Nógrád. 1970. április (26. évfolyam. 76-100. szám)

1970-04-19 / 91. szám

(ELSZABADULÁSUNK IRODALMA „...hullasd reá a hála könnyeit!” Ha felszabadulásunk iro­dalmát ' vizsgáljuk, a lírai termésben előkelő helyeit foglalnak el azok a versek, amelyek a Vörös Hadsereg katonáival, azok hősies, em­berséges magatartásával fog­lalkoznak. Ez mindenkinek természetes, ha tudja: most történt először a magyar történelemben, hogy nem az urak kaptak segítséget a nép ellen, hanem a nép ka­pott segítséget elnyomó urai ellen. Szüdi György hangot ad a proletár-nemzetköziségből eredő egymásra találásnak: „Megtanultam a tőkés mo­csárban/ osztályomban bízni szüntelen/, s osztályomnak szovjet katonái felemeltek engem, s nemzetem” vallja „Felszabadulás” című ver­sében­Benjámin László annak a gondolatnak ad hangot, hogy Rákóczi. Kossuth, Pe­tőfi, 1919- vöröskatonáinak eszméit, küzdelmét a szov­jet hadsereg győzelme segí­tette megvalósítani, győze­lemre jutta*- ’ „Petőfi Grú­ziában” című versében fel­eleveníti a legendát, mely szerint Petőfi nem halt meg Segesvárnál, és a magyar feltámadásban hívők vissza­várták őt Oroszországból: „Hitted-e, hogy ama cári kozákok/ unokái mentik meg a hazát?/ Vérrel vált­ja édes szülőhelyed/ közös ügyért Indul harcba veled/ orosz, ukrán, kirgiz, grúz és tatár,/ cserebogár, sárga cse­rebogár.” Érdekes összevetni ezzel a verssel Pervomajszkij szov­jet katonaköltő Petőfi szel­leme előtt tisztelgő versét: „Szétlőtt, sötét házak- Nem én akartam./ És nem te dúltad nálunk szét a ker­tet:/ De háború van. Toliam mellett kardom,/ így jöttem országodba. Jönnöm kellett-/ .. .Találkoztunk, bár száz év választ széjjel-/ Köztünk nincs per, testvérré tett a kard./ Míg elmerengtünk, véget ért az éjjel:/ Amott már halvány pírt öltött a part.” Illyés Gyula „Buda 1945, január” című versében örö­kíti meg a felszabadulás pillanatait, amikor fogoly, de soha nem volt szaba­dabb sorsa előtt: „Hajlong­va jönnek hegyi házamig/ a katonák, /van ki letérdel, négykézláb kúszik/ a havon át. /Lent ködlő, ősz tenger­ré válva föl/ Pest, a világ,/ mögülem bomba és akna fütyöl:/ a Hármas-hegy húsz ágyúja kiált-/ Front közt va­gyunk. Lépek föl és alá/ a balkonon./ Bizton vagyok. Körültem a halál/ az olta­lom. /Bujdostam s íme vár­rá vált a házam,/ amióta rom-/ Kopók, gondolom, most gyertek utánam,/ mi­óta golyó kopog kapumon.” A szovjet katona és a ma­gyar szegénység megindító találkozásáról énekel Juhász Ferenc „Apám” című elbe­szélő költeményében: „Hár­man voltak, három barát, jöttek egy kis fehér gépen, jöttek a szovjet katonák. /Arcukra már nem emléke­zem,/ a nevüket hiába kér­dem- /De a kezükre egészen, azok messziről mesélték ” A munkáséletről valló szovjet katonakezek és apjának a szúzdohányt kínálgató pa­rasztkeze szinte egy kedves családdá varázsolják az ösz- szetalálkozottakat. „Ezek a kezek azt mondták: /Sza­badság, Föld, Kenyér, Bé­ke.”/ •. .Ezek a kezek azt mondták: /Párt, a jövőnek kovásza./ Ezek a kezek azt mondták:/ Lenin jövőnk hirdetője.” Földeák János azt emeli ki a szovjet katonákkal va­ló első találkozásakor, hogy azok mennyire megbecsülik az eszmei rokonságot: „Gép­pisztollyal vállukon/ hár­man jöttek/ és oly barátsá­gosan/ köszöntöttek./ meg oly biztató volt a/ mosoly­gásuk, hogy Tamáskánk ne­vetve/ nézett rájuk./ Pus­kin, Gorkij, Solohov,/ sorra nézték/ a könyvek hátnyo­mását,/ betűzgették,/ s mikor egy Lenin-könyvet is talál­tak/ köztük, megöleltek mind/ s paroláztak-” Kónya Lajos is az emberi méltóság visszaadását üd­vözli ódái emelkedettségú szavakban: „Áldott légy fel­szabadulás,/ ember-voltunkat adtad vissza. .. .Betört a fény, a szemeket nyitó/ el­mélet./ Nem leszünk többé szolgák,/ nem jön többé vissza a múlt.” Csak a barátság mentheti meg az embereket a háború rémségeitől, a bókeszerető emberek barátsága — val­lotta Szabó Lőrinc, aki az „örök barátaink” című for- ditáskötetében közel három­száz orosz és szovjet verset ültetett át magyarra. Ehhez a szép „hitlen hivségú” munkához valószínűleg az is lendületet adott a költő­nek. hogy 1944 decemberé­ben egy kirgiz költő adott neki védelmet és fogadta barátságába. Temirkul Ume- toli volt ez a ma is élő ne­ves költő, aki akkor kapi­tányi rangban szolgált a fel­szabadító Vörös Hadsereg­ben- Szabó Lőrinc a „Tü­csökzene” című önélerajzi kötetében így emlékezik: „Hol vagy Temirkul Ume- toli? Ki/ küldött kirgiz poéta? Amikor/ — úgy hit­tük — legnagyobb volt a veszély/ s körülöttünk még a mennydörgő anyag/ vívta csatáit, jöttél idegen/ szív­vel, s először mondtad ki a szót,/ a világosságét a pokoli /bunkerben: — Költő! .. .Turkesztán fia,/ emelted a roskadozó magyart,/ két más nyelven dagadó agy közé/ szellemi apák nevét s álmodat/ vetted tolmácsnak, megmentetted a/ könyvtá­ram, a családom, életem/ s többet is.. ■ tán mindent ... Hol vagy? KI vagy? /Tudtad mit tettél? — Nem. — Csak a magam/ csodáját mondom s úgy suttogom/ a nevedet: Temirkul Umetoli.” Zelk Zoltán a felszabadu­lás ajándékának, mintegy ráadásnak tekinti a halálra azt a huszonöt esztendőt, amelyet azóta megélt. „A Vörös Katona sírjánál” cí­mű versében ezért is kö­szönti meghatottsággal a néma halmokat, az ötágú csillagos sír jeleket: „Ki küldte őket? Kolhoz? Gyár? Vagy bánya?/ Meghalni az idegen tájra,/ hogy űzze holtan is/ a barbárt, ki na­punk letépte,/ ki tüzet do­bott a vetésbe,/ s kiitta kútjaink-”/ A ma fiatalsága mór kész ajándékként kapta a szabadságot, a szocializmus megvalósításának lehetősé­gét- Benjámin László „Az emberség gyönyöre” című versében reméli, hogy nem kell egyetlen utánuk követ­kező nemzedéknek sem meg­járni a szenvedéseknek azt az útját, amelyet ő is meg­járt: „Kiszúrt szemű, levá­gott fülű hírmondója ékte­len időknek/ halni ha el- vergődöm tán küszöbéig az áhított földnek./ annak la­kója elborzadva tekint harc- ra-tetovált bőrömre/ s el­földeli sietősen emlékemet is./ Az lesz az! a boldog kor! — minden dolgaimnak/ értelmük azzal leszen ott, hogy már nem értik őket.” Felszabadulásunk negyed- százados ünnepén meghajt­juk az emlékezés zászlaját, a hála lobogóját: „A kort dallom, a kort, mikor majd /gyümölccsel gazdag, dús az ág, /munkál, dalol, olvas az ember,/ képekkel aggatja falát — /ti harcotok dobog e kornak/ szivében, Vörös Katonák!” Csukly László 8 NOGRAD — 1970. április 19,, vasárnap [ A NÉVNAPOKNAK ki­alakult a rendje. A titkárnő asztali naptárába évről évre a megfelelő dátumokhoz be­írták a keresztneveket, ezt egy magától alakuLt bizott­ság rendszeresen ellenőrizte és a bizottság tagjai első­ként jelentek meg Juciké­nál- Mancikánál, Imrénél, Ferencnél, Istvánnál, hogy ki-ki a maga módján sok­sok boldog névnapot kíván­jon. Volt- aki pukkedlizva, kicsit selypítve mondta a gyerek verset: „Pici szívem, pici szám- sok boldog név­napot kíván”, volt, aki csat­lakozott az előtte szólóhoz- de volt olyan is, aki csak erős kézszorítással fejezte ki az ilyenkor szokásos érzését. Ha nők kívántak sok bol­dog névnapot férfinak, ak­kor megcsókolták a férfit- ha férfiak a nőknek, akkor megcsókolták a nőt. Tehát alkalom volt a névnap a csókolózásra, de alkalom volt arra is- hogy ki-kl a maga módján bevágódjon a főnökénél. Előfordult, hogy némelyek annyit ittak a fő­nök egészségére- hogy az asztal alól tekintettek fel rá. De ez nem volt általános, évente- ha ötször-hatszor előfordult. Az ajándékozás viszont általános volt. Év­közben mindenki megfelelő összeget adott át a titkár­nőnek, aki ezt beírta egy füzetbe és ebből a pénzből kapott mindenki egyformán- amikor elérkezett a név­napja. Persze nem pénzt, hanem ajándékot. Ennek is megvolt a mechanizmusa. A névnapot ülő kiválasztott valamilyen ajándékot a boltban- ezt megmondta a titkárnőnek, aki megvette ezt az ünnepeltnek. Ha többe került- mint amennyi pénzt kapott a kollektívától az ünnepelt, akkor a külön- bözetet ő fizette. A névna­pi ünnepségen az ünnepelt, által kiválasztott ajándékot ünnepélyesen átadták. Az ünnepelt ilyenkor nagyon meghatódott- adta a megle­pettet, kicsit szabadkozott Is: „.. .azért ilyen drágát még­sem kellett volna-..” így zajlott le minden név­nap. A legutóbbi is Így kez­dődött. Az egyik gépírónő­nek- Katinkának a névnap­ját ünnepelték. Mindenki gratulált Katinkának, Béres- né- a takarítónő is, aki ezen a napon ki tudja miért, bent maradt egész nap. Ka­tinka megvette a szokásos két demizson bort- zsúrke- nyeret, vajat. csemege- uborkát hozatott a hivatal- segéddel és délután- ponto­san másfél órával a mun­kaidő lejárta előtt előszedte szatyrából a házi kolbászt és a nőkkel összefogva elké­szítette a szendvicset- Fél­négykor, Kovács Béla me­netrendszerűen elkiáltotta magát a hivatal folyosóján: SZALA1 JAWOi Nevek az asztali naptárban ».Mindenki a fedélzetre” és ezzel elkezdődött az ünnep­ség. Mindenki szedelőzkö- dött és néhány perc múlva ott szorongott az egész hi­vatali / apparátus a névnapi szobában, amely a valóság­ban tanácsterem volt- de névnapokon mindig fehér abrosszal terítették le az asztalokat. Az asztalokon kínálták magukat, a szend­vicsek, öblös vizespoharak­ba csörgött a rubinszínű bor... Mindenki a fedélze­ten volt, mindenki tette a magáét, a hivatalfőnök is megérkezett, helyet foglalt az asztalfőn. megragadta a hozzá legközelebb álló po­harat, felemelkedett a he­lyéről, megköszórülte a tor­kát és így szólt az egybe­gyűltekhez: — Emelem poharam mi kis, összetartó kollektívánk kedvencének Katinkának az egészségére- Kívánok az egész kollektíva nevében ne­ki sok-sok boldog névna­pot! Mint régi teleken a szán­kók, állandóan csilingeltek a poharak. — Egészségedre! — Egészségedre! Később már konyakkal koccintottak, amire össze­dobták a pénzt és amit a Kiss Attila rajza sarki csemege-boltból ho­zattak Béresne vei­Kovács Béla ázendített a dalra: „Én édes Katinkám, Csak egyszer kacsints rám...” — és Katinka, aki ott ült az asztal közepe tá­ján, előtte a csomaggal, amelyben egy Triumph mell­tartó és egy olyan fekete, habselyem női nadrág volt, amelynek a szarára rávarr­ták a harisnyatartót is és amilyent Juciira, a titkárnő fél évvel ezelőtt kapott a nagynéniétől Ausztriából, most már kacsintott, nem­csak Kovács Bélára, de mindenkire, sőt a blúzra hajlandó volt a melltartót is felpróbálni. Ezt a pro­dukciót a nők mély sóhaj­tással vették tudomásul, a férfiak pedig tapssal jutal­mazták. — Hármas melle van! — állapította meg Kántor Ist­ván csoportvezető, miközben harmadszor töltötte tele ko­nyakkal a poharát- — Hár­mas melle van, mint a fe­leségemnek — tette hozzá később és egyből kiürítette a poharát. A konyak elfogyott. Kán­tor jobb híján egy hamu­tartót fogott és azt tartotta a jelenlevők elé. Potyogtak a tízesek a hamutartóba. Utoljára a hivatalfőnök tett bele egy húszast. Kántor összeszámoltá a pénzt és el­kiáltotta magát: — Béresnél A kiáltásra a csend vála­szolt. — Béresnél — kiáltotta ismét és most már ő ma­ga válaszolt: — Béresné nincs- Hová lett Béresné? Most ki megy el konya­kért? Az emberek egymásra néztek, nem tudtak dönte­ni. Végül akadt egy önként jelentkező, Csobánkainé az iktatóból, akinek ugyan nem volt munkaköri köte­lessége a konyak beszerzé­se, de ki tudja miért, most ettől eltekintett. Becsülettel meg Is hozta a konyakot, de mire visszaért, a hangu­lat elromlott. Csak Kovács Béla volt a teremben- Ö mondta el Csobánkainénak, hogy ml történt, amíg ő odavolt. A Béresné miatt mentek el, meg amiatt a hülye Tó­biás Kati miatt, akinek eszé­be jutott megkérdezni: hogy hívják Béresnét? — Es tudták? — Nem! Maga tudja? —- Hát Béresnének! — A fenét! Katalinnak, mint Katinkát! Wéber Ka­talinnak! — Nahát! És ezt csak Tóbiás Kati tudta! EZ VOLT AZ UTOLSÓ névnap a hivatalban. De csalt ebben az évben. Jö­vőre Béresné nyugdíjba megy­MOLNÁR ZSOLT A Nycrheícllcn Tizenegy A szuperliga tizedik for­dulóját szombaton ren­dezték meg. A kirándu­lók már jóval kettő előtt biz­tosították helyüket a fenyőfák alatt. A kényelmesebbek fél három előtt tíz perccel ér­keztek az ülőhelyekre, hogy állva végigordibálják kedvenc csapatuk, a Nyerhetetlen Ti­zenegy küzdelmét nagymúltű riválisával, a Rágógumi SC-vel szemben. A bajnokság szokatlanul kezdődött. A balszerencsés ve­reségek hatására a játékosok­nak annyira elment a kedvük a meccsektől, hogy éppen csak kijártak a pályára, megnézték a szűnni nem akaró hótaka­rót, s elhatározták: ismét fel­lépnek a sors ellen. A mér­kőzés előtt felvették asztali fe­hér színű dresszüket, lábukra húzták az ólomcipőket, s ro­hamtempóban kirohantak a hótól duzzadó játéktérre. Két- szer-háromszor megemelték a bőrt, egyet pedig csettintettek kezükkel: nem lesz itt semmi baj kérem, tessék csak nézni a stopplikat, szilárdan elcsú­szunk minden mozdulatnál. A nyerhetetlenség fűtötte őket és az, hogy jövőre is a szuperligában akarnak játsza­ni, mert ezt a játékteret csak szuper-kondíciópénzzel lehet megművelni. Alacsony Kopasz sípszavá­ra, ötezer néző biztatása köz­ben kezdődött el a sereghajtó küzdelem. A Nyerhetetlen Ti­zenegy labdatartásra töreke­dett, hogy ezzel Is megzavarja az ellenfél hadrendjét, meg­futtassa őket, kifürkéssze a felállás lesi puskás taktikáját Belzebúb kettő három percig tartotta magánál a kőkemény labdát, amelyről még a jég­szilánk is lepattant, mígnem Ottokár, a Rágógumi SC le­gendás hírű osztogatója meg­támadta idegességében; nem bírta kivárni a kő-telező ötper­ces türelmi Időt, s alantas mó­don lábbal elvette tőle a bőrt. A tribünökön sóhajtozott a nép: mi lesz most? — kér­dezgették egymástól az em­berek. Ottokár tizenöt éve lá­tott szép cselekkel végigkí­gyózott a betonszilárd védel­men és hatalmas lövést eresz­tett meg a kapu irányába. A labda szerencsére elkerülte a kaput, s erre az egész stadion zúgott a „ne hagyjátok őket” hírneves jelszótól. A Nyerhe­tetlen Tizenegy játékos,ai mint­ha felébredtek volna, aktívabb játékba kezdtek. A két szélső egymásnak adogatta a labdát, a jobbnál jobb akciók behá­lózták az egész pályát. Az el­lenfél védői látcsöveket kértek edzőjüktől, hogy élvezhessék a magas színvonalú játékot, míg a labda megunta a sok rugdo- sást, gellert kapva ráesett az egyik fedezet fejére, aki a fél­idő befejeztéig csak négykéz- lábon tudott mozogni. Rövid tanakodás után kivitték a partvonal mellé, s a rádió be­mondta : sajnálatos belemenés áldozata lett. Alacsony Kopasz a kemény játék hive volt. Csak a téli szezonban vállalt játékveze­tést. A jég specialistája volt, élvezte a hófehérségben fic- kándozó, ide-oda pattanó göm­bölyű bőrt, amely - arról volt nevezetes, hogy mindig kike­rülte őt. Alacsony Kopasz ál­landóan a két tizenhatos kö­zött harmonikázott, s ügyesen ügyelt arra, hogy a Nyerhetet­len Tizenegy mindig két góllal kevesebbet rúgjon mint amennyit kap. így történt ez akkor is, ha a csapat — amy- nyi mérkőzés áldozata —, a nagyfalusi szuperligásokka) játszott A félidő derekán Vasgyüró, a Rágógumi SC kiválogatott jelöltje megugrott. Finom csí­pésekkel kizökkentette nyuga) mából Oszlopost, aki elesett, s ebből nem adódott semmi különös, minthogy a fiatal, Igen tehetséges csatár beadott a nagy boly közepibe és Ügyeske, az ellenfél bozontos hajú, de Igen vidám termé­szetű hátra vont üdvöskéje síp- csontjáról a bőr begurult Kétkezű mellett a hálóba. A bőr talán tovább is gurult volna, egészen a domboldalig, de a lyukacsos háló megállí­totta, ráparancsolt a zokogó kapusra, hogy kotorja ki há­za tájáról és adja be a közösbe. A bőr így ismét a tagok közé férkőzött. A hazaiakat, a Nyerhetetlen Tizenegyet fű­tötte a kemény tél, a vissza­vágni elnevezésű bűvös szó. Rákapcsoltak a fiúk. Zebegé- nyi csodálatos trillákkal ván- szorgott el Tömör mellett megnézte a jobb felső ficakot, cipőjébe betáplálta a helyes irányt, a elrúgta a bőrt A stadionban megdermedt a levegő, a hirtelen lehűlés kö­vetkeztében újból elkezdődött a hóesés, s az emberek félve nyitották ki szemeiket. Nem hittek a lövésnek, az ilyen el­szánt cselekedet ritkán esett meg a Nyerhetetlen Tizenegy játékosai részéről, s már csak azt látták, hogy Alacsony Ko­pasz szájához emeli sípolniva- lóját és középre mutat. Mi; \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom