Nógrád. 1969. december (25. évfolyam. 279-302. szám)

1969-12-07 / 284. szám

Korunk és a sajtó mérhetetlen mennyiség­ii khan halmozódtak, — s egyre halmozódnak — az emberiségre meredő új és új kérdések. Oly­kor az az ember érzése: vajon nem terhes-e a mai helyzet, hiszen már csak azért is irá- nyíthatatlan, mert egyszerűen képtelenségnek tűnik mindazt átlátni, ami ebben a korban történik, rendezni, megérteni, s belőle olyan következtetésekre jutni, amelyek az értelmes és célszerű, a haladást szolgáló cselekvést meghatározhatják? Talán a legnagyobb baj abból származna, ha ez az érzés eluralkodna rajtunk, ha feladnék azt a meggyőződést, hogy értelmünk igenis képes úrrá lenni ezen a helyzeten, és a siker mindenekelőtt azon múlik, hogy megfelelő energiát fordítsunk a tisztázásra — ha szabad így mondani —, megszervezzük szellemi erőinket Ezzel a jelenségkörrel szorosan összefügg az a konkrét kérdés, amelyről ez alkalommal szólnánk: hogy ma — divatos nyugati szóval — a tömegkommunikációs eszközökre milyen feladatok hárulnak? Az olvasott vagy a hallott szó a befoga­dótól azt igényli, hogy az eseményt, amelyet vele közöltek — fantáziája segítségével —, valósággá képzelje. A képben, mozgásban megjelenő híradás felmenti a nézőt ez alól, és közvetlen élményévé teszi az eseményt, amely éppen ezért szélesebb körben és erő­sebben hat az emberekre. Voltak, akik azt hitték: ez a „konkurrencia” kiszorítja a szót, a sajtót és a rádiót: a televíziónéző újság­igénye pedig csökken, ahogy valójában csök­ken a színház és a mozi irányában, amelyet a tévé „házhoz szállít”. De ez esetben szinte ellentétes mechanizmus működik; majdnem ily módon: miné] több képszerű tudósításban számol be bonyolult korunkról a tévé a kö­zönségnek, annál nagyobb lesz a szükséglet a sajtóra. Feltéve, hogy a sajtó felismeri meg­változott helyzetét, felismeri, hogy a televí­zió nem szünteti meg, hanem módosítja a ve­le szemben támasztott igényeket A tévé­néző, újságolvasó mást kíván tőle, mint amit korábban kívánt: sokkal inkább magyaráza­tot, az összefüggéseket megvilágító elemzést. Ma is vannak, akik Goethe Faustjának ci­nikus színigazgatójával valahogy így érvel­nek: csak „adjatok sokat és még, és még, s nem fogtok célotoktól elmaradni, csak za­varjátok meg az embereket, kielégíteni őket úgyis oly nehéz..Mindenekelőtt ezt a fel­fogást képviseli a nyugati polgári sajtó túl­nyomó többsége: a világban jelentkező el­lentmondásokat úgy adja elő, hogy fokozza a zavart, Igyekezete láthatóan az, hogy le­hetőleg még rá is tromfoljon a valóság za­varaira. A játék a káosszal, az a törekvés, • hogy a kor bonyodalmait megfejthetetlen ti­toknak, tehát meggondolatlan problematiká­nak állítsák be, nagyonis tudatos tevékeny­ség, s ma a tömegek politikai semlegesítésé­nek egyik legfőbb eszköze. Ha ugyanis si­kerül az emberekkel elhitetni, hogy a • világ úgy esett szét eresztékeiből, hogy minden kísérlet áz újjárendezésre céltalan, akkor nyert ügyük van azoknak, akik éppen ezt az . újjárendezést szeretnék megakadályozni. De vajon egybeesik-e ez a törekvés az em­berek természetes reakciójával, szívesen ve­szik-e — a nagy tömegek is —, hogy ily mó­don „kifizessék” őket? Nem eleven, óriási erő-e az az igényük, hogy megzavarás helyett felvilágosítsák őket? Erre bátran pozitív vá­laszt adhatunk; ezt bizonyítja a hazai tele­vízió és a hazai sajtó mindennapi tapasztala; ta is. A nap mint nap ismétlődő szembesítés­re a világban végbemenő folyamatokkal, a váratlan, kiszámíthatatlannak tűnő jelenségek halmozódására az egészségesen gondolkodó — így is mondhatnánk: a maga emberi méltó­ságára érzékeny egyén —, egyféleképpen re­agál: keresi az okokat, úgy. hogy meg akar­ja érteni a dolgokat. S ebben az értelemben alakulnak igényei a televízióval, a sajtóval szemben. Egy parányi töredék, igaz. másképp szabadulna a dilemmából. Scsedrin bürokra­tájához hasonlóan szívesen „betiltaná” a „za­varó” világot vagy legalábbis a róla való tudósítást. A többség az ellenkező irányban keresi a megoldást: nemcsak nagy érdeklő­déssel figyeli, ami a képernyőn eléje tárul, hanem ennél többet akar tudni, azt is, amit a kép egymagában nem tud visszaadni; ezért — a televízió kommentátoraitól a nyomtatott újságokig — mindenkivel szemben, akinek dolga és hivatása ezzel foglalkozni, azt a követelményt támasztja, hogy szolgáljon mé­lyebb, sokoldalúbb magyarázattal. Túlzás-e, ha ezt a jelenséget, a szocializ­must építő Magyarország egyik lényeges je­lenségének tartjuk, ama kulturális és politi­kai fejlődés egyik eredményének, amely a társadalmi rendszertől elválaszthatatlan? Nem túlzás. Aki a miénknél gazdaságilag fejlettebb, polgári országokban járt és va­lamelyest is érzékelte az ottani közvélemény reakcióit, az tanúsíthatja, hogy itt mélyen- fekvő különbségekről van szó, olyan sajá­tosságokról amelyeknek gyökerei a gazda­sági és politikai struktúra alapjáig nyúlnak le, egészen odáig, hogy a szocializmus az emberi értelem teremtménye. Ha igaz lenne, hogy a külső világot, a nem­zetközi politikát, a bennünket körülvevő tér­ségeket megfoghatatlan erők irányítják, ak­kor miképpen lenne lehetséges, hogy mi okosan és meggondoltan intézzük saját dol­gainkat? Nyilvánvaló, hogy a világot nem le­het így kettévágni, és akármilyen bonyodal­mas is ez a kor, nem megfejthetetlen. Min­den azon múlik, hogy alaposabban, pontosab­ban regisztráljuk jelenségeit, mélyebbre ha­toljunk belsejébe, s akkor megvilágosodik, ami eddig homályosnak, áthatolhatatlannak tűnt. A sajtónak ez mindig is feladata volt, de ma még sokkal inkább ez a hivatása mint a múltban És aki komolyan odafigyel a közvélemény­kutató jelentésekre, az olvasói ankétok és viták tapasztalataira, az érzékelheti, hogy az ilyen igények mind erőteljesebben jelentkez­nek. Pontosabban: hogy a közvéleményben bizonyos polarizálódás megy végbe, az egyik része hangosan követeli a maga „illúzió- adagját”, azt a fajta publicisztikát, irodal­mat, művészetet, amely legalább időnként el­ringatja, s elfelejteti vele a kor problémáit, a saját napi gondjait, a másik része pedig türelmetlenül igényli.- a magyarázatot, a rej­tett mechanizmusok feltárását. Termeszei esen aki belemerül az új kérdésekbe, nem szól­hat azzal a bizonyossággal, amellyel a ré­giekre válaszolni tudunk. Másszóval: nem lesz vitathatatlan az, amit ír. De sok tapasz­talat azt támasztja alá, hogy korunk embe­rének nem is ez az igénye; nem perfekt, min­den tekintetben már tisztázott szentenciák­ba foglalt igazságként olvassa azokat az írá­sokat, amelyek megkísérlik az új dolgok megközelítéséi Rényi Péter V. iroda'mi síínpadi napok BALASSAGYARMAT, 1969. NOVEMBER 27—30. A felszabadulása negvedszá- öt produkciót kell kiemel- zados jubileumát ünneplő Ba- nünk: a drégelypalánkiak Ma- tassagyarmaton ez évben ötö- dárút című dokumentum mű- dik alkalommal rendezték során, a József Attila megyei meg az irodalmi színpadi na- művelődési központ irodal- pokat. Ezúttal tizenhárom ha- mi színpadának vietnami té- zai és két csehszlovákiai májú pódiumiátékát, a KISZ együttes lépett pódiumra. A Központi Művészegyüttes iro- hazai együttesek között két dalmi színpadának vietnami té- Nógrád megyei csoport szere- májú pódiumjátékát, a KISZ pelt. Központi Művészegyüttes iro­Az irodalmi színpadi napok dalmi színpadának. Költőnk és A Szántó Kovács gimnázium irodalmi színpada átveszi a KISZ megyei bizottságának értékes diját, a magnókészü­léket. együttes összeállítása azért volt nagy élmény, mert talán a fesztivál legmagasabb gon­dolatait a legjobb egyéni tel­jesítményekre. a legstabilabb rendezői koncepcióra építve valósította meg. A mai ember helyét keresi a világban, a rohanó világ nagy élményei­re teljes életével válaszol a költő. A szécsényi irodalmi szín­pad (1968-ban a megye leg­jobb együttese volt), dr. Szőcs József irányításával mintegy a budapestiek gondolatmene­tét folytatta, s a korszerű ha- zafiság bonyolult kérdéseit elemezte. Őszinte, egyszerű hangjuk szimpatikus volt. kár. hogy dokumentumműsoruk a Csurka-anyag útvesztőiben helyenként elbizonytalanko­dott. Az Ipolyságiak sajátos szer­kesztésű műsorukban — Vas Ottó rendező színpadi telje­sítményének, különös előadói stílusának bűvöletében, a köl­tő szavával kérdezték önma­gukat, mi történt 1968—69-ben társadalmunkban, s mik a? igazi helytállás útjai... Igen szerencsés volt a versválo­gatás; mintha az egész iro­dalmi anyagot egyetlen költő írta volna! Az őszintén kri­tikus önelemzés igen nagy szakmai, és közönségsikert aratott. (Minden dal forrada­lom). A fesztivál programjában fellépő két diákszínpad elő­adását azért kell külön meg vizsgálni, mert rendkívüli ta­nulságokat kínálnak. A szen­tesi gimnazisták „Meg kér házasodni” címmel, vidám népi játékot mutattak be, a balassagyarmati Szántó Ko­vács gimnázium csoportja Trencsényi Borbála irányítá­sával Petőfi: A helység ka­lapácsa című művét dolgozta fel oratórikus játék keretei közt. A két együttes nagysi­kerű produkciója — önfeledt, életvidám, a játékkal, vérbe, humorral —, a diákszínjátszás hagyomá­bemutatóit értékelve, az a kora című oratórikus műso­legszembetűnőbb haladó vál- rát, a szécsényiek Idegszálai- ___|___ ; _ t ozás, hogy az együttesek val a szél című programját, s legegészségesebb _______ b átran politizáltak. Politizál- az Ipolysági irodalmi színpad nyaihoz nyúlva, a legígérete­tak, s az irodalmi színpadi (Csehszlovákia) Minden dal •6 ................... f orradalom című tását. mozgalom jelenlevő szakmai „vezérkarának” örömére egészségesen politizáltak, mert a hatniakarás szándéka álta­lában a művészi megvalósí­tás elengedhetetlen alapjával, fantáziával párosult. Bebizo­A Madarát — bár a felso­rolt öt produkció közül a legbizonytalanabb itt volt a szerkesztő, a rendező színpadi sebb utat jelzi. Ilyesmit kell összeáll!- csinálni: klasszikus értékek kínálkoznak hasonló feldolgo­zásra. nyosodott ezúttal is, hogy koncepciója , arra a kérdés nem ünnepi díszműsorok merev tisztelgése, de a jele­Aggódó kérdés merült fel a fesztiválon: hol vannak a megye (s főleg Salgótarján» nagy iskoláinak diákegyütte- re keresett választ, miért sei? Nyíltan meg kell mon- nem élnek, dolgoznak szíve- dani, nem arról van szó, hogy nőnkért élő, aggódó fiatalok sen a fiataJ°k falun. Kár, nem mutatkoztak: nincsenek! őszinte kitárulkozása hat a hogy az idézett dokumentu- Sajnos, nincsenek. Pedig kö- közönségre. Ilyen szempontból mok súlyát nem sikerült min- zépiskoláink nevelőmunkájá közelítve a teljesitmenyekhez, Sjj'enki sem tud olyan ^ szépen énekelni, sen­kinek nem szárnyal oly mé­lyen a leikéből a dal, mint a dolgozó embernek. Nehéz szavakba formálni, nem is lehet olyan érzéseket, amit a hangok művészete kelt, an­nál könnyebb hangulatokra, helyzetekre emlékezni, ame- mely óriási kincset. lyek ma örvendetesen a nép­dal propagálói is. De kell-e vajon a népdalt propagálni? A vetélkedők eddigi menete ékesen bizonyítja, hogy a dal még élénken él a parasztok, munkások, értelmiségiek aj­kán, sőt a fiatal generáció­ból is jócskán akadnak, akik Házát, be az a törekvés, hogy meg- gyakorta átadjak magukat a tyasávhapr jegyzet Titokzatos régiókban lyekbey, szerepe volt a dal- földjét, családját, munkaesz- mentsük, felszínre hozzuk, népdaléneklés gyönyörüsé- nak is az ember életében. Az közét és munkalehetőségét el rangújának megfelelő helyre gének. Énekel az idős moz- egyszerű ember, aki sanyarú lehetett rabolni tőle, de a tegyük a népdalt. A „Rö- donyvezető, a távoli puszta életében csak a munka örö- dalt soha. pülj páva” battonyai megnyi- juhásza, a traktoros, a sütő­mét kóstolhatta meg, a nóta S már kezdtünk aggódni, tója óta nem sok hét telt ipar munkása, a tanítónő, a szárnyán röpült titokzatos ré- hogy éppen a szocializmusban el, mégis úgy érezzük, hogy tsz-iroda adminisztrátora, a giókba kéjes szenvedélyek herdáljuk el ezt a régen talán kár és korai volt ag- buszsofőr, a háziasszony, a felhői közé, mint egy űrre- megszerzett kincsünket, rá- gódnunk. Est a következte- termelőszövetkezet növényter- paló. A nótázás ugyanis fel- adásul elmélet is született, tést vonta le Erdei Ferenc és mesztö brigádjának asszony­emelő szenvedély, mint a amely szerint megszűntek Ortutay Gyula is egy-egy ve- tagjai, énekelnek falun és tiszta szerelem, amely meg- azok a társadalmi viszonyok, télkedő megnyitójában, s er- városon egyaránt. Tehát a könnyítheti a kasza, a ka- amelyek valamikor a népdalt ről kellett meggyőződnünk is, népköltészet nem veszett el, lapács, a pöröly súlyát. Ju- szülték, s amelyek nő- az énekszó, a kórusok dalai, él az még, csak most száll liánus barát, ki hajdanán el- tásra formálták az ajkakat, az egyszerű emberek egysze- ki abból a palackból, amely- indidt a magyarok őshazáját Egyes tömegkommunikációs rű es fenséges nötázásának be beszorították, bezárták, megkeresni, már feljegyezte eszközök, amelyek hajnaltól hallatán. Csodálatos gyöngy- Szívderítő, hogy végre he- azt a gyönyört, amit a szár- napestig gátlástalanul terjész- szemek villannak fel a vetél- lyére került a népköltészet, nyaló énekszó keltett a dől- tették a slágerirodalom újabb kedőkön, ilyen gyöngyöket a népi zene, és milliók lát- gozó leány ajkán. és régebbi „remekeit”, a saj- csak a nép, a dolgozó embe- hatják, fiatalok tanulhatják Bizonyára valamennyien tóval, televízióval egyetem- rek egyszerű gyülekezete tud meg, hogy nekünk is vannak idézhetnénk hasonló emléke- ben gúnyt űztek a daloló em- felszínre hozni. népdalaink, nemcsak a ro­ket, amikor bennünk is fel- bérből, miközben a nótázást Veres Péter balmazújváro- mánoknak, vagy lengyelek- sejlett az ének lélekig hatoló duhaj kocsmázók sajátosságé- si bevezetőjében arra is utalt, nek, mi se tartjuk kevesebb­szépsége, a népköltészet utá- nak tüntették fel. S néha hogy szomszéd népeink kö- nek, sőt sokkal többnek, mint nozhatatlan varázsa. Édes- már szégyellni kezdtük, akik zül bármelyik, a szlovák, az a tánczene, dzsessz és beat anyánk tésztadagasztás, mertük, hogy népköltésze- ukrán, a román, a délszláv, túlpropagált számait. Mert nagymosás vagy kapálás köz- tünk hatalmas értékei préda- de még az osztrák is jobban hol őrizzék, becsüljék, szeres­ben egyszeresek rázendített, ba mennek, s lassan olyan megbecsüli népdalait, mint sék igazán a dolgozók ajkán s mi parányi gyerek létünk- néppé válunk, akit megfősz- mi. Valóban, a kozmopolitiz- született dalokat, ha nem ép­re is megéreztük, hogy éle- toltak hagyományaitól, leiké- mussal határos módon ter- pen a dolgozók országában? tünk nemtője szellemekkel tői. jedt kultúréletünkben a giccs, ölelkezik. Valami olyan tör- Nem lehetett tehát lelke- s ezek terjesztésében vezér- ténik, ami a szegény mun- sedés nélkül fogadni a Tele- szerepet vállaltak éppen azok kásember elidegeníthetetlen vízió új kezdeményezését, a nagybefolyású tömegkom- ajándékává varázsol vala- amelyben középszerepet tölt munikációs eszközök, ame­den ponton jó irodalmi anyag- ban nélkülözhetetlenek, gal fokozni, s egy-egy szö­vegmondó (énekes), nívótlan egyéni teljesítménye gyöngi­Külön kell szót ejteni a ju­biláló Madách Imre irodalmi tette a produkció összhatását, színpad bemutatóiról. Csikás:­István szerkesztő-rendező A salgótarjáni megyei mű- „Júlia szép leány” című nép- velődési központi irodalmi ballada műsorával remeke!* színpada Pataki László szer­kesztő-rendező irányításával (Für Éva, éneklése külön él­mény volt!), ugyanakkor a „szabálytalan jelentést” yitt Madách másik két produkció­színpadra az amerikaiak ja, — a Falanszter című ösz- szennyes vietnami háborújá- szeállítás, és Sámuel Bechet: ról. A program rendkívül Mondd, Joe című művének egyéni módon, egy interjú öt- színpadra állítása alapvető letére alapozva ért el szug- szerkesztői, rendező tévedés gesztív hatást. Az előadás volt. S hogy a város lelkes, egyébként Szokács László irodalomszerető közönsége ezt egyéni teljesítményére épült, a két produkciót is öníeled- a háborúból kiábrándult re- ünnepelte) talán az alka. pulotiszt mondta el, gondolta át a hadüzenet nélküli hábo- lommal magyarázható, s nyíl* rű végleges abszurditását, ván azzal is, hogy Balassa- (Pearl Harbour más volt, Jack), gyarmat nagyon szereti ezt az Érdekes kísérlet volt, kicsit .... érettebb lehetett volna! együttest. A KISZ Központi Művész­Erdős István Húsz éves a leánykollégium A salgótarjáni Furák Teréz és énekkara, a Bolyai gimná­Leánykollégium december 13- án ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. Az évforduló ünnepségen dr. Molnár Pál, a megyei ta­nács művelődésügyi osztályá­nak vezetője köszönti a jubi­zium, a Táncsics közgazdasá­gi szakközépiskola, a Madách gimnázium valamint a Strom­feld Aurél általános gépipari technikum kultúrcsoportja színpompás műsort mutat be. A jubileumi ünnepség kere­tében a salgótarjáni József At­lánsokat, a város középiskolás tila művelődési központ klub- KlSZ-szervezetei szalagokat helyiségében kiállítás nyílik a kötnek az intézmény zászlajá- leánykollégium két évtizedes ra, majd a leánykollégium iro- történetének érdekes doku- daimi színpada, tánccsoportja mentumaiból. NOGRÁD — 1969. december 7., vasárnap 7

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom