Nógrád. 1970. március (26. évfolyam. 51-75. szám)

1970-03-22 / 69. szám

Vázlatok JCKELY ZOLTÁN iAhatóeska Bolgár látván lUlenelciilés Kukuty Inból jöttem, hosszú út mögöttem; Nárittyenbe térek, várnak vőlegénynek. Tarisznyám kaláccsal Tordán jól megraktam, hátamra hétslnges kolbászt akasztottam, Kovácsné konyháján kappant kopasztottani, rödi rekettyésben nyurga nyulat fogtam — Majd fejem a sáncban álomra hajtottam — Mire felébredtem semmim se volt ottan! Felülök a sáncban, nézek a világba: ott fute egy nagy bolha, hogy porzik a lába! Kolbász a nyakában, kalács a szájában, kappanom is, nyulam is a tarisznyájában! Ne fuss el, te tolvaj, az útravalómmal! Kukutyinbol jöttem, hosszú út mögöttem; Nárittyenbe térek, várnak vőlegénynek! Kilométerekéin át ülitek egy­más mellett az autóban szót­lanul. A sofór alacsony, mo- kány, rövidlátó kisember — úgy tűnt peckesen üli a vo­lán mellett. Ki keltett húania magát, hogy kellő kilátása le­gyen a Volgából. Csaknem negyven éve ült már a volán melllett. Csak egyszer hiány­zott, amikor fia öngyilkos lett. Akkor vett ki három nap rendkívüli szabadságot. Mikor a temetés után ismét munká­ba állt, még szótlanabb tett. A köszönésen kívül alig szólt egy szót. Utasa mellette üfflt Jó né­hány éve ismerte a zárkózott természetű embert ö maga is ritkabeszéd ű volt, s így nem esett nehezére a gépkocsive­zető szokása. A sofőr figyelmét teljesein lekötötte a vezetés, aiz utas élvezte a szinte nyárias októ­ber szépségeit. Győrinél hangzott el az el­ső hosszabb párbeszéd. Az utas törte meg a csendet: — Uram, megiszunk vala­hol egy kávét? — Hol? — Ahol gondolja. Kávézás után rótták tovább az utat Sopron irányába. A város előtt húsz kilométerrel a gépkocsi vezető váratlanul megszólalt. — Most meghallgathatjuk a híreket. Azzal kinyitotta a rádiót és elővette két lottócéduláját. A tíz kereszttel megjelölt két szelvényen összesen két talá­lata volt. Természetesen egy- egy a két cédulán. — Ilyen az én szerencsém — mondta, s fejével harago­san kiinifcett a Sopron környé­ki tájra. Utasa megértőén bólintott A jetzőtáblákom már a Fer­tő-tó előtti községek neveit olvashatták. — Itt zajlott te az én nagy kalandom — kezdte a sofőr. — A háború utolsó hónapjai­ban Sopron környékére tele­pítették az egyik benzin- és olajraktárrt. Engem küldtek le, mint szakaszvezetót rak­tárosnak. Felesegem, fiam és lányom Pesten maradt. Az első feleségem... Aztán köze­ledett a front jöttek a légi­támadások, a község reme­gett a félelemtől, mi lesz. ha a beíjzintartály találatot kap. Negyvennégy karácsonyán már nem volt petróleum a faluban. Jöttek hozzám az emberek, adjak nekik, legr alább karácsony estéjén óg­Í jen a lámpájuk. Mit tehet­tem, adtam nekik, hogy még • szilveszterre is jusson. — Az emberek pedig ellát­tak abból, ami nekik is volt. Feleségemtől, gyermekeimtől nem kaptam levelet. Csak azt tudtam, hogy folyik a buda­pesti csata. Akkor bizony kel­lett a pálinka, bár sem előt­te, sem utána két deci bor­nál többet nem ittam. De cik­kor úgy éreztem, össwroska- dok az aggodalom súlya alatt Mennyire vártam, hátha fel­bukkan egy ismerős, aki hirt hoz családomról. De nem volt szerencsém akkor se. Itt, özönlött a nép a nyugati ha­tár felé, biztos volt közöttük ismerős, nem is egy. Vala­hogy azonban nem sikerült találkoznom velük. — Szinte oázisnak tűnt ez a kis Fertő-tó környéki falucs­ka, a háború sivárságában, később azután Légvédelmi ágyukat telepítettek ide. In­nen próbálták védeni Sopron légterét, ott rendezte be szék­helyét a nyilas kormány Po­kollá vált az élet. A nyilasok egyre-másra razziáztak, ke­resték a katonaszökevénye­ket, akkor már fegyverbe szó­lították a leventéket, meg a 60 éves férfiakat is. Az anyák, feleségek állandó ké­szültségben voltak, hogy Ide­jén elbújtassák a fiukat, fér­jüket. — Aztán elérkezett az ón órám is. Megérkezett a pa­rancs: a raktárt kitelepítették Ausztriába. Döntenem kellett, megyek, vagy maradok? Ele­gem volt az egészből, úgy ha­tároztam, hazamegyek Pestre, megkeresem a családom. A falu lakói adtak civilruhát, átöltöztem, de a pisztolyomat, meg néhány kézigránátot ma­gamnál tartottam. Elhatároz­tam, nem kerülők élve a nyi­lasok kezére, láttam néhány szerencsétlen kiskatenét meg- kínozvia, felakasztva. — A kiürítés előtt két nap­pal az esti szürkületben in­dultam eL Nem Nyugatnak, hanem Keletnek. A vállamra vettem egy gereblyét, hogy azt higyjék, helybelli gazda va­gyok. Csak valahogy átjussak a fronton — fohászkodtam magamban. Éjszaka egy el­hagyatott csőszkunyhóra buk­kantam, de amikor beléptem, bizony majd meghaltam ijed­temben. Mint a kísértetek, négy-öt árny, imbolygott előt­tem. Ahogy beléptem, körül­vettek, mint az útonállók, csak csendben, szó nélkül. Egy csaittanásrt hallottam, valaki felhúzta a pisztolyát. Hamar kiderült, hogy sorstársakra találtam, ők is haza akarnak lahoí itt volt egy nagy német lőszerraktár Is, amit már a nácik nem tudtak kiüríteni. — Hajnalban aztán most már hatan elindultunk. Csa­patban jobb volt. Déltájban már nem tudtunk továbbmen­ni, annyira közel kerültünk a fronthoz. Mit tehetünk? Egyik társam azonban jól ismerte a környéket és így szólt: innen nem messze van egy kripta, valamelyik grófi család szá­zadok óta ide temetkezik Ha azt elérjük, megmenekültünk, mert a katonák nem szeretik a temetőt. — Mit tehettünk yotoa egyebet? Elindultunk a krip­tához. A csatazaj nem csen­desedett, inkább mintha kö­zelebb került volna hozzánk. Örökkévalóságnak tűnt, amíg elértük a kriptát, egyik grá- náttőlcsérből a másikba kúsz­tunk. Végre megérkeztünk. Óvatosan, egyenként mentünk be. Borzalmas látvány foga­dott. Képzelje, találat érte a kriptát, néhány koporsót is feltépett a robbanás. A régi halottak még nem is voltak annyira ijesztőek, de úgy lát­szik néhány új holttest is ide­került. ha nem is a grófi csa­lád tagjai közül. Dehát már nem tudtak bemutatkozni, meg aztán a halottak mind egyformák. Rövid időre elhallgatott amíg cigarettára gyújtott — Ügy látszik a halottak megvédtek bennünket. Több mint két napot töltöttünk tár­saságukban, de nem bántuk meg A front átvonult raj­tunk. Olykor hallottuk a harckocsik láncainak csörgé­sét, gépfegyverek kelepelését hol közel, hol távolabb Néha ki-kikémleltünk, de nem vol­tunk biztosak a dolgunkban. Végre, amikor teljesen bizo­nyosak lettünk abban, hogy a front áthaladt fölöttünk, bú­Álmomban is falat rakok könyvek súlyos tégláiból s mint Kőműves Kelemen vára, reggelre leomlik a fai. Hol van már az a hajdani egy-könyvü ház, mely elindított, hogy rabotok legyek majdan s verejtékemmel adózzam, 6, könyvek, irántatok való csút mondtunk a kriptának. De lám már meg is érkeztünk Sopronba. Az uitas a városházánál ki­szállít, hogy ügyeit intézze. Az Illetékes azonban éppen ebé­delt. a kedves, kis barna tit­kárnő ajánlotta hogy eigy óra múlva jöjjön vissza. — Az egyedül bölcs tanács — gon­dolta —, addig mi is ebéde­lünk. Az egyik hangulatos kis vendéglőben ebédeltek, gu­lyást ettek, meg ittak egy-egy deci soproni kékfrankost A kis titkárnő mindent elő­készített. s Így ebéd után rö­vid fél óra alatt végeztek is Megnézték a várost, s aztán iiány Budapest Amikor a vá­rosból kijutottak az ország­útira, az utas csendesen meg­kérdezte: — Hogyan alakult tovább az élete? — Ja, igen, hol is tartot­tam? — Elhaladt a front a fejük felett és búcsút mondtak a vendéglátóiknak. — Persze, búcsút vettünk, s mentünk Győr felé. Lehető­leg a dfllóutakat választot­tak. ment igazolványunk nem volt más csak a katonaköny­vünk, akkor pedig az volt & legjobb ajánlólevél. Egy-egy házba betértünk éjszakára. Volt pénzünk, fizetni tudtunk volna, de a legtöbb helyen nem fogadtak el semmit. így, gyalogosan elvergődtünk Győrig. Azt hittem nagyon fá­radt Leszek, de ahogy köze­ledtem célom felé. egyre könnyebben ment a gyaloglás. Fedig keveset ettünk, de vitt a szívünk tovább. Győrött bú­csút vett négy társam, voltak ott rokonaik, s néhány napra náluk akartak meghúzódni. Különben is ők nem Pestre készültek. Csupán ketten in­dultunk tovább. így ért véglet számomra a háború.., Mint poros munkaköpenyem, levetném rajongásomat s futnék a nyers való világ olajszagú műhelyeibe, bújnék erdők-mezők ölébe, De esténként ti bontotok fölöttem csillagos eget, szárnyatok alá húzódva hajtom álomra fejemet, nem oldoz föl senki a rontás bűvös kötelékeiből — ti tudtok csak varázsigéket! jutni a fronton át Az volt az az erdő — int jobbfelé —, va- reménytelen szerelmemért. KONYA LAJOS \Alem oldoz föl senkt Bern áth Aurél Temetés és bizakodás Boriikat temettük. Bocinak hívta mindenki ki­csisége és szelídsége miatt. Alig üthette meg a 150 centi­métert és egy közepes nagy­ságú férfi kinyújtott karja alatt elsétálhatott volna. Alakra gömbölyded, arca kerek, szep­lős és édesen jóságos tekintetű volt. S mindehhez komoly fog­lalkozás tartozott: orvosi. Az ember mindig csodálkozott, hogy egy ilyen parányi asz- szony mindent oly hibátlanul intéz, mint egy magasra nőtt. S nemcsak hibátlanul, de szív­vel is. S ez az orvosi pályánál elég ritka. Mert ugyan hová is jutnának az orvosok, ha együtt szenvednének minden hozzájuk forduló szenvedő­vel? Utolsó kívánsága az volt, hogy égessék el, s régi héber dalokkal búcsúztassák. — De mivel a zsidó egyházközség hamvasztás esetén nem vál­lalja a halott búcsúztatását, a család egy pesti református lelkészt kért meg, hogy pa- rentálja el a halottat. Mire a ravatalozóhoz ér­tem, már tömötten álltak a koporsó körül, s így kiszo­rultam a fedett előtérre, ftt is álldogáltak néhányan. így két kandeláber la, a bejárat két oldalán. Magas lánggal égtek, sőt lobogtak, mert a kora tavaszi szellő megadta a lángnyelveknek azokat a jel­legzetesen kígyózó vonulato­kat, melyekkel a rajzolók mindenkor szívesen ábrázol­ják őket. Sőt, a szál ereje egy-egy lángnyalábot el-el- szakított a fészkétől, s ezek egy pillanatra magukra ma­radva vándoroltak a szél- kényszeritette irányba, amíg el nem enyésztek. E fényjáték, ezek a kifogy­hatatlan láng-kombinációk, alakzatok nagyon lekötöttek. Egy-egy széllökésnél még va­lami meleg is áramlott felő­lük fedetlen fejemre. Béla állt közvetlen mellettem, ő is dicsérte ezt a fölülről jött áldást. Hűvös volt. Béla egyébként régi fel­vidéki ismerős, sőt szegről- végről rokon. A háború után áttelepítették Szlovákiából, mert magyar érzelmű volt, s azóta Pesten próbál meg­kapaszkodni. Hány éves le­het? Hatvannégy—hatvanöt? Mély ráncok ülnek az arcán, csak sötét szemei tanúskod­nak töretlen erőről. Ha jól emlékszem egy Ideig város- bírája volt egy felvidéki ma­gyar városnak, de még az özönvíz előtt, s ezt is csak írói tradícióból említem, hogy a múltjából is mondjak va­lamit. — Hogy vagy Béla? — kér­deztem, súgva inkább, mint szólva. — Nagyon jól. A válaszra kissé fölneszel- tem. mert mintha azt hal­lottam volna, hogy nemrégi­ben súlyos betegen feküdt. De nem faggattam, már csak azért sem, mert a lelkész ha­ladt el mellettünk, rovátkolt és széltől felpuffasztott fekete köpenyében. Gondoltam, hogy most már elkezdődik a szer­tartás. Vártam is egy ideig erre, de nem hallatszott ki semmi a ravatalozóból. Még megemlíteném Bélá­ról, hogy az áttelepülés után eleinte kordélyos szeretett volna lenni. Vett is egy fo­gatot és elkezdte a sóder fu­varozását az építkezésekhez. De csakhamar államosították c szakmát és így új pályát választott: csapos lelt. Ne­héz sora lehet Bélának. . ak­koriban sokat gondoltam rá. mert nyomasztó emlékeim voltak e foglalkozásról, a tö­mött, füstös kocsmákról, ré­szegekről és a rossz lámpák alatt arcuk verejtékét, ingük vállába törlő csaposlegények­ről. Dehát nemigen találkoz­tunk, s így fölszívódott az együttérzés bennem. — Meddig voltál csapos, Béla? — súgtam feléje for­dultán. — Tíz évig. Hallhatóan fölszisszentem: — Tíz év! S hogy bírtad ezt a nehéz munkát? — Remekül! Hej! Most is ott volnék, ha az orvos en­gedné. Visszérgyulladásom volt ugyanis, s ennek nem jó az állófoglalkozás. Csak annyit mondhatok, hogy nagyszerűen éreztem ott ma­gamat! — Közel hajolt a fü. lemhez, s úgy súgta: — Mt-nnvi kedves embert is­mertem ineg ott! Kiderült, hogy egy bizo­nyos szélirány kellett ahhoz, hogy megtudjunk valamit, mi folyik a ravatalozóban. A lel­kész hangja szivárgott ál ép­pen: . .mert tudjuk, hogy e mi földi sátorházunk elbo­mol. épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökké­való házunk a mennyben. Azért is sóhajtózunk ebben, óhajtván felöltözni erre a mi mennyei hajlékunkra. Ha ugyan felöltözötten is mezí­telennek nem találtanunk. Mert, akik e sátorban va­gyunk. sóhajtozunk megt-r- heHctvén. mivelhogy nem kí­vánunk levetkőztetni, hanem felöltöztetni, hogy ami ha­landó, elnyelje azt az élet. Azért mivelhogy mindenkor bízunk és tudjuk, hogy e test­ben lakván távol vagyunk az Crtól. Bizodalmunk pedig van, azért inkább szeretnénk kiköltözni e testből és elköl­tözni az Űrhoz.” A szélirány változott. Csend lett. Kérdeztem: — Hol dolgozol most? Elmondta. Súgva, s kicsit összefüggéstelenül, de annyi kiderült, hogy valami bá ya- ellátó vállalatnál van, ahol kocsikat igazít, mármint hogy melyik hová menjen. — Te! — mondja — ez olyan jó munka! Nem is tudod elkép­zelni! Elmondhatom, hogy rátaláltam. Az a sok ember! Jön-megy mindenki körülöt­tem. Az a sok kocsi. Mennek a bányákhoz. Tudod, mi lát­juk el a bányákat mindenféle felszereléssel. Nagyon érde­kes dolog. Élet van körülöt­tem! S mikor megkérdeztem, milyen messze van a mun­kahelye, így válaszol: — M s. fél órára csak! Majdnem a telepig visz a busz. Nagysze­rű ez barátom! Felülök a Rákóczi úton. átszállók Kő­bánya végen, átmegyek a te­metőn, s már ott is vagyok! Nagy, magas ember ez a Béla. S inpst hirtelen úgy éreztem, hogy először nézek igazán az arcába. Régen azt hittem, hogy olyan cigány­prímás-derű és megelége­dettség az, ami átsüt az ar­cán. De ahogy idáig jutot­tunk a beszédben, elálltam az osztályozástól, s egyre kí­váncsibb lettem. A lelkész hangja a szélek szárnyán újra hozzánk ér­kezett: — Mi mindent nem próbál az ész, hogy az élet isteni oldalát saját határai közé hozza le, hogy nyelvet, fo­galmakat teremtsen a megha­tározhatatlan, az ismert fo­galmak fölötti világ érzékel­tetésére. Igen, de az ész ma már akkor is áthatolhatatlan fal elé kerül, ha földi rend­szerével, földi jelenségeket akar megmagyarázni. Hogy tudna hát Isten országáról számot adni?! Csend. Ismét Béla kezdi: — Ez nem úgy van ám, mint annyi más vállalatnál! Itt remek emberek vannak! De mennyi! Hidd el, ha mon­dom: nem tudnak hová ten­ni. A sofőrök ahogy indul­nak, kérdik: Béla bácsi, ne hozzak egy kiló húst Tatá­ról? Béla bácsi mit üzen Pestre, nincs valami elintéz­nivalója? Én, tudod szere­tem, ha körülöttem jó a hang. Én aztán igazán tudom, hogv az emberek jók! Mert nem egytől vettem mértéket. — Szszszszszsz... Csend! — súgtam. A lelkész hangja hallat­szott: — Néma. de meg nem szű­nő beszed az, amit az ész a lélekkel folytat. Amióta a világ világ, tart ez a párbe-, szed. A hallható beszéd kin­cse a halandóé, a néma be­széd, a sugalmazás kincse a 8 NOGRAD - 1970. március 22.. vasárnap

Next

/
Oldalképek
Tartalom