Nógrád. 1970. április (26. évfolyam. 76-100. szám)

1970-04-26 / 97. szám

Az asszony megszólalt: — Már a Kelemenéknek is van autójuk! Végre vehetnénk mi is! — Nem mondanád meg, hogy miből? — kérdezte ide­gesen a férfi. — Kelemenek — ketten együtt — csak háromezeröt­százat keresnek. Mi pedig több mint négyezret! — Es ebből a négyezer-két­százból vegyünk kocsit? Vagy cseréljük el a lakásunkat mo­sókonyhára, mint a Keleme­nek? — Nemcsak a lakást lehet eladni! — Hanem például mit? — A könyvszekrényt. Szép darab. A Bizományi ad érte négyezret. A könyveket Is eladhatjuk négyért. A férfi dühös lett: — Nem adom el a könyvei­met! És különben is mit érne az a nyolcezer? Az asszony golyóstollat és papírt vett elő: — Figyelj ide! A bankban van hétezer forintunk. A ko­lóniái könyvszekrény és a könyvek, az nyolc. A mama ad négyet. Az már tizenkilenc. Autót kell venni 'SSSSSSSS/SS/SSSSSSSSSSSS/SSS//SSSSS//SyJVS. — Nem válók meg a köny­veimtől. — De megválsz! A könyv- szekrényért se fájjon a szíved. A cseh garnitúrában is van könyvszekrény. Jó, hogy eszembe jutott. Mi lenne, ha a padlásról lehoznánk a nagy­mama bútorait... — Csak nem akarod eladni a cseh kombinált szobát? — Ha ez kell az autóvásár­láshoz, akkor miért ne? — Úgy akarsz járni, mint a Gömöriék? Azok vasalódesz­kán alszanak! Mindent elad­tak, hogy autójuk legyen. — A nagymama bútorai a legfinomabb diófából vannakl — És ezemyolcszázkilenc- venben készültek. — De müasztalosn&l! Kitű­nő maszek munka! Szóval a kombinált szoba, az legalább tizennégy. Együtt van a har­minchárom. A többi OTP- kölcsön. — És miből fizeted majd vissza? — Meghúzzuk magunkat. Te is szereted a paprikás krump­lit, én is. — De nem mindig. És még hogy megint abban az ócska, molyhos plüssfotelban üljek! Meg a porcelángombos, tám­lás kanapén! — Ki lehet bírni, ha az autódban is ülhetsz. — Nem tudsz vezetnij — Ha háztartást tudók, el­vezetem az autót is. Kelemen­né is jól vezet. Tegnap lát­tam az új Skodájukkal. — Micsoda? Becserélték a Trabantot? — kérdezte a fér­je. — Miből fizették a külön- bözetet? — Jól eladták a mosókony­hájukat. — De hiszen abban laktak! Hol alszanak most? — Természetesen az autó­ban! Nem is rossz dolog. Legalább éjszaka nem lopják el a gumit a kocsijukról. Palásti László VÉKONY, borzas férfi mosa­kodott a járdaszélen valami tejeskannaféléből. Az edényt a két tenyere közé fogta, tele­szívta a pofazsacskóját vízzel, a kannát fél kézzel maga mel­lé helyezte az aszfaltra, aztán a vizet a két markába ere­getve szétkente az arcán. A művelet nem volt egészen hiá­bavaló, mert mintha valóban világosabb lett volna utána az orra kerülete. Délután fél hat körül jár­hatott az idő, csúcsforgalom­ban. Mindenki sietett, de né- hányan azért megálltak egy pillanatra a nem éppen gusz­tusos szertartás láttán, aztán fintorogva továbbmentek. A mosakodó fiatalember nem volt egyedül. Népes családja a tejivó bejárata körül nyüzs- gött egy hihetetlenül mocskos gyerekkocsi mellett, amely a fal tövében vesztegelt. Eleven szemű, szurtos apróság üldö­gélt benne halomnyi rongy között. Valamicskével nagyob­bak és még nagyobbak a já­rókelők között virgonekodtak. A kocsiban ülővel együtt he­ten voltak. Csenevész, meghatározatlan korú asszony igyekezett úrrá lenni a helyzeten. Káráló han­gon szólongatta a lurkókat, akik számtalan színárnyalat­ban kavarogtak körülötte, s mivel egy pillanatig se ma­radtak egy helyben, sokkal többnek látszottak, mint ahá- nyan Valójában voltak. Tü­relmét végül is siker koronáz­ta, s mire a család legidősebb tagja befejezte járdaszéli toa­lettjét, a népes had eleje már tódult is befelé a tejivóba. Az asszony, miután villám­gyors helyzetmegítéléssel fel­mérte, hogy a boly helyes irányba dúródik, a kocsihoz lépett. Egy mozdulattal kie­melte a kicsit, majd egy még kisebbet vont elő a rongyok közül. A karjára vette, s szé­les mozdulattal betuszkolta az ajtón a leghátsó gyereket Is. Ezalatt a szint változtatott fia­talember túlságosan értelmes­nek nem mondható arccal be­levizsgálódott a tejeskannába, a maradék vizet a járdára ráz­ta, és épp úgy, mint eddig, „érzéki kéz”, sohia nem mondott még életében, de most az is eszébe jutott, hogy a sógorának valóban érzéki keze van. — Lefeküdtél vele? — kérdezte Hajdú és már nem nevetett, — Igenis, lefeküdtem! — kiáltotta az asszony. — Meg­untam, hogy állandóan rád várjak! Megutáltalak! Már sem­mit sem jelentesz nekem! És még folytatta volna, de. Hajdú élfbőgite magét olyan elesetten, mint egy gyerek, — Hát én szerettelek. Szerettelek téged. — Utállak. Gyűlöllek — mondta az asszony. Hajdú az asztalhoz ment, leroskadt a székre, mind a két karját az asztalra tette. — Hová jutottam?... — motyogta, aztán feühüppögött, lehajtotta a fejét és horkolni kecadett. — Feküdj le — mondta az asszony fáradtan. Hajdú felnézett. — Ja? — kérdezte és az ágyhoz cammogott. — Hogy jöttem haza? — kérdezte reggel. — Ahogy szoktál — mondta a felesége. — Jó részeg lehettem ,— mondta Hajdú. — Ne hara­gudj. — Miért haragudnék? Megszoktam mér — mondta az asszony és így éltek tovább. Amikor Hajdú részeglen jött haza, a félesége reszkető indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg napközben, Üjabb és újabb részleteket talált ki. — Undorító apródékos- ságigái elmagyarázott mindent, és Hajdú sírt, mocskos rin- gyónak nevezte a feleségét, vádolta önmagát, nagylelkűen megbocsátott, dührohamokat kapott, kiabált, hogy a vonat alá fekszik és reggelre nem emlékezett semmire. Szégyen­lősen mosolyogva utasítgatta a bádogosokat, húzódozva be­ment velük a kocsmáiba és tehetetlenül elfogadta az egy­mást követő rundóikat. * Hajdnné gyakran gondolt arra, hogy elválik a férjétől, mégsem tudta rá elhatározni magáit, mert akkor el kellett volna válnia mindentől, saját magától is, attól, aki volt, at­tól. akiinek akarta magát. Egy napon megtette, amivel fenyegetőzött. Nem lelte örömét a silány kalandban, de bűntudatot sem érzett. A tévéjüket javította egy mackóvá nőtt kamasz. Tu­nván pislogott, mikor az asszony kacérkodni kezdett vele, csak megfogta a derekát olyan mozdulattal, mintha ez is a javításhoz tartozna. A I.',. forint borravalót ugyanúgy elfogadta, amikor Ilii hé Hajduné odaadta néki az előszobában, mint más­kor. — Kicsit elhajoltam — mondta Hajdú, amikor késó es­te hazajött Az asszony az ágyban feküdt. — A konyhában van vacsora — mondta, aztán elaludt és nem meseít semmit, soha többé nem mesélt. „Örömöd legyen végrendeletem“ Búcsú Váci Mihálytól A bizonvosság tudatában is nehéz bele­törődni, hogy megszűnt dobogni „a százhúszat verő szív", nem vezényli többé „hadseregek indulatát” a szívén keresz­tül, nem tevékenykedik már a szegények sze­relmétől vezéreltetve az „ország ügyében uta­zó történelmi alkalmazott”. Váci Mihályt a Nyírség adta a magyar iro­dalomnak. Nyíregyházán született 1924 de­cember 25-én. „Ahonnan jöttem, o-tt a szí­vós akác nő szikkadva, tövissel — csak ta­vaszutón hozza virágát, de meg az aratók­nak is illatozik.” A költő is elmúlik már Harminc éves. amikor kései virágként első versei megjelennek. Nem a későn érés, ha­nem egészségi állapota a magyarázata ennek. Azt írja önéletrajzi jegyzetében: „19 éves koromban megbetegedtem, és 25 éves koro­mig állandóan súlyos, és halálos ijesztésű be­tegség tartott a testi fájdalom és a lelki fá­radtság delíriumáhan. Többször operáltak, 9— 12 hónapig feküdtem egy-egy huzamban, s rágtam a párnám görcsökben fetrengve, és sikoltó szerelem és átkozó düh fakadt ben­nem az életért és az élet ellen, mely így szétszórta ifjúságom virágporát.” „Kések kö­zött”, a vesebaj, a nyomában járó kompliká­ciók, a csaknem elveszített lábak tragédiája, majd a tüdőbaj sokszor odaállították a nem­lét szakadék szélére, de amikor költői hang­ján megszólal mégis száll: „Szőkén, szelíden, mint a szél, / nem erőszak, akarat által, / ó, szinte mozdulatlan szárnnyal / áradtam a világon által, / ahogy a sas körözve szárnyal, / fény magasság sodort magával, / szinte elé- bem jött a cél. Költői útja rendkívül gazdagon és sokol­dalúan mutatja be azt a folyamatot, hogy miképpen válik a múlt magányos embere a szocialista társadalom, a közösség részévé, egyéniségét kibontakoztató, tevékeny tagjá­vá. Hiába mondta sokszor önmagának: „Te bolond", küldetését teljesítenie kellett, ha be­lerokkan is: „Verd magad, mint a szív, zu­hogj, / ne éltessen már csak e gond: / ma­gad értük halálra rontsd, / míg össze nem rogysz — te bolond!” Egyike legnépszerűbb költőinknek. Ezt a népszerűségeit annak köszönheti, hogy „Em­beri közelségből” tudott szólni az olvasóhoz: „Sokan kiáltoznak, s ha arra vágytok, / hogy hallatszon a hangotok, / ti ne úgy legyetek hallhatóvá, hogy / a lármán túlharsogjatok: / — hajoljatok az emberek arcához, / s közel­ről, halkan szóljatok.” Olyan költő volt, akit „minden jó ügy be­soroz, a baj magához toboroz”, hisz tanyasi tanító korában megtanulta: ;,nagyon nehéz feledni a szegénység szégyenét’ mégis vissza­emlékezve a hajdani sorkosztra. el tudja hi­tetni, hogy a száraz kenyér mellé morzsol­tuk tört szavakkal szívünk meleg karéját” s azt is. hogy „szíve ahányszor belekortyol” a vérébe „abból a borból" merít, a régi sze­gényekéből. Talán ezért Is lett „a szegények hatalma” a végre kedvezővé fordult törté­nelmi helyzet költője. Arról vallhat. milyen­nek szeretné látni a nehéz küzdelmekben születő kommunizmust, gyöngéd szeretettel kérleli a szabadságot, legyen a magyar nép otthonává, tegye gazdaggá érte dolozó honfi­társait. Harcos közéleti ember, közéleti költő volt Minden cselekedetével a néphez való hűségét is bizonyította: „Szeretnék olyat tenni, — ó csak egyszer! / miről meglelt fiára ismer / sok egyszerű, távoli rokonom! / S míg tet­temet emlegetik, s komoly szavakkal nevez- getnek engem, / ők dicsekednek, büszkén, énhelyettem: / — Közülünk származik!” Szén vedéi y esen ostoroz minden visszaélést, a rokoni kötelékek továbbélését, a protekcio­nizmust, amellyel a régi rend „biztos kis- úri államát / —illegálisan legalább / fenn le­het még tartani — / és a nép nevére t görcs fogja ökölbe kezét”, népe igazáért har­col, ezért „kevesli a költészet kis pózait”. Egész költészete Igazolja, hogy a költő úgy élt itt, ahogy élni érdemes, „egy emberöltőt éltem — de sorsom / történelem és ezerév­nyi!” R övid, de áldozatos élete bizonyítja, hogy „fényt tükrözök csak, sár nem ér” és minden költészetet, igaz, emberséget szerető és tisztelő ember sajnálja, hogy Kos­suth- és József Attila-dijas költőnk nem éne­kel többé. „Mielőtt meghalok, még utoljára / majd elutazom egyszer, / nyíló falukba, fel pántli­kázott / sörényű szelekkel” — mondta. Ez az utolsó utazás nem az elbocsátó hajdan­volt szegények világába vezette, hanem a sza­badságáért harcoló messze Vietnamba. Innét tér örök nyugalomra, de amikor hazahozzák holttestét, bizton hisszük, hogy „falmelegszik a szülőföld pora, mikor megérkezem” és az édes haza, amelynek végrendeletében örömöt kíván „méltók között egynek” fogadja. Az olvasók pedig megőrzik e példásan szép élet emlékét, szeretik tovább is költőjüket, aki most már a „csillagok közt zengi a föld da­lát”. Csukly László senkire ügyet se vetve bele­vegyült a család légkörébe. Ez a légkör — az igazság­nak tartozunk azzal, hogy megmondjuk — nem volt ki­mondottan üde. A tejivó ven­dégeinek elhúzódását indokol­ta ugyan, de túlzásokra azért nem szolgáltatott okot. A hófe­hér személyzet se mutatott kü­lönösebb meglepetést az eg­zotikus jövevények láttán, úgy, hogy a vendégek többsé­ge a csendes figyelés állás­pontjára helyezkedett. Nyilván úgy okoskodtak, hogy ha kü­lönösebb kényelmetlenség nél­kül tehetik, miért ne borzong- janak kicsit a látvány anak­ronizmusán, mielőtt komfortos otthonukba térnek. — Kakjót kérek, azaz ad­jon nekünk, kakajót, minden­kinek három decit, nekünk meg fél litert, kettőt — énekel­te vércsés hangon, a pult elé állva. A „jó”-t élvezettel, hosz­szan elnyújtotta, érződött, hogy számára a szó kiejtése és jelentése között ez a legfőbb értelem, a legáhítottabb tar­talom. Bal karján a pólyást, jobb kezében meg a marokra gyűrt pénzt szorongatta. Pici ökléből tízforintosok zöldje vi­rított elő. — Nem lesz ám ez olcsó mu­latság — mondta a fehérkö­penyes, de azért szaporán töl­tögette az üvegkorsókat. A nyólcfelé ügyelő asszony el­eresztette a füle mellett a meg­jegyzést. A bámészkodó, vagy éppen összemarakodó aprósá­gokat igazgatta a fejükön fog­va, mint az állogató gyerekek a kuglibabákat. Egy gondosan kefélt öreg ember mérgesen megrezegtet- te a bajuszát: — Szaporák ezek, mint a tengeri nyulak — dohogta — egyebet se tudnak. Meg za­báim. Ha van mit. Mert az a legkönnyebb. Gyereket csinál­ni, meg zabálni. Az állam meg tartsa el őket a mi pénzünkből, mert ezek, ha valami pénzhez jutnak, mindjárt a hasukba tömik. Szégyen, kérem, szé­gyen! Az ilyen szutykos-bü- dös pereputtyot ki kellene til­tani a belvárosból. Annyira begőzölt az öreg. hogy elfogyott a lélegzete. Erőtlenül nyomogatni kezdte a gyomra tájékát és eltotyogott. Az apró, szurtos markokban ezalatt már ott billegett az üvegkorsó. Bizonytalanul egyensúlyozva emllgették a szájuk felé az emberkék, de közben másfelé bámészkodtak a korsó pereme fölött. — A vörösnek még nincsen, na nézd, ennek még nincsen — állapodott meg a szeme egy réz­hajú kis bámészkodón. — Gye­re ide, te kis róka, adjon már ennek a kis rókának Is — fu- rakodott újra a pult elé — a kis rókának is adjon — éne­kelte még egyszer — meg zsömlét is adjon. Hányat? Hát mindenkinek. Kettőt is. Az elnyűtt, csenevész asz- szony megdicsőülve osztogat­ta jóságát. Karján a gyermek­kel olyan volt, mint egy lom­tárba hajított Madonna. A hangjában szeretet rezgeti, fa­kó, kékes szemel mosolygó gondoskodást sugároztak. Min­den ünnepi volt, szép és kivé­teles'. Mintha pem is lennének hétköznapok, amikor ütéseket és átkokat kell osztogatni, mert jósággal és szeretettel nem le­het semmire se menni. Az aligmosdott borzas át­vette a kosárnyi zsemlét, mind­járt ki is markolt belőle ket­tőt. Azért csak annyit, mert több nem fért a markába. Ha­talmas kriglijével körbeinteti; mintha banketten lenne, és bizalmasan hunyorított hoz­zá. A nézőközönség zavartan félrefordltotta a fejét, de ez cseppet se keserítette el a de­rűs fickót. Szélesen mosolygott és Iszonyú falásba kezdett. A kis vörös is megkapta a maga porcióját, és valóban, mint egy kis fürge róka, a többi eken át­cikázva a bolt másik felébe osont. Ott egy reggelizőasztalka ál­lott. Rajta két tálcán vaj, dzsem és sütemény. Mosolygós kiszolgáló nagy igyekezettel kente a briósokat, két lurkó meg áhítattal nézte. Ez a kettő tisztább volt, mint a többi. Az idősebbik, tíz—tizenegy éves forma, különösen értelmes ar­cú. — Iskolába jórsz-e? — Most végzem a negyedi­ket. — És igen jó tanuló — mond­ta a fehérköpenyes. — Meg a másik is. Nyilván ez lehet az oka a megkülönböztetett ellátásnak. Lám, a szegénységben se min­denki egyformán szegény. \ tudás, a szellemi kiválóság néha felemel, néha csak el­különít. — Hányán vagytok testvé­rek? — Kilencen. — Apád hol van? — Nem tudom. — Dolgozik? — Nem mindig. Néha söpri az utcát. — Te mi leszel? — Még nem tudom. — Miért van ma ez a csalá­di lakoma? — Hársfavirágot szedtünk js kaptunk pénzt. — Mennyit? — ötven forintot. — Tegnap mit ettetek? Levest meg krumplit. A CSALÁD már boldopa- eyett. Az anya a félliteres kor­sót a karonülő szájára nyomta, s az guvadó szemmel nyelte az edes nedűt. Aztán letette a kiürült kor­sót, végigsimította hervadt kö­tényét, és ocsúdva körülné­zett. A szeme épp oly üres volt már, mint a keze. Várhelyi Józsefi Krumpli és kakaó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom