Nógrád. 1970. április (26. évfolyam. 76-100. szám)

1970-04-19 / 91. szám

A biznisz

az biznisz

Baptista szószéktől — az amerikai

Fülön csíp engemet egyik falusi ismerősöm, akinek az ismertetőjele- hogy a pechesebb, balkezesebb fajtából való. Talán ez is oka- hogy némi irigységgel szemléli mások boldogulását, és rengeteg energiát fordít arra, hogy szomszédai, barátai, rokonai ellenében megvédje a törvényt és a szocialista erkölcs tisztaságát. Most is ott füstölög az orrán, hogy valaki a falubeliek közül nagyon a bögyében van.

— Még ilyet! — kezdi el szörnyülködve, hogy lélektanilag engemet is előkészítsen a várható szörnyűségre. — Megint a Marci bátyóTovább nem mondjál, csak figyeli a hatást. Érthető, hiszen Marci bátyó szegről-végről atyafiságom- hoz tartozik, azonfelül a feddhetetlenségnek olyan

tisza párája lengi körül, hogy arról aztán senki se gondolna rosszat. Gyilkolja magát a sok munkával.

— A Marci bátyó? — tör ki belőlem végül is a kíváncsiság.

— Az bizony. Sikkasztott- Becsapta az államot. Áthágta a törvényt. Nyolcezer forinthoz jutott fondorlatos módon.

i

Rohanok egyenesen Marci bátyámhoz, hogy tisztázzam az ügyet- amit vész jós ismerősöm oly zagyván adott elő, hogy csak a vádat értettem- de a konkrét bűnt nem.

Állítólag sikkasztott, de hogy mit és hogyan- az cseppet sem volt világos- Egyedül azt értettem meg, hogy az öreg valahol a szarvasmarha-tenyésztést elősegítő kedvezmények közt talált olyat, amelyet a maga hasznára és az ország kárára ki tudott használni.

Kis, vékony ember. Túl van már a nyugdíj koron, de a szövetkezet is ragaszkodik hozzá és ő is az építőbri- gádhoz- ahol a segédmunkási teendőket látja el. Elnyű- hetetlen, erős kis ember, csupa izom, csont és a csontra tapadó kérges bőr. Imádja a jószágot. Disznót is tart sokat, de az igazi kedvencei a tehenek- Különösen azokat a jól tejelő állatokat kedveli, amelyek évről évre bikát ellenek neki. Istállójában rendszeres lakó a jól • tejelő tehén, egy vemhes üsző és a hizlalásra, vagy tenyészanyagnak leszerződött növendék.

Azon már nincs is mit csodálkoznom, hogy ezúttal is az istállóban találom, ahol zengzetes hangon ostorozza feleségét, aki viszont a baromfikhoz ért kiválóan. Sok tyúkja mellett pulykát is tart, azonkívül kacsát és libát töm. így azután a csirkék-tyúkok egy csoportja az istállóban talál éjszakai szállásra.

— Agyonverem ezt a sok szárnyast! — szárnyal Marci bátyó hangja — Csak a tetőt terjesztik a nyavalyások!

Elcsodálkozik, amikor árnyékom elébe vetül az ajtóból. Abbahagyja a turká- lást az alomban, izzadságos hajtincseit villavéggel va- kargatja.

— Látom a képedről- hogy az a halálmadár már téged is beoltott — mondja. — Még majd rámküldi a népi ellenőrzést.

Ritkán nevet, de most rázza a kacagás, amelyben sok az erőltetés. Mintha mégis leplezne valamit.

— Azt mondja, sikkasztott, törvényt játszott ki, sef- telt — sorolom a vádat.

Újabb kacagás.

— A biznisz az biznisz — mondja- mintha nem is tsz- tag lenne, hanem valamely minden hájjal megkent farmer vaiahól Texas környékén.

— No, jó-jó, — adom a szigorú bírót.

— Bolond ember az, aki nem él a lehetőséggel —■ mondja, aztán komolyra váltva a szót.

— Attól függ — óvatoskodom még mindig.

— Hát ha keresni tudsz a boton, te se engeded ki kezedből azt a kis pénzt. Pláne. ha nyolcezer forintról van szó.

— Nem értem.

•— Jól tudod, hogy évről évre kínlódom a szarvas- marhával. Olyan tehenem

és olyan növendékeim vannak. hogy a nyakamra járnak érte. Az én jószágaim exportra mennek, fiam- Most azután hozott az állam egy rendelkezést, hogy aki vemhesüszőt állít be az istállójába és vállalja a négyévi tartást- annak az állatforgalmi a vételárból elenged nyolcezer forintot. Hát én igénybe veszem ezt a kedvezményt.

— No, de...

— Semmi no-de! Ha eladom a beszerződött vemhes üszőmet és veszek az állat- forgalmitól egy másikat, akkor a vásárolt üsző után jár nyolcezer forint. Nem igaz?

— Ez az- ami nem tiszta. Ennek valóban biznisz-szaga van.

— Biznisznek biznisz. De

ha te, aki soha az életben nem tartottál jószágot, s egyszeriben elhatározod,

hogy tehéntartásra rendez- kedel be és vállalod, hogy négy évig megtartod a tehenet, egyszeriben megkapod a nyolcezret, neked az nem biznisz? Hiszen ennyivel olcsóbban jutottál hozzá. De nekem, aki az életem javát a jószágok közt töltöttem el, nekem nincs jogom a kedvezményhez. Nem tudtok ti országos észszel gondolkodni!

— Már hogyne tudnék!

— Nem tudsz. A kedvezmény azért van, hogy az istállóban ott álljon a tehén négy évig- Azután mért legyen nekem hátrányom abból, hogy nem vagyok konjunktúra-lovag és amióta élek, az ólam és istállóm egy percig sem állott üresen. Az a halálmadár is igénybe vehetné a kedvezményt. Miért nem teszi? Mert örökké a mások fazekába hámul, <1 maga háza- táját még ellepi a szemét. Hát tudd meg én abból, amit nyertem a bolton, veszek még egy tehenet!

Azzal nekilát az alom viliázásának Marci bátyómorog és nagyot, laposat köp.

— Biznisz az biznisz — mondja. — Figyelni kell a mozgást. Én ismerem a dür- gést. Ez bűn?

Lakos György

m unkáskatedráig

Előre kell bocsátásom, hogy találkozásunkban nem volt semmiféle romantika, semmi sorsszerűség, vagy véletlen. A Magyarok Világszövetségének jubileumi fogadásán ültem Grósz László mellett. Keresetlen egyszerűséggel öltözködik, határozott arcú, intellektuális külsejű. Föltűnt nekem, hogy ez az ember minden bizony- nyál idősebb, mint amennyinek látszik, de nagyon-magyon fáradt lehet. Valahol a terem elején egy színész szavalt, ő pedig égetett zornáncdíszíibésű, apró ezüstsizelencét vett elő a zsebéből. Abból egy pilulát küldött le egy korty szürkebaráttal. Akkor már tudtam róla, hogy az Amerikai Egyesült Államok polgára, immár negyven esztendeje. Hivatalos címe: reverend Grósz. Azért ment külföldre 1930-ban, hogy baptista lelkészi hivatásra készüljön. Mire végzett, Európa már a fasizmust rettegte. Ott maradt.

Az interjúra készségesen vállalkozott. Elvonultunk egy csöndes kis szobába. Ott már aildg ismertem rá. A korábbi fáradt ember helyett egy villogó szemű, magyarul gyönyörűen beszélő, riposzrtokira mindig kész, kialakult élet- szemléletű vitaipartner ült velem szemben.

— Nem akarom megsérteni, kedves reverend Grósz, de először azt kérdezném, hogy ön ott, az Óceán túlsó partján milyen színvonalon él. Amerikai mértékkel mérve, milyen színvonalon?

— Ha én megmaradtam volna eredeti hivatásom mellett, akkor ma tűrhető középosz- tályibeli életkörülményeknek örvendezhetnék. Azonban később feltámadt érdeklődésiem, emberi meggyőződésem hatására döntenem kellett: a templomi szószékről akarom-e hirdetni az igét, vagy munkásotthonok katedráiról. Mivel a kettőt párhuzamosan nem lehetett, én az utóbbi mellett döntöttem. Azonban az amerikai magyar munkásmozgalom és újságírás legfeljebb egy-két embernek képes megélhetést nyújtani, én eleinte az amerikai életszínvonalnak még az alsó rétegét sem értem el. Kénytelen voltam állást vállalni. Egy kereskedelmi világcég alkalmazottja va"

gyök, ez a megélhetési bázisom. E mellett azonban — itthoni szóhasználattal élve — társadalmi munkában az amerikai magyar munkásmozgalom lapjaiba írok, hirdetem meggyőződésemet Észak-Ka- nadától Kaliforniáig.

— Kedves Grósz honfitárs, milyen érzés Amerikában magyarnak lenni?

— A válasz kettős. Az az ember, aki Magyarország alatt nem csupán a rónákat és dombokat, nemcsak a tájat érti, hanem a népet, az soha nem tud meggyökerezn Amerikáiban. Én 40 éve élek odakint, de még mindig idegennek érzem magam. Pedig vannak amerikai barátaim, akik magukkal egyenrangúnak ismennek el. Ha a televízióban idéznek egy magyar nevet, ha egy zenei műsorban magyar dallamot ismerek fel olyan izgatott leszek, hogy családom egyszerűen nem érti, mi történt velem. Én ugyanis született amerikai nőt vettem feleségül. Nem valamiféle minden áron való magyarkodás ez. Én ezzel bizonyéra í gy lennék akikor is, ha a magyar nép a Góbi sivatagban élne. Mi ugyanis nem a földrajzi hazához, hanem a magyar néphez ragaszkodunk halálunkig.

— A másik réteg ennek csaknem az ellenkezője. Aki nem a magyar néppel azonosítja magát, csupán egy ősz. tályit, vagy egy életszínvonalat keres, az nem érzi annyira az óhaza hiányát. Az gyorsan beleilleszkedik az amerikai életformába.

— Most pedig megfordítanám érdeklődésem irányát. Azt kérdezem, milyen érzés itthon, a látogatás során — amerikainak lenni?

— En praktikus és őszinte ember vagyok. Elmondom a saját, szubjektív véleményemet. Most vagyok itthon harmadszor látogatóban. Amikor először jöttem, 1960-ban, és befelé indultunk a Ferihegyi repülőtérről, gyönyörködtem az új lakónegyed házaiban, játszótereiben. De amint BuBemenjek dapest szívébe értünk, nagy szomorúság fogott el. Láttam ugyanis a régebbi, ám ma vakolatlan, vagy vakolathibas épületeket. Megmagyarázták persze, hogy ez miért van. Öt, év múlva jöttem újra. Akkor már a régi háziak között is láttam olyanokat, amelyeket rendbe hoztak, de ettől még szomorúbbak lettek a továbbra is elhanyagolt épületek. Arra gondoltam, milyen érzés lehet egy ilyen házba hazaérni? Most a nagyon szép Budapest szállóban lakom. Ablakom a szomszédos utcára nyílik. Van ott egy ház, építészetileg igen szép lenne. Mégis rosszul esik ránézni, olyan elhanyagolt. Én nem tagadom az önök nagyszerű eredményeit. De ezt a jelenséget nem tudom megérteni!

— Ön megelőzött engem, mister Grósz. Azt akartam ugyanis kérni, mondjon valami olyat is Magyarországról

, amit nem az udvariasság diktál. Ez megtörtént. Befejezésül tehát csupán azt kérném, mondja el, mi a véleménye azokról az emberekről, akikkel nálunk találkozik?

— Ezt viszont nem,csak itthon, hanem „odaát” is így mondom.. A kivándorolt magyar nagyon jól emlékszik arra, mit hagyott itthon. Az összehasonlítás bázisa pedig semmiképpen nem lehet az. hogy mi van Amerikában és mi van Magyarországon, csupán az, hogy mi volt itthon és mi van itthon. Azelőtt Magyarországon a lakosság 10 százaléka dúskált a jólétben, 90 százaléka nélkülözött, sőt nyomorgott. Ma a 90 százalék életlehetőségei kedvezőek és lehet, hogy van 10 százalék, aki boldogtalan, áldozatnak tartja magát. Ez a változás mindenképpen tiszteletre méltó.

— Elnézést, hogy ilyen sokáig lefoglaltam, köszönöm a beszélgetést.

— Szívesen vállalkoztam, örömmel válaszoltam, sok sikert kívánok!

F. B.

ne menjek?

tyasárhani Jegyzet,

A tavasz példázata

lök a szobámban egyedül. Kinyitom az ablakot, hogy érezzem a tavasz vérpezsdítő levegőjét. Azt hiszem, kiszakadok ebből a technikás világból fél órára, ahogy a tavasz rámköszönt a kinyitott ablakban.

Szétnézek az ablakból, s látom: szélárnyékban már nekivetkőzhet az ember és napozhat. Ijesztően természetesnek érzem a világot. Arra gondolok: az ember ne felejtse: boldogságra született, s legyen gazdag ebben a virágtornyos tavaszban.

Itt könyökölök, s egyre kínosabban érzem magam: minek engedélyeztem magamnak ezt a kis lazítást, amely ím, szabályos lelkiismeret- furdalássá változott. Minél lebegtetőbb a Nap, annál kínosabban érzem: lopom az időt.

Lázong a lelkiismeretem, nem jó ez, most kellene dolgoznom, nem éjszaka, amikor legtöbben nyugovóra térnek. De minek lázongok? Lelkiismeretem nem kíváncsi a napsütésre, lelki eledelre van szüksége, amit „betáplálhat” az ember a fejébe, s hagyja nyugodtan gondolkodni. Azon kapom magam, hogy többre becsülöm a testi, mint a szellemi pillanatokat. Arcomon érzem a napsütést, s máris várom az árnyékot. Furcsa kettős érzés ez. Kettéhasított érzések között élünk — némelyek —, s a kicsikart jókedv után már

várjuk a menetrendszerűen perlekedő bűntudatot.

Időnként, mikor elengedem megpihenni testemet — napsütésben vagy anélkül —, már azt feltételezem: azért hiszünk oly kitartóan és makacsul feladatainkban, hogy ne kelljen szembetalálkozni velük. És kötelességtudásunkat is azért súlyosbítottuk annyira, hogy terheit cipelve, ne kelljen valóságosan is a váltunkra emelni.

Mert hát nem nagyképűség-e arra gondolni, hogy minden pillanatban fontosak vagyunk a világnak? Fontosak egy fűszálnak, egy krumplibokornak, egy nemzetnek, s ha mi elmulasztunk valamit, akkor az el is múlik? Ideje lenne fonákjáról is megnézni ezt a rögeszmét. Lehetséges, hogy éppen fontoskodásunk a legbonyolultabb szerkezetű fékező rakéta, mert annak az elmúlását is késlelteti, akadályozza, aminek már rég el kellett volna múlnia.

Rá kell jönnünk arra, hogy a szellem gyarapítása elképzelhetetlen kizárólagosan szellemi eszközökkel. Szükségünk van arra a kikapcsolódásra, amit ez a tavaszi Nap teremt meg, hogy kinyitva az ablakot, megérez- zük minden lehelletét. Megesik, hogy egy magatartás és viselkedésmód kialakítása,

amely legalább annyira gyakorlatias, mint a járdák feltörése, fölibe kerülhet az értelem teljesítményének, egyszerűen azzal, hogy a szellem kritikáját nem szellemi eszközökkel végzi el. Kilép a körből, hogy erőt merítsen, ami eddig akadályozta.

Lám, nem engedem magam tovább pihenni, pedig milyen jó nézni a csitrik rohangálását és nevetését as utcán. Csak az eredeti gondolat jár fejemben: az ember ne felejtse: boldogságra született, legyen gazdag ebben a virágtornyos tavaszban.

Nézem a vonatot, s a megcsapó füst arra figyelmeztet: az ember ne csak gyerekkorából hozzon egy percnyi aranykort, emlékét a hajdani szárnyalásnak ne melengesse magában zártan, amikor a hegyoldal virágrengetegében megállhatott. Érezze meg az aranykort most is, csukja be a szemét és nyissa ki ott, ahol a tisztás szélén apró bokrok és hatalmas vadsóskák nőnek a szálfatörzsek elé. Érezzen meglepetést, csodálkozzon, milyen gyönyörű ez a világ. Dűljön hanyatt, vagy támaszkodjon az egyik könyökére, tépjen fűszálat, remeg- tesse meg nyugalmas lélek- zetével, érezze meg a világ bensőségét, nemcsak fáradtságát, az utcák vasárnap délutáni csöndjében, a szoba ablakának aromás sóhajtása mellett, ahová mégis minden valószínűtlensége ellenére eljut a tavasz. S csodálkozzon egy felhő látványán, amint elfoszlik ezen az ablaknagyságú égen.

Süt a Nap, s egyre jobban hiszem: ijesztően természetes vagyok. Csöppet sem izgat már a munkám. Itt futkos bennem valami édes bűntudat: abbahagyni valamit

meglepetésszerűen fontosabb néha, mint befejezni. Sőt, kötelezőbb is. Az örömöt nem kitalálni kell, hanem megtalálni. Ne csináljunk eszményt a vasszerkezetekből, a puszta falakról, ne higgyük el, hogy az idegrángató reggelek a kor méltó gyermekévé avatnak, ne győzzön rajtunk a sivárság. Az ember hatalmas képzeletű az üres szobában, de a nyitott ab- lakú szobában is megélheti az áprilist. A világot mi gazdagítjuk, nem szegényít- hetjük meg magunkat.

M. Zs.

Fotó: Céhmester EL