Nógrád. 1970. január (26. évfolyam. 1-26. szám)

1970-01-25 / 21. szám

Kiss Sándor FELSZA1ADULÁSÜNK IRODALMA Uerketti 4 odrán Bunker Mai magyar irodalmunk egyik legtöbbet vitatott, ugyanakkor legolvasottabb szerzője Berkes! András. • Van­nak. akik úgy vélekednek ró­la, hogy regényei kimerítik a szocialista ponyva kritériu­mát, a 100—150 ezer póldány- számbam való megjelenés vi­szont azt igazolja, hogy fő­ként az új olvasóik igényűik, és szeretik regényeit. Akárhogyan is vélekednek, azt mindenképpen el kell ismerni, hogy az írások mögött harcos egyéniség húzódik meg: tisz- teletreméltóan szilárd kommu­nista meggyőiződéssel és egy­úttal azzal a szándékkal is. hogy ezt a meggyőződést át­plántálja olvasói leikébe. Írói eszközei közül erre elsősor­ban izgalmas meseszövését, csapongó fantáziáját használ­ja és témaválasztásának fris­sességét. Minden eddigi írása történelmünk utóbbi három évtizedében játszódik, s így elsősorban az erre a korszak­ra leginkább odafigyelő, eb­ben eligazodni igyekvő fiata­lok érdeklődésére számít. Berkesi András 1919-ben született Budapesten. Mun- káscsialád gyermeke, apja a Franklin Nyomdában dolgo­zott, maga textilfestő mun­kásként kezdte, majd a Sie­mens Műveknél volt anyagike­zelő. A háború alatt, rokonsá­ga révén kapcsolatba került az illegális kommunista moz­galommal. A felszabadulás után katonai szolgálatba lé­pett, néphadseregünkben töl­tött be fontos posztot. 1950- ben a személyi kultusz ered­ményeként bekövetkező perek során öt is elítélik és börtön­be kerül. 1954-ben rehabili­tálták. Szabadulása után előbb a Finommechanikai Vállalatnál pérttitkár, majd három éven keresztül a Film­tudományi Intézet igazgatója volt. Az ellenforradalom alatt fegyverrel harcolt a néphata­lomért, majd 1958-ban megje­lent ennek az ellenforrada­lomnak első szépirodalmi fel­dolgozása. az „Októberi vi­har” című regénye. Regény? Nem regény? — kérdezte a megjelenéskor maga a kiadó is. Majd így folytatja: „Jíe kutassuk most... Egy bizo­nyos: rendkívül izgalmas, megrendítő és elgondolkozta­tó olvasmány ez a könyv, ugyanakkor vázlatos, elna­gyolt és bonyolult, mint ma­ga az élet.” A regény főhőse Török László honvéd, az ő út­ját ábrázolja az író a politi­kai türelmetlenségtől az el­lenforradalomig. Az író szíve szerinti hősei azok a munká­sok. funkcionáriusok, katonák, akik a törvénytelenségek ál­dozataiként is kommunisták tudtak maradni. Már ebben a regényben és a folytatásként megjelent „Vi­har után” című művében is az ellenforradalmat a jobboldali és baloldali elhajlás együttes következményének tartja. Azt kutatja lázasan, mik voltak az Indító okok, s miként si­kerül egy egészséges politiká­val elkerülni a hibák megis­métlődését. Ez a két mű meghozta az író számára a teljes sikert, másfél év alatt három ki­adást ért meg, s a magyar mellett megjelent orosz, uk­rán, cseh és bolgár nyelven is. Egyéb műveiben is elsősor­ban erkölcsi kérdések izgat­ják. Az író véleménye sze­rint ma még kettős erkölcsi- ségiben élünk, a szavaknak és fogalmaknak kettős jelenté­sük van. „Tisztesség, becsü­let. barátság, hazaszeretet, hű­ség. .. fogalmak, amelyeknek tartalmát az ember világné­zetének megfelelően értelme­zi. És ezek a fogalmak az életben mindig cselekvés for­májában jelentkeznek, hely­telen értelmezésük, gyakorlati alkalmazásuk tragédia forrá­sa lehet.” Az erkölcsi kérdéseket tár­gyaló művei közül az együk legérdekesebb a „Magány” cí­mű regénye. A második vi­lágháború utolsó éveiben a Magyar Kommunista Párt két harcosa: Koltai és Kun ugyanabba a lányba. Ágnes­be lesznek szerelmesek. Kol­tai egy rendkívül veszedel­mes, illegális útjára magával visizii Ágnest is, és ezen kül­detés teljesítése során egy­máséi Lesznek. Mindketten a rendőrség kezébe kerülnek, s Koltai, hogy Ágnest meg­mentse a kínzásoktól, elárul­ja társait. A felszabadulás után emiatt az árulása miatt állandó rettegésben él: nii lesz vele, ha megtudják, hogy vallott a rendőrségen. Ágnes­sel is megszakad a kapcsola­ta, és az Kun István felesége lest. Kun Istvánt a törvény­telenség esztendeiben elítélik és éveken át fogva tartják. A magára maradt és mindenki által kiközösített Ágnes Kot­táihoz menekül. Mikor Kun Istvánt rehabilitálták egy szörnyen bonyolult, kínzó helyzet áll elő: KoLtalt a féle­lem kínozza, Ágnest a lelkiis- meretfurdaláss Kun Istvánt j pedig a párt, az ország sor­sa. Az író saját vallomása szerint a regényt a hazugság ellen írta. Hangoztatja, t*.>gy a törvénysértések sem akasz­tással kezdődnek, hanem az­zal. hogy a hazugság társa­dalmi méreteket ölt, nem­csak szavakkal lehet hazud­ni, hanem tapssal, magatar­tással, sőt némasággal is. A „Sellő a pecsétgyűrűn” a továbbélő fasizmusról szól, a „Játék a tisztességgel”, s „Húszévesek”, a „Pisztrángok és nagyhalak”, valamint a „Küszöbök” című művei pe­dig napjaink embereinek, öregek és fiatalok morális Út­keresésének regényei. Az író népszerűségét csak növe­lik sikeres drámái a „Villa Bécs mellett” és a „Viszont­látásra Harangvirág”, vala­mint a regényeiből készült tv-filmek is. A „Bunker” című kisregé­nye, amely konkrétan is fel­szabadulásunkról szól, 1960- ban jelent meg. A regény fő­hőse Valkó Sándor tehetsé­ges festőművész. Szüleit ko­rán elveszítette és egy egy- szerű óbudai munkásasszony. Rózsi néni, valamint Simon tanár úr segítségével éri el élete célját: elvégzi a Képző- művészeti Főiskolát. Ügy ér­zi révbe jutott, nyugodt élete lesz. amikor unokatestvére kérésére az illegális kommu­nista párt megbízásából meg­próbál három munkaszolgála­tost kiszabadítani, Emiatt 5 évi munkaszolgálatra ítélik. A szenvedések poklában ön­magára talál, felépíti magá­ban egy új világ körvonalait. „Ebben a világban nem vol­tak rabok és rabtartóik, és háborúk, csak jóság és szép­ség.” Védelmi vonalakat épít­ve. aknákat sízedve Kievtől eljutnak Budapestig, és Itt magyar partizánok kiszaba­dítják őket. De hiába volt az új világról szóló álmodozás amikor csati akoznia kellene az ellenállók harcához, nem vállalja az újabb kockázatot. Harc helyett egy Göncöl ut­cai bérház bunkerébe kerül. Vitéz Köhler Henrik nyugal­mazott tábornok, SS-tiszt unokaöccse, Bottlik magán­vállalkozó társaságában döb­ben csak rá, élete nagy té­vedése volt. hogy az uralkodó körök „bunkerébe” akart tar­tozni. Ezért nem értette meg osztálytársai törekvéseit, nem tudott igazi emberré válni. A bombabiztos bunkerre rásza­kad a négyemeletes bérház. elzárja őket a külvilágtól Mindennek betetőzéseként még csőrepedés következtében a víz is ömlik a bunkerbe. Ebből a halálraítélt helyzet­ből szabadítják meg a szovjet katonák, akik hatalmas ex-őfe- szítéssel takarítják el a ro­mokat a bunker fölül, amikor észreveszik, hogy a bentre­kedtek éleltjeit adnak maguk­ról. A regény végéin úgy bú­csúzunk Sándortól és szerel­métől, Simon Évától, hogy az átélt szenvedések igaz em­berré tették, mindig tudni fogja, hogy hová tartozik, és megfestheti a svönvörű szép képet a megálmodott új vi­lágiról. Csukly László 8 NÖGRAD - 1970* januai 25., vasárnap Á képesített betörő A TÖREKVŐ ember a legnehezebb időkben is meg­találja az érvényesülés útját. Jó Kovács Balázs már kora gyermekségében egészen a tol vallásig vitte, miire sarjad­ni kezdett a szakálla, a betö­rés nemes mesterségéig küz­dötte fel magát. Pedig azok­ban az években nem volt olyan könnyű, mint manap­ság, hogy minden valamire­való gyárkapunál tárt karok­kal várják a jószándékú szak­embert, az irodákat a nap minden szakában nyitva tart­ják, a lakásokait a legkdis- merhetetlenebb szerkezetű tí­puszárakkal látják el, a kul­csot — általánosan bevált, jó szokás ez —, előzékenyen a lábtörlő alá teszik, mert a betörő is ember, miinek vesz­tegesse az idejét hiábavaló keresgéléssel nem igaz? Per­sze a munkafeltételek örven­detes javulása ellenére is minden szakember kiöregszik egyszer a mesterségből. A be­törő például önnyugdíjas lesz, ami eléggé keserves állapot. Kovács Balázs ekkor alap­fokú betöróképző iskolát nyi­tott külvárosi, szerény, de an­nál piszkosabb albérleti szo­bájában. A bérház kapujára kitűzte nemesen egyszerű, si­ma, kockás papírra szerkesz­tett cégjelzését: Zárszerkezeti tanoda. Elméleti és gyakorla­ti oktatás. Erre tódulni kezd­tek hozzá a szópreményű if­jak. mint a fejlettebb alakza­ti! lányok a Hunnia Filmstúdió­ba, ha statisztákat keresnek A mester mérsékletességére vall, nem kívánta eláraszta­ni a piacot, a jelentkezők kö­zül kiválasztott egyetlen két­balkezes, ám rendkívül ügvetlen, nagy fülű fiút, akj különböző emberséges meg­fontolások következtében szerfölött alkalmasnak lát­szott ahhoz, hagy a betörest, ezt a rögös, de szép szakmát elsa Iá tilsa. Ezek után következett a felvételi vizsga, — Hogy hívnak? — kérdez­te a mester. — Csurák Soma vagyok — mondta a nagy fülű tisztelet­teljes szünet után. viszonylag folyékonyan dadogva, mialatt karcsú ujjaival kitartóan pásztázta formás, hiperbola fejét, a jobb fülétől a bal fü­léig. — Ne vakarózz! — figyel­meztette a mester oktatólag, mutatóujjával kedélyesen megfenyegetve Somát. — Mert: leverem a derekad — tiette hozzá jóindulatúan. — Many éves vagy? — Tizenhét. — Se apád se anyád. mS? — Van nekem apám is. meg anyám is, csak ón nem vagyok nekik — vála­szolt szakszerű tömörség­gel Soma, miközben az asz­talra támaszkodott, de meg­csúszott a könyöke, erre majdnem feltörölte a kétes tisztaságú, patinás padlót, amiért igazán kár lett volna. — Aztán, tudod-e, mi a boldogság? Mert ha tudod, akkor házassógszédelgő le­szel, vagy bikaviador, ami ná­lunk egyáltalánjában nem divatos foglalkozás — magya­rázta Kovács mester filozó­fiai képzettségiét fitogtatva. — Az ilyen puhány emberek­ből betörőt még nem fabri­kált az úristen, annyit mon­dok neked. Most arra felelj, loptál-e már valamit az éle­ted1 ben? — Barackot a gyümölcsös­ben — nyögte ijedten Soma. — De mire hazaértem, mind kipotyogott az Ingem alól. — Nem baj, fiam — mond­ta elégedetten a mester. — Bölcs és szeplőtlen vagy mint egy hónapos retek. S ez így van jól. Majd meglátod, hogy én mit faragok belőled, csak várd ki a végét. MÁSNAP a Zárszerkezet! Tanodában megkezdődött a komoly munka. A mester reg­geltől estig gyúrta az elméle­tet, este rátértek a gyakorlat­ra, ami az ipari tanulók fog­lalkoztatása, a munkaidő, a Munka Törvénykönyve vonat­kozásában teljességgel sza­bálytalan volt. De az első a hivatás, és Soma tudásszomja nem ismert határt. Napokon belül, elméletileg már a leg­bonyolultabb szakmai fogá­sokat is elsajátította, a mester nem győzte dicsérni: — Fiam, amit megtanulsz, főnyereménnyel ér föl. Olyan ritka. Olyan ritka, ami meg­marad benned. De ne add át magiad az optimizmusnak — fűzte hozzá előkelőén —, láttam én már záros határ­időn belül főnyereménynek is a seriekére verni. De föl a fejjel amit egyszer elfelejtesz, azt soha többé nem veheti el tőled senki. A gyakorlatban akadtak még zökkenők, de ezen nin­csen mit csodáikon!, hiszen minden kezdet nehéz, még az atomfizi kosnak sem könnyű, a betörésről nem is beszélve. Többek között egy éjszaka, főnöke vérmes pesszimizmu­sát meghazudtolva, Soma csak kétszer botlott el a saját lábában, utána beleesett egy hulladékgyűjtő tartályba, majd patkányfogóba nyúlt, összecserélte a cukroszsákot a kőporossal, és mesterére rá­zárta a mellékhelyiség ajta­ját. Végül, amikor átmászni készült a kerítésen, fönnakadt a vasrácson, a Lándzsa végű vasrúd fölszúrta a nadrágja hátulját. Hajnalban háiöm házmester kínlódott vele, míg keverves fohászkodások közepette sikerült lepiszkálni őt a magasból Máskor egy külvárosi órást látogattak meg. bár hívat­lanul, de kifogástalan öltö­zékben. Miután meggyőződ­tek a levegő tisztaságáról, amit a higiéniai szempontból szerfelett fontosnak tartottak. Soma előkotorta a kiszolgált műszereket a táskájából, és így szólít: — Ügy gondolom mester úr, mindent megtanultam már, amit egy jó szakember­nek tudni kell. Ha megenge­di. ahogy illik, most nyom­ban munkához látok. — Én meg azt gondolom, jobbon teszed, ha elkotródsz innen, mert ha baj lesz, úgy bokán rúglak, hogy fejre állsz, mint a jancsászög — mondta a mester be leegyező- leg. — Mert az már igaz, hogy rajtad kívül természe­tesen saját magamat leszá­mítva, tízméteres körzeten belül nincsen jobb szakem­ber, de ez lesz életem legna­gyobb húzása. Ha ezt elpus­kázod, kitekerem a nyakadat. SOMÁNAK ennyi idő bő­ségesen elegendő volt ahhoz, hogy az álkulcsot beletörje a zárba. Erre zavartan belekö- nyökolt a kirakatüvegbe, a a csörömpölésre riadtan ug­rott egyet, mire fejjel neki­esett a fémredőnynek. Még annyi idejük sem maradt, hogy a házmestertől, aki köz­ben a Iópcsőházbam föloltotta a villanyt, tisztességesen elbú­csúzzanak. Nyolc napon túl, amikor Soma kiheverte a külvárosi kirándulás következményeit, egy hangulatos talponállóban így okította a mester: — Ez betegség, fiam! De a legjobb orvosság az ital, ami egyébként is úgy hozzátarto­zik a jó szakemberhez, mint a belsőzseb a nagykabáthoz. Tekintve, hogy nem akarom elvágni előtted az érvényesü­lés útját, még megtanitlak inni, de aztán föl is út, le is út, nem kínlódok veled to­vább. Olyan papírt állítok kJ neked, hogy a vén Krampács, a rézfülű zsebtolvaj is meg­nyalhatná utána mind a tíz ujját, ha volna neki, de csak nyolc van, a többit lenyeste a szecskavágó. Azzal a nyolc­cal visaont úgy csen, ahogy mások az orrukat piszkálják. Soma egy hónap alatt kita­nulta az ivás minden forté­lyát, megtanulta, hogy a kis­üstit egy hajtásra illik kiürí­teni, föl tudta hajtani a kor­só sört az ádámcsutkája rez­dülése nélkül kitapasztalta, hogyan lehet ivás közben lé­legzetet vennij tokmagot rág­csálni és kiemelni a pénztár­cát valakinek a zsebéből ami viszont még véletlenül sem sikerült neki. Jó Kovács Balázs egy verő- fényes napon olyan cirkal- mas segédlevelet állított ki Somának, még a nap is meg­állt az égen, hogy elgyörxyör- ködjöm benne. Volt azon min­den, viaszpecsét, okmány bé­lyeg, kétfejű sas, bélyegsze­gély és körcímke, talán még zsírpaoni is. Soma bedugta a kabátja szárnya alá, és úgy szorongatta a hóna alatt, mintha legalábbis Kossuth- díjat kapott volna. Mivel közben már a szakmába is bedolgozta magát, öröme ha­tártalan volt, kedve széles, mint a Lókos-patak, amiről köztudomású, hogy még esős idején is behúmyt szemmel át lehet lépni. DE RÖVIDESEN lelohadt a lelkesedése, mert érthetetlen módon a balszerencse kitar­tóan társául szegődött, pedig amúgy jó szakembernek bi­zonyult, híre kelt, hívták ide, hívták oda. mivel eredendően jó szíve volt, nem tudott ne­met mondani, az egész lakó­telepnek csinált már kisebb lakatosmunkákat, javított, fúrt, faragott, kalapált. Am, ahogyan leszáll* az este, mintha megba benézték volna. Egyszer ott felejtette a szajrét a tetthelyen, máskor falazás közben elaludt, mire fölébredt, négy társa eltűnt, biztosan a föld nyelte el óikét Az Ilyen kudarcok teljesen megrendítették. Volt úgy, hogy elemeit egy pénzkazet­tát. amiben nem volrt semmi viszont a helyszínen felejtet­te a tárcáját négyszáz forint­tal kibélelve. Lassan erőt veti rajta a csüggedés, a keserű­ség befonta, mint a pók a le­gyet, életkedve megcsappant, önbizalma elpárolgott, mint­ha soha nem is lett volna. HA SZÜRKÜLNI kezdetit. a hideg veríték már kiült a homlokára, esténként csak a halálra tudott gondolni, üres óráiban motyogiva sétált a te­metőkertben, nem nyúlt már szerszámhoz, ételhez, még italhoz sem, ami pedig a szakember számára minden­nek a végét jelenti. Sokszor csak üti, bámult maga elé. másfél naponként erőtlenül megvakarta a lába szárát, vagy elkapott egy lomha le­gyet a levegőben. Végül So­ma teljesen, mondhatni töké­letesen elzüllött. Már a lába szárát sem vakarta, legyet sem fogott többé. Egy szép napon lakatos lett a Csavar­árugyárban. .. Sásdi Sándor Egy férfi sír A Weimari Idegenforgalmi Iroda elől óránként indul a H-jelzésű autóbusz. Percek alatt megtelik, ezúttal főként azért, mert Drezda környéki diákok utaznak oda. Even­ként egyszer, iskolakezdetkor, vagy a nagyszünidő elején megszervezik a csoportos ki­rándulást a demokratikus Né­metország középiskolás tanu­lói együttesen, tanáraik veze­tésével, felkeresik a hírhedt koncentrációs táborokat. A velem szemben helyet foglaló 16 éves Bemard Hackstól megkérdeztem: — Tudod, mi történt Bu- chenwaldban? Darabig hallgat, keresi a szavakat: — Ott kényszermunkával gyötörték, kínozták, éheztet- ték, végül megölték a haladás­hoz hű, elvbarátaink ezreit. Hitler programjában szerepelt a zsidók kiirtása is. — így tanultátok az iskolá­ban? — így, ezenkívül nagyapám ugyanezt hangoztatja. Joachim Stronnerg, osztálytársam, 6 egy másik csoporttal jön utá­nunk. mutatta nekem a nagy­nénije, nagybácsija fényképét. Azokat sárgacsillagosan vitték a K. Z.-ba. Tavaly Rasvens- brückben lementem vele a gáz­kamrába. Lekonyult fejjel állt ott, és én hiába biztattam: ..Most sírjál, Joachim, ha csakugyan annyira szeretted Alfréd bácsit és Zelma nénit." „Rázta a fejét: „Ha alkalom- szerű, vagyis ha muszáj, ak­kor én sohasem tudok sírni..." Az egykori Lager barakkjait az utolsó percekben felgyúj­tották a nácik. Az Appelplatz- ra könnyen odaképzelhető a fabarakkok sokasága és, ha lehunynám a szememet, meg­jelenne előttem csíkos ruhá­ban, a mellére festett szám­mal, facipőben a csontvázbri­gád; közötte, akiket a leg­jobban szerettem: Weiser Nándor, Braun Aurél, Strém Imre, Reisfeld Kálmán, Ma­gyar Jani; a többi is, vala­mennyi deportált társam, aki ugyanilyen Appelplatzon, Dachauban, mellettem dider- gett csillagfényes, kegyetlen hajnalokon, mikor Isten el­bújt az ég vastag szürkéje mögött és hiába kértük tőle a megváltó, fájdalom nélküli, csendes, szép halált. A szeges drót amely éjsza­kai álmaimat most is olyan gyakran tüskézi véresre, ma­radéktalanul keretezi a La­gert, az épségben maradt gáz­kamra falánál látom a négy­kerekű kordét, súlyos kövek­kel megrakva; valamikor az „éneklő lovak" húzták; sze­gény, agyongyötört Haftligek, akiknek énekelni kellett, ami­kor ütlegtöl, robottól elgyen­gülve, erejük végső megfeszí­tésével a munkahelyről meg­érkeztek. Nem, nem akartam lemenni a gázkamrába, de látnom kel­lett a halálraítéltek utolsó stá­cióját. Lementem a tizenkét lépcsőn, megálltam az ördögi apparátus előtt. Vezetőnk mu­tatta a gépeken a cégjelzőt: „Ez a gyár ma is zavartalanul működik Nyugat-Berlinben, tulajdonosai élik a gazdagok gondtalan életét, ugyanúgy mint a sok háborús bűnös, aki segített kínhalálra juttatni embertársaink ezreit..." Hallottam minden ■ szavát; közben anyámra, egyetlen testvéremre, mindazokra gon­doltam, akiket mezítelenre vetkőztetve, cyánnal öltek meg, majd a szájukból ki­szedték az aranyfogat, haju­kat levágták, hogy holtuk után is hasznot hajtsanak Hitler rablóbandájának. Joachim Stonnerg futott az eszembe: „Ha alkalomszerű, ha muszáj, akkor én sohase tudok sírni." Harmadnap, a berlini Frid- richstrassén sétálva, megáll­tam a textilüzlet előtt. A ki­rakatban „ismerős" szövet. „Alkalmi vétel, métere negy­ven márka.” Anyám viselt ilyen, fekete alapon, szürke kockás ünneplős ruhát. Pilla­natra lehunytam a szememet, magam előtt láttam, isteniga­zában most láttam magam előtt a gázkamrát, hideg ce­mentpadozatát, az előtér fal- bavert fogasait, amelyekre gondosan ráaggatták ruháikat azok, akiket hitegettek: „Fü­rödni fogtok..." Nemcsak lát­tam, de a csoszogást is hallot­tam a lépcsőkön lefelé bo­torkáló fáradt lábaknak; száz arc között felfedeztem azokét, akiket ezen a földön a leg­jobban szerettem és akkor, a művészien elrendezett kira­kat előtt megeredtek a köny- nyeim. Végig folytak arcomon, leperegtek államon, de a zseb­kendőmet szégyeltem elővenni, vékony sálammal törülgettem. Jól öltözött férfi furcsán né­zett rám, restellkedve tovább­siettem, fütyörészni próbál­tam. Magam sem tudom, mi­ért, hiszen az újságárus, aki éppen csak pillantásra érde­mesített, ilyesfélét mondott a hetilapot vásároló Kund­schaft jának: „Ez a Kerl is jókor kezdte á Saufereit; ko­rán reggel a szesz sírdogál belőle...”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom