Nógrád. 1970. március (26. évfolyam. 51-75. szám)

1970-03-08 / 57. szám

ID. Kónya József Csak ennyi... E tessék, vagy inkább azt a fe­héret ott a sarokban, tetszik látni, nem azért mondom, de A megboldogultat vagy két- az egyenesen gyönyörű.” szer láttam életemben, s ami­kor megkaptam a táviratot, csak azt éreztem, amit egy vé­letlenül megpillantott temeté­si menet is kivált belőlem. Egy kis szorongást, s valami torz örömet, hogy tulajdon­képpen nem sok közöm az egészhez. Ha családom történetesen nem utazik külföldre, talán sohasem látom meg ezt a ku­koricatáblák közé bújtatott apró temetőt. De elutaztak, s én éppen eleget éltem falun ahhoz, hogy tudjam: az élet­ben nem bocsátanák meg a vidékiek — s emiatt az el­hunyt hozzátartozói sem —, ha senki sem jön el a család képviseletébe.n. önkéntelenül az újságok protokollrovata jut az eszembe: a miniszté­rium képviseletében ott volt.. „ NAGY LÁSZLÓ Esküszöm, hogy ö is Ősök Esküdöm, hogy ő is örök, sose lesz a hemzsegő árnyé. Fejbúbján málnás kosarával alászáll \ubint-koronával, mereven, ákár egy királyné. Medveszagot ont már a hegy s az életet Írté körökből alkonyati láng-kereszt: sas függ, magas vizek fröcskölik gyöngyük, s lenn emberpár bőg a gyönyörtől. Örök visszhang, s tűz az idő, a nő arca ég ragyogóan, balzsamszagú gőzt vet a gönce, lenn györti a rétet gerince, sarka fönn a meredek holdban. [ KÉPES GÉZA, Micsoda Aram zuhog át rajtunk! Mint villanyvezeték összesodort két különnemű szára: lobogunk egybefonódva s kigyullad a lámpa: vágy és gyönyör — Soha csömör egy pillanatra sem. 7e Húsz éve már pillantásodra pendül megfeszült idegem. Nélküled a föld mint távoli bolygó forog süketen, betegen — Fény és sötét, páncél, mi véd: ez vagy, s a tiszta öröm, mely átölel, nem enged el nem enged, bármi jön.,'. A kollégám viccel: — Látod öregem, ez az élet- színvonal! A paraszt ünnep­lőben megy kapálni. A paraszt bácsi tényleg ün­neplőben van. Jól szabott szürke öltöny, fehér ing, nyak­kendő nélkül. A kapát suta tartással a kezében viszi, egy világért sem vetné a vállára. Érzi az ünneplő és a kapa kontrasztját. — A temetésre jöttek? — Igen. — Hát csak jöjjenek velem. A többiek még a templomban vannak. — Megkéstünk egy kicsit — Értem én. Nem minden­ki megy a templomba. A kollégám kényszeredetten velem tart. Azt még szívesen vállalta, hogy elhoz ide az isten háta mögé, de a teme­téshez nem fűlik a foga. Szót­lanul ballagunk. Legalább kér­dezni kellene valamit, de nem megy. Semmi hangulatom esztéti­kai vitába kezdeni, kérem a fehéret. A gyönyörű fogalma ugyan egész más élmények­hez kötődik bennem, de ez a kereskedőnek természetesen tökmindegy, ö abból él, hogy mások meghalnak. És nem is rosszul. Százötven forint a nagyon mértéktartó ízléssel összeeszkábált koszorú. Lehet­ne háromszáz is. Ki az ördög filléreskedik ilyenkor? — Nem, nem kérek szöve­get, maradjon így, ahogy van. — Dehogyis uram, így n:m fair az üzlet. A szalag benne van az árban. —, Vonja le belőle. —- A, azt nem lehet kérem, így van kikalkulálva. Meg aztán kell a szalag, különben honnan tudnák, kitől van. — Azt már amúgy sem tud­ja meg. — Nem szegény, isten nyu- gasztalja. De a rokonok ké­rem. Ugye először megy te­metésre? A szöveg bárgyú és ízléste­len: „Öröké fájó szívvel bú­csúzik tőled szerető Bátyád” — természetesen egy K-val, a „bátyád” viszont nagybetű. Ha valaki megtalálta az út- szélen, biztosan nagyot nézett. Micsoda szentségtörés egy ko- szorúszalagot elveszteni! A kereskedő idétlen bájvi- gyorral az ajtóig kísér: — Legyen szerencsénk más­kor is. 4. 3. A művirág-kereskedő úgy ajánlgatta portékáját, mintha gatyát árulna. „Ezt a lilát A temetőben nagyon sok a dupla sírbolt: „Keresztes Já­nos 1902—1967. Alatta: Keresztes Jánosné (Mácsik Julianna) 1923—19... Gondolom, a kőfaragó ezt is belekalkulálta az árba. Csak értesíteni kell, s néhány perc alatt odavési a hányzó két év­számot. A mester legfeljebb 86 évre saccolja Julius néni életét. Ez kockázat. Ha netán tovább él, az első két számot is meg kell faragni. A két öregasszony rovar­gyűjteménybe illene. El is tu­dom képzelni alattuk a cím­két: „temetőbogarak.” Napra tudják — mondják is — kit mikor szólított magához az Isten, milyen idő volt a teme­tésen, hányán jöttek el, mek­korák és milyenek voltak a koszorúk, sírt, vagy csak te­tette az özvegy. Továbbá: „Katót tegnap úgy megverte az ura, hogy csupa kék a mejje meg a nyaka és biztosan el se mer jönni a te­metésre, a Bakosné már öt­hónapos terhes és a Janikát szerdán megint Pestre vitték egy professzorhoz...” A részleteket tőlük hallom. A megboldogultat kétszer vit­ték kórházba, de hiába adott a Maris annyi pénzt, napról napra csak rosszabbul lett. „Én már tudtam, mi lesz sze­génnyel, láttam rajta. Már olyan beteg volt szegény, hogy a bort sem szerette. Meg is mondták szegény Marisnak, hogy nem lehet megmenteni. Pedig szegény Pista bácsi r.ég élhetett volna. Állítólag rák Állítólag tüdő. Azt mondják, a szíve...” A Pista bácsi egyébként vagy húsz évvel volt fiatalabb náluk... Fiatalember kaptat fel a lej­tőn, kocsikerék nagyságú ko­szorúval. A szeme könnyes, elég nagy erőfeszítésbe kerül, hogy meg tudjon állni a lábán. — Ide temetik? — Látja. — A Kaj ári Laci bácsi mel­lé? — Oda. Artikulátlanul tör fel belő­le a zokogás. — Szegény Pista bácsi! Az életben is szomszédok, meg a sírban is. Az életben is... — mondja és sietve eltántorog a ravatalozó mögé. Amikor megszólal a lélek­harang, kipakolják a koszo­rúkat. Egy barna inges férfi nagy műgonddal rendezgeti, miközben fütyörészik. A „Li­la orgonákat” fújja. Akkor hallgat el, amikor a gyepes temetőoldalon felfelé kapasz­kodik egy vadonatúj Wart­Egy órája várunk a tűző napon. Megtudom, mi az a ha­lotti csend. A kis dombróllát- ni a falut, a kukoricás pisz­kossárgáját fekete foltok tar­kítják. Rájuk várunk. A paphoz egy asszony Is tartozik. Jó harmincas, barna ruhában, zöld blúzban. Éne­kel. Szépen intonál, tiszta csengésű hangját az öregasz- szonyok hátborzongatóan fals kórusa sem tudja elnyomni. Egy asszony elájul. Azt mondják, „minden temetésen így szokott.” Az özvegy sírógörcsöt kap. Mögöttem suttognak. „Ne mondd, már nyolcadikos! Hogy múlik az idő!” „Nem élnek együtt?...” Zsong a tömeg. Hirtelen csend lesz. A halál dobol ritmust a koporsón. Az özvegy a sírba akarja dobni a koszorút. — Jaj ne! Kár lenne... Bedobják. A kereszten alig látszanak a kályhaezüsttel festett betűk. „Élt 53 évet.” A koszorúkat a sírra helye­zik. Ketten összekapnak azon, hogy leszedjék-e a celofánt, vagy sem. Leszedik. A férfiak rágyújtanak. 6. SftSSSJSSSSSSSSSSJ!SSSSS*SSYSSSSSS/S/SS/ySSeSS*SJtfSJ!SMMl*Mf/!SJVSMfSSS*MSSSSSSSSSS/lSSSSÄSS/SSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSfSSSSS/SSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSS*rSSSSSSSSSJA,Jja,.. ' 1 burg. Első Ülésén az özvegy. Cslrkepaprikás, marhapör­költ. bor, pálinka. Általános káderezés. Negyvenkettedszer is elmondom, ki vagyok, negy­venkettedszer törlőm le a fel­ismerést követő rokoni csó­kokat. Kollégám már cseppet sincs vicces kedvében. Egy hajósegyenruhás öregúr lero­hanja. Sose látták egymást. — Hogy vagy Janikára? Tu­dod. tisztára olyan vagy, mint az apád! Kollégám nem tiltakozik. Tényleg olyan, mint az apja. — Na vegyél még! Ügy né­zel ki, mint egy giliszta. Az özvegy felzokog, köze­lebb tolja a tálat. — Amikor egyszer katona­korában hazajött, azzal kezd­te... — Emlékszel? Csak úgy vir­tusból képes volt... — Akármit mondasz, ő voh a legstrammabb hármótok kö­zük A Rozinak is... —• Szegény Pista! A légy­nek se... Amikor.., Playboy magazin a címlapon hozhatná a fényképét, nem vallanának szégyent vele. Megfigyelte, amikor kiszállt a kocsiból és lehajolt a csomag­jaiért, közben a gépkocsive­zetővel is szót váltott, felső testével többször előrehajolva és újra fölemelkedve, rugal­mas, kicsi melle hogyan rin­gott a világoskék blúz alatt. Mint azoknak, akik még nem viselnek melltartót, mert nin­csen szükségük rá. Bár újab­ban mind több nő nélkülözi ezt a ruhadarabot, de Peter számára most mégis kellemes meglepetésként hatott a je­lenet. — Nem szabad belebonyo­lódni ebbe a dologba — gon­dolta magában. — Manapság nagyon könnyen megy az ilyesmi... Még jól emlékezett rá, hogy gimnazista korában, amikor nyári délutánokon a Szent Péter bazilika lépcsőin leb­zseltek órákon keresztül, lá­nyok és fiúk vegyesen, a hosszú hajúak, unottan for­gatva a szájukba a rágógumit, elég volt kölcsönös rokon- szenv, csak annyit kellet kér­dezni, jössz? Abban az évben el is húzták a vizsgán, ősszel újra neki kellett rugaszkodni ennek az erőpróbának, Marié meg kimaradt az iskolából, azóta nem találkozott vele. Most nem engedheti meg ma­gának, hogy szerelmi ügyek­kel bíbelődjön. Jól ismerte a természetét, ha elengedi ma­gát, a rejtélyes hármas hír megfejtéséhez egy lépéssel sem jut közelebb. Jó lenne, ha ittmarad­hatna Helgánál. De képes lesz njegőriznia megfontoltságát és a józanságát? Nem tartotta valószínűnek. Az ital a leg­jobb kerítő, nem kell más, csak néhány pohár szesz, és úgy egymásba gabalyodnak, hogy másnap már maguk sem fogják tudni, hogyan történt. Helgának nincsenek gátlásai, az is nyilvánvaló, hogy nem idegenkedik tőle, Peter sem érzéketlen, bár az utóbbi években meglehetősen betelt a válogatás és meggondolás nélkül űzött szerelmi játékok­kal. Talán helyesebb lenne, ha sürgősen szedné a cók- mókját még mielőtt valami visszavonhatatlan ostobaságot követ el. Neki dolga van Kla­genfurtban, akárki is legyen, csak zavarná a munkájában. Szerette a magányt, csak ma­gában bízott, senki másban, s most mégis felvetődött ben­ne, hátha Helga a segítségé­re lehetne. De ezt a gondola­tot rögtön elhessegette magá­tól. Fölemelte az utazótáskáját, megforgatta a kezébe, aztán leeresztette a kanapé mellé. Rátámaszkodott a dohányzó- asztalra, beletúrt az újságok közé. A legfrissebbek is két nappal korábbiak voltak, csak a főcímeket futotta át, hiszen korábban már valamennyi ér­dekesebb írást elolvasta. Szó­rakozottan átlapozta a Ham­burger Volks-t, s az egyik cikk alatt meglepődve vette észre a saját nevét. Megnézte az el­ső oldalon a dátumot. Egy héttel korábbi példány volt. Igen, akkor még a lapnál dol­gozott. Ez az utolsó írása, ami megjelent. Micsoda botrány kerekedett belőle. Egy estély­re küldték ki, hogy írjon egy csipkelődő hangú cikkecskét a feltörekvő középosztály úr- hatnámságáról, sznobságáról, de úgy, hogy mindenki ért­sen belőle, belekötni mégse lehessen. El sem ment az estélyre. Biztos volt abban, hogy kí- vülről-belülről ismeri ennek a társadalmi körnek a szokásait, elbizakodottságában úgy vél­te, akár ott se legyen, mégis pontos képet rajzol róla, ami szemléletesebb lesz, mintha végigülné az unalmas estét. Akkor éppen Timi volt a so­ron, az egész éjszakát nála töltötte. Harmadnap hozta a lap az anyagot. A megjele­nés után nem sokkal kitört a botrány. Ki gondolta volna, hogy Hemmerék az utolsó pillanatban lemondják az es­télyt? A főnök tajtékzott a dühtől. — Fiam, azonnal szed­je a sátorfáját. Látni sem aka­rom többet a szerkesztőség tájékán. Maga egy szélhámos! — hörögte. Peter Hans fölállt, a bár­szekrényhez lépett, konyakot töltött magának. A fürdőszo­bából hallani lehetett Helga pancsolását amit vidám dudorászással kísért. A szá­jához akarta emelni a poha­rat, amikor megakadt a sze­me a bárszekrény mellett álló könyvespolcon heverő újság- kötegen. Végigpörgette az .uj­jal között, mint a kártyala­pokat, Csupa Hamburger Volks, nézte a dátumokat, az utóbbi néhány hónapban meg­jelent valamennyi példány. Fölhaj tolta a konyakot, a po­harat visszatette a bárszek- rénybe, leült a dohányzóasz­talhoz, a noteszéből kitépett egy lapot és írni kezdett: „Kedves Helga! Ne haragudjon, de el kell mennem. Amíg a fürdőszobá­ban mosakodott, azon törtem a fejem, van-e jogom kihasz­nálni a vendégszeretetét? Nin­csen. Csak terhére lennék. Ügy érzem, ha maradok, köny- nyen ittragadnék ebben a kellemes környezetben és ezt nem akarom. Nekem nagyon fontos dolgom van Klagen­furtban, ami legalább annyi­ra veszélyes, mint amennyi­re fontos. Nem szeretném, ha miattam bármibe is be­lekeveredne. Még mielőtt ki­jön a fürdőszobából, én elme­gyek. Nem akarom, hogy ma­rasztaljon, mert azt hiszem, nem tudnék ellenállni. Köszö­nöm, hogy az első lépéseimet segítette ebben a kisvárosban. Természetesen, elszakadni nem szeretnék magától, Helga, sze­retném, ha este hétkor együtt vacsoráznánk a legközelebbi étteremben. Addig keresek szállást magamnak. Ugye, el­jön? Várom. Peter Hans.” A levelet, egy hamutartó­val föltámasztva az asztal kö­zepén hagyta, hogy Helga nyomban megláthassa, ha ki­lép a fürdőszobából. Fölemel­te az utazótáskáját, óvatosan lépett ki a lépcsőházba, hang­talanul behúzta maga mögött az ajtót. Kettesével ugrált lefelé a lépcsőn, a kapu alatt lelassított, kikukkantott az utcára, látja-e valaki? S most balra, vagy jobbra? Ügy em­lékezett, hogy balra látott egy bisztrót, ahol nyilván érdeklődhet és bekaphat va­lami ételt. Visszafogott lép­tekkel elindult az utcán, pár méter után mélyet szippantott a tavaszlas zamatú, csípős le­vegőből. E Körülbelül százan lehetünk. Vizsla szemek a koszorúk sza­lagjainak feliratát kutatják. Köztük az enyém Is, de Ano­nymus. Ez az érthetetlen do­log birizgálja a kedélyeket. „Azt mondják, volt valami nője...” „Szegény Marisnak nem lehetett gyereke. Lehet, hogy...” Nyugodtan beszél­nek, a kutya sem tudja, ki vagyok. A két öregasszony elemében van, végre hallga­tásra találtak. „.. .Már a bort sem szerette...” Szőke nő, szemüveges, un­dorítóan tevékeny. — Maga kicsoda? Kedvem lenne azt monda­ni, hogy az egri apátplébános, de ijedten döbbenek rá, hogy temetésen vagyok. Megmon­dom. — Miért nem az apja jött? Megmondom. — Akkor ne itt ácsorogjon. Magának ott a* helye a bal oldalon, az özveggyel szem­ben. — Röntgenszemek kísé­retében odarángat. Két há­zaspár toporog már ott, mö­géjük állok. A szőke megint jön, idegesítően suttog: — Nem oda! Melléjük. Engedelmesen helyet szorí­tanak. Eszi őket a kíváncsi­ság, hogy ki vagyok, de eszem ágában sincs bemutatkozni. Nem szólítottak fel. NÖGRÄD - 1970. — Merjél még anyjuk, ügy megéheztem, mint a rosseb. — Csak a torkodon ne akad­jon. — Jó lenne, mi? Ne féli. én sorra eltemetlek benneteket. Tányércsörgés, cigarettafüst, emésztés. — Nem tanul a rohadt kö­lyök, hiába mondom neki. — Olyan nehéz fejű, mint az apja, mi? Az első halk kuncogás. — Te hallgass, te csak fa­iskolába jártál! — Téged még onnan is ki­vágtak! Az első őszinte hahota. — Tisztán, vagy szódával? — Fele-fele. — Idd már meg, nem fogok rátölteni! *— Egészségünkre! — Jó kis bor ez. hallod! — Megjárja. 7 A postáskisasszony kék irónnal húzza alá a szavakat. „A temetés rendben megvolt. A rokonok csókoltatnak.” A kék ceruza egy pillanatra megakad, a csinos kislány ki­csit elbiggyeszti az ajkát. — Ennyi az egész? — kér­di. 8., vasárnap 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom