Nógrád. 1970. január (26. évfolyam. 1-26. szám)
1970-01-25 / 21. szám
Céhmeater Erzsébet Hogy vagy Ibolya? — Csak ezt ne kérdezd szi- vi, mert elbőgöm magam. Az idegeim tisztára kivannak ... Ilyen csapást elviselni az én szivemmel! Tudod, soha nem bírtam a nehéz munkát, s most gürcölök mint egy ló, mióta szegény Lacit lecsukták. Hogy miért? Hát a más aljassága miatt, nekünk kell szenvedni, a rászedetteknek, a becsapottaknak. Nem, nem lehet ez* az utcán elmondani, gyere be ide a presszóba. Neked, de csakis neked elmondom, legalább azzal könnyűek magamon. De ez életem nagy titka, ezt a sírba kell vinned, tgérd meg, soha senkinek ... — Két kávét kérek! — Mert olyan aljas ez az egész világ, az ember már a barátaiban sem bízhat meg . . Ugyan, hova gondolsz, dehogy terád értettem ezt, te egy angyal vagy. de az a mocskos gazember, a Laci barátja, aki mindennek az oka. No, de legalább jól helybenhagyta, azért van most börtönben szegénykém, súlyos testi sértés, képzeld el a helyzetemet... Rágyújtasz? Parancsolj ... Szóval, hogy a tárgyra térjek, én már régen észrevettem, hogy az a szemét alak oda van értem, de persze én fütyültem rá, én szeretem Lacit és hű vagyok hozzá, én tisztességes asszony vagyok. Nekem már százszor különbek akadtak volna, mint a Feri, pénzes emberek, de az én becsületem nem eladó. Eh, megette a fene az egészet! Még a tavasszal történt a dolog. Ebéd után voltunk. Laci elment a gyárba, délutáni műszakra. Én meg lefeküdtem a rekamiéra, az a tavaszi fáradtság, vagy mi, el bágyasz- tott. Egyszer csak lépteket hallok mögöttem... elfelejtettem bezárni az ajtót. Felugrok nagy ijedten, de csak Feri volt, Laci barátja. A gyárból jött, öt váltja Lad. Nahát, most kirukkolt mindennel: hogy ő milyen régen várja ezt a lehetőséget, már majd meghalt értem, meg minden ... Tudod, hogy szoktak ilyenkor beszélni a férfiak, ez is mindent bedobott Mondtam neki: mit képzelsz, mi vagyok én? Szóval hiába próbálkozott. Akkor aztán könyörgésre fogta a dolgot. Azt mondja: most kapott ezer forint prémiumot, még azt is leteszi szépségem oltárára ... így mondta az aljas, mert dumája, az van neki, azt meg kell hagyni. Én már három éve hordom azt a pocsék kabátot, tudod, a kéket. Hát ilyen illet engem, az én alakommal, így teljen el a fiatalságom, hogy még egy rendes ruhát sem vehetek magamnak? Már két hete nézegetek egy kosztümöt, ezerötven forint, de nem jut rá, mert annyi másra kell most is a pénz. Nézd. emberek vagyunk, megszédültem a lehetőségtől, úgy döntöttem, ezt nem hagyom ki. Ez az, amit senki meg nem tud, hiszen a férfiak a barátjuknak szokták elmondani, de Feri nem teheti, mert pont a barátja felesége vagyok, de titkolni kell neki a családja miatt is, Zsuzsa kikaparná a szemét. Hogy mit mondok Lacinak? Ez csak nem gond, totón nyertem, még örülni is fog! Kérlek, ne nézz így rám, legalább te érts meg\ Fiatal vagyok, élni akarok, nem be- gubózni, szükségem van ruhákra. Még aznap megvettem ... Otthon újra fel próbáltam, remekül állt rajtam. Éppen nézegetem magamat a tükör előtt, mikor ismét jön az a csibész. Azt mondja, nem mondott igazat az előbb, nem ezret kapott, hanem ezerháromszázat. és hogy azt is nekem adná még. Már akkor szerettem volna az arcába vágni az egészet, de legyűrtem a mérget. Eszembe jutott az a cuki kis cipő, amit úgy szerettem volna a kosztümhöz megvenni, de arra már nem jutott. Megállj te utolsó szemét, többé szóba sem állok veled, de most már mindegy, egyszer vagy kétszer Zárás előtt sikerült még a cipőt is megvenni. El is felejtem mondani, másnap kettős ünnep jött. Megvártam Lacit, melegítettem a vacsoráját, elnéztem, milyen jóízűen eszeget a drágám. Gondoltam, megvárom, míg jóllakik, aztán mesélem el a totónyereményt. Egyszer csak két falat között hirtelen felnéz, és megkérdi: igaz is, majd elfelejtettem, átadta Feri a pénzt? Hát most képzeld el, hogy megijedtem, azt hiszem nagyon elsápadtam, mert minden véremet a szívemre éreztem futni. Laci meg nevetett, hogy mit ijedezek, mit gondolok, lopta ő azt a pénzt? Mert én csak dadogni tudtam: mi volt az, milyen pénz? Ejnye, hát az előlegfizetés mqst hamarabb megtörtént az ünnep miatt, hazaküldtem neked Ferivel, hogy valamit vásárolhass — mondja Laci. Mintha a csillagos ég szakadt volna rám abban a percben: elkezdtem kiabálni: az aljas, a gazember becsapott. Mindent kikiabáltam, nem tudtam magamon uralkodni, az idegeim nem bírták el. Kitört a botrány, verekedés, Lacinak börtön, én meg gürcölhetek. És még azt sem tudom nem veszitem-e el Lacit is örökre. Lehet, hogy nagyon drágán fizetem meg azt a kosztümöt. Hát így vagyok szivi... — Fizetek kérem, két dupla volt!.,. . . Horváth István Kontár kontra Minek Ä kontárok klubjában Kontár Konrad alapító tag elemében volt. Szép számú közönsége száj tát via hallgatta felszólalását — Barátaim! Azt hiszem, nem állok távol az Igazságtól, ha bevallom: a kontártársadalom kiemelkedő alakja vagyok. Pályafutásom alatt a hozzá nem értést a tájékozatlanság magas fokát értem el. Ezért álltam ide ki az emelvényre, ezért merem ajánlani személyemet a klub elnöki tisztségére. Mert valljuk be őszintén: Minek Emá- nuel, az előző választmány elnöke megfáradt a sok tévedésbe. Nem akarom kisebbíteni képességeit munkásságát, de az új viszonyok között a régi eszközökkel már nem lehet célt érni. A változások szükségesek, s ezt a klub élén egyediül csak én garantálhatom. Minek Emánuel lehorgasz- tott fejjel ült az elnökségi asztalinál. Ügy érezte, kicsúszott lába alól a dobogó. Pedig egykor, hogy istenítették. Kontár Konrád szavai alig- alig jutottak el tudatáig. A régi szép napok emlékei elevenedtek fel emlékezetében... .. .Amikor kinevezték az Ipari Művek igazgatójának. Nem telt el két nap, s felszántotta az egész gyárudvart, a műhelyekben modern sertésül zlalót rendezett be, s a kairói exportmegbeszélésre két juhászbojtárt küldött ki. Félév múlva a szereidében aratták az őszi búzát, s az alkatrészgyárban másodszor kapálták a burgonyát. A hibát ott követte el, hogy a tmk-t tsz segédüzemmé alakíttatta át. A felettes szervek megsokallták, hogy tűi sok a mezőgazdasági jellegű munka. Menesztették a sertésekkel, kapákkal, juhászbojtárokkal együtt. Rögtön ezután a színházi életben töltött be jelentős funkciót. Az őszi évad első bemutatójára, a Hamtetre készültek. Monumentális musical dramatizál ástaan dolgozta fél a jelentéktelen író férc- művét, ami még nem lett volna baj. Elképzelése szerint azonban takarékossági szempontból feltétlen fel kellett használnia állóeszközeit: a sertéseket, kapákat és a két juhászbojtárt Az utóbbinak a királynő énekes-szubrett szerepét adta, de a főszereplő Hamlet sehogysem akart a koponya helyett egy jólfej lett mangalicát kézben tartva eldúdolni a nagvmonológot Végül maga kényszerült beugrani Hamlet szerepébe. Az előadás fényes sikerét bizonyítja, hogy a közönség örömtüzeket gyújtott a zsöly- lyékben. Természetesem a legjobb termelőszövetkezet elnöki tisztét vállalta a művészi életbe való kiruccanása után. Ez igen. ez az ő területe. Sok verejtékes nap után, a bürokrácia útvesztőit legyőzve a falu határában felépült az Üj Élet kaszkoid-generátor. Az ünnepélyes megnyitásra eljöttek a megyétől és a járástól Az már a véletlen műve, hogy a generátor felrobbant. A napraforgóolaj, mint üzemanyag^ csődött mondott. Idáig jutott elmélkedésében, mikor a klub tagjai barátságosan ölelgetni kezdték. Gratuláltak, mert Kontár Konrád pazar felszólalása ellenére ismét őt választották meg. újabb két évre bizalmat szavaztak neki. A jelölőbizottság indokolása szerint Minek Emánuelben van még elég erő a megújhodáshoz Emánuel is úgy érezte, itt mindent újra kezdhet. Boldogan Iép>ett ki a klubból a hűvös esti utcára. Felszállt a villamosra, két perc alatt leszerelte a lyukasztó gépet, a villamosvezetőnek pedig megparancsolta, hogy azonnal Induljon az erőműhöz, mert annak mérnöki gárdájából profi kosárlabdacsapatot alakít. Iványi Ödön: Látkép Barna libor A S ánta Kovács, a beteg lábbelik, csizmák falusi doktora elnyűtt immár hatvan nehéz esztendőt élete hűséges párjával, Sárával, de soha nem ment olyan jól a mesterség, hogy akár egy malacot is vágtak volna. Pedig lett volna rá száj nem is egy a házban. Hat gyerek növekedett s ahol ennyi éhes kér enni nap, mint nap, ott elkél a zsírozó bödönszám, a szalonna oldalszám, rőfszám a kolbász, meg a mindenféle toros ínyencség, ami vágás idején szokásos. De, ha nem tellett, hát nem tellett, beletörődtek a sors mostoha ügyintézésébe, hogy akkor lássanak, kóstoljanak egy-két ízes falatot, ha némely szomszéd kóstolót küld, mert úgy szokás falun, hogy küld egyik a másiknak. Sánta Kovács gyerekei mégiscsak felcseperedtek, emberré lettek, ez a fontos. Kettő iskolázott is belőlük, tanító, meg építészmérnök lett, egy a vasútnál szolgál, ketten az erdőgazdaságban dolgoznak, a legkisebb meg épp most tölti katonaidejét. Szétrajzottak a házból, csak jelesebb napokon jönnek haza az öregekhez. Amióta a gyerekek elmentek, Sánta Kovácséknak is könnyebb lett. Igaz, mindinkább érezték már a kort, az öreg suszter különösen a rossz lábát fájlalta, azért csak úgy eldolgozhatott, mint régebben. Hogy a legkisebb is kiszállt a szülői fészekből, ketten maradtak, két igénytelen öreg cseléd, akik kevéssel beérik, így aztán az utóbbi években megtakarítottak némi pénzecskét. — Jó lesz a temetésünkre, — emlegette Sára néni. — Ha már hagyni nem hagyhatunk semmit. — Nézze, nekem tudnom kell; higy- gye el, elég erős vagyok. Hiszen ismer. Nos? Értem, csupán annyi. De nem értette. Amikor végre megértette a hirt, fellélegzett. majdnem boldog volt. Átment a szemközti kávéházba, konyakot rendelt; Napóleont. Áhítattal itta az italt; kezelőorvosa három éve tiltotta el az alkoholtól. Azóta ez volt az első korty. Mindig vigyázott az egészségére. Magiban összeszámolta a pénzét — úgy tízezer körül lehetett. A házat nem tudja eladni ilyen rövid idő alatt. Sebaj. Hanem annak a pár hónapnak sikerülnie kell! Ezek lesznek a szabadság napjai. Végre. Nincs többé hivatal, főnők, spórolás. Önmaga ura lesz. Aztán ott van Anna. Meg a többiek. Várakozásteljesen nézett maga elé; a konyakra; napjaira. Az első hónap mondhatni, csodálatos volt. Szeretett, szerették; élt. Igaz, picit fájt. hogy nem tarthat sokáig, rószszül esett neki, hogy eddig egészen másképp élt. De ezeket a gondolatokat elhessegette magától. Annál is inkább, mert végül sikerült eladnia a házát. A második hónap az adakozás jegyében telt. Bőkezű volt. Vacsoráktól a motorig mindent megvett, amire barátainak szüksége volt. Nagyon szerették. Mindenki előre köszönt neki. A harmadik hónapra elfogyott minden pénze. Így tervezte. Az első hét a csendes szemlélődés hete volt. A második az idegességé. Mert ideges lett, amikor még a második héten sem történt semmi. A harmadik héten beronhant a kórházba. Az igazgatófőorvos magához kérette a sebészt és a belgyógyászt. „Furcsa dolgok történnek ebben a kórházban" — mondta. Hogy elcserélték-e a kartotékokat, vagy olyan érthetetlen módon visszafejlődött volna az a daganat? — sohasem tudta meg. Gömöri — azt ne mondhassák majd a gyerekek, hogy gondot hagytunk rájuk a halálunkkal. Apránként együvé is rakódott, amit a temetésekre gondoltak, s ez mindkettőjüket megelégedéssel és megnyugvással töltötte el. Nem hagynak maguk után rendezetlen dolgokat. Sánta Kovács talán egész életében, a lakodalmát is beleszámítva, nem ivott meg egy liter bort összesen. A pálinkának még a szagát is kerülte, szóval a szeszt semmi formájában nem kultiválta. Hogy is tehette volna annyi gyerek gondja mellett, most meg már, hogy tehetné, ugyan minek tegye? Otthonülö természet volt s azzal passziózott üres óráiban, hogy lottókombinációkat fundált ki. — Meglátod, — mondta az asszonynak, ha az zsörtölődni kezdett a mihaszna időfecsér- lésért — egyszer megfogom az isten lábát! Hát megfogni éppen nem fogta meg, de múlt tavaszon mégis ráhibázott egy hármas találatra. Jól fizetett azon a héten a lutri, a postás valami hétszáz forintot hozott, s számolt le a markába. Sánta Kovács a váratlan és igazában soha nem remélt szerencse kopogtatására úgy döntött, hogy most pedig beteljesíti élete egyetlen nagy álmát. Malacot vesz a pénzen s esztendőre tort ülnek a házban. » Hallgatott tervéről a házban, de két napra rá csakugyan formás kis jószággal állított haza. — No, asszony, az már a te gondod, hogy felcseperedjék. — Sárának nem volt ellenére a feladat, s annyira kedvébe járt örökéhes kosztosuknak, már attól kellett tartani, hogy idő előtt megzabál, mielőtt a hízók számára természetes halál, az ölőkés elkövetkeznék. De szerencsére jófajta volt az állat s újév napjáig beérett a vágásra. A két öreg izgatott örömmel készült a nagy eseményre, mellyel — úgy vélték — most már a tehetősebbek sorába lépnek a legszegényebbek közül. Hentest fogadtak a szakmunkára, ha már így hozta a jósors, hozzáértő kéz végezzen mindent, keverje az ízeket sajtba, kolbászba, hurkába. Olyan legyen minden, ahogy a nagykönyvben írva van a toros készítményekről. Szabó Boldizsár a szomszéd, gyorskezű mester, még alig múlott dél, már csak a zsírolvasztás, tepertösütés volt hátra, a kolbász, a véres-, májas-, tüdőshurkák ott kígyóztak, tornyosultak a dagasztó teknőben. Gyönyörködve nézték, gusztál- ták a látványt, és számolni kezdték, kiknek is dukál belőle?... Ijesztően hosszú lista kerekedett ki a számlálásból, de ami illik, az illik, így is valamennyi csak viszonzása a korábbi figyelemnek. Sára néni kis sóhajjal törődött bele s szedte elő a tálakat, mélytányérokat a kredencből, hogy porciózáshoz lásson. Estére ezzel is elkészültek, következhetett a szertehordás. Az öregember nyakába vette a falut. Késő este Lett, mire valamennyi hellyel végzett s fáradtan az ágy szélére ereszkedhetett megpihen tét* ni rossz lábát. — Na, any- nyuk — mondta, s ölelte át párját — maradt, ami maradt, de legalább egyszer életünkben kitettünk magunkért. — Az asszony nehéz szívvél a teknő jócskán megcsappant öblén merengett, de tudta, hogy ennek így kell lennie, nem lehet másként. De egyszeriben rémülten emelkedett fel embere mellől :— Uramisten!... A gyerekek !... Azokról megfeledkeztünk! — s rohant a teknőhöz, szemügyre venni a maradékot. — Az ám, a gyerekek! — hökkent meg az ember is? — Most mi legyen? — vakargatta tanácstalanul a fejét. De az asszony már por- ciózta is a teknő sovány tartalmát. Hat igazságos, egyenlő részbe. — Reggel postára tesszük — mondta, amikor mindennel végzett. — Hát nekünk semmi nem marad? — kockáztatta meg a félénk ellenállást az ember. Egészen elszontyolodva ültek vissza az ágyra. Nem volt kedvük további beszédre, csak nézték merőn az üres teknőt. agysokára az asszony törte meg a csendet: — .. .Azért ne búsulj, apjuk. Reggel bemegyek a városba, hogy híre ne keljen nálunk, veszek tíz kiló húst, meg húrt a kolbásznak, abból töltünk magunknak. Végre nekünk is csak dukál valami. NÓGRÁD — 1970- január 25., vasárnap 9
