Nógrád. 1969. december (25. évfolyam. 279-302. szám)
1969-12-21 / 296. szám
Csaba László Barna Tibor A Rostás Dániel két dologhoz ragaszkodott istenigazából. A szakállhoz, meg a kalapjához A szakállát még csak él-el- hagyogatta valahogy, főleg, miután a brigád határozatot hozott, mely szerint a harmadnapos szakáll tulajdonosa esetenként és fellebbezhetet- lentíl öt forintot fizet, de a kalapjától semmiképp sem, akart megválni. Pedig csudára megviselt volt már ez a kalap, olyan régi, hogy a rossz nyelvek azt mondták: akkor is fején volt már, amikor született ... „Számold meg rajta a zsírréteget, miként a fa gyűrűit, s megtudod, hogy hány éves Rostás” — viccelődtek a brigádtagok. Hát ami azt illeti, csúnya egy kalap volt. Pecsétes, rojtos, dimbes-dombos, mint a Dunántúl, elöl kajla, hátul csáré — még tán a madárijesztő is sértésnek venné, ha ilyet nyomnának a fejébe. De Rostás büszkén és ragaszkodással viselte télen és nyáron, fagyban cs esőben, vasárnap és hétköznap, utcán és munkahelyen. Nem vált meg tőle, lefekvéskor is tán csak végső szükségből. — Te, Dani — csóválta fejét á brigádvezető —, összeadjuk neked a pénzt, vagy elvesszük az árá. a sörre szaporított szakállpénzekből — csak vegyél már egy új kalapot! De Rostás hü maradt a kalapjához. Ha eldugták előle — megkereste; az állványon „véletlenül” lelökték a fejéről, mintha a szél volna a tettes —, utána futott. Belehuppan- tották a meszesgödörbe — másnap ismét ott díszelgett a fején, fehérpiszkosra kefélve. Egyszóval: elpusztíthatatlan volt a kalap. Történt aztán, hogy a brigád az egyik vasárnap látogatóba indult a termelőszövetkezetbe, amelynek afféle patrónusa volt. A megbeszélés értelmében reggel az állomáson találkoztak, jött is ki-ki időre. Megérkezett Rostás Dániel is, természetesen az elmaradhatatlan kalappal a fején. Elől a karimája ráfityegett az orrára, ahogy lépkedett, zsíros oldala fénylett. A kajla kalap alól vidáman pislogott elő a két szembogár. KALAP Hulló csillagok Jókedvű volt Dániel, mint mindig, ha falut láthatott, amelytől huszonegynéhány éve elszakadt. Felderült egyébként komor arca, örömében bírság nélkül is megborotválkozott, mindannyiszor izgalommal ké. szült az útra. Ilyenkor megvendégelte az egész brigádot a restiben egy-egy féldecivel, hadd örüljön mindenki úgy, miként 6... Talán most is ezt teszi, ha nem történik olyasmi, ami mellbe vágja. — Dániel! — S2ólí szigorúan a brigádvezető, miközben nagy fehér papírzacskót húzott elő a háta mögül. — Fogd ezt a csomagot, a tiéd. — Az enyim? — meresztette a szemét Dániel. — Osztón minek ez? — Kalap. Üj kalap. Hozzad és ha leszállunk a faluban a vonatról, ezt akarom a fejeden látni. Punktum! Vita nincs! ' Dániel fogta a csomagot, egyik kezéből a másikba vette, dobálta, mintha forró parázs volna, kínosan tekergette a nyakát. Dehát, ha egyszer a brigád így határozott! Apelláta nincs! Inkább maradt volna otthon, vagy kiment volna a hegyek közé, akkor legalább senki nem bántaná sem őt, sem a kalapját ... Dehát visszaút nincs, a határozat ellen nem szegülhet, pedig a kalapját nem hagyja, arra esküszik! Ügy érezte, tűz van az ülésen, izgett-mozgott, sehogy- sem találta a helyét. Felállt, sétált előre, hátra, megint leült, bánatosan kinézett a vonat ablakán. Törte a fejét. S miközben a többiek kártyázással foglalatoskodtak, matatni kezdett a csomagtartóban, ahová a két kalapot tette — az újat a papírzacskóba, a régit tisztes távolba tőle. Körbe nézett, nem látja-e valaki, majd amikor meggyőződött róla, hogy senki sem figyel rá, hirtelen mozdulattal kicserélte a két kalapot: az ócskát a zacskóba tette, az újat meg lebillentette a sarokba. Így aztán, gondolta, mindenki láthatja, hogy ott viszi az új kalapot a zacskóban, a régit meg... Visszatért a jókedve, már tréfálkozott is. Beszállt a partiba. Hozzászegődött a szerencse, egymás után fogta el a piros heteseket, bezsebelte a pénzt, ugratta társait, hogy kétszeresen megveszi rajtuk a kalap árát. Hanem, amikor ezt mondta, kissé megdobbant a szíve. Hiszen a neheze még hátra volt. Kiagyalt tervét jónak tartotta ugyan, de... Abbahagyta hát a kártyázást, kiment néhány percre a folyosóra, hogy meghányja- vesse, nem csúszik-e valami hiba számításába. — Aztán megnyugodott. Ugyan mi baj tenne? Közeledvén a falusi állomáshoz, ő kászálódott legvégül. Csak akko ■ állt fel, amikor a többiek már a folyosóról fordultak vissza. „Na mi van, Dániel, hát Pestig akarsz utazni?”. Dániel nyújtózott, hogy ilyenformán minél természetesebb mozdulattal emelhesse le a zacskót, amelyben ott lapult a szívéhez nőtt kalap. Hirtelen lekapta, a másikra oda se hederített, hadd egye a fene a sarokban. Szorította a csomagot féltő szeretettel, és izgult, hogy induljon már ez a nyavalyás vonat!... Végre, végre nagy szusszanással kigördült az állomásról. Dániel felsóhajtott, majd a többiek után sietett. Mielőtt kiértek volna a makadámúira, rárivalt a brigádvezető: — Dániel, fel a kalapotI — Az újat? ... — Azt hát! No, tedd csak, még megfúj a szél... Dániel belekotort a zacskóba, szája körül huncut mosoly gyűrűzött. Aztán hirtelen teolvadt arcáról a mosoly. Kikapta a kezét a zacskóból mintha parázsba nyúlt volna. Tekintete riadt volt. — A kalapom! Alit, a vonat után meredi hátha utoléri még... Megcsalták. Kicserélték a kalapokat! Hogy az a...! De nem szólt. Ment szótlanul, fejében az új kalap, amely húzta, mint valami idomtalan rézmozsár. Kókadt a feje előre, hátra. Ment és alig hallhatóan motyogta: — A kalapom... a régi kalapom ... Régebbi újságírásunk karácsonyi témái közül soh’sem maradt el egy megindító emlékezés a „Hulló csillagok”- ról. A színpadi világ egykor tündöklő és ünnepelt csillagairól volt szó, akiket az öregedéssel elnyelt a feledés, eltemetett a nyomorúság. Akik szerencsésnek és boldognak mondhatták magukat, ha megkapaszkodtak a színpadi világ perifériáján, ha egy-egy statisztafeladattal időnként megadományozta őket a jobbérzésű direktor. Az örök derű jű, nyolcvan felé tipegő Virágháti Lajos bá\ az öröksavanyú, kedvetlen Ernyei János, a galambkerekded Bá- náthy Szeréna néni voltak a mi városunk hulló csillagai, akikre karácsonytájt emlékeztünk, kikért a nemesebben érzőkhöz adományért apelláltunk. Rendszerint sikeres volt az akció, némi pénzzel, bőséges kosarakkal toppantunk be ünnep szombatján a sápadt babérkoszorúkkal, régi szerepek fényképeivel teleaggatott otthonokba. Tisztelegni a ' lehullott és kihunyóban levő csillagok előtt. Virágháti Lajos bácsi a nehezen és boldogan várt adományokért ilyenkor megajándékozott minket a régi színpadok derűjével, múltjának né- nány aranypárás emlékével. — Tudja, kedves Tibor úr — kezdte egy alkalommal az öreg —, akár hiszi, akár nem, valamikor én voltam e város legünnepeltebb színésze. A jubileumi játékomra a Vereshajú című népszínműben olyan lantot kaptam a cívisektől, amilyenhez foghatót még senki nem. A kétméteres óriásnak gyönyörű paprikás szalonna volt a váza, száraz kolbászból rakták rája a húrt, es két díszletmunkás tartotta jobbról-balról, amíg hajlongtam. — Mit kezdett vele, Lajos bácsi? — Ajjaj!,.. Elpusztítottuk egy szemig, menten előadás után. Az egész társaság lak- mározott, meg itta hozzá a jó sestakerti vinkót, Lencsés Nagy Bálint urammal együtt, aki az egésszel megprezentált. Mert az étket, italt nem sajnálta soha a cívisgazda, jó szívvel adta. —• Ugyan, ki volt az a Lencsés Nagy? — Lajos bácsi. — Nem tudná, Tibor úr? ... Lencsés Nagyot?... Akihez hasonló mecénást nem szült még egyet a magyar színház- történelem!?... Hát, hogy mennyi földje, háza volt, meg nem mondom, de, hogy bőséggel volt mit aprítania a tejbe, azt igen. S mindemellett se gyereke, se felesége, senkije, csak rettenetesen nagy színházpártoló kedélye, kivált a vígabb darabokra. Azokban meg különösen egy színésztársunkat szívelte, Nyilassy Mátyást, a buffókomikust. Hozzája hasonló hordó alkatú színész, talán azért is. Na, ennek a Lencsés Nagynak három bérelt széke volt. Egy magának, egy a kalapjának, egy meg a tűzoltónak, személyes vigvá- zójának, hogy lángot ne keltsen a pipa, melyből Lencsés Nagy uram játék alatt is kedvére pöfékelt. Ilyen privilégium csak neki dukált, de mondhatom, megérdemelte, mert ha tetszett valami a színpadon, felkiáltott a szereplőknek: — Jó vöt, hónap kűdök egy malacot. — Vagy: — Komédia után valahányan a vendégeim. — Hát ilyen volt a régi színház minálunk — fűzte tovább emlékeit nem csekély nosztalgiával Lajos bácsi. — A páholyok is, tudja miért olyan öblösek itt? Mert esténként a szolgálólányok oda vitték gazdáik után az eleséget, szünet- Den ott lakmároztak — csak ügy áradt néha színpadon, nézőtéren a jóféle töltöttkáposz- ta illata. Ilyen világ volt, Tibor úr, ebben voltam én színész ... Habár igazat szólva, nekünk akkor sem volt valami rózsás. Az a Nyilassy Mátyás például, akiről már szóltam, hetekig nem mert a szállására menni, mert szorongatták a hitelezők. A színpadon aludt egy kellékdíványon, amíg valami kezesre szert tehetett, váltóra pénzhez jutott. Akkor azt írta ki szállása ajtajára: Nyilassy Mátyás, köz- és váltószínész. — Annyi bizonyos, a nyomorúság akkor is nyomorúság volt, a siker csúcsain is. Mert a módos cívis asztalához invitált, megtraktált ugyan, de különben a krajcárt is megnézte, hova adja. — De hát mégiscsak színházat épített a város, Lajos bácsi! S nem is akármilyet. — Éz a tény. De a körülmények, ahogy a tényig jutottak, nem valami épületesek. Amikor a város tanácsában először szót kapott a javaslat, hogy theátrumot kellene emelni, hogy a kolozsvári játékszínből időnként ki-kirajzó aktoroknak ne kelljen all:almi bódékban mutatniuk magukat. valaki a cívisek közül ezt az ellenvetést tette: — vágott vissza gőgösen egy társa —, azír ípítünk, mert telik. Osztón mír ípítünk mink színházat? — Hát csak azír. — Hozzá is láttak még nyolc- százhátvanötben, de a pénz egyszercsak elfogyatkozott a munkától. Fogcsikorgatva eladták hát a jövendő színha zért a városi közlegelő egy részét. Azt a részt azóta is Atkosföldnek emlegetik. De végül is áll a színház, ez a lényeg, Tibor úr. A deszkáin az én lábnyomom is ott van néhány színlap talán még őrzi a nevem. Elszokott már a szesztől. megártott az a pohárka is. amit vendégségünkre az ajándékokból töltött. Egészen elér- zékenyült. De alkatából, egészséges derűjéből eredőn azonban már néhány pillanat utón összeszedte magát. — Én ne is panaszkodjam — folytatta szinte dicskevőn. — A direktor úr mindig gondol rám. Nekem minden nagyoperettben, nagyszemélyzetű darabban helyem van. Statisztaszerep, igaz, de néha egykét mondat is jut és esténként öt pengő a gázsi. Megesik, hogy egy hónapban negyven, ötven pengőt megkeresek. A múltkor meg, képzelje, Tibor úr, délelőtti próbán be kellett ugranom Cyrano szerepébe, mert késett a színész. A diri nagyon megdicsért Azt mondta : ötven évet fiatalodtam. Akár újból játszhatnám, mert az orgánumom a régi, a klasz- szikus dikció a véremben van. De persze, megjött az ifjú kolléga, átadtam a terepet. Ez a világ rendje, kedves Tibor úr. Köszönöm, hogy gondoltak rám... az ajándékokat Egészségére, Tibor úr. Reszketeg kézzel megemelte a poharat Ezeket mi intézzük el! Tudja. milyen érdem lesz ez?.. — Meg ne vesszen már. gondnok úr! — Ne gverekeskedien. Mi- kucsik úr! Mit gondol, ha ezeket itt feleitenék. minden a régiben maradna? Kinyitná a kocsmát, nevelné a ió- szágokat... Maga kizsákmányoló. Míkucsik úr! Magát úgv kinyírlak mint a szó- dáslovat... — És magát? — Rám is fenik a fogukat. Pedig nekem se kocsmám, se darálóm.. Az istállóból akkor lépett ki az asszony. Kezében teli saitár. karimáia fölé magasodott a tei melee habia. Az erdész kelletlenül elindult vissza kényszerből bitorolt új lakhelye felé. Csuli a kerítéshez rohant és dühös, vad ugatással követte az erdész útiát. Hagyták. Pedig szinte összetörte mayát a kerítés drótián. DÉLUTÁN gyanús jelek mutatkoztak, mintha csak az erdész iólértesültségét támasztanák alá. Páncélautó állt meg a ház előtt, derék, fekete, erőskötésű tiszthelyettes lépett ki belőle Bal halántékát ragtanasz fedte. Arcát belente a többnapos szőr Előbb az öt szunnyadó legényt kereste fel. hangos szidalma a tornácra is kihallatszott. Az egvik katona kiro- hant. szólt valamit a Páncélautó vezetőiének, mire az továbhaitott. Kisvártatva mind az öt lakó telies felszerelésben az udvaron sorakozott. Csuli csak később fedezte fel az úi embert. Testének szaga, hangiának ellenszenves. részeg éréivé f e1 i n terelte. Az eresz alá állt és onnan ugatott eszeveszetten. A tiszthelyettes pisztolyt fogott ra. s ha Mikucsikné ki nem lép az ajtón, talán el is süti a fegyvert. Az asszony ölben vitte be a kutyát, de az még ott is fé- kezhetetlen vadsággal küldte szidalmait az úi ember felé. A tiszthelyettes miután el- úntó csonka csapata egrecí- rozását szigorú vizitet rendezett Mikucsikék lakrészében is. Két katona kísérte, s nem győzték csitítani. amikor a nemzetközileg ismert román káromkodások közé betűzdelte a ..burzsui” és .Jcuiák” kifejezéseket — Aztán mi a foglalkozásod? — kérdezte románul, és egy kísérője tolmácsként magyarra fordította. Mikucsik szelíden bámulta az ittas katonát — Kocsmáros. A tiszthelyettes megveregette a gazda vállát. — Ragyogó! — mondta.— Akkor adsz most nekünk cuikát! Mikucsikékat is meghívta a söntésben berendezett hálószobájukba. Durván erőszakolta. hogv igyanak. Megszokták, hogy soh’se isznak. A kocsmárosok most is tiltakoztak, s igyekeztek azzal érvelni: ígv több -iut a katonáknak. A tiszthelyettes nem ismert határt Tombolt, parancsolgatott. Egv óra alatt tökéletesen elázott. Kikísér- te+te magét »•» udvarra. A BENTMARADT katonák vigasztalták az idős házaspárt. hogy nem rossz ember a tiszthelvettas. csak sok borzalmat élt át és még több szeszt vedelt. Különben is: reggel valamennyien továbbállnak. Eköz’-en odakinttől borzalmas hangpárbai zaja szűrődött be. Előbb Csuli szenvedélyes ugatása hasított az éjiéi csöndjébe, utána több pisztolylövés hangzott eL maid Csuli fáidalmas kiáltása verte fel a házat. A tiszthelyettest a két katona lefogta és ölben hozta vissza. Csizmája szára cafatokban lógott és lábfejét ellepte a vér. Csuli fáidp’masan könvör- gött az udvaron. A sötétben megvívott párbaiban elvesztette jobb szemét. A katonák részesítették elsősegélyben. Öklömnvi vattacsomót kötöttek a szemére. Fejét átfonta a pólva. Olyannak látszott nagy fájdalmában, mint egv gyomorrontásos csecsemő. Mikucsikék ezen az éjszakán fe1 *'Madtak Csuli fájdalmas nyüszítésére. Az asz- szony kétszer is felkelt, hogy friss vízzel kínálja a lázas, zokogó állatot. Reggel nagv zavarban találták a katonákat. Teljes felszerelésben lótottak-futot- tak. Az idegen szavakból is kivehetőnek tetszett a bizonytalanság hangsúlya. — Ezek csakugyan visszavonulnak! — mondta az asz- szony. maid az árnvékszékrői elökeveredő katona elé állt. — Mikor mentek? A katona iól tudott magyarul. — Elveszett az őrmesterünk — mondta. — Hajnalban elment, azóta senki se tud róla.. Kis idő múlva valamennyien a raikocsiba ültek, s elindultak. de nem visszafelé. hanem a front iránvába. ahonnan egvre távolabbról és egvre tompábban seilett ide az á “vük és katvuisák dübörgése. ÉVEK teltek el. A kocsmát a , földmű vesszővé tkezet verte gondozásba. Átalakították, szépítették, korszerű berendezéssel látták el. Az italbolt vezetését Mikucsikékra bízták. Az úiiáépítés és általános restaurálás lázában egyre távolabbinak és homályosabbnak tűnt a háború-emléke. Mikucsikékat egyedül Csuli félszeme és melankóliáia emlékeztette volna a nagv haláltáncra. ha időnként meg nem jelenik Kovács Jenő. az erdész. Azóta már ő is az állami erdészetben helyezkedett eL s szakértelme nyomán nem is a legrosszabb beosztást kapta. Magabiztosan állt meg a »öntésben. hosszasan ízlelte a pálinka zamatót. maid vérfagyasztó mosolvt keltve odasúgta a kocsmárosnak. — Valamit tenni kéne! — Hagy ion. gondnok úr! Kovács kijavította: — Gondnok e’vtárs. — Engem ne molesztáljon. Az én kuncsaftjaim prolik voltak ma is azok. őrült lennék. ha tennék valamit is ell — És ha megtudiák? — Semmi közöm az egészhez. — Kilőtte a kutva szemét, s azóta a tiszthelyettest a kutva sem látta... — Honnan tudia? — Tudom Vannak nekem kapcsolataim az elvtársak között is... A kocsmáros már-már ott tartott, hogv feljelenti Kovácsot. s elmond mindent azt. hogv zsarolja őt és nevetséges. esztelen összeesküvésbe szeretné kényszeríteni. Addig vonakodott a döntő lépéssel, hoev végül elkésett. Egv reggel zárt. ablaktalan gépkocsi állt meg a ház előtt. Mikucsikné előbb azt hitte, hogy halottszállító. Azután megtudta: az urát keresik. és mindent megértett nyomban... Az árnyékszékről vitték el. Ott várták meg az ajtóban és még a szolgálati köpenyét se engedték levenni. Csaknem egv esztendő telt el. amikor Mikucsikné megtudta. hogv tizenöt évre ítélték a fériét. Még örült, hogv nem kötötték fel. mert ígv legalább hadakozni lehet az igazságért. A vendégek is elmaradoztak. egyik a gyanú miatt, a másik meg az asszony könv- nveit nem tudta elviselni. Csak néhánvan akadtak, akik bátran az asszanv mellé álltak. nem engedték állásából elbocsátani és egvre hangozta tták: kiderül még az igazság! Az erdész is kikopott a helyről. — Nem bírom a bőgést — mondta nversen utolsó látogatáskor az asszonynak. — Hálát adhat az istennek, hogv ilyen olcsón megúszták! CSULI IDŐNKÉNT nyugtalanul kereste a gazdáját. Ilyenkor idegesen futkározott le. s fel a kerítésen belül, s mindent elkövetett, hogv kitörhessen. Az e-Hrtz fel is ajánlotta, hogy lelövi. „Még maid megbolondul” — mondta. „eev ilven vén kankutya sok bait tud csinálni!’* Csodálatosan csillogó, napos és forró nvári vasárnap délután szakadt a községre. A ligetet ellepték a hűvösre vágvók. az italbolt előtti sátras asztalok körül többen ültek. mint ahogy az asztalt kényelmesen el lehet érni. Az átmenő vendégek is egymást érték. Nekik köszönhette Csuli. hogv egérutat nyerhetett. Felét leszegve futkározott a ligetben és az úton, mint aki láthatatlan kísérletet kerget. A szociális otthon öregei csalogatták be magukhoz. Szívesen betért, de azután a becéző csoportot is elhagyta. Egv malomkő nagvságú terméskő alatt kezdett el kaparászni. Vadul, idegesen, csaholva kaparta a kavicsot, mancsai kisebesedtek, de ő csak ásott, dobálta a kő alól a talait. Előbb egv penészes rongv- darabka. később egv emberi kéz csontiai kerültek elő. A kiszállott, bizottság az ismeretlen halottról azonnal megállapította, hoev a keresett román tiszthelyettes. Ai orvos arra is rámutatott, hogv nyolcas söréttel töltött va- dászouskával ölték meg. A nyomozással megbízott fiatal rendőr hadnagy az ijedt öregek csoportiához fordult. — Nem tud iák ki lakott itt azelőtt? Csuli mée akkor is idegesen kapareált a terméskő közelében. Egv közrendőr erélyesen kiáltott fel — Vigvék innen, mert még eltünteti a bűnielrícet. . DE CSULIT nem kellett vinni. Mint aki ért a szóból, kirohant a liget felöli aitón. Esv sudár fa alatt farkcsóválva megtorpant és iobb hátsó lábát oda támaszto tta a nedves kéreghez... NÓGRÁD — 1969. december 21., vasárnap CJ
