Nógrád. 1970. április (26. évfolyam. 76-100. szám)

1970-04-04 / 79. szám

Ebéd utánra bor került valahonnan az asztalra, amelyet a kertben a diófa alatt tákol- tak össze. Nem volt sok, de az embereket úgyis megrészegítette már a befejezés öröme, koccintani lehetett. Bedőné olyan szorgalommal töltögetett, mintha lakodalmas asztalnál kínálna. Pedig a borospoharak mellé sovány, szikkadt pogácsa került csak az emberek elé.

A ház ott állt készen a vakító délutáni napsütésben. Szép ház volt, még szebb talán, mint azelőtt, hogy találat érte. Kasza Dénes, a Nemzeti Bizottság elnöke nevetett:

— Bedő Jani rá sem ismer a házára, ha visszajön egyszer.

Bedő, valahol a Bakony nyugati peremén negyedmagával aludt elbújva egy malom gépházában. Pontosabban nem is a gépházban, hanem a gépházból kivezető hatalmas csővezeték üregében, ahová csak hasoncsúsz- va lehetett bejutni. Rémítő képek kavarogtak Bedő tudatában; lázálmában németeket látott a malomba érkezni.

Parancsokat hallott. Alá kell aknázni! Robbantás! Tűz! A halál szörnyű zuhanását érezte. aztán elölről álmodta az egészet újra. Csattant a parancsszó. Befűteni a kazánokat! S a hatalmas vascső izzani kezdett. A kínzó hőség fullasztó köhögésre ingerelte. Aztán valóságosan is köhögni kezdett, ez mentette ki a gyötrő álomból. Felébredt.

Társai a végletes fáradtság öntudatlan álmában aludtak. Messziről lövések zaja hallatszott, egészen közelről kutyaugatás. Dermedt figyelemmel hallgatott. Aztán odakúszott Kovács mellé, kivette kezéből a pisztolyt. Négyüknek volt egyetlen fegyverük.

A terített asztal körül az emberek Csordás Béla bambaságán nevettek, aki pedig szegény volt, mint a templom egere, de nem jelentkezett földet igényelni, merthogy hallotta valahol a plébánia körül; szorulni fog az még, aki hozzá merészel nyúlni az uraságéhoz!

Bedőné mosolygott ugyan, de kicsit elkedvetlenedve nézte a kiürülő három borosüveget az asztal szélén. Szeretett volna még valami nagyszerű dolgot adni ezeknek az embereknek, de semmi nem jutott eszébe. A köszönő szavakat tízszer is elmondta már, meg elmondták a gyerekek is, valahányszor a ház szóba került.

— Köszönjük szépen, majd megháláljuk még... A nagyobbik fiú kipötyögtetett valami dallamot a citeráján, Kasza Dénes Kossuth-nótára ismert benne, dúdolni kezdte; Kossuth Lajos azt üzente... Énekeltek.

Bedőné szeme megtelt könnyel, beszaladt a házba. Megállt az újjáépített tiszta szobában az ura képe előtt, összekulcsolta a kezét.

— Most már csak téged hazasegítsen az Isten!

Bedőék egy fél zsák napraforgómagot találtak egy hombárban, az olajütőből maradhatott. Jólesett ropogtatni a végtelenségig kiszáradt napraforgót, s valamelyest csillapította éhségüket is. Négyük közül Bedő volt a legidősebb, őt hallgatták a többiek.

— Az lesz az első, ha hazakerülök, hogy felnevelek egy üszőt. Társulok valakivel; fogatom is lesz, meg tej a gyerekeknek.

— Én elmegyek a vasgyárba dolgozni, — szólt Kiss Béla, a legfiatalabb katona. Q volt az egyetlen, akinek sikerült katonaruhája java részét menekülés közben civilre cserélni.

— Lesz munka otthon is csőstül, vetette ellen Kovács Pali — én megnősülök rögvest, mihelyst akad egy öltözet ruhám.

Ezen nevettek. A cigány Lakatos Józsi nem tudott mát mondani. Csak mosolygott egyre, és villogtatta gyönyörű egészséges fogait.

— Hát te meg, Józsi? — fordult hozzá Bedő.

— Válykolok. Mindenki építeni fog, nagy ára lesz a vályognak. Megélek belőle tizedmagammal is.

— Az nem munka, — mordult felé Kovács, cigányélet. Ügy csináld az életed, ne mondhassa neked többet senki; sárgalábú minde- nit az anyádnak...

És ékkor, tisztán lehetett hallani, csikordult a malomajtó, katonacsizmák dübögtek a

pallón.

Az új ház lassan beleolvadt a terjengő sötétbe. A vendégek szedelőzködtek. Harangzúgás töltötte be az estét, a Cserhát távoli hegygerincei beleúsztak a barnuló felhőkbe. A diófa alatt az asztalon ottmaradt az írás, emlékeztetőnek.

A mai napon, 1945. március 19-én Bedő János háza, mely egyetlen volt a községben, amit a légitámadások során találat ért, tizenhét napos közös munkával, a Nemzeti Bizottság határozata szerint helyTeállíttatott. Aláírta: Kasza Dénes, a Nemzeti Bizottság elnöke és Bedő Jánosné, a ház tulajdonosa. A

kisebbik Bedő-fiű vitte be az írást a házba ! odaadta az anyjának, aki lámpát gyújtott épp I a konyhában. Az üvegesszekrénybe került a papír, hogy mindenki lássa, aki belép a házba.

A malomban karszalagos nyilasok kutattak a katonaszökevények után. A liszteszsákokba is szuronyt döftek tehetetlen dühükben, hogy nem találtak semmit. A gépházban sápadtan égő villanykörtéket zúztak össze, alig maradt valami fény.

Bedő Laci egy ágyban aludt a bátyjával. Janival. Beszélgettek. Csinált vidámsággá! kacagtak fel néha az ujjnyi bortól, ami nekik jutott. A szoba sötét volt, Bedőné kábult álomban aludt már.

A katonák a félemeletről tüzeltek a gépekre. A rettenetes csörgés-csattogás fülsiketitő volt, és idegőrlő. Ügy érezte Bedő, mintha egy-egy rövid sorozat vállára sújtó ostorcsapós lenne.

— Bírd ki egy moccanás nélkül — sziszegte Lakatos Józsi felé.

— Nem bírom — üvöltötte Lakatos kidagadó szemmel, és felugrott.

Egyszerre vetették rá magukat mind a hár man. Befogták a száját, vonagló testét oda- szorították a falhoz. Ekkor egy gép. hatalmas feltörő lánggal kigyulladt, égni kezdett. Iszonyú csend lett.

Hajnalban Bedőné egy véka búzát küldött öröttetni a malomba. A malom dolgozott, a kapu mellett sorban álltak az ellátatlanok, akiknek a Nemzeti Bizottság a malom készletéből lisztet adott.

Hajnalban, egy rommá üszkösödött malom tövében négy sebesült szökevényt találtak a szovjet felderítők. Olajos vattával letisztították égési sebeiket, forró teát itattak velük, míg magukhoz tértek.

Bedő Jani tíz—tizenöt kilónyi cserélt lisztet vitt haza az anyjának.

ERDŐS ISTVÁN

Déltől reggelig

Pataki József rajza

— Átjutottam! — szakadt fel benne a fáradt sóhaj. Belekapaszkodott a gallyakba. Mikor a töltés tetejére ént, erőtlen kiáltást hozott a víz a híd közepéről:

— Siessen galambom, mert...

Nem folytathatta tovább,

mert az öreg hangját hatalmas dörrenéssel kettévágta a feltörő világosság. Magasba emelkedett a híd és sistergett

a folyó.

Pirkadt, mikor magához tért. Az agyag az arcára száradt. Minden porcikájával remegett, testét átjárta a hideg. A folyó közepén csak az üszkös csontot látta. A parton millió törmelék, üres feketeség.

— Szegény öreg — mondta.

A fájdalom útjára indította. A falu szélső házainál gyorsabban szedte lábait. A kacsaúsztatóinál már futott. Látta a ház előtti jegenyéit, a Lugasra felfuttatott szőlőin- dákat. Mindezt ugyanúgy, ahogy az öregasszony mondta.

A kapu nyitva volt. Ez újra nyugtalanná tette. A konyhában csend fogadta.

— Istenem! — suttogta az öregasszony. Szemét elborítot- ■ ta a hirtelen feltörő sírás.

A sparhelton bugyborékolva fant a víz. A szeder és menta illata töltötte be a zsúfolt konyhát. Az ablak előtt föld- reszort szalmán aludtak. Az

asszony nem látta, hogy kicsodák, csak a borostás fejükre figyelt fel. A dikóhoz rohant. Kislánya eigy fából kivésett bábut szorított magához. Aludt.

— Él...

— Csak az éjjel tudtunk visszajönni — mondta az

öreg,asszony.

Valaki felült a szalmán.

— Veliük együtt — mutatott az ébredőre. A gyereket az ölükben hozták.

Az asszony ránézett a borostás, fiatal arcra. Szemével kutatta. A pokróc mellett katonasapkát és egy sisakot vett észre. Vörös csillag volt rajta.

*

A falubeliek, ha ilyentájt a híd felé mennek, egy idegen asszonyt Iáinak. Minden évben feltűnik az alakja. Van aki azt mondta, ezen a napon robbantották fel a hidat. Mások azt mesélik, az asszony Pestről érkezett.

A falubeliek megfigyelték az asszonyt. Haja ősz volt, járása furcsán nehéz. Látták, hogy az idegien nő a híd közepéig ment és ott egy csokor virágot szórt le a szürkén hömpölygő vízbe.

Egyesek azt is mondták, az asszony azt suttogta:

— Szegény öreg...

LAKOS GYÖRGY

A 293-as mozdony

Jattáva szeretett szépen Hu

tözködni és nagy gondot fordított a higiéniáira. Ha munka közben nem tudta megőrizni rendkívüli tisztaságét, azt sajátos foglalkozásának, köszönhette: mozdonyvezető

volt. Lepte a por, a korom. Ruháját, bőrét átjárta a kenőolaj. Amikor Ugyelmajáiban egy őszi estén két ismeretlen férfi közrefogta. akkor is ördöginek látszott, az arcára, ruhájára tapadt masaattói. Aaént középen elválasztott hajóról, fordított V-alakú, kurtára metszett bajuszáról jól meg lehetett ismerni.

— Jalava, te finn vagy, csak te tudsz segíteni — mondta a két ismeretlen egyike.

A mozdonyvezető, miután meggyőződött a két idegen személyiének megbízhatóságáról, nyíltan feltette a kérdést.

— Mit kell tennem?

— Át keli szöktetned Lenint a határon. Finnországban nagyobb biztonságban lesz.

— A mozdonyon eljöhet — mondta Jalava rövid gondolkodás után, s szokatlan, érde- kesi nevetését hallatta. — Felveszem fűtőnek. A mozdonyon nyugodtan utazhat Hel- singforsig. Ott majd keresünk egy megbízható helyet neki.

Ejno Rachja, a hatalmas bajuszú, simaarcú. finn bolsevik, aki Jalavával nyélbe ütötte Lenin sízöktetéséinek programját, társával együtt nyomban Leninhez sietett. Akkorra már Ordzsonikidze közölte Vladimir llrj Ívesei a Központi Bizottság határozatát, mely szerint Leninnek biztonságosabb helyire kell költöznie ideiglenes, razlavi kunyhójából. Valamennyien reménykedtek, hogy a saöktetős különösebb zökkenő nélkül megoldható. Mindent jól előkészítettek és Lenin is kiválóan maszkírozta magáj. Bajuszát és sZakáiMát már régen leborotváiltatta. fején ga- Lamibősz parókát és bőrsapkát viselt, testére munkászubbony feszült. És az igazolványa is tökéletes: Konsztanlyim Pet- rovics Ivanov névne szól és rajta van a hatóság sorszáma, pecsébe.

Egyedül Lenin gyakorolt fokozott éberséget.

— Szólítsatok csak Ivanov- nak — mondta. — Nem olyan a madár, amilyennek festik. ..

— Jalavóért tűzbe teszem a kezem — erősködött Rachja.

— Azért igen — hagyta helybe Leniin. — De a hatóságok sem ülnek ölhetett kéz- zel. Tudják, hogy finn területiről jöttem, számítanak rá, hogy adott esetben ismét ott keresek menedéket. Minden bizonnyal megerősítik a határőrséget.

Alkonyodott, amikor az illatos mezőitől, hol a száradó sarjú átható, émelyítő szaga keveredett a tó vizének párolgó gőzével — végre búcsút vettek. Nappal még magasról hulltak alá a napsugarak, die este várattilanul lehűlt a levegő és az erdő szélén sűrű köd gomolygott, ami csakhamar szétterjedt az erdei utakma is. Ez okozta az első meglepetést: a menekülők a sűrű ködben elveszítették az utat és tizenkét órán át bolyongtak az erdőben, míg végre egy moz— Azután se. Olyan vagy te

Vlagyimir Iljics, hogy a jó isten se hinné el, ki vagy. Te vagy Ivanov, a fűtőm. — Jót nevetett. — Persze egy kis kormot, olajat még masadra kell szedned

Lenin erre megragadta a

lapátot és nagy hévvel hányni kezdte a szenet az előtérbe, onnan pedig a tűzre. Testét kiverte az izzadság és

érezte, mint lepi be pórusait a* finomszemcséjű, fekete

szénpor.

Azután az állomási önök csengetésére, lassan, miéltó- ságteljaisen megdndiult a vonat. Jalava oly finoman tudta megindítani a hosszú, távolsági szerelvényt, hogy az utasok fel sem ébredhettek álmukból. Ez volt a specialitása, a tapintatos, figyelmes indítás.

— Szépen csinálod —

mondta Lenin, vagyis a fűtő Ivanov. — He kell mindenhez: hozzáértés és szakér teszedik az igazolványokat és

visszakérdezik az adatokat. Aki bizonytalan válaszokat ad, azt leszedik a vonatról és beviszik a pályaudvari, parancsnokságra. De semmi izgalom. A mozdony az mozdony.

Végre befutott a vonat Be- loosztrov állomására. Lenin a háttérből éberen figyelte az ismerős kis határállomás forgalmát. Négy hónapja, ellenkező irányban, ugyanitt lépte át a határt

Jalava kihajolt a vezetői nyílásán és tréfás hangnemben odaszóit a keményen lépkedő milicistáknak.

— Meigvolt-e már az ingyen

Kondacs Ildikó rajza

dony sípja irányit mutatott. Egy ismeretlen vasútállomásra jutottak, ahol bekövetkezett a másik váratlan körülmény. Az állomás árnyékos peronján fegyveresek húzódtak meg Lenin és Enjo Rachja megbújt egy árokban, de egyik kísérőjüket igazolásra szólították fel. Egy vonat indult ki éppen az állomásról. Lenin kiugrott az árokból, a vonat után futott és felkapaszkodott az utolsó kocsiba. Nagynehezien az őt követő Rachjának is sikerült felugrania.

— Ha rossz a kezdet, jó lesz a folytatás — mondta Jalava és a mozdony fülkéjében jól szemügyre vette. Lenint. — Most már Beloosztro- vig nem kell semmitől t ártanunk.

•— És aztán?

lem. Ettől csodát művel majd a szovjet hatalom.

JaLava szerényen visszautasította a dicséretet.

— Jó ez a masina, ez a 293- as — mondta. — Élvezet dolgozni rajta.

És a 293-as mozdony mindinkább felgyorsulva zakatolt, gördült tova az illatos mezők, osonó patakok, hegyek és szántóföldek szomszédságában.

— Hogyan zajlik le a határvizsgálat? — kérdezte Lenin, aki akkora már kormos, olajos külsejében is tökéletes fűtőnek látszott.

— Ne legyen semmi izgalmad — nyugtatgatta Jalava. — A mozdonyba még soha be se kukucskáltak. Jól ismerem a vámosokat, meg a miildcis- tákat. Nem is sejtik, hogy kommunista vagyok...

— És a többi vagont?

— Aat alaposan átkutatják. Megnézik a csomagokat, éLAz egyik miüficiBta eääte- romitoodta magát.

— Bárom napja nem ízleltem egy nyieletnyi vodkát — mondta azután.

— Pedig aat hittem, megkínáltok.

— Vagy te minket

S ahogy elhaladtak a mozdony mellett, Jalava kihívóan utánuk szólt.

— Hát engem nem vizsgáltok meg? A fűtőm se akar kimaradni.

— Mondd meg neki, ma nem marad ki. Parancsunk van, hogy a mozdonyt is tüzetesen átvizsgáljuk.

Nehéz órák teltek el Így. A vámosok, de főként a mildcis- ták alapos vizsgálatot végeztek. Mindern személyt igazoltattak, saemügyne vettek, még a nőket is, nehogy a női ruha mögött férfi bújjon meg. Jalava attól kezdve le nem vette szemét a személykocsikról. Amikor közvetlenül a mozdony mögött leszálltak a dolgukat végzett milicisták, és az egyik hangosat kiáltott: „Jalava,, most ti következtek!”, a mozdonyvezető gőzt adott a gépnek.

— Vártam rátok eleget — kiáltotta —, de most már vizet kell vennem, m-ert sohse érek Helsingfnrsb-'

Azzal elzakatolt a miiieis- ták óra elől, s nem is állt meg csak jó messzire az állo- mástóL A legutolsó pillanatban tért vissza és kapcsolták a szerelvényre a mozdonyt. Akkorra az izgékony. vörös állomásfőnök már dühösen kiabálta.

— Én idejében megadtam a jelzést. Ha késni fogtok, te leszel a hibás. Jalava.

— Rajtam ne múljon — kiáltott vissza Jalava és akkorát fordított a gőzt adagoló karon, hogy a szerelvény nagy rántással indult további útjára.

Jalava egvik kezével verejtékét törölhette, a másikat meg Lenin váMára helyezte.

— Most lépjük át a határt — mondta és nagyokat fújtatott, mint a mozdony kémé.

nyie.

<