Nógrád. 1970. március (26. évfolyam. 51-75. szám)
1970-03-08 / 57. szám
Barna Tibor Tímár Máté sárkány s- n még emléksizem Ve- szeli báesú cukorkájára. öreg, rokkant bó- dés volt az utcánkban, mindenféle dolgot árult, a naspolyától a medvestalj lg. De ami nekem legkedvesebb volt nála, az máig is az Ibolyacukor. Nem, tudom, milyen titka volt Veszel! bácsinak, csak azt, hogy az 6 cukrának ízét máig érzem ízlelő idegeimen és bizonyára valamennyi lurkó, aki az ő bódéjának vendége volt abban az időben. Mintha épp akkor nyílott friss virágot szagoltunk volna, olyan volt az az ibolyaszín, ibolyaformájú és legfőbbként ibolyiaillatú zacskó. Vészeli bácsi féllábú ember volt A beton bódé mélyéről árulta kincseit, amelyek nekünk elérhetetlennek tűntek, csodálatos gazdagságukban. Az arányló fügekarikák, perecóriások és mindenféle édes holmik, melyek a pultot megtöltötték. Az öreg rokkant, mint kifogyhatatlan Krözus kínálta kincseit az utca gyerekhadának. Tavasszal nekem mindig Veszel! bácsi ibolyacukm jut eszembe, ez jelenti számomra a tavaszt. Pedig Igazán megéltem néhányat, ha nem is emlegetem unos-untalan. Például a negyvenhánmast. Olyan volt ez az esztendő, hogy már a tavaszi rügyek is visssaborzongtalc szirmaikban. Hányatottá lett az életünk, mint a háborgó tengeren levő hajóé, és nem volt semmi fo- gózkodónk a jövendőben. Pedig ez a jövendő akkor mind- annyiunk számára csak a holnapot jeLentette. VeszeLi bácsi bódéját rég elvesztettük az időben, azt ügyeltük csupán, hogyan meneküljünk meg ép bőrrel a megpróbáltatások göncéből, ki föld alá, ki föld felett, bújva, vagy nyíltan ellenszegülve az idők kegyetlen törvényeinek. Az ilyen időket a legvesze- kedettebb ellenségemnek sem kívánom. Tudom: nem az enyém volt a legrosszabb sors, die emlékezem még a napokra, amikor zöld penészű száraz kenyérkéket farigcsáltam, s vízben áztattam meg, hogy ennivalóm légyen. Így volt. A megszépítő idő sem teszi puhábbá az emlékeket, mert robbant a bomba, ránk szakadt a világ és kószáltunk vakon a semmiben, a puszta létént, egyetlen árva cigarettáért;, olyan éhesen, hogy már víziókat láttunk magiunk körül a kíméletlen csapásban. Ön akkor Budapesten éltem. Tudom, hogy hogyan. Űjság- makulatura tömbökből raktam magamnak ágyat, újságokból ragasztottam takarót, hálózsákot, abba bújtam a mindegyre gorombuló éjszakák elől. Volt egy barátom, az kínált naponta cigarettával, de a nikotin szenvedélye a legsúlyosabb kórok egyike, felszedtem az utca szemreva- ló csikkéit, hogy beteljen az étvágyam. Az éhség soha nem kínozott annyira, mint a ciganet- taínség. Gyenge jellemre vall az ilyen beismerés, de a tények elől nem lehet kitérni. Végül Is ez futamított meg a fővárosból. A vidék volt az, ahol akkoriban még minden elérhetőnek látszott. Az élelem és a bagó egyaránt. A városban, ahol korábban éltem, senkit nem leltem az ismerősök közül. Ki-ki falura húzódott, átvészelni a közeledő vihart, s megbújt Ideiglenes odújában. A régi fiúkat a szerkesztőségből szétszórta a vihar: frontra, bújdosásba, kallódásba. Már nem jutott eszembe az ibolyacukor íze, csodálatos és feledhetetlen zamaiha, csak a menekülés ösztöne hajtott méterről méterre tovább, hogy ne ott robbanjak szét, ahol vagyok. A falu nyugalmas hetei — úgy mondhatom — megnyugtatták az idegeket Ittuk a bort vederszám, ettük a mindenfajta található szárnyast kifogyhatatlan mennyiségben — mert ebben az időben mindent pusztítottunk, ami kezünk ügyébe került. Szóval ami pusztítható volt, el ettük- ittuk a várható vendégek előL Az a füstös képű katona, aki legelsőnek a faluban megjelent, nem is okozott különös meglepetést. Engedelmeskedtünk minden szavának, mint a bárányok. Daivaj és Igyi- szudá... ezt hallottuk napestig és fogalmunk sem volt arról, hogy immár szabad emberek vagyunk, önmagunkról ítélkezhetünk, múlt és élők fölött. Rom romhalmaz hátán, nem is hittük, hogy mindez a miénk, csúfos örökségünk, ahonnan biciklit akartam lopni az ostrom legelső napjaiban, — de biztató volt néhány apró jel a feltámadásra. Az például, hogy valaki a városban bucit kezdett árusítani. Egy másik, amely azt közölte, hogy előadás lesz a színházban. Nem, nem ezek az emlékek, amelyek különösebben bolygatnak. Ami a háborúval jár azt mind elkönyveltem a múlt dolgai közé. Ami tartós, annak nincs időbeli határa. Az ártatlan negyedszázad múltán is tiszta, a bűnös tette elévülhetetlen. Azokban a rettenetekben, melyeket átéltünk, amelyekben nincs elévülési idő. Voltam néhány éve a bu- chenvaldi haláltáborban. A barakkokból csak törmelékeket mutattak, ón elhoztam egy darabkát magammal. A téglamorzsát most üvegbe öntöttem — emlékeztetőnek. Az élet azonban tovább megy. Mégis tovább lép a tragédiákon. Negyvennégy tavaszán például olyan csodálatos volt a március, hogy rügyet bontottak a korhadt kapufélfák, sírfák, átszeli fakeresztek. Kibújtam a falusi bunkerből, a sötétségből a sugárzó napra és íme, csodálatos látványra tárult a szemem. Egy meggyvörös sárkány úszott a tavaszi levegőben. Békés szél ringatta. Nem háborította semmi fegyver, hogy ott ússzon fenn, a magasban. Én csak gyönyörködve néztem. Íme, a jövendő hordozói, a kis emberkék már tárulkoznak az újuló világnak, mutatják, hogy maradandók, mert játszani tudnak, bárhogy felrázta is telküket a történelem. Üjra kezdik a történelmet. Piros sárkány a levegőben!... Valamit hirdet a nap alatt. Y eszeli bácsi ibolyacukra ennyi minden gondolatot ébreszt bennem. Pedig már lebontották azt a régi bódét, s lassan immár a régi utca is eltűnt. Csupán a különös feledhetet- Lenség őrzi. Az viszont tűzpiros sárkányával, a boldog tavasz egén. 8 NOGRÁD - 1970. március 8., vasárnap Kontraparti yugatnak farolt a nap, megnyúltak az arnyak. Szeptember, az első hónapember ingkevesellő hűssel bizonygatja egyre, hogy 6 a hatalmas, bár a folyó partján hosszan és lustán elheveredő falu egyáltalán nem ijed meg tőle. A csordajárásról hazafelé cammogó tehenek éppen úgy harangoznak a tőgyükkel mint júniusban. A presszó teraszán söröző fiatalok is nyári lengében hallgatják a har- sánykodó táskarádiót, A Hősök terének rózsafái duzzogva illatoznak, mert egy napja oda a nyár. De az őszre még nem szavaz más, csak a főutcán végigdübörgö vontatók aranysárga kukoricarakománya, és én, mert a nevem napja éppen az ősz első napjára esik. Egyébként ikrek a hétköznapok. összetéveszthetők. A közös földekről hazakari- kázók betérnek a vendéglőbe, vagy a Csendesbe sörrel öblögetni a munka porát, összekoccannak a biliárdgolyók is, de ezt már a Jobb mint ott- hon-ban hallom, mert nem találom a helyemet. Állatgondozók ruhájának átható silószaga száll a mennyezet felé, elegyest a cigarettafüsttel, 8 amikor Haragos úr, a leszázalékolt írnok, és öntevékeny sportintéző elhúzza rá az orrát: „Megfullad az ember ebben a kolhozillatszertárban”, italmérö Gulyásban mindjárt feltámad a leváltott elnök önérzete. — Ami azt illeti, elmehetsz a Napkeleti újmagyarjai, vagy a Janka-kocsma suszterjei közé is — mondja nyilvánvaló ingerültséggel, és rámkacsint. — Nem igaz, elvtárs? Ráhagyom, Haragos mentegetőzik, de ekkor már Hunyadi Péter komám, az öles Lenin-kocsisa is földhöz veri a biliárddákót: — Menjen oda, ha büdösök vagyunk. Ott már győzött az ipari forradalom. Haragos úr, a kancsi borissza elcammog, véle én is, s hogy búnak ne eredjen, érdeklődöm a vasárnapi forduló várható kilátásai felől. — Meg kell verni Besensze- get — mondja —, mert különben kiesünk. — Es mi az akadálya? — Szerelmes a kapus Ez már túlnő a sportismereteimen. Vállat vonok, és nézem a félhomályba hirtelen nappalt varázsló neonostorokat, a cipészszövetkezet L-alakú, hatalmas épületének kirakatokká változó ablakait, amint a futószalag méltöságo- san körbehalad mögöttük, de mennem kell, mert Haragos úr már a vendéglő ajtaját ■nyitja. A Janka söntése előtt idegen ember viszi a prímet. — Ilyen jó torkú nyugatnémeteket még sohasem láttam — mondja a kocsmárosnak. — Dél óta egysztiszra isznak. Szürkebarát, Fesztiválgyöngye, Ezerjó. Most meg öt üveg ■pezsgőért jöttem. Jankánál nincsen biliárd, sem sllószag. Itt kártyaasztalok vannak, pácolt bőrszag, a cipészipar kísérője. Az italmérő bólogat. Neje méri a fröccsöm. A zsugások verik a blattot. Haragos úr a sörével nyálaskodik, és az idegen a válaszát várja. — Milyen németek? — kérdezem. — Az átvevők. — Jó huzatjuk lehet. — Az az anyjuk horogkeresztjit! Haragos úr szemében az irigység zöld fénye lobban. De nem szól, hiszen így is megértem. Szeretne közöttük lenni, mert nem őelébe tolnák a számlát. Onnan, abból a nagy suszter sapkából fedezik, ahonnan a labdarúgócsapat költségvetését is, ami dicsérendő lenne, ha több piával járna. A többi söntéstámasztó sem szól. Mit is mondhatna? Népjóléti intézmény ez a cipészszövetkezet. A fél falu elvándorolt volna, ha nem lenne, így meg másik két falu emberfeleslegét is ideszívja. Minden ötödik tagnak kocsija van, mert a havi három az három, az asszonyéval öt, futja. S hogy a külföldieket a közösből dőzsöltetik? Azért sem esik le a sarkcsillag. Valutát hoz, megéri. Ebbe a megfoghatatlan fogalomba a kocsmafilozófusok minden kétkedése belefér, fi« pedig nem számítok. Kicsoda egy tanyai tanító? Kocsmáros Józsi disputái, a felesége kiszolgál, de azért a fülét-szájdt hozzánk csábítja a kíváncsisága. — Es a lányok? — kérdezi. — Munkaidejük van, Palá- gyi szaktárs pedig üzemvezető. A nylonharisnyák, kölnik te jól jönnek némelyiknek. Csák Joós Etus nem fogadta el. Ügy szivén üt, majdnem Jel- jajdulok. Etus férje kollégám a tanyai iskolában. Utoljára tanítunk ott az idén. Jó cimborám Laci, de azt nem tudja, hogy szerelmes vagyok a feleségébe. Igaz, hogy Etus se tudja... — És most mit csinál Etus? — nyögöm ki végül. — Főzi a kávét, Hans meg a föexportör a Brigitte Bardo- téhoz hasonlitgatja az alakját. Nem rossz, mi? A pohár szélébe harapok ... Kontraparti! — kiáltja valaki a sarokban. Haragos urat lemarházzák, mert a kibicnek kuss a neve. A kocsmárosné odasúgja az urának: Te, azt a hároméves Napóleont ne sózzuk a nyakukba? Az ura bólint A császár nevű ital elfekszik a kosár fenekén az öt pezsgősüveg alatt. Mindjárt záróra... — Nem jön át a Kőrösbe? — kérdezem Haragos úrtól. — Ha meghív? — Hívom, nem? Elindulunk..: A cipőüzem előtt megállók. A hivatali irodák magas ablakai úgy vigyorognak szemközt, mintha az uborkafára kapaszkodott ördögök hálóznának mögöttük. — Nem lesünk be? — kérdezem. — Lessünk! A potyaital reményében négy kockakövet hoz Haragos úr — éppen építik az utat —, egymásra rakja, rááll, kicsit nézelődik, aztán leszól: — Éppen pukkan az üveg! Lekushad, mert a feje fölött nyílik az ablak, s ami fent történik most már hallható lesz lent is. — Csukd be az ablakot, Pa- lágyi — mondja Kelemen, a főmeós. — A redőnyt is le kéne engedni, mert kihallatszik minden. Pala ráordít: — Es ha kihallatszik? Az export népgazdasági érdek, nem? — Ja, ja, export I — mondja egy német. — Nem jön1 — kérdezi Haragos úr. — Nem! — Hát akkor, jó éjszakát! — Etusch, du Lieb! — Mondja meg neki Póló- gyi szaktárs, hogy hagyjon! — Ne játszd meg magad, kicsim! Német káromkodás... — Nem lesz terv, ha nem veszi át ezt az ötszáz párat! Mit vagy annyira oda? Ezt Palágyi mondja. Pedig Palágyi nagy úr. Üzemvezető. Stabil, mint a Sión hegye. Fellépek a kőre, belesek.1! Az iroda csupa szőnyeg, fotel, s kerekasztal, tele üveggel. Palágyi a poharát emeli: — Prosit, kamerádl A részeg német Etus után nyúl: — Du bist Brigitte Bardot! Többet nem látok. Azt sem tudom, mint szállók le, ragadom meg, vágom be az ablakon az egyik követ, s eredek futásnak a Hősök tere felé. Kőrös-vendéglő redőnyét éppen lehúzzák. Tizenegy óra van. Alszik a falu. Kutyák ugatnak. Megkésett vontató hozza a kukoricát. A Hold vigyorog. Talán nem is vigyorog, hunyorog inkább, mintha vigasztalna: Messzi még jövő szeptember, amikor bezárják az iskolákat, pajtás! Etus azonban már másnap nem ment be a munkahelyére. Kiss Sándor Klagenfurti közjáték A személyvonat a kora délutáni órákba ért Klagenfurtba. Helga és Péter együtt szálltak le. A pályaudvari épület tágas előcsarnokában a lány megkérdezte: — És most? Maga merre tart, Peter? A férfi legszívesebben egyedül maradt volna. Ügy tervezte, a pályaudvari étteremben megebédel, átgondolja klagenfurti kilátásait, esetleg érdeklődik az éttermi pincértől a városi viszonyokról. A pincérek a legjobban értesült emberek, tőle megtudhatná, hol szerezhet olcsó szobát a városban, merre található nem drága, mégis elfogadható étkezőhely, hova járnak esténként a tekintélyesebb emberek? — Hát, először is, a táskámat beteszem a csomag- megőrzőbe — hajtotta kicsit bizonytalanul féloldalra a fejét. — Talán megebédelek valahol, aztán egy szép nagy sétát teszek a városban. Alaposan körülnézek, hogy később el ne tévedjek. — Gyalog akar a városba menni? — Miért? — kérdezte értetlenül a lánytól. — Mert ez legkevesebb háromnegyed óra — mosolygott elnézően Helga. — Testvérek között is legalább három kilométer innen a város. Ütköz- ben pedig nincsen semmi látnivaló, csak néhány ház. szántóföldek, por. Azt hiszem, jobban teszi, ha velem jön. Én mindig kocsival megyek. Kedélyes, öreg sofőröm már ott áll a bejárat előtt. A jármű rozoga ugyan, de még mindig jobb. mint gyalogolni. Peter Hans kinézett a hatalmas üvegajtón az épület elé. A megviselt doboz a bejárattól nem messze állt, a mici- sapkás, őszhajú vezető kikönyökölt a nyitott ablakon. Látszólag feléjük nézett, de látni bizonyára nem látta őket, hiszen napközben az ablakon keresztül soha nem lehet belátni az épületbe. Nyugodtan várakozott, ami arra mutatott, hogy Helgához megbízható, régi kapcsolat fűzi. — És a táska? — kérdezte. — Nézze, a régi Ismeretség alapján azt hiszem ennyit megtehetek. Ügy is veheti, hogy ez jóvátétel a részemről az egykori kellemetlenkedésért. A táskát nálam hagyhatja, amíg szobát kap a városban. Azt javaslom, pakol•Részlet a szerző készülő „Felszállás tizenkilenc tizenötkor’* cimfi regényéből. jón te nálam, rendbehozom magamat, aztán, ha akarja, elkísérem egy kis városnézésre Vagy inkább egyedül menne? — Nem szeretnék a terhére tenni, Helga — dünnyögte Peter Hans. — Ugyan, mit körülmé- nyeskedik — fogta meg a férfi kezét a lány. — Jöjjön, menjünk! Tíz perc múlva már a városban voltak. Peternek még tájékozódni sem maradt ideje. Szerette volna kiválasztani azokat a szembetűnő pontokat, különös házakat, tornyot, egy-egy éttermet vagy szobrot, amik majd a későbbi csavargásai során eligazodásához támpontul szolgálhatnak, de már megérkeztek egy jellegtelen, egyemeletes épület elé, ahol Helga lakott. Különben az egész úton Peter semmi figyelemre méltót nem látott, Klangenfurt olyan volt, mint akármelyik tízezernél nagyobb lélekszámú vidéki település, szürke és egyhangú, öreg utcasorok, alacsony bérházak, elvétve itt-ott neonreklámok, a háború alatt megsérült házak helyén modern kockaépületek és távolabb a központtól új lakótelep, színes torony, házakkal. Alig akadt valami, amiben megkapaszkodhatott volna a szeme. — Fritzbaoh úr, nem tudna ajánlani egy kiadó szobát a városban? — kérdezte a sovány és szótlan természetű gépkocsivezetőtől Helga, amikor kiszálltak a kocsiból. — Nem, sajnos nem. kisasszony — Ingatta a fejét — De, ha hallok ilyenről, majd szólok. Peter egy kis szobácskára számított, de valójában parányi, kényelmes lakást bérelt az igazgatóság Helgának ebben az épületben. A meglehetősen tágas nappaliból nyílt a zsebkendőnyi hálószoba és a konyha, a fürdőszobának mindkét helyiségből közvetlen bejárata volt. A nappalit modern, törékenynek tetsző bútorokkal rendezték be, egy kanapé, dohányzóasztal két fotellal, bárszekrény, könyvespolc, képek, szőnyegek és csecsebecsék. — Hogy tetszik? — kérdezte a lány. — Kellemes — hagyta rá a férfi. — Helyezze magát kényelembe, Peter. Ne zavartassa magát,. mintha otthon lenne. Iszik valamit? A bárszekrényben talál italt — mondta a fürdőszobába menet, ahonnan tarka házikabátban tért vissza. — Én megfürdöm, aztán készítek magának egy jó feketét. Ha akar, maga is megmosakodhat. Addig olvasson, vagy találjon ki valami elfoglaltságot. — Köszönöm, Helga. A fürdőszobából már kihallatszott a víz csobogása. Peter elképzelte a magas, teltkarcsú lányt mezítlenül, amint belép a fürdőkádba. Akármelyik
