nálunk a dolgozó ember a felszabadulás előtt? Mit ért a munkás, a más gyárában robotoló rahszolgáhad? Mit ént a paraszt, az urak földjén arató summás, a cseléd, a hárommiiMó földönfutó féles Leges ember? S miit ónt az ér­telmiség? A se úr, se panaszt falusi tanító, aiz állásáért ret­tegő tisztviselő, a telenként havat lapátoló orvosok, mérnö­kök sokasága? Hol maradt itt helye az emberi önérzetnek? A biztos tudatnak, hogy vagyok valaki, hogy helyem van népem', országom terviéiben. Ha csak nem nevezzük a nacionalizmus mérgét önér­zetnek, amellyel a régi rend a gyászos második világhábo­rúba, bélesodorta a pusztulásra szánt emberek százezreit. De ez az önérzet — ha az volt egyáltalán — csúfosain összetört a 'tragikus események poklában. Amikor kiderült a csalás, amikor világossá vált, hogy Horthyék háborúja nem kér esz- tesihaidjárat, nem a nép szükségszerű vállalkozása, hanem esztelen kaland, haladás és népeüemes urak kowcleiső portyá­ja. Idézni is nehéz a szégyent, amelyet népünk legjobbjai éreztek a kudarcra ítélt kardcsörtetés hallatáin, s a nyomó­ban felsejlő pusztulás láttán. Ma sem lehet megrendülés nélkül emlékezni a kiábrándulásra, a hitetlenségre, amely milliók értelmét, kezét kötötte gúzsba a ■ vesztett háború nyomón, az elpusztult ország szomorú képén borongva. Olyan, mélyponton, olyan oélját vesztetten még sohasem élt magyar földön ember, mint a múlt rendszer végnapjai­ban. Az önvád, a szégyen a kilátóstalanság tette fel száz­szor is a kérdést: érdemes egyé Italán élni? Vajon nem azok jártaikba jobban, akik ottmaradtak a csatatereken, vagy a légi bombák tölcséreiben? Ebből a mélységből kellett először Máibalni a remény’, a bizakodás első lépcsőfokára. S felszabadítóink elévülhetet­len érdeme, hogy a fasiszták szétzúzásával egyidőben a re­ményt is felcsillantották. Megmutatták az új élet lehetősé­geit, s a szabad, humánus haza vonzó képét. S mennyit tettek az emberért a munkába álló kommu­nisták, akik az elnyomatás éveiben is azért az újént és jobbért verekedtek, amelynek felépítéséhez április 4-e te­remtette meg az alapokat. A kommunista harcosok példája, élet- és munkakedve nyomán mind többen és -többen jutot­tak fel a remény, s a bizakodás lépcsőfokára. Mind többen és többen értették meg, hogy a pusztulás évei után az épí­tés korszaka következik. Hogy a dolgozó népnek nem a nemzethialálra, hanem az új honfoglalásra kell felkészül­nie. S a gazda A nagy vállalkozás hevében gyógyulni kezdett az önér­zet, s az önbecsülés sok súlyos selbe. Az ember felemelte a fejét, keresni kezdte tennivalóit, s megtalálta, ment soha nem volt még olyan szükség építő emberekre, mint akkor. De az építés sem ragadta úgy magával az emberek százez­reit, mint létünknek abban a súlyos korszakéiban. Az ember felemelte fejét és körülnézett elpusztult ha­zájában. S mér nem az enyészet képe emésztette, inkább a vágy, hogy eltakarítsa a romokat, hogy új életet teremtsen. Az ember mindinkább megértette, hogy magának épít. Sza­porodtak a jegyek, erősödött a meggyőződés is. Hiszen a munkásé lett a gyár, a paraszté a földi, az értelmiségé az alkotás lehetősége. Az ember növekedésében nagyszerű for­dulópontot jelentett, amikor a hon egészét felmérve először érezhetett mindent igiazáin magáénak. A gazda jóleső önér­zete volt ez. Azé az emberé, aki mindent elölről kezdett, s a jó kezdet nyomán mind, nagyobb kedvet érzett a folytatásu hoz. Azé az emberé, aki a múlt romjaiból önmagának kez­dett új világot építeni. e jó önérzete szinte már automatikusan _ szülte a további lépéseket. Ha enyém az ország, ha ennyit küszködtem érte, további sorsáért is fele­lősséggel tartozom. Nekem kell vezetnem, nekem kell ta­nulnom, vitatkoznom, politizálnom és dolgoznom érte. S az az ember, akinek azelőtt szava sem volt, aki csak hallga­tott, de őirá nem hallgattak soha, egyszeriben kiállt a küz­dőtérre, hogy véleményt mondjon, hogy meghallgatásit, fi­gyelmet követeljen önmaga, küzdő társai, ügye szóiméra. A hajdani parancsszóra cselekvő cseléd, a hajcsárok által kor­mányzott munkás mindinkább beleszólt környezete, hazája dolgaiba. S hogy okosan, jód szólhasson, hogy helyesen iga­zíthassa a rendet, tanult és tanult, éjt nappallá téve. S az emberiek sokasága ebben a felelős munkában, megfeszített küzdelemben döbbent rá igazán, hogy az ilyen roppant méretű vállalkozás sikerét csak az összefogás bizto­síthatja. Csak a társakkal együtt, a közös gondokait, a közös felelősséget jól megosztva lehet az áhított új életet felépíte­ni. S ekkor következett a növekedés egy magasabb foka, amikor az új világ embere már azért érezte szépnek, amiit teremtett, miért az közös kincs, közös építmény. A miénk — ízlelgette a szót —, a mi kezünk teremtette. Ez a miénk fogta össze, tömörítetté azután szoros egy­ségbe a közős vágyakat ás akaratokéit. A kialakuló közös­ségi szeltem teremtette meg azt a bensőséges, családias, hu­mánus légkört, amely leszámolt a hibákkal, amely vigyá­zott arra, hogy senkit ne érhessen jogtalan sérelem, s amely végül a gyengébbekért, a bizonytalankodókart, aiz ingadozó­kat, sőt, olykor a hajdani ellenfeleket is a szocializmus épí­tésének táborába hozita. A közös munka során alakultak ki az új jettteimvoná- sok: az önzetlenség, a másokért vállalt áldozat és felelősség. S e jellemvonások birtokában mindjobban kezdte egymást segíteni és megbecsülni a közös célokért hevülő, közös mun­kában növekedő emberek sokasága. Nem arról van itt szó, hogy a negyedszázad alatt min­denkiből valamiféle hős, vagy gáncs nélküli lovag vált vol­na. Van iltit még bőven baj az emberekkel. Háltramoadítók- ban, lógósokban, hairácsolókban, nagyokos kibicekben -sincs hiány. De ez nem változtat a tényen, hogy népünk legjava más emberré leírt. A derékhad felnőtt, felelős emberré, veze­tőképes emberré vált a 25 esztendős közös építés során. Az a nemzedék pedig, amely azóta született, mór ebben a szel­lemben növekedvén a derékhad nyomában az eddiginél! igé­nyesebb feladatokra is jól felkészült. !' <r\ t/ái ;|5 felnőtt hazánk ege alatt a szocializmust *Jpj *" ' akaró, építő és jól képviselő emberek értékes serege. S mind a jelent, mind a jövendőit tekimtvg ez az eredmény a legfontosabb. Kékesdi Gyula ~Ö) 1 n> J a ii E Lóránt János rajza A munkáskultúráért A kezdet 1887. Ekkor ala­kul meg a Salgótarjáni Vas­finomító Társulat Olvasó- egyletének műkedvelő gár­dája. A jórészt fizikai mun­kásokból álló csoport csalá­dias légkörben a kezdeti ne­hézségekkel birkózva dolgo­zik. Műsorukban elsősor­ban népszínművek szerepel­nek. Az 1940-es években meg­élénkül a gárda munkája. Óriási kedv, lázas szerepta­nulás eredménye, hogy évente két-három darab Is bemutatásra kerül. 1944 decemberében fel­szabadul Salgótarján. A megváltozott élet, a szabad­ság jóleső érzése új lendü­letet ad a színjátszókörnek és teljes kibontakozást ered­ményez. A város felszabadulásá7 nak első évfordulóján nagy sikerrel mutatják be Háy Gyula: Isten, császár, paraszt című drámáját. Az ősbemu­tatón jelen van a szerző és Kádár János elvtárs. Salgótarján rohamos fej­lődésével együtt nőnek az emberek igényei is; műve­lődni, szórakozni vágynak. Az 50-es évek végéig a szín­játszókor színházpótló sze­repet tölt be. Repertoárjuk széles; Shakespeare: Lear király, Lehár: Luxemburg grófja, Maugham: Szent láng. Csak néhány kiragadott nagysikerű mű a sok közül. A társulat 1948-ban veszi fel a Petőfi nevet és ekkor alapítják a Petőfi- és a Munka-, házi művészeti dí­jakat. Nevük a város hatá­rain túl is ismertté válik. A falusi emberek; öregekés fiatalok elismeréssel adóz­nak az együttesnek. Vertik József, Somoskői István és Csics György, a rendezők és irányítók azon munkál­kodnak, hogy a műsor ösz- szeállítása a nevelés szolgá­latában álljon és közérthe­tő legyen az egyszerű embe­rek számára is. Csics György, aki 1942- től tagja és jelenlegi veze­tője az együttesnek, a 25 év elismeréseit sorolja: Az első sikert a felszaba­dulás első éveiben a duna­keszi fesztivál hozta meg. Ezt követte a Vasas Szak- szervezettől a vasas színját­szók fesztiválján kapott ki­tüntetés, majd 1958-ban a Művelődésügyi Miniszter ál­tal adományozott Szocialista kultúráért cím, valamint a két Kiváló együttes cím el­nyerése­Az öntevékeny színjátszás válságáról sokat beszélnek napjainkban. A Petőfi szín­játszó csoport kamara- és pó­diumműsoraival, színvonalas irodalmi összeállításaival megtalálta a korszerű, ki­vezető utat ebből a válság­ból. 'Szabadulás Apám mesélte hosszú lánca volt patkányok futottak vonító kutyák Reggel belerúgtak este leköpködték disznószájú őrmester-pofák. Mocsok rohasztott bolhák szaporodtak becsület nem volt se falat kenyér. Korbács felelt a lázadó szavakra, s lesújtott a büdös kápótenyér. Irgalom nem járt a leszakadt vesének gödörbe löktek a buldózerek. Idő se volt már a ledöngölésre negyvenöt nyarán mert jött a sereg. TURBÓK ATTILA Karom kilássa Erdőnek vadja zúdul a napra ficánkol. Vége a télnek Tükrök a fények a fákon. Karom kitárva Ikarus szárnya. Egyetlen lendület röpít a nyárba, vagy a halálba. BÉRES ATTILA osetf villamos Ezen a villamoson ml már nem megyünk sehova először parádés szekér volt ez azután halottaskocsi lett rövid ideig volt barrikád is Ez a villamos tanult áram nélkül is menni később utasok nélkül volt ez mozgó könyvtár is szerinte legjobb volt éjszakai járatnak lenni annak mindig örülnek Bárhogy is vesszük mindig körbe ment ez a villamos úgy öregedett meg ezen a villamoson nem megyünk mi már sehova. V. Kiss Mária .„ssnxrsssSMmsssss,srrsrsrsX!rss*fJM*fss/sssrrMm**wsss*SJyius*ssssSMmrssrsf*/srss/rssrsssssMSSJssss*s*ss*s MOLNÁR ZSOLT i4 visásf, az asszony és az Öteq N em lám a rí zeit, csak a szagát érezite. A szürkületben egy-egy iirtáinyjeilző lövedék csapódott be, ki tudja, hová, A töltés felé igyekezett, ahol elrejtő­zött a folyó. Hallotta a víz moraját, ügy kormányozta lépteit, hogy minél hamarább eliérje a pántot. A hosszú, fekete bőszoknya betakarta lábadt. Nehezére esett a járás a sártengierben. Kézéit teste előtt tartotta: összeszonítva, ahogy a gyere­két szokta vinni. A fejére bo­rított raagyíkendő eltakarta ar­cát, csak egy kis rés világí­tott ki, azon kémlelte a kör­nyéket. — Át akarok menni a Ti­szán — mondta. A révész az ajtóhoz lépett, ránézett a fejkendős asszony­ra- Cserzett képű öreg ember volt már, a ráncok átalakítot­ták az arcát. — A hidalt... aláaknázták... — mondta kimértem. — Át akarok menni a Ti­szán! — türelmeitteinkedetó az asszony. Fölemelte nagy ken­dőjét, úgy nézett az öregre. — A falut kilakoltatták — felelte az öreg, s átnézett a másik partra. Nem látott ott semmit, die ismerte a szél járását. — A kislányom van odaát! — kiabálta az asszony. — Én nem mentem — foly­tatta a révész. Itt születtem... a híd mellett... nem hagyom itt. Ha felrobbantják... hát... vele együtt... ón is.... Az öreg megíogódizfcodott az ajtóiban, amely keservesen nyikorgóit. Üvegjes szemekkel nézett maga elé, mint aki a búcsúzásra készül. — De a csónak! — villant fel az asszonyban a remény. Az öreg legyintett: — Elégették... mind eléget­ték. Az asszony otthagyta az öreget, elszaladt az irgalmat­lan rév háztól. Távolról éles, párán,csioló hangokat hallott. Idegen szavakat. A szél nehéz lépések cuppogását hozta fe­léje. Arrafelé egy viharlámpa imbolygó fénye világított. — Ott lehet a parancsno­kuk — gondolta az asszony és sietve inányt változtatott. A sár bokán, felül ért. Rátelepe­dett a szoknyájára. Cipője ne­héz tett, alig bírta vonszolni a lábát. — Már harmadik éjjel... Át belli jutnom — hajtogatta agyme. Óvatosan ment lefelé az ösvényen. Nem járt erre soha, mégis ismerősnek tűnt a folyó. — A sötétség biztonság! Át kéül jutaom! Mi van a gye­rekkel? Vajon él-e? Egy hete menekültek Pest­ről. A faluban odaadta a kis­lányt az \ öregasszonynak. Nem ismerték egymást. Az nem faggatta, meglátta rajta a sárga csillagot. Megíogita a gyerek kézéit és elment. Csak a címét mondta meg. A németek kiürítették a túlsó partot. Már csak egy­két ember. lézengett a parton. Az asszony maga elé tekin­tett, csak ment előre, a híd irányába. Valamiben megbot­lott. Megállt. Ujjaival kito- pogotta az ösvényt elzáró akadályt — Te jó ég! — ujjai meg­rándultak a páncéliöklön. — Schnell! Schnell! Nem mozdult. Dermediten nézett az imbolygó fénypont­ra. Látta, hogy a hídról le­szalad az utolsó katona. Csak a viharlámpát tartó állít egy­helyben. Hirtelen, mellette, egészen közel, lépések hallat­szottak. — Észrevették! — gyorsan átlépte a páncélöklöt, s amennyire az agyagos sár en­gedte, a híd felé futott. Nyi­tott szájjal szedte a levegőt Már a híd deszkájára ért, mi­kor a lámpát tartó német ész­revette. —• Halt! — ordította a pa­rancsnok. — Át kell szaladnom a má­sik oldalra... Át kell jutnom az egyik oldalról a másikra... a gyerek... Ha rámlőnek a sötétben... talán az üres ol­dalt találják... Valaki utánaszaladt. Hatot­ta a másik zihálását. — Ne menjen jóasszony! — hallatszott az öreg révész két­ségbeesett hangja. De ő csak futott, ahogy a lábai engedel­meskedtek. Csak a gyerekre gondolt. — Mit mondok neki, hol van az apja? Elvitték... — Jöjjön vissza szerencsét­len! Jöjjön vissza... — A hang elveszett az éjszakáiban, csak a lábai nyomán felve­rődő hangokat hallotta. Ahogy hátranézett, nem látta már a viharlámpát. Az öreget siem látta, csak az el­gyötört, rekedt hangja jutott el hozzá. Ismét a cuppogó sárban járt. <f

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom