Nógrád. 1970. január (26. évfolyam. 1-26. szám)

1970-01-01 / 1. szám

Sxendi Márta Extrém történet Kamilla világéletében élel­mes leányzó volt. Jó szülei korán észrevették gyermekük evilági voltát, olykor megve­regették vállát, és büszkén konstatálták: —' Megél ez a lány a jég hátán is. Kamilla azonban nem ment a jég hátára, ettől ugyanis sokkal különb ötletei támad­tak. Kezdve attól, hogy kö­zönséges füveket ritka bota­nikai leletekként mutogatott, s ezekért hiszékeny barát­nőitől értékes bélyegsorokat gyűjtött be, egészen odáig jejlőcfött, hogy 12 éves korá­ra hátborzongató rémregénye­ket mesélt — természetesen magas előadói díj fejében — kéthónapos tibeti újáról. Az, hogy ez idő alatt Alsó- gödön nyaralt a nagymamá­nál. csak érdekesebbé tette az egészet. Ekként növekedett, csepe­redett Kamilla, izgalmakban, különlegességekben bővelke­dett minden napja. Am amint növekedett, cseperedett Ka­milla, már látnivaló volt, hogy termete fantáziájával együtt tart, s mindkettő jó­val meghaladja a szerény át­lagot. Kamilla azonban nem is lett volna Kamilla, ha e sajnálatos anatómiai tény percig is elkeseríti. Kihasz­nálva természet adta előnyeit, felcsapott kosarasnak, csapa­ta győzelmet győzelemre hal­mozott. Csakhogy Kamilla tovább nőtt, s egy idő után elter­jedt a kosarasvilágban, hogy Kamillával pályára lépni nem fér dolog. Első a sportszerű­ség, kimaradt hát a csapat­ból. Ekkor támadt élete legbril- liánsabb ötlete, ami végered­ményben igen egyszerű és kézenfekvő gondolat volt Kamilla eladta a csontjait. Na nem darabonként ha­nem úgy egészben, ahogy ma­gával hordta. Az üzlettel rop­pant módon elégedett volt, elvégre tekintélyes summát kapott olyan valamiért, ami­nek használati és élvezeti jo­ga továbbra is az övé maradt. S ebben az esetben több iga­zán nem is kell. Rendben is lett volna hát a dolog, kivéve egy furcsa kis érzést. Igaz ugyan, hogy Ka­milla lelkivilágát nem bán­totta a különös adás-vétel, de azért ezúttal életében először nem bocsátotta kóztudatba a leleményességét. Gondolta, ér­leli még kissé a történetét, az­tán majd robbant. Gondolta, egy kis hatásszünet csak jót lesz, annál nagyobb lesz a csodálkozás, leshet majd a vi­lág! Történt azonban, hogy a hatásszünet igencsak hosszú­ra nyúlt, Kamilla egyre ha­logatta a robbantást. Saját megnyugtatására ürügyeket is keresett, mert ha ugye front­átvonulás van, megoszlik az emberek figyelme, és általá­ban. Mindig akadt valami, ami miatt nem tűnt alkal­masnak az idő. Kamilla tehát várt, és köz­ben megdöbbenve tapasztalta, hogy jelleme egyre filozofi- kusabb lesz. Filozófiája tu­lajdonképpen egyszerű volt, de Kamillát megijesztette. Én vagyok-e én? Nem, én nem lehetek Kamilla, legalábbis csak részben lehetek az. Igen ám, de ha csak részben lehe­tek az, akkor hogyan hasz­nálhatom az egész Kamillát, csontostul, mindenestül? Fi­lézett Kamilla — ez hát a megoldás, kár, hogy kivihe­tetlen. Ügy érezte, hogy súlya meg­csappant, pontosan annyival, amennyit csontjai nyomnak. Máskor meg az a határozott benyomása támadt, hogy csontjai nincsenek jól elhe­lyezve benne, bökik, szúrják, minden lehetséges módon ok- vetetlenkednek. Már arra is gondolt, hogy nem is a cson­tokkal van baj — akkor nem fizettek volna érte! — in­kább talán a többi részben. Kamilla nem tartozott egy­be. S ez nagyon nagy gondot okozott neki. Különféle óvintézkedéseket eszelt ki. Erős szövetből ké­szült, szűk ruhákat vásárolt magának. Ettől egy darabig biztonságérzetet kapott. Ké­sőbb azonban a szűk holmik­ban is lazának érezte a tes­tét Majd sportolok, edzem magam — gondolta, és úgy is tett. A hatás azonban rö­vid Ideig tartott. Kamilla most már nem tudta, hogy mitévő legyen. Szemmel láthatóan örege­dett, őrlődött a gondok kö­zött. A tükörbe nézett, látta a ráncokat a szeme, a szája körül, látta, hogy petyhüd a bőre. És ismét úgy érezte, hogy a csontokkal melyeket — amit még használ ugyan, de már régen nem élvez — még- sincs baj, nem a csontok okozzák a rendetlenséget. Elment az INTÉZET-be, röntgenképet kért magáról. A szakemberek megnyugtat­ták, csontváza kitűnő álla­potban van, keresni kell pár­ját, minden oké, csak így to­vább. Mitsem ért a biztatás. Kamilla már nem mert járni, félt, hogy összecsuklik alatta a lába, és tökéletes példány­nak számító csontváza össze­omlik. Naphosszat lebzselt az ágyban, és naphosszat Samura gondolt, az általános iskola rettegett csontvázára, amit olykor behoztak a szertárból a biológiára. Látta, amint Sa­mu kezei, lábai, össze-vissza lógnak, libegnek. Elgondolta, hogy valaha ez a Samu is valaki volt, talán egy írnok, havi fixért, esetleg normabé­res esztergályos. Elvánszorgott a tükörig, megnézte magát. Magának is úgy tűnt. hogy ez a tükörbe­li Kamilla ijesztő látvány. Kamilla már nagyon oda­volt. összeszedte erejét, pa­pírt, tollat keresett elő. Le­velet írt. Amikor a rendőrség fel­törte az ajtót, egy halott öreg­asszonyt talált az ágyban. Mellette a padlón egy toll he­vert, egy összegyűrt papír, és azon néhány kusza sor. Csak ennyi: Tisztelt INTÉZET! Nem nélkülözhetem tovább a csontjaimat! Azonnal adják vissza, az ügy nem tűr ha­lasztást!! Az ár postán megy... A csontok nekem is kellenek!!! Mély tisztelettel? Kamilla Furcsállották az ügyet. Kri­minológusok jöttek, tüzetesen átvizsgálták a szoba minden zegét-zugát. De nem találtak áruló nyomot, hacsak Kamil­la tíz ujjának nyomát nem a tükrön, amint egészen az üveg aljáig húzódnak. Ebből azon­ban semmire sem tudtak kö­vetkeztetni. A Kamilla-akta végül irat­tárba került. A lezáratlan ügyek közé. — Ááá! Kellemes ünnepe­ket kívánok, adjon az is... — Köszönöm! Ezerszer is köszönöm! Kívánok... — ... adjon az isten erőt, egészséget, nyugalmat... — ... sok sikert, békessé­get, szeren __ — ... boldogságot, sok pénzt, sok örömet, minden jót! — ... szerencsét, bort, bú­zát, derűt a családi otthonba! Nna. Hogysmint? — Megvolnék valahogy. — Miért zihál úgy? —• Nehéz ez az átkozott cso­mag, amit cipelek. Tudja, a két karom egy kicsit reumás, nem volna szabad cipelnem ezt a csomagot, de mit te­gyek, ha muszáj ? — És hova cipeli? — Csak ide a sarokra a só- goromék házáig, de majd hogy meg nem szakadok bele. Kő­bányáról idáig csak elver­gődtem vele valahogyan, de most már szinte kiszakad a peislim. — Dehiszen két füle van a csomagnak, miért cipeli egyedül? — Mert nem találtam sen­kit, aki segíthetne. Bizony, két füle van és ha valaki megfogná a másik fülét, há­rom perc alatt ott lehetnék a sógoroméknál. Magának nem reumás a karja? — Még csak az kéne! Hi­szen éppen tegnap nyertem meg a nehézsúlyú bokszbaj­Tabi László Kétfülű csomag nokságot, holnapután pedig utazom a világbajnokságra. — Ha meggondolom, nagy szerencse, hogy egy ilyen erős emberrel találkoztam. — Ügy van, úgy van! Mert én most elárulom magának, hogy reuma ellen az iszap a legjobb, menjen el a Lukács­fürdőbe, újjászületik! — Csak ide a sarokig sze­retnék eljutni ezzel a dög csomaggal, aminek két füle van... Fogja meg két kézzel> ta­lán úgy könnyebb volna... — Köszönöm. Látja, ez okos tanács, mégsem találkoztam hiába magával. De... nem fogná meg az egyik fülét .ma­ga? — Hiszen ha időm volna! De látja, most is rohanok, út­levél, vízum, nagyon sok a dolgom... És milyen átkozott pech ... Kétszáz forintos ok­mánybélyeget kellene vennem és csak százkilencvennyólc forintom van. — No ez csakugyan balsze­rencse! Tyű, mennyi pénzt láttam az előbb a bankban! Tudniillik most vettem fel a totónyereményemet, négyszáz- huszonhatezer forintot... De mit érek vele, ha nincs egész­ség, ha reumás a karom... — Mit gondol, honnan sze­rezzek két forintot? — Nincsenek rokonai? — Mind meghaltak. — Álljon talán itt meg a templom mellett egy fél­órácskára. .. Nem szégyen a szegénység... Meg aztán ilyenkor, ünnep táján jószívű- ek az emberek... — Köszönöm. Látja, ez jó ötlet. De gondoltam, adhatna két forintot... — Ha előbb tudtam volna! De be van osztva a pénzem fillérre, tudja, egy kis adós­ságom is volt, meg ez, meg az, a gyerekeknek ugrókötel meg labda, ha jól számoltam, még hat forint harminc hi­ányzik is... Dehát hiába, csak félmilliót nyertem, egy vassal sem többet... Na, is­ten áldja, cepekedek tovább... — Én is megyek. Hol itt a legközelebbi templom? — Mit tudom én. Majd megtalálja. Nem adná fel a hátamra ezt a dög csomagot? — Rohanok, kérem, eldis­kuráltuk az időt. Hát minden jót! Kellemes ünnepeket, ad­jon az is... — Köszönöm! Erőt, egészsé­get! — Sok pénzt, boldogságot. — Békességet! — Szeretetet! — Ámen. Lakos György Fusziiiyka (A szatíra több éré szü­letett. az írói képzelet nem­zette és mégis fiókomban érleltem, nehogy valaki a más ingét is magára vegye. Azóta a szövetkezeti élet is tovább ért — nyílt szava­zás, járási erőszak már a múlté. Éppen ezért ma már mulatni tudunk azon. ami nem is olyan régen még a húsunkba mart. De lássuk csak a medvét!) A megyei revizor kijelen­tette dp értén: — Márpedig három Fu- szulyka nem dolgozhat a Já­rási Hivatalban! Ez ellenkezik a népi demokrácia irányel­veivel. és a józan, szocialista erkölccsel! Egy Fuszulyka ma­radhat, de kettőnek mennie kell. A Járási Hivatal főnöke be­hívatta tehát a három Fu- szulyka-testvért: Ágostont, Bendegúzt és Gedeont. — Kedves, szívbéli baráta­im — mondotta és szeme könny belábadt. — Sok jó szil- vóriumot leeresztettünk a ga­ratunkon négyesben, most mégis el kell válnunk egy­mástól. A megyei revizor ész­revette ... — A szemtelen! — mond­ták mivelhogy észrevette. — Most már csak az a kér­dés: ki marad és melyik ket­tő megy el. — Ágoston marad! — mond­ta a másik kettő. — Ö fő­osztályvezető! — S ti? A kettő egyszerre szólt: — Tegyetek, meg igazgató­nak! Egyelőre csak Bendegiíznak találtak olyan állást, mely a korábbi kényelmet és anyagi színvonalat biztosította. Ben­degúz ugyanis hosszabb ideje udvarolt egy hentes lányának, és igy jogcímet szerzett ah­hoz. hogy megtegyék a vágó­híd igazgatójának. S minthogy a járási főnök felesége már második vasárnap panaszolta, hogy mócsingos a marhahús, a korábbi igazgató leváltásá­ra is megvolt minden jog­alap. — Hát te, Gedeon? — só­hajtott a főnök. — Végeztél-e valamilyen tanfolyamot? — Nem. De egyszer hall­gattam egy előadást a liba­legeltetésről. — Nincs más, akkor meg­teszünk tsz-elnöknek. Így került Fuszulyka Gede­on egy téli napon Karancs- pölöskére, ahol hamarosan ki­derült, hogy a tagság teljes mértékben elégedett Koczog Ambrus, az idős tsz-elnök im­már nyolcadik esztendős mű­ködésével. Fuszulyka Gedeon­nak meg kellett elégednie a főagronómusi tisztséggel. — Járt is panaszra a Járá­si Hivatal főnökéhez: — Azt mondtátok. hogy tsz- elnöknek tesztek. Most itt ál­lok föagronómusnak, pedig még a bivalyt se tudom meg­különböztetni a kecskétől. — A revizor a hibás — ál­lapította meg a főnök. — Mert ha ő becsukja a szemét, ak­kor a régi, szép, megmelege­dett helyetekről mehettetek volna nyugdíjba. De máris azt beszélik, hogy azért ke­rültetek zsíros állásba, mert a testvérbátyátok a Járási Hi­vatalban főosztályvezető. — Valamit tegyetek! — kö­vetelődzőit Gedeon. — Segíts nekünk! — kérte a járási főnök. — Mit segítsek? — Hogy Koczog Ambrust le tudjuk váltani. # Idős Koczog Ambrus nem tudta mire vélni Fuszulyka Szidónia, a dús keblű óvodai dajka gyakori közeledését. Többször is feltette magában a kérdést: „Vajon a hízelgés pörge bajuszomnak vagy hivatali tekintélyemnek szól-e? Avagy Szidónia vala­mely eleddig titkolt előny ér­dekében vetette latba temér­dek bájait?” Egy alkalommal, amikor az istálló mögött állta el útját az amazon termetű Szidónia, meg is kérdezte tőle: — Mit kíván tőlem, Szidi- ke? . — Magát, Ambrus bácsi — duruzsolta a leány, és java­solta, hogy menjenek gombát szedni a rekettyésbe. De az idős tsz-elnök még napokig nem ment gombát szedni és úgy látszott már, hogy Szidónia alul marad. Reggelenként Gedeon felkeres­te: „Milyen unokahúgom vagy, hogy még ennyit sem teszel meg a bátyád érdekében!”. De a lány szabadkozott: „Egy század katonasággal jobban elbánnék, mint az öreggel. De ma lesz a napja, hogy becsa­lom a rekettyésbe." És aznap csakugyan ott ta­lálták Koczog Ambrus tsz- elnököt a dús keblű Fuszuly­ka Szidóniával a rekettyésben, és nem is gombát szedtek, amint azt eredetileg megbe­szélték. Rendkívüli közgyűlést hív­tak össze, ahol a járási kül­dött kifejtette, hogy Koczog Ambrusnak mennie kell, mert elnöki ténykedésében szakmai hibák és egyéb hiányosságok tapasztalhatók. — A szakmai hibáért a fö- agronómus az első számú fele­lős! — kiáltották közbe töb­ben is. — Váltsuk le a főag- ronómust! — Igen ám — kacsintott cinkosan a járási kiküldött. — Csakhogy az öreg a rekety- tyésben történtek után nem maradhat elnöknek. Előbb szavazásra tették fel a tsz-elnök leváltását, majd amikor a közgyűlés kézfel- nyújtás nélkül tudomásul vet­te a döntést, a járási kikül­dött megvigasztalta a tagsá­got, hogy Fuszlyka Gedeon el­távolításáról szó sem lehet. Mert egy szövetkezet meglehet elnök nélkül, de fűagronómus nélkül soha. Fuszulykának pedig lelkére kötötték: — Te meg tegyél meg min­dent a tömegkapcsolatod ki­építéséért. ♦ És Fuszulyka Gedeon min­dent megtett. Élete javát a kocsmahiva­talban töltötte, ahol tudvalé­vőén a legkönnyebben tárul­koznak ki egymásnak az em­beri szívék. A mind tökéle­tesebb tömegkapcsolat érde­kében válogatás nélkül végig­kóstolgatta a cégtábla vala­mennyi italkülönlegességét. Mire a szorgalmasan dolgozó tsz-tagok hazafelé tértek a mezőkről, Gedeon már a brá­csás homlokát csókolgatta, minthogy a brácsás megköve­telte a tsz-demokrácia ilyetén megnyilvánulását. Egy alkalommal a csapos riadtan hívta a tanácselnököt, hogy mentse meg a záróratúl­lépéstől. Fuszulyka Gedeon ugyanis négykézláb járta kö­rül az ivót, miközben torka- szakadtából üvöltötte: „Be va­gyok falazva!" A növénytermesztési brigád­vezető oldotta meg a kriti­kus helyzetet. Kölcsönkért egy targoncát és hazafuvarozta a magatehetetlent. Általános lett a kívánalom, hogy sürgősen új elnököt vá­lasszanak Koczog Ambrus megüresedett helyére. A Járá­si Hivatalban erre azt mond­ták: — Igazatok van, karancs- pölöskei emberek. Válasszatok elnököt, mégpedig a legde­mokratikusabb formában. Mi javasolunk nektek valakit, ti pedig megválasztjátok. — Meg mi — mondta a küldöttség vezetője. — De csak akkor, ha rátermett, gyakor­lattal rendelkező ember lesz az illető. Egy Fuszulykánk már van, még egyet nem aka­runk! összeült tehát a Járási Hi­vatal különleges bizottsága és háromnapi szakadatlan ülése­zés után úgy határozott, hogy az elnöki posztra a legalkal­masabb személyt, mégpedig Fuszulyka Gedeont javasolja. Fuszulyka is megkapja, amit neki ígértek. A tagság is elé­gedett lehet: nem ül a nya­kukra még egy Fuszulyka. Ez idő tájt érkezett el is­mét a megyei revizor Karancs­pölöskére. Bárkivel beszélt, mindenki azt panaszolta, hogy nem óhajt kocsmatölteléket elnöknek. A revizor egyenesen a Já­rási Hivatalhoz hajtatott. A főnök hellyel és kisüsti szilvapálinkával kínálta. — Mi járatban? Mi járat­ban? — Karancspölöskéről jövök. — Na és? — A tanácselnök kijelentet­te, hogy lemond, ha Fuszuly­ka lesz a tsz-elnök. — Gyenge ember a tanács­elnök — mondta a főnök. — Ha nem tetszik neki a nép akarata, leváltjuk. — A brigádvezetök is azt mondták. — Melyik? — A növénytermesztési... A főmérnök közbevágott. — Hiszen az le akarta já­ratni a mi megbecsülést ér­demlő Fuszulyka kartársunkat. Szándékosan targoncán vitte végig a falun. Leváltjuk! — Az állattenyésztési bri­gádvezető is le akarja járat­ni? — Az is — felelte a főnök. — Hangosan énekelte a kony­hakertiében, hogy „A fuszuly­ka szára fölmászott a fára.. Leváltjuk!... — Tiltakozik a népfront és a nőtanács titkára is. — Őket is leváltjuk. — Tiltakozik a tagság. — őket is le... De itt már a torkán akadt a szó a járási főnöknek. Pil­lanatokig tanácstalanul töröl- gette verejtékező homlokát. S ezután, mint aki tisztában van mind a tsz-demokráciával, mind életünk ellentmondásai­val, nagyon nyugodtan és böl­csen jelentette ki: — Elvégre Fuszulyka is csak ember. Vele sem lehet mindenki elégedett. Q NÖGRAD — 1970. január 1., csütörtök 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom