Nógrád. 1970. április (26. évfolyam. 76-100. szám)

1970-04-22 / 93. szám

GARAT GABOR?

így látták

,.Az élet olyan ördögi ügyességgel van berendezve, hogy aki nem tud gyűlölni, az képtelen őszintén szeretni. Már pusztán ez, az embert gyökerestül eltorzító lélekhasadási kényszer, hogy szeretni kizárólag csak a gyűlölet által lehet, egymagában is pusztulásra ítéli a mai életkörülményeket.

Oroszországban, abban az országban, ahol a "lélekmentés* általános módszere a feltétlen szenvedés, én egyetlen emberrel sem találkoztam, egyetlen olyat sem ismerek, aki annyira mély és annyira erős gyűlöletet, utálatot és megvetést érzett volna az emberek szerencsétlensége, bánata, szenvedése iránt, mint Lenin...

Az én szememben Leninnek épp az jelenti kivételes nagyságát, hogy engesztelhetetlenül, olthatatlanul gyűlölte az emberek bajait, lángolóan hitte, hogy a balszerencse nem a lét kiküszöbölhetetlen alapja, hanem olyan nyavalya, amelyet az emberek kötelesek és képesek eltávolítani magukból.” Maxim Gorkij

„1920 kora tavaszán láttam először Lenint azóta, hogy az orosz forradalom elindult világot rengető útján. Közvetlenül Moszkvába érkezésem után történt, ha jól emlékszem, a Kreml Szverdlov-ter- mében tartott pártértekezleten. Ügy láttam, hogy Lenin semmit sem változott, alig öregedett. Meg mertem volna esküdni rá, hogy ugyanaz a szerény, gondosan kikefélt öltöny van rajta, amelyikben a II. Intemacionálé 1907-es stuttgarti kongresszusán első ízben láttam.

Lenin viselkedése és egész fellépése is teljesen a régi volt. A vita időnként ugyancsak élénkké, mondhatni, viharossá vált Lenin, akárcsak annak idején, a II. Intemacioná- lé kongresszusain, végig figyelemmel követte; látszott rajta, hogy magabiztos nyugalma mögött megfeszített belső érdeklődés, energia és rugalmasság rejlik. Ezt bizonyították többszöri közbekiál- lásai és megjegyzései, majd felszólalásai. Éles pillantása, világos esze előtt semmi sem maradt észrevétlen, ami figyelemre méltó volt. Ezen az ülésen is úgy éreztem — akárcsak a későbbiek alatt —, hogy Lenin legkiemelkedőbb jellemvonása az az egyszerűség és szívélyesség, az a magától értetődő természetesség, amellyel az összes elvtársakkal érintkezett. Azt mondom: természetesség, mert az a határozott benyomás alakult ki bennem, hogy ez az ember nem tud másnak látszani, mint amilyen vallójában. Belső lényének természetes kifejeződése az, ahogy az elvtársakkal beszél.”

Clara Zetkin

„Semmi kétség, Lenin viiégtör- ténelmi nagyság. Ür a gondolatok lelett, új, demokratikus, gigászi stílusban. Akaratból és aszkézis- böl gyúrt, erőtől duzzadó egyéniség. Az eszme hatalmas págája^ telve világot romboló isteni haraggal. a hősmonda mesebeli vitéze, aki azt hirdette: Legyen átkozott. aki karját leereszti, félve a vértől!”

Thomas Mann

„Az az állhatatos szerelem, amelyet élettársa iránt érzett, kétségkívül ritka jelenség a >*nagy emberekénél és külö- n >sképpen meglepő egy hiva- t sós forradalmár életében, aki a’i van vetve a váratlan és f dytonos változásoknak éppúgy, mint a külső körülmé- n veknek. Ha e feljegyzésekben, melyeket elég röviden és tömören foglaltunk össze, ebekre a körülményekre is ki tudnánk terjeszkedni, megmutathatnánk, milyen gyönyörű, szinte tökéletes példája volt ez a férfi és nő közötti szövetségnek. Két ember, akik nemcsak tetszenek egymásnak, hanem ennél több, együtt dolgoznak, teljesen egyenjogúak mindegyik a maga sajátos eszközeivel, de mind a ketten szívvel-lélekkel egy nagy, közös gondolat szenvedélyes megvalósításán.”

Henri Barbusse

A razlivi névtelen

Megállít egy arckép. Én nem tadom, kit ábrázolhat, de úgy érzem, ha szólna vagy intene csak némán, hogy kövessem, mennék vele és rábíznám magam.

Inas munkásarc. Pején hátracsapva az ellenzés régidivatú sapka; arca borotvált, dús, haja előre bukik a homlok domborulatára.

Aztán ahogy összefaúzódott szemebe nézek, mintha csöpp gúnnyal visszanézne, s fölismerem; az ö — Lenin maga; vendéghajjal, szakáll nélkül, szikárat!. inkognitóban, munkás-álruhában.

Álruhában? Soha ily álruhát!

Kívül-belül az osztály igazát viselt

S tudom már, eztán akárhol találkozhatom véle a világon,

öt találom majd nehéz napjaimban, ha kételyemre bölcs szem fénye villan.

S megértem már, miért elmúlhatatlan ki milliószám él itt egy-alakban.

Tíz éven aluliak

vagy éppen csak túliak. Illedelmesen játfésültek és kedvesen kócosak, igyekvőén növésnek indult soványak és kényelmesre gömbölyödöt- tek. ' Világra mosoly- góan pajkosak, szép álmokkal, vágyakkal teltek. A századok óta nekik álmodott, 25 éve nekik épített világ majdani birtokosai. Mai gyerekek.

Még a játékokkal és aligha az élettel ismerkednek.. Mit tudhatnak vajon a képre felnézve arról a magas homlokú, fürkészően gúnyoros, jóságosán tiszta tekintetű férfiról, aki azt a nevet viseli: Vlagyimir lljics Lenin. Mit tudhatnak róla, milyennek képzelhetik őt magát élőként és mit tudhatnak az emberiség évezredes történelmében számára kijelölt dicső helyről, amit feledhetetlen érdemeivel harcolt ki magának?

¥■

Gyerekek. Életük játék és tanulás, a

Czinke Ferenc rajza

Gyermekekkel Leninről

család és iskola biztos talaján gyökeret eresztő, virágot bontó békés élet. Lapozzák a tankönyveket, mesekönyveket és ifjúságiakat. Erős Jánosról olvasnak, János vitézről, minden gonoszság felett győzedelmeskedő, anyaszülte hősökről, minden akadályon keresztülgázoló bátrakról, minden álnokság ellenére szép céljaikat elérő emberekről, sárkányt kivégzőkről, földesurat elporolók- ról. És a nagyapáik, apáik tegnapjaiban az emberiség zászlaját magasra emelő halálra szántakról, jövőt építő nagyokról.

Leninről is. ö az az ember, akihez levelet ír a nekikeseredett szibériai Igor, a nagyot tervező tatár, mert ő minden ember, minden gyerek útbaigazító, segítséget adó barátja. *

Kora délután ülünk az iskola egyik napfényes tantermében. Tíz kisiskolás, és én. Találomra szántottam meg őket a kapuban,amikor táskájukat kezükben ló- bázva nekiindultak a hazafelé vivő útnak. Nem volt könnyű itt- marasztani egyikőjü- ket sem. Otthonról a párolgó ebéd, a labda kacsintása száUt feléjük.

Kíváncsian, feszengve várják, hogy végre már kibökjem maradásuk okát. Nem is várakoztatom meg őket tovább, előhozakodom az első kérdéssel: Tudjátok-e,

ki volt Lenin?

Reagálásuk azonnali. A magasba emelkedő kezek egyikét kiválasztva, szőke hajú csöppség felvilágosítását hallom: Lenin a Nagy Októberi Forradalom idején vezette az orosz embereket a harcban.

A megfogalmazás akkurátus, a meghatározás igaz. Olvastatok-e valamit Leninről? Olvastak valamennyien. Egymás szavába vágva sorolják a Leninről szóló történeteket.

És mit gondoltok, miért mondjuk azt, hogy Lenin élt, él, élni fog?

Kis szünet, töprengő kéztördelések,

egymást fürkésző tanácstalanság. Azután a tőlem jobbra izgő- mozgó szeplős kisfiú szájmozgásából, felfelé igyekvő bátorkodásából nógatásomra kiformálódik a válasz: Azért mondjuk, mert Lenin már meghalt, de életében olyan szépeket csinált és tervezett, amiket nem felejtünk el, mindig szeretni fogjuk érte, gondolunk ró, és akkor olyan, mintha velünk élne.

♦

Tiz éven aÉiliak, vagy éppen csak túliak. Világra mosoly- góan pajkosak, szép álmokkal, vágyakkal teltek. Mai gyerekek, akik így vallanak Leninről.

V. Kiss Mária |

És értem, hogy a legnévtelenebb munkással ö miképp egyezkedett; nem csak ruhát cseréltek, szívet és emberséget is, — s kölcsönös kötés ez míg a világ!

Ez a Névtelen

fogja a zászlót, ha reménytelen

futva a had; ez töpreng józanul.

ha más henceg; ez mer. ha más lapul;

ha vélnénk nem számoltat senki el,

az ő szemeivel Lenin figyel,

s ha szégyeneink szennye ránk tapad,

tisztára perzsel, s fényiünk, mint a Nap.

KÉPES GÉZA:

LENIN

(RÉSZLET)

Szívek s kapuk nyíltak Lenin szavára s hallgatta a szót harci tűzben égve az orosz nép s a világ minden népe: „Áll a világszabadság sziklavára!”

S belezúgtak a népek viharába:

„A szovjet állam hite, álma, vágya, szándéka és reménye egy: a béke!”

Odaadta a parasztnak a földet s a parancsot a szuronyok hegyére szúrta a proletárhadak vezére.

Szólt: „Menjetek, osszátok szét a földet, mit más bitorolt ezer éve már!

Ti túrtátok a szomjú parlagot, hóhér-hadak tiportak rajtatok s ha jött a nyár és learattatok: a földből nektek más sosem jutott, csak munka, robot, semmi és halál.”

Ivanov irodája

V

égre teljesen felengedett az idő. A Nap forró szekere magasan felhágott a szürkéskék égre, a pétervári előkelőség elárasztotta a környező nyaralóhelyeket. Amikor Ivanov, az ősz, bajusztalan, bőrsapkás munkás vonatra szállt a Finnlandi pályaudvaron, már csak egyetlen ülőhelyet talált, egy feketére suvickolt, kurta bajszú tiszt mellett. Szemben velük két cári hivatalnok ült, sunyi és alázatos képpel.

— Szégyen, gyalázat! — szitkozódott a tiszt. ritka foga közül fröccskölve dőlt a nyál, a két hivatalnok nem győzte az arcát töröl- getni. Ámde a tisztet cseppet sem zavarta a hivatalnokok néma alázata. — Mindenki tudja, hogy bejött az országba és úgy jár-kel az utcákon, nyilvános helyeken, munkásnegyedekben, mintha otthon lenne...

— De hiszen itthon van — jegyezte meg az egyik hivatalnok, de meg is bánta, mert a tiszt nyomban letorkolta.

— A bolsevistáknak nincs hazájuk — üvöltötte és az utasok tekintete mindenfelől rászegeződött. — A pétervári rendőrfőnöknél tehetetlenebb ember a világon nincs.

— Hát.. .hiszen.. .igen — igyekezett jóvá tenni előző megjegyzését a hivatalnok. — A munkások nem is ismerik. ..

A másik hivatalnok akkor Ivan övhöz fordult, aki jámboran szunyókált a pad támlájához támaszkodva.

— ön látta már azt a bizonyos Vlagyimir Iljicset?

Ivanov horkantott egyet és aludt tovább.

De a hivatalnok nem hagyta.

— Látta ön már Lenint?

— Nem — mondta Ivanov dühösen és a hivatalnok abbahagyta a molesztálást.

— Érdekli is ezeket Lenin — mondta a tiszt. — Ha vérdíjat tűznénk ki a nevére, maguk a munkások adnák rendőrkézre. Egyébként is Lenin nem tart kapcsolatot a munkásokkal. Én tudom, hol kell keresni...

— Tudja? — csodálkoztak el egyszerre a hivatalnokok.

— Valamelyik pétervári magányos grófnő lakásán. Örökké cikkeket ír, könyveket ír, utasításokat továbbít. Ilyesmit csak nyugodt, előkelő körülmények közt lehet megoldani. Elhiszik nekem?

— El.

— Ezzel a munkás-páriával történetesen Lenin szóba sem állna — mondta a tiszt és tekintete hosszan Ivanovon ragadt.

Razlivban Ivanov leszállt a vonatról és némi idegességgel vette tudomásul, hogy a tiszt és a két hivatalnok is csak Razlivig utazott. Egy ideig figyelte őket, de azok rá se hederítettek. Így azután Ivanov az állomás mögé fordult és a szűk falépcsőn a közeli csűr padlására ment, ahol asztal és szék várta.

A padlás szinte az állomás fölé nyúlt. A réseken át kiválóan látni lehetett a vonatra váró utasokat. A tiszt még mindig hangoskodott.

— Az sincs kizárva, hogy Lenin is Itt nyaral valahol. Talán éppen Razlivban. Elvégre ott lehet jól elrejtőzni, ahol sok az idegen. Ki tudja: hátha éppen ennek a csűrnek a padlásán írja lazító cikkeit.

Ivanov az állához nyúlt, mintha szakálla lenne, de csak sima állát érte rövidujjú tenyere. Elmosolyodott. A szakállától régen megszabadult, de erről a szakállsimogató mozdulatról nem tudott leszokni.

Alkony tájban kisétált a tó partjára, elkerült egészen az erdőig. Az erdő szélén hatalmas rét nyúlt el a tópartig, amelyen arányos, szép boglyákban illatozott a friss széna. Ez a hely távol esett a fürdőtől és a nyaralóépületektől, sőt jó darabon tocsogó és ingovány zárta el. Talán ennek is tudható be, hogy Ivánod senkivel sem találkozott.

Ledőlt az egyik boglya tövében. Hallgatta a tavibékák vidám kuruttyolását és megvárta, amig a sötét égre fölkívánkoznak a nyári fényű csillagok.

Késő este ért vissza a csűr padlására.

Reggel magaforma, munkás külsejű vendégeket kapott, akiknek társaságában kisétáltak a tópartra, a rétre. Az erdő aljában, egy régi fakitermelés helyén az

egyik boglyából kunyhót alakítottak ki, amely messziről ugyanolyannak látszott, mint a többi boglya, csakhogy ennek a belseje üres volt.

Ivanov megköszönte a segítséget és a tópartig kísérte vendégelt.

— Aztán vigyázz magadra, Vlagyimir lljics! — mondta az egyik vállas, erős munkás.

A kistermetű Ivanov lepisszegte.

— Hívjatok csak Ivanov- nak! Minden óvatosságra szükség van.

Kora reggel már tea főtt a szamovárban a tó partján és a magát Ivanovnak nevező férfi egy fatuskóra könyökölve oly elmerülten írogatott, mintha nem a hűvös, párás tóparton, hanem valamely zárt, szépen berendezett palota dolgozószobájában ülixe íróasztala mellett.

Széknek egy korhadó fa- rönköt használt.

Még aznap délután a tavon át egy hatszemélyes, nagy csónak szelte a vizet. A hat evezős fürgén, nagy csapásokkal közelítette meg az illatos füvű tópartot.

Ivanov a kunyhóban várta meg őket.

Egy cikket és több levelet nyújtott át a küldöttség vezetőjének. A vendégek is leveleket szedtek elő az ingük alól. Lázas beszélgetésbe kezdtek. Kongresszust tartott a párt és amiről a reakció álmodni sem mert, Lenin

az események ütőerén egy razlivi szénakunyhóból tartotta rajta kezét.

— Vasfegyelemmel fenye- getődznak! — mondta az egyik vendégmunkás. — A tisztségeket kegyetlen, szadista természetű embereknek adják.

— Nem tesz semmit — mondta Ivanov —>, ha a szovjetek kezükbe veszik a hatalmat, ezek az emberek eltűnnek a történelem süllyesztőjében. ..

Még sokáig beszélgettek halkan, csöndben, nagy barátságban.

A csónak a holdvilág fénye mellett indult vissza razlivi útjáról. A nyaralók felől méla orosz dalt vett szárnyára a szél. Valamelyik urasági kocsis és egy kiskorú pesztonka ölte bele szomorúságát és vágyait.

A kunyhó lakója elnyúlott a szénán és arra gondolt, hogy milyen jó, hogy nincsen egyedül. Ha napokig sa lát emberarcot a közelben, a magányt akkor sem érzi. Kell az idő a munkára, az alkotásra, a felkészülésre, mert a kommunizmusnak mindenképpen győznie kell. S ha a munkásság kezébe veszi a hatalmat, akkor kezdődik csak a munka java!

H

ajnalban alágyújtott a szamovárnak és rá- könyökölt a fatuskó- na. Cikket írt ismét, mégpedig arról, hogy hiába spekulál kiéheztetésre a reakció, az „éhség csontos keze” sem tudja a kiéhezett munkásságot megfojtani.

Időnként összerezzent és ilyenkor nagyot húzott az illatos, forró teából.

Lakos György