Nógrád. 1970. március (26. évfolyam. 51-75. szám)

1970-03-22 / 69. szám

Botló Béta János és a hercegnő Fiatal barátaim gyakran kérdezik tőlem: milyen is volt hajdanában az a sze­génység, amely csak sze­mérmes szóval az, mert iga­zából: nyomorúság. Mi az, hogy kitántorgott az or­szágból három millió kol­dus? Megpróbálok telelni, persze csak a kis szélét lebbentem meg az elmúlt­nak. S megpróbálom meg­mutatni, mi is az a fekete nyomorúság. Kezdjük ott, a faluban Pest megye déli végén. Van ott gazda, gazduram, jegyző és szatócs, még egy igen öreg varrónő is van, béres, meg napszámos, ök mind nem ke­rülnek a történetbe — csak az egyik napszámos család. Milyen szép neve van az apádnak: Gézafi Demeter, no, csak a neve szép az egész életből, meg a nagyvilágból, mert minden más rútul-rút. Vagyis hát görcsnyi ember, és hol napszámos, hol meg azon tűnődik, mit volna jó enni neki magának meg a család­nak. Mondjuk: lenne egy jó barnára sült, dombos, nagy kenyér, amelyből éppen tíz kéttenyérnyi vaskos karéjt le­het szelni, aztán egy nagy fa­zék főtt valami, tíz csurig ön­tött tányérral belőle, meg utá. na egy fél liter neki magá­nak. Vagy mondjuk tölt be­lőle a legnagyobb fiának, aki már tizenhét éves, aztán mi lesz vele, ha csak annyit ér el mint az apja. Gézafi János — a továbbiakban csak Já­nos — jókora legény, bajúsza is kezd lenni, csakhát so­vány. mint a seprő, gúnyája még az apjának sincs, nem­hogy neki lenne; ha nagyon pontosak akarunk lenni: a madárijesztő a kertekben elegáns ember hozzá viszo­nyítva. A család olyan szal­más nyomorúságban élt a körülötte levő amúgy is szé­nás világban, hogy ez a so- hajónem-lakás, hidegkopla­lás ma már csak álomban, rossz álomban, ha előfordul. Hát egy tavaszi napon An­tal, a legény, megkutyálta magát, hogy nem marad a faluban örök életre bizony­talankodni, elvándorol. A mesében ilyenkor a mese le­gényeinek öreg jó anyja ha­muban süt egy tarisznyára való pogácsát, de Gézafiak- nál még erre sem tellett. An­tal legény csomóba kötözte kis holmiját; a batyuban egy kis kenyér is megbújt, — no, isten velük, elindult. Egyszer majd meg kell írnom, ho­gyan jut el egy kis legény a falujából a városba, ha egy göcsörtös bot a lova, vagy még inkább: két lába a moz­dony. Hát itt vagy Budapest, az első világháború után jóval, például a mostani Szabadság téren, a gabonatőzsde előtt, ahol naponként kínáltak és vettek sok száz vagon búzát, rozsot, s éhen halt — ott esett össze — egy öreg bácsi. Akkor történt az is — meg­írtam már —, hogy Lebó bá­csinak, az utolsó, életben le­vő negyvennyolcas honvéd­nek, a munkahelyen, minden hónapban tizenkét fillér nyugdí jat nyomtak a kezébe, ennyire devalválódott a pénz. Hát itt vagy szép Budapest, Duna-parti szép város, akad majd valami. Teng-leng a legény, erre, arra, bámulja az embereket, a kirakatokat, majd akad valami. Így vetődik fel a Rákóczi térre, a nyolcadik kerületbe. Nohát, milyen az Isten? De végül is jó helyre ve­tődött a legény, ahogy bá­mult, az egyik konfliskocsis megszólította. Honnan és mi­nek, meg satöbbi, aztán hogy ért-e a lovakhoz? Röviden: felfogadták a kocsisok, pró­bára, itatónak és kocsilemo- sónak, mert a régi egy hete elpatkolt rummérgezésben. Azért mondták a kocsisok, hogy próbára, mert fizetést nem ígértek neki, valami kosztra valót éppen kap. Túl a téren, a kis Kölcsey utcá­ban, volt egy nagy hentes, mindennap zsírt olvasztott, mert a hadseregnek szállí­tott, a töménytelen töpör- tyűt meg kimérte. Könnyen oda lehetett találni, mert a Kőrútról nyíló utcácska ál­landó töpörtyűszagbau illa­tozott, egy hegyes stanicli töpörtyű, meg egy fél kis ci­pó tíz fillér; pénznek semmi, ha valakinek van tíz fillér­je. Antalnak most volt, ad­tak neki a kocsisok, mert még a szeméből is ki lehe­tett olvasni, milyen éhes. Töpörtyű, kenyér, víz a csap­ból, a boldog világ rikolt örö­mében. Majd lesz ő még ren­des itató, s kocsimosó — egy kocsistól még egy cigarettát is kapott, de gyönyörűséges az élet. De akinek az isten szeren­csét ad, annak ráadásul észt is ad, a legény addig kerül­gette a teret, míg a tér egyik utcára nyúló sarkán felfe­dezett egy homokosládát. Ilyenek még ma is vannak sok helyen, tél idejéből is szórják a homokot a síkos­ság ellen. Nagy láda volt az is, amelyet a legény talált, tetőzetes fedéllel. Véletlenül nem volt mindig színültig tele homokkal. János keresett a téren egy követ, hogy a lá­da tétjét kis nyílásra feltá­maszthassa, miután bemá­szott. Bent a homokot úgy túrta meg, hogy fejének pár­nája is legyen, hajnalban az­tán kimászott, a konflisstan­don a rozsdás csapnál meg­mosakodott, és várta a konf­lisokat. Jöttek is nemsokára, le lehetett mosni a kocsikat egy jókedvű kocsistól dél­ben most egy hatost kapott, uborkát is tudott venni a tö­pörtyű mellé. — Aztán lakásod van-e már? — kérdezte az egyik kocsis. — Van nekem — felelte. — Hun? — Ott a téren túl. az a lá­da. Teteje is van. ha esik, akkor sem ázok el. — Jól van — mondta a kocsis —, hanem vigyázz, hogy egy hé észre ne vegyen, mert visszadobnak a falud­ba. .. Kitoloncolnak... — Hé? — Rendőr, na, te boldogta­lan. .. Sok mindent tanult János a kocsisoknál, míg a homo­kos ládában aludt. Aztán a tér másik sarka frányában épült egy bérház, ott többek közt volt egy kislány, aki má­sodmagával maltert hordott fel az állványokra. Vagyis együtt ültek ebédidőben Já­nossal a téglarakások közt. De csak néhány hétig, aztán Juliska hazatért a falujába, mert az építkezésen elfo­gyott a munka. Olyan édes volt, mint a piros alma. A legény a homokosládában sokszor nem tudott aludni, ha rágondolt. De hát kitávo­zott az életéből és soha meg nem lelheti, mert soha nem lesz annyija, hogy felkeres­hesse. A legény pontosan tud­ta ezt. Már sárga nyár van, csil­lagosaik az esték. A legény sokáig halasztja, míg bemá­szik a ládájába, borong ma­gában, gyűlik a keserűség. Majd valaki leszakítja. Fájt nagyon. Múltak a hetek, a kocsi­sok nem lettek bőkezűbbek. Tudták, hogy semmi máshoz nem foghat, itt a helye a standon. János pedig a sok közt megtanulta, hogy hagy­mát is lehet enni kenyérrel, a csarnok kofái meg időn­ként kirostálták a már rom­ló gyümölcsöt. Azon az éjszakán is csil- lagtüzijáték volt az égen. A legény feküdt a homokos lá­dában, a láda teteje kővel alátámasztva, hogy lélegzeni tudjon — a tetőt mindenkép­pen le kell hajtani, mert jö­het a hó. Azon az éjszakán, vagy már hajnalodott is, nagy lármára ébredt. A láda mö­gött álltak néhányan, s ahogy kilesett látta: egy nő is van köztük. Egyszerre csak a lármázók közül az egyik fel­hajtja a láda fedelét, a nő azon nyomban felkiált: — Uramisten, egy halott a ládában... A legény pedig felült és azt mondta: — Nem vagyok kérem ha­lott, legalábbis ezideileg... Közben megnézte a társa­ságot: csupa finom úriember és a nő, vagyis a nagysága, fekete hajú, piros szájú, túl- világi szép, talán csak álom. — Hát akkor miért fek­szik a ládában? — kérdezte a gyönyörűség. — Ez a lakásom — mondta a legény egyszerűen. — És miért ez a lakása? — kérdezte tovább a gyönyö­rűség. — Miért ne? — válaszolta a legény. Akkor a társaságból az egyik úriember így szólt: — Menjünk, hercegnő, ez nem a hercegnőhöz illő milliő — csarnok, homoskosláda, koldus... — Nem vagyok koldus — mondta a legény, de csak halkan. A gyönyörűség, vagyis az igazi hercegnő meg sírva- fakad, aztán elővesz a tás­kájából egy bankjegyet és a legénynek adja. — Kinek köszönjem? — mondja a legény, mintha ál­modna, mire az egyik úri­ember keményen így szól: — Medzize hercegnőnek. . Beülnek egy automobilba, s elfüstölnek. — Itt a bizonyíték, a tíz­pengős — mondja reggel nagy izgatottan a legény a kocsi­soknak — mind színtiszta igaz, egy valódi hercegnő. .. Délután kövér csak a szén* záció. — A déli lap páros ol­dalán nagy riport jelent meg az esetről. Röviden: Medzize hercegnő, aki a trónfosztott török szultán lánya, s jelen­leg a Tabarinbam lép fel, mint legyezőtáncosnő, egy nyomo­rúságos legényt talált egy utcai homokosládában. A ri­port úgy tudta, hogy a le­gény, vagyis a munkanélküli már napok óta nem evett és már régen lakik a ládában, mert nincs lakása. A herceg­nő még azon az éjjelen haza* hajtatott a saját lakására, összecsomagolt egy nagy cso­mó ételt, sonkát, szalámit, sajtokat és — milyen kidves — egy üveg pezsgőt is és elvitte a ládalakónak, aki tér­depelve köszönte meg a her­cegnő ajándékait — fejező­dött be a riport. — Hát hékás, hol a pezs­gő? — kérdezte az egyik ko­csis a standon. A legény ép­pen itatott, ezért csak eny- nyit mondott: — Ebből csak a hercegnő igaz, meg hogy gyönyörő szép, és a tízpengős, úgy, hogy egy fél decire magukat is meghívom és még marad belőle... Persze a legény nem tud­hatta, hogy a hercegnő sem igaz, mert csak a lokálélet­ben hívták így, s a mulató plakátjára volt kiírva: „fel­lép Medzize hercegnő, aki a szultán háreméből menekült, világhírű legyezőtáncával”... Az újságírók meg tudták, hogy az észbontó szép fekete lány Újpestről való, egy tisz­tességes tímársegéd kisebbik lánya, s hogy a hercegnő egy örményképű képviselő oárt- fogoltja, lakás, ruhák és ék­szerek erejéig. De mindegy? tíz pengő az tíz pengő. Mit lehetett venni belőle Juli­kénak!. .. A nagy kaland ezzel még nem ért véget Másnap éjjel a legény arra ébred, hogy ki­nyitják a láda tetejét. Első ijedelme: a hé... Kinyitja szemét: hát ott áll, úriembe­rek közt a gyönyörűséges tűn* dérhercegnő. A legény ki akar mászni a ládából, de az egyik úriem­ber nem engedi: — Csak feküdjék vissza, a szemét pedig hunyja le. mintha aludnék. Megijednie nem kell, mert magnézium­fény fog fellobogni, hogy jól lefényképezhessük. .. A legény szót fogad, vissza­fekszik, hát ez meg milyen­féle dolog? De lobban a magnézium, akkor azt mondják neki. ül­jön fel. A tündérhercegnő pedig egészen közel áll a lá­dához, kezében egy nagy cso­mag, aztán így szól az egyik úriemberhez: — Engem profilból fény­képezzen, mert a profilom nagyon jó... A csomagot átnyújtja a legénynek, de csak félig, mert ezt is fényképezik. — Itt van ni, mit hozott — mutatja a legény a standon, egy öltözet ruha, meg egy pár cipő, s ing. — Szerencse fia vagy — mondta az egyik kocsis, mint" ha irigykedne. Nem volt a szerencse fia. mert azon az éjjelen, hogy a fényképes riport megjelent, egy hé kihúzta a ládából a legényt. Másnap a pádon aludt. Aztán kikopott a stand­ról is. Lett alkalmi tróger, télen hólapátoló, néha köl­tözködéshez is hívták, a töb­bit nem kell részletezni. A második világháborúban az elsők közt esett el Egy golyó pont a szívbe. Akkor sokan estek el, egybe temet­ték őket. Sírjára, ha meg van még, azt sem írták ki. hogy Gézafi János. halhatatlané, a léleké. Ki fél a haláltól, miért kellene fél­ni tőle annak, aki a maga halhatatlan énjét érzékelni képes? Aki fel tudja fogni an­nak sugallatát, ami nem min. dig egyezik, sőt ritkán egye­zik a halandó test kívánsá­gával. És éppen nem az-e a legnagyobb bizonyítéka a hal. hatatlan léleknek, hogy füg­getlen a halandó testtől? Lelkiismeret — mondjuk. Igen, amit a lelkiismeret te­remtett a földön, az az Isten országa köveiből épült. Az, hogy van lelkiismeret, nem­csak az Istent bizonyítja, ha­nem halhatatlanságunkat is. A szélirány újra válto­zott, Béla folytatta: — De áttelepül ám a vál­lalat! — Hová? — Bicskére. S mi lesz veled? — Megyek velük. — S' Itt kabátom ujját megfogva kö­zelebb hajolt hozzám és a teljes derű állapotában mondta: — Minden órában megy a Keletiről vonat! Minden órá­ban! Ne hidd, hogy túlzók! Béla felhúzta szemöldökét, — Nem lesz ez terhes? mintha lehetetlent kérdeztem volna: — Terhes? Miért len­ne terhes, ha emberekkel utazom együtt! Figyelsz? Mi­nél több, annál jobb! Meny­nyi jó dolgot hall az ember a vonaton. Mit gondolsz! Ter­hes? H... a legnagyobb ese­mény az ilyen út! Meg az­tán a vonat egyenesen az üzem előtt áll meg. Vagy ha nem ott, akkor egész kö­zel. S mondd, mit számít az... — s itt mintha egy számí­tási műveletbe kezdett volna: ujjaival sorrendbe szedte a tételeket — reggel ötkor el­indulok a Dohány utcából... kimegyek a Rákóczi útra... felülök a villamosra... Még egy mondat érkezett a lelkész felől: — Mert tudom, hogy az én Megváltóm él és utoljára az én porom fölött megáll. — Óriási — akarta Béla folytatni, de megszorítottam a karját, mert azt hittem, hogy a lekész beszédének folytatása lesz. Volt Is, de oly gyengén hallatszott, hogy nem tudtam megérteni. Közben Bélára sandítottam. Csodáltam őt. Évtizedek óta ismerem, de törhetetlen élet­erejét és elpusztithatatlan bizakodását csak ma láttam meg. Mint rajtnál az olim­pián a futónak, áradásban van a szíve. Ez semlegesíti az ilyen emberben azt a ké­pességet, hogy mérhesse a munka súlyát, hogy túlérté­kelje az örömöt, hogy ügyet vessen a fájdalomra és hogy a halált természetellenesnek tartsa. Talán bizony még odáig is elmerészkedhetünk a feltevésben, hogy számuk­ra természetes az, amiről a lelkész beszélt: hogy nincs halál. Nem a sugallt hitté­telek folytán érzik így, ha­nem szívük áradása egybe láttatja velük a világot — az élet és halál világát. Sxüta Lánmló A hinta Délután, ahogy a városba érkezett, még tele volt elége­dettséggel. Hetek óta készült erre az utazásra. Mindent megfogalmazott magában, mint egy ünnepi szónok. Alkonyatig néhányan a vá­rosban sétáltak. Becsöngettek az öreg internátus kapufán, és végignyitogatták a hálóter­meket. A folyosón most is olyan szag terjengett, mintha öt perccel azelőtt mosták vol­na fel a kövezetei. Kimentek a városi parkba. Megkeresték a zenepavilon helyét — márvány emlékmű állt ott, a város felszabadulá­sáról, 1945-ről. Egy évvel előt­te érettségiztek. Most bele­hallgattak a nyári illatoktól terhes csendbe. Talán hallot­ták is a térzenét. Csak a lá­nyok nem akartak feltűnni a gimnázium felől. Amikor visszatértek a szál­lóba, már rohamosan sötéte­dett. Mindenki a szobájába vonult. Az érettségi találkozó kilenc órakor kezdődött. Ha később áll az ablakhoz, tán észre se veszi. Ve még nem sötétedett be annyira, hogy meg ne lássa a terebé­lyes gesztenyefa és a mellék- helyiségek között, lent az ud­varban — a hintát. Három oszlopból ácsolt, deszkalapból, vastag kötélből álló, egysze­rű gyerekhinta volt. Es attól kezdve, akárcsak valami látomás, nem hagyta nyugodtan a hinta. Az asztal­nál Pepi és a Kapitány közé került; Pepi éppolyan vörös­képű volt, mint akkor. — Székács! Hajoljon kö­zel hozzám! Leheljen az ar­comba! — kitünően tudta utá­nozni még mindig Lajoskát, a cingár felügyelő tanárt. — Azt hiszi, nem érzem meg? Maguk ma este is ittak! Va­lamelyik szobában megint „tengerre szálltak". Azt hiszi, nem tudok a „Titanic”-ról? A Kapitány a régi büszke­séggel mosolygott. — Sose tudta meg, hogy melyik szoba a Titanic! Az üresen maradt tányérok, a. félig telt borospoharak fö­lött felködlött a hajdani di­ákszoba, a Titanic. A falakon Sanghaj látképe, könyvből ki­vágott aktfénykép, filmcsilla­gok fürdőruhában, a Gibral- tári-szoros és néhány új típusú csatahajó. De o filmcsillagok és a Sanghaj képe előtt hir­telen és furcsa módon lengeni kezdett egy hinta. Senki nem ült rajta, a hinta üresen len­gett. A Kapitány hátbavágta. — Csaszlavára emlékszel? Csaszlava jóval előttük járt, bikaerejü diák volt, végzett már, mikor ők titokban boroz- gattak esténként a Titanicon. El kellett sötétíteni akkoriban az ablakokat, mert minden éjszaka bombázórepülők sze- renádozgattak a városnak. S egy estén Csaszlava kopogta­tott be az ablakon. A front­ról szökött vissza a diákszo­bába, s hajdani szobatársaitól kért civilruhát, hogy el tud­jon jutni a partizánok közé. Negyvenfokos lázzal jártak akkor napokig: Csaszlava adott nekik hírt arról, hogy mi várja őket, ha hamarosan kikerülnek az életbe. S most, Csaszlava arcát is elhomályosította a hinta. Az üresen lengő hinta. Mindenki elmesélte már, hogy mire vitte az életben. Pepi, a vendéglős fia, a szak­mánál maradt: egy vendéglá­tó vállalat vezetője. A Kapi­tány sikeresen befutott a há­zasság kikötőjébe, s már négy kis matróznyi legénységnek vezényelt. Voltak, akikről semmit se tudtak. Most se jelentek meg. Talán rég ha­lottak. De ő itt volt és beszélnie kellett. Otthon heteken át mindent megfogalmazott ma­gának, és most mégis össze­vissza beszélt. — Egyik minisztériumban dolgozom ... No. nem! Nem vagyok osztályvezető, de jó fizetést kapok ... szakember vagyok ... Többször jártam külföldön. Képzeljétek: Olasz­országban is! Emlékeztek még Lovászyra? Mennyit utazott azzal a la lezionévall. i! A lecke? ... La .. - la ... la... leve ... levele . .. levezione ... Sehogyse tudtam kimondani. —i Igen! Most már egészen jól beszélek olaszul... Nagy küzdelmembe került... Mint minden az életben... Az is­kola is ... Hiszen tudjátok, honnan jöttem közétek! Mi­kor ide kerültem, a zsemlyét kenyérrel ettem, akkora új­donság volt nekem a zsem­lye ... Mennyit csúfoltatok ér­te. — És most megelégedett va­gyok. Sokat elértem .. Fele­ségem van, fiam .. . Semmi se hiányzik, semmi! Mindenért kárpótolt az élet... Megelé­gedett vagyok ... Mindent megkaptam, amit ember kí­vánhat ... Semmi se hiány­zik ... — túl sokat ismételget­te ezt, annyira, hogy a töb­biek csak néztek. Erezte, hogy hazudik. Szeme előtt ott lengett a hinta, az üres hinta és egy­szerre tudta, pontosan tudta, hogy valami hiányzik neki, egész életében hiányzott, va­lami, ami elmaradt az életé­ből, amiért nem lehetett soha teljesen megelégedett, akár­mennyit küzdött, akármennyit ért el. Éjfél után ezt, két pohár bor közt, el is sírta a többieknek. — Tudjátok — közben na­gyokat csuklóit —, nekem so­hase volt hintám... Gyerek­koromban én annyira szeret­tem volna hintázni... De nem tudtam. .. Nem enged­tek ... Nekem mindig dol­goznom kellett, mint a felnőt­teknek ... Én még nem hin­táztam életemben ... Pedig mindig úgy szerettem volna ... És itt kint az udvaron van egy hinta ... Senki nem emlékezik rá, ki­nek az ötlete volt. Közrefogták és kényszerí­tették, hogy menjen ki velük az udvarra. A hinta ott állott előttük mereven, egy síkban, mintha rajzolva lenne. Felül­tették a hintára. Meglökték. A kötél zajtalánúl lengett. Szo­katlanul világos volt az éj­szaka, a Hold a tájra eresz­kedő, szétzüllö felhőkön át sü­tött. Csuda jól mulattak. — Székács, fogd a kötelet!... Magasabbra, gyerekek, hadd hintázzon!... Fújtatva, zihálva tér*°k visz - sza a terembe. Szívük élénkén vert, az arcuk piros volt, nem fogytak ki a nevetésből és Székács levegő után kapko­dott. Bevallotta, hogy asztmás, pedig még nem volna itt az ideje, bizony, de a hadifogság annak idején megviselte, és hogy a felesége válni akar tő­le, és hogy örökké fáradt, hogy mostanában rákapott az ivás- ra. És hogy nem is tudja, mért szeretett volna mindig annyi­ra hintázni. Nem talált benne semmi jót. NÖGRÁD — 1970. március 22., vasárnap 9 /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom