Nógrád. 1970. február (26. évfolyam. 27-50. szám)
1970-02-03 / 28. szám
Helyzetkép egv általános iskoláról (2.) A bukás aránya százalék Huszonkét tanuló közül tizenkettő bukott -az ötödik c- ben az átrendezés előtt. (Erről még külön). Ami ebben a számban megdöbbentő, éppen az. hogy kilenc diák élővilágból „méretett meg”. A tantárgyat előadó tanár. ifj. Fenyvesi József szerint, a legminimálisabb követelményekkel lehetett csak fellépni. Ha az élővilágból egy városban ilyen nagy a bukási százalék, akkor talán nem csodálkoznék. De' egy községben, s pont olyan gyerekek között, akik tanyákról járnak be? Akiknek mindennapos 1 kapcsolatuk van éppen az élő világgal, benne élnek, testközelségben érzik? Azt mondjuk: a környezet is meghatározó lehet. Ebben az esetben más is közrejátszott Voltak olyan gyerekek, akik egyszerűen nem vették meg a három forint, ötven filléres élővilág munkafüzetet. Hiába írták be az ellenőrzőbe! Vagy egesz egyszerűen, nem készültek az órákra, s ígj' nem ütötték meg a legminimálisabb mértéket i Üiúkotk egyedül? Felmerül ismét a kérdés: n Kistereuyei Általános Iskolában hogyan törődnek a tanárok a diákokkal? Megadnak nekik minden segítséget? Vagy csak leadják az órát és azonkívül minden befejezett tény? Ellenpéldák egész sorát lehetne felsorolni. Korrepetálásokat tartanak. A bukásra álló tanulók szüleit decemberben (ez már hagyomány!) értesítették a várható jegyekről. S mindezt a szülők tételként tudomásul vették! Az ötödik c félévi szülői értekezletén mindössze három szülő ielent meg, holott az osztály több mint ötven százalékának elégtelen volt a, bizonyítványa 1 — Nem számíthatunk a szülőkre — hangzik a kate- górikus válasz a feltett kérdésre. Igénytelenséggel és nemtörődömséggel találkozunk éppen azokon a helyeken, ahol a legnagyobb ösz- szefogásra lenne szükség. — Dehát ezek az emberek mindenben ilyen igénytelenek? — Nem. Péláául rendesen öltöztetik a gyermekeket. — És mi lesz belőlük, ha mégis elvégzik a nyolcadik osztályt? Ivitz László, a nyolcadik c osztályfőnöke válaszol: — Többnyire szakmunkás- képző intézetbe mennek, vagy kereskedelmi tanulónak. Van, aki eleve segédmunkásnak készül. Próbálom meggyőzni őket, hogy szakmát tanuljanak. Erre az a válasz: otthon is azt mondják nekem, hogy jó lesz ez! Pedig ha akarnának, akkor tanulhatnának. De ha otthon mernek egy szót is szólni, az a válasz: ne merjetek hozzám nyúlni, mert a vonat elé vetem magam. Szó szerint így hangzott el! — Ezek a szülők nem tudják, hogy hol van az iskola? — De igen, ha fegyelmi miatt kell behívatni őket. — A tanulók hogyan fogadták a bukásokat? — Nem lepődtek meg. A jegyeik és a tudásuk alapján tisztában vannak azzal, hogy jobbra nem számíthattak. A tízből legalább négyet teljesen hidegen hagy az elégtelen. — Ellenpéldát is fel tud hozni? — Nekem is az a véleményem, ha követelményről beszélünk, akkor tartsuk is ahhoz magunkat. Akinél csak egy kicsit is látszott volna az igyekezet, annak jobb jegyet adtak volna. Az érdeklődés —- Honnan került ki a legtöbb bukó? — Pusztamárkházáról és Újlakról.- Pedig szóltunk nekik, gyakran könyörögtünk, hogy aki érzi a hiányosságokat, az maradjon itt. Mit gondol, maradtak? Egyikük sem. Pedig az én osztályomban hatvan-hetven százalékos a megjelenés a szülői értekezleteken. De pontosan azoknak a szülei nem jelennek meg, akik bejárók és probléma van velük. Vagy elmegy az ember hozzájuk és elmondja, vagy beírja az ellenőrzőbe, hogy a saját vagy a gyermeke érdekében jöjjön el. A legritkább esetben vagy egyáltalán nem lépik át az iskola küszöbét. Aláírják az ellenőrzőt és minden megy a régiben. Arra hivatkoznak, hogy nem tudnak segíteni. Hát akkor maradjon itt a gyermek a korrepetáláson, ahol mi kül'ón is foglalkozhatunk velük. — Miben látja a kivezető utat? — Jelen pillanatban ne csak a gyerekek értsék meg, hogy tanulniuk kell, hanem a szülők is. A kintlakók. A dorog- pusztaiak kérték, hogy a hét öt napján ne egykor menjen a busz, hanem fél négy körül. Hogy a napközibe elhelyezhessék a gyerekeiket. Mindez csak decemberben valósult meg, de már érezzük az éltető hatását. Tudja, mit jelent ez ebben a helyzetben? Ott már megtört a jég. Erre lenne szükség a többi helyen is. Hol tart a pedagógia? Mi lesz- a most megbukott tanulókkal? Túljutnak az év végén a nyolcadikon? És ha nem, akkor jövőre is terjesztik, immár új társak között ezt a szemléletet? Mert erről is beszélni kell. Vagy engedjék át őket, hogy így, megszabaduljanak tőlük? Az utóbbi helytelen és a pedagógia célkitűzéseivel ' alapvetően ellentétes lépés lenne. Nem vitás, a félévi bukások nagy százaléka alaposán meggondolkoztatta a tantestületet. Már félév előtt lejjebb kellett szállítani a követelményeket. De ez nem azt jelenti, hogy a tanárok alkalmazkodtak a diákok jelenlegi tudásszintjéhez. A szigorúság továbbra is érvényes. Csakis így lehet őket rászoktatni a rendszeres munkára, tiszta szigorúsággal. Persze, az is felmerülhet, hogy miért éppen most, ebben ai évben robbantak ki ezek a problémák? Mátraházi Ferencné, a nyolcadik- a osztályfőnöke mondta: évről-évre érzi, hogy többet tesz a gyermekekért, de nem látja az eredményeken. Egy lényeges pontban azonban mindenki egyetértett: már első pillanatban meg kell fogni a gyerekeket, hogy érezzék a követelményeket, s bennük is kialakuljon a kötelességtudás. S ezt a tantestület legutóbbi elképzelése is hivatott még magasabb formában elérni. Molnár Zsolt (Folytatjuk). Ilyennek ismertem Latyit Egy sxécsényi tanár emlékezései Lntabár Kálmánról CSAK ALIG NÉHÁNY napja, i\pgy gyászolók so «ezres serege a Farkasréti temetőben utolsó útjára kísérte a nagy elownt, az ország évtizedeken át volt első számú mu- lattatóját, a Kossuth-díjas és Kiváló művészt. Azt a Lata- bár Kálmánt, aki a másfél évszázados színészdinasztiában első számúként vált Latyi néven fogalommá. Egyik művészeti hetilapunk folytatásos sorozatot indított a szomorú apropó alkalmából a magyar színháztörténettel együtt bontakozó családról, de a hiteles emlékadalékokat, főképp az elhunyt Latabár Kálmán portréjának teljességét Simon János, a szécsényi gimnázium tanára is számos érdekes és jellemző vonásssal gazdagíthatja. Az iskola tanári szobájában beszélgetünk. Mindenekelőtt arról kérdezem, hogyan került közvetlen és meglehetősen bensőséges kapcsolatba Latabárékkal? — Latabár Kálmán fia, tehát ifjabb Kálmán, vagy ahogy akkoriban emlegettük: Kálmánka, , a budapesti István gimnázium második osztályából keresztapja, Jasper Antal, a kiváló gégespecialista közbenjárására hozzánk került, az esztergomi gimnáziumba. Én lettem az osztály- főnöke is a gyereknek, így jutottam kapcsolatba a családdal. Kálmánkában már akkor erősen dolgozott a színészvér. Az iskolai önképzőkör heti krónikáját ő jelentette ipeg, a színjátszó csoportban Is tevékenykedett, ő játszotta például a Botcsinálta doktorban Lukács szerepet, a szavalóversenyeken szintén remek előadókészségéről tett tanúságot. De azt hiszem, most inkább az idősebb Kálmánról illik emlékezni. — Volt nálunk az intézetben egy, Vazul atya nevű ferences nevelő, aki valami okból nem állhatta Kálmánkát, mindent elkövetett, hogy a fiú kikerüljön az intézetből. Egy alkalommal például levelet írt Vazul a neves apának. A véletlen valahogy úgy hozta, hogy épp akkor voltam látogatáson a családnál, amikor Latabár Kálmán Vazul atya levelét kézhez kapta. Olvassa, olvassd a sorokat, s látom, hogy könnyek peregnek a' szeméből. Egyszerre azonban megszólal és azt mondja: Nahát!... Ez a Vazul!... Ez a Vazul!... Ez aztán jó ravaszul kieszelte! Hát ilyen volt. Nem bírta megállni, hogy ne csináljon viccet mindenből. . — Milyennek látta, mint magánembert? MÉRHETETLENÜL szerette a családját. Kálmánkát gyakran felkereste, ilyenkor > engem is elhívott egy-egy presszóba, de ott már első felfigyelésére a vendégeknek, kibújt belőle a színész, a mókamester. a mulattató. Anyját, szeretteit mindennel elhalmozta. Feleségének például egy karácsonyon százezer forintos Munkáosy-képef vett ajándékba, az otthonukat XIV. Lajos korabeli bútorokkal rendezte be, az asztalon Ferenez József király aranyórája dí- . szelgett. Rengeteget keresett, mégis, az ötvenes évektől,- amikortól mindinkább foglalkoztatta az elmúlás gondolata, olyan különös aggodalmak kínozták, hogy családja halála után nyomorba jut, éhen vész. Nem volt kicsinyes, de nem is szórta a pénzt. — Őriz-e személyes emléket róla? — Egy levelet többek között, melyben arról vall, mennyire szereti családját, s mivel a néveléshez nem ért, egészében rám bízza Kálmánkát. .. Aztán mátralom- nici üdülése után megajándékozott egy sárga csillagos nyakkendővel. Általában derűs alapkedélyű embernek ismertem, de kiszámíthatatlannak is. Felesége például elmondta egyszer, hogy férje hiába az ország legragyogóbb táncosa, vele soha, egyetlen alkalommal sem táncolt. — Egy esetben módom nyílt tanúja lenni annak a titokzatos, mesterségbeli benső folyamatnak, ahogyan egy szín> ......—............... p adi mozzanatot megépít. Akkor is vendégségben jártam náluk. Kálmánka némi késéssel ^rkezett, s jókedvű játékkal köszöntött ránk: rövidlátó módjára szeméről nemlétező szemüveget emelt le, amit ügyefogyott mozdulatokkal zakója felső zsebébe dugott, Latyi végigkövette a jelenetet, majd meghökkenésünkre kijelentette: — Ez. fiam, nulla. Egy nagy semmi. Az ebéd végén Latabár Kálmán eltűnt a szobából. Hosszas várakozás után azt mondja felesége, Kata asszony: Fogadni mernék^ Kálmán megint mesterkedik valamiben. Menjünk, lessük meg! — S valóban, az egyik szobában tetten értük: hatalmas tükör előtt Kálmánka jelenetét próbálta. — Őriz-e Latabár-fvicceket az emlékei között! — Egyszer megkérdeztem: mit tart a széltében beszélt Latabár viccekről? Így válaszolt: azok, akik kitalálják, bizonyára jól ismernek, — de nem az én vicceim. Sem á „csajka”, sem a többi. — Akkor elmondott egy saját „termést”. Akkoriban nagy volt nálunk a krumplihiány, hát arról, hogy amerikai gépek miért dobálnak Magyarország felett krumplis zsákokat? — A koloradó-bogaraknak küldik, hogy éhen ne pusztuljanak. AMÍG KÁLMÁNRA esztergomi diák volt, az édesanyjától gyakran érkeztek levelek. Az anya sorai után pedig sebtiben odavetve a kővetkező mondat: „Most már zárom kedves soraimat. Apád.” — Anélkül zárta, hogy egyáltalán elkezdette volna. Hát ilyennek ismertem én Latyit. Barna Tibor Elektronikus agy, mint játékszer A nyugatnémet játékboltok kirakataiban ötletes újdonság jelent meg, a „Logicus” elnevezésű, egyszerű konstrukciójú elektronikus számítógép. A készülék, amelyet a kisiskolások is használhatnak, afféle oktatóeszköz, amelynek segítségével a gyermekek megismerhetik az igazi elektronikus számítógépek szerkezetét és működését. A „Logicus”-t alkatrészekből és blokkokból kell összeszerelni. Ha elkészült, hozza lehet látni a pfogramozáshoz. (Tíz kapcsolóval lehet beállítani a készülékben levő elemek 50 lehetséges kombinációjának valamelyikét. E kombinációk révén a „Logicus” angol nyelvű szöveget tud németre fordítani, el tudja készíteni valamilyen betegség diagnózisát, S a vizsgáztató tanár funkcióját is el tudja látHARMAT ENDRE iA föaszpulyin-rejt Több mint háromezer kilométert általában nem lustaságból gyalogol az ember. Ügy meg még kevésbé, hogy közben rendszertelenül és keveset eszik, húst soha, még ha elvétve kínálják is vele, dohos odúkban húzza meg magát éjszakára, hogy hajnalban a kutyák koncertje közepette magányosan InduL- jon tovább. A „külső úton”, hogy egyszer — talán évek, talán évtizedek múltán — megtalálja a „belső utat”. A Látnok Nagyjából ugyanebben az időben, de egészen más cél jegyében, egy másik fiatalember Is járta Oroszországot 1893-ban, egy esztendővel Miklós cár trónra lépése előtt apja viseltes felöltőjében és kalapjában Pétervárra érkezett a huszonhárom éves Vlagyimir Iljics Uljanov, hogy megpróbálja megváltoztatni a világot, amelyet gonosznak és igazságtalannak talált. Tudta, hogy nemcsak a testőrség, a híres Preobrazsenszkij-ezreu áll szemben vele, hanem a földkerekség legnagyobb fegyveres ereje. Tudta, hogy egyetlen áradat seperheti csak el a Minden Oroszok Cárjának hadseregét — a Minden Oroszok Cárjának népe. Jót nevetett volna a sok próféta és jövendő- mondó — csak úgy nyüzsgött tőlük Szent Oroszhon — ha valaki a kopott, korán kopaszodó jogászra mutat, és azt mondja: ez a 'tataiember felforgatja majd először a világ igyhatodát, aztán a világot. > A sok jövőbe tekintő közül Kronstadti János volt a leghíresebb. Látnoknak nevezte nagát ez a pétervári pap, akinek szónoklatait hatalmas tömegek hallgatták. Szaggatott mondatok, időnkén szinte teljesen élhetetlen eksztatikus kiáltások — ez volt a látnok stílusa. Ha nehéz döntés előtt állott, vagy beteg volt valaki a famíliában maga III. Sáridon is elhivatta a Kronstadts. Ezt a férfiút akarta Raszputyin, az immár messze földön ismert sztarec és sztrannyik megismerni, amikor 1903-ban — pontosan tíz évvel Vologya Uljanov. után — Pétervárra érkezett. S amikor a pokrovsztoojei parasztnak sikerült elérnie, hogy Oroszhon leghíresebb egyházi személyiségle, a cár gyontatója fogadja őt, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt II. kongresszusán Vologya Uljanov — most már Vlagyimir Iljics Lenin — vezetésével megszületett az első forradalmi marxista párt, a boisevikoké. Táncoló asztalok Részlet az Ideiglenes Kormány vizsgáló bizottságának jelentéséből: „Azok a válságos idők, amelyekben Raszputyin megjelent a színen, a lehető legjobban kedveztek „a próféta” nagyszerű karrierjének. Az elvesztett (orosz—íj apán) háború, a forradalmi fellendülés hullámát követő csalódottság, a reakció előretörése fokozta a társadalomban az Idegfeszültséget és — főleg arisztokrata körökben — az érzéki életet. A vallásosságnak meg az érzékiségnek egy furcsa keveréke jelentkezett... Raszputyin kész talajra talált. .' Mikor — 1903-ban — először állított be a szrtarec a fővárosba, hogy megismerkedjék Kronstadti János tanításaival és (szerintem ez érdekelte sokkal iobban a pokrovszkojeit) módszereivel, mindössze öt hónapig maradt Pétervárott. De távozásakor már úgy búcsúzott új ismerőseitől, hogy hamarosan „hosszabb időre” visszatér. A szibériai muzsik csalhatatlan ösztönnel megérezte, hogy ő Is képes olyan karrierre, mint a Konstad- ti — és hogy egy ilyen karrier közege csak Pétervár lehet. Mert a főváros nemcsak Csajkovszkij és Pavlov világa volt, hanem a sötétség haszonélvezőié, a legkülönbözőbb sarlatánoké is. Tudjuk, hogyan élt a felső tízezer, pe egyik bál legalábbis hasonlít a másikra, a kalandot és a kaviárt sem találja élvezetesnek az, aki eltelt vele. A tétlenség talaján kivirult az unalom. Troikavágták és táncos éjszakák, vagyonokat emésztő kártyacsaták és vadásizatok között mind divatosabbá vált egy újfajta időtöltés: a szeLlemidéző szeánsz. Az elsötétített szobák mélyén táncoló asztalokról és a végtelenből érkező hangokról álmodoztak nagyhercegek és nagyhercegnők: unatkozó urak és hölgyek kerestek kapcsolatot egy másik, talán még számukra is új élményeket ígérő világgal. Mindenki, aki így vagy úgy segíthetett a természetfeletti tájakra való utazásban, aki szokatlannak, rendkívülinek bizonyult, a gyors siker reményében léphetett be ezekbe a körökbe. A szakállas szibériait az Isten is ezeknek a szalonoknak teremtette. Például az Ignatyev-száj ónnal:. Az .,igaz oroszok" Ez a gyülekezet nemcsak okkultizmussal, hanem politikával is foglalkozott. Tagjai ultrakonzervatív főpapok és főnemesek voltak, akik még az udvari vonalvezetést is „liberálisnak” találták. Alekszandr Pavlovics Ignatyev gróf, III. Sándor diplomatája és főhivatalnoka, támogatott minden hódító törekvést, minden nemzetiségi és faiüidözést. Két okkultista szeánsz között a Fekete Szalon — így hívta Pétervár a Fekete Gróf körét — tagjai politikáról beszélgettek. Az utrareakciósok szélesebb szervezete az Igaz Oroszok szövetsége volt. A szövetség pétervári, tehát országos viszonylatban legfontosabb hangadói az Ignatyev-szalonban gyülekeztek. Itt kellett tehát felbukkannia annak a parasztnak, akit a testület vezetői sajátos politikai misszióra szemeltek ki Paraszt a palotában Az Ignatyev-szalonon keresztül ismerkedett meg a jövevény Oroszország egyik legtekintélyesebb egyházfejedelmével, Germogen szaratovi püspökkel, az Igaz Oroszok egyik pillérével, ö is, a szövetség többi vezetője is úgy érezte, a sztarecben megtalálták a politikai céljaiknak legjobban megfelelő, engedelmes eszközt. Elhatározták, hogy ezt az eszközt nemcsak lefelé, hanem felfelé is megpróbálják hasznosítani. A szövetség számára sokat jelentene, ha kreatúráját, „a nép képviselőjeként” valahogy be lehetne juttatni az udvarba, és harcba vetni a konzervatív oldalon, Ez persze nehéz dolog, a cári palota kapui csak a bennfentesek egészen szűk köre számára tárulnak fel. Talán Feofan bemutathatná, mégis csak a cárné gyóntatója. Az archi- mandrita nem volt buta ember, ismerte befolyása korlátáit. — Megpróbálhatom, de jómagam ehhez nem vagyok elegendő. Meg kell nyernünk a dologhoz a montenegrói hölgyeiket. A „montenegrói nővérek”, Anasztázia és Milica nagyhercegnő, I. Miklós montenegrói király lányai, akik II. Miklós cár unokafivéreihez, az úgynevezett Nyikolájevicsekhez mentek férjhez. A két asszony szerette volna egyengetni férje karrierjének útját. Hamarosan felismertéit, hogy Alakszandra cárné osztja misztikus hajlamaikat, így hát sorra mutatták be neki a különböző látnokokat és csodatevőket. Feofan elvitte Raszputyint Nyiko- láj Nyikolájevics nagyherceg palotájába. Neki is, feleségének, Anasztáziának — becenevén SzUináhak — is megtetszett a furcsa muzsik. És nekik Is ugyanaz jutott eszükbe róla, mint az archimandritának és püspöknek, a grófnak és szerzetesnek. (Folytatjuk)
