Nógrád. 1969. december (25. évfolyam. 279-302. szám)

1969-12-07 / 284. szám

I FELSZABADULÁSUK] IRODALMA Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét Mai magyar irodalmunk réti drámának a kifejtése. Ti- egyik legígéretesebb tehetsége pikus kispolgárok üldögélnek kétségtelenül Sánta Ferenc. 1944-ben egy budapesti kocs- Brassóban született 1927-ben. ma ivójában és arról beszél - Édesapja székely szegénypa- getnek, hogy legjobb olyan raszt, édesanyja brassói likőr- gyári munkásnő. Iskoláit Ko­lozsvárott és a debreceni re­formátus kollégiumban végez­te. Sok mindent próbált, hogy népes családját eltarthassa: volt segédmunkás a Debrece­ni Vagongyárban, csillés a pi­lisi szénbányákban, marós a Vörös Csillag Traktorgyárban, majd a Ganz Darugyár esz­tergályosa. Hosszú esztendők óta az Eötvös Kollégium könyvtárosa. Első írása a So­kan voltunk. Elbeszélése 1954- ben jelent meg. és a kezdő író útját Szabó Pál támogatta. Két évvel később már önálló kötettel jelentkezett „Téli vi­rágzás” címmel. Ezt követte a „Farkasok a küszöbön” című elbeszéléskötet, majd Az ötö­dik pecsét című regénye — 1963-ban. Bár e kötet körül elég nagy volt a vita és a fél­reértés is, nevét igazán „20 óra” című könyve tette ismert­té, amelyből filmet is készí­tettek. A magyar irodalomban gazdag hagyományai vannak az irodalmi formában megírt szociográfiáknak, ez a mű is ilyen, az író vallomása sze­rint azonban olyan riport, amely prózában írt ballada is egyúttal. Az izgalmas történet két időben fut: 1956-ban és napjainkban, és arra a kér­désre keresi a választ, miért lehetséges az, hogy egy elhi­bázott politika az „egy vályú­ból való” szegényeket is öez- szeharagíthatja, olyanokat, aki a cselédélet nyomorult szorí­tásában még békességben tud­tak élni. Az író az igazgató Jóska igazát hangsúlyozza a legerőteljesebben, aki az új idők szavának megfogalmazó­ja és elítéli az olyan szemlé­letet, mint az öreg Kocsisné keserű bölcsessége. A megölt Kocsis Benjámin ajtaján ki- foltozatlanul ott áll a golyó ütötte négy lyuk. Az engesz­telhetetlen gyűlölet nem en­gedi kijavíttatni, pedig Ko­csisné mást javait: „Nincs az ilyesminek haszna lányom! Azon legyél Inkább, hogy el­feledjed, mert az Is nagy tör­vénye a szegénységnek, hogy ami rossz véle megesett, azt feledje el minél hamarabb, mert ha ami rossz véle törté­nik, annak az emlékét mind megőrizné, akkor úgy megtel­ne véle, hogy leroskasztaná az idő előtt a földbe!,,, Olyan az élet, hogy ami jön, azt úgy kell tőle fogadni, ahogyan jön, nem az ember ül a ba­kon, hanem maga csalt húzza, s oszt amerre csapják, arra kell néki szelídüljön...” „Az áruló” című két évvel később megjelent regénye is csak látszólag történelmi re­gény. Az elnyomás ellen tűz- zel-vassal harcot hirdető hu­szita Václáv, a pusztítást az értelem nevében megakadá­lyozni igyekvő diák, az élet szépségeit élvezni akaró re­neszánsz pap és a csak élni akaró paraszt történetén ke­resztül messze hangzóan szól az író ítélete: „Én azt mondtam magának, amikor azt a nyo­morult parasztot hozta elém, hogy senkit sem gyűlölök job­ban, mert gyáva és nyüszít” a papot Is gyűlöltem, mert mint a kígyó úgy mérgezi az em­bert, amikor élvezetet és hi­tetlenséget kínál, gyűlöli a ka­tonát is, de „...semmi a gyű­lölet és utálat, amit irántuk érzek, mint ami akkor önti el a véremet és értelmemet egyaránt, amikor a valóban leggyűlöletesebbet és az útá- latra legméltóbbat hozza a sors a szemem elé. Azt, aki hallgat!” Az író szinte minden művé­ben azt sugallja, hogy a világ egyik törvénye: a kívülmara- dóknak is dönteniök kell jó és rossz, becsületes és becste­len között. Lélekben arra kell készülnie mindenkinek hogy eljön a próbára tevő pillanat, amikor az ember egész életét, erkölcsi magatartását az idő választás elé állítja. Az ötö­dik pecsét ennek a lelkiisme­egyszerű embernek lenni, ami­lyenek ők „Ha valami biztos, akkor az, hogy nekünk aztán senki miatt nincs lelkiismeret- furdalásunk.” Még olyan kér­dések fölött Is igyekeznek na­pirendre térni, mint a könyv­ügynök fölvetése: „Főztek va- lamikoris szappant emberek húsából meg csontjából meg zsírjából? Pedig ma már iga­zán mindenki ismeri Krisztus tanításait? ... Nem Illik be­szélni róla, de mindannyian tudjuk, hogy mi történik kö­rülöttünk.” Az élet megtaní­totta őket arra, hogy amihez nincs közük, abba ne üssék az orrukat. Ekkor áll elő Gyuricza órásmester egy tör­ténettel. Bemutatja Tomoce- uszkakatitít, a véreskezű és kegyetlen zsarnokot, valamint Gyurgyut. a rabszolgát. Az első minden bűnt elkövet, de nem érzi magát bűnösnek, „nem volt egy szemernyi lelki- ismeretfurdalása sem, mert korának erkölcse szerint cse­lekedett”. A rabszolgának vi­szont csak egyetlen vigasza marad: „ment maradtam a bűntől! S úgy érzem hogy ez nagyon nagy dolog! Nem én tettem ilyesmit másokkal, ha­nem velem . cselekedtek ilyes­mit mások.” Az órásmester felteszi a kérdést: ki mi szeretne lenni, ha egyszer szabad választása lenne? Zsamok-e vagy rab­szolga? A kispolgárok — bár tagadják — vívódnak a kér­déssel, és magukban azt vála­szolják, hogy bizony zsarnokok lennének! Egyedül az órás­mesterről tudjuk meg, hogy valójában már döntött a kérdésben. Lakásán gettóból kimentett gyermekeket rejte­get, sorsukról gondoskodik. Másnap nyilasok kezébe ke­rülnek, akik kegyetlenül el­verik a szerencsétleneket. A verés filozófiáját is kifejtik, azért vernek, mert a megszer­zett hatalom erre jogot ad nekik. A főnyilas azonban ki­oktatja a verőket: nem meg­ölni kell az embereket ha­nem „olyan halottakat csinál­ni belőlük, akik esznek, isz­nak, dolgoznak, és úgy tud­ják befogni a szájukat, akár egy valóságos és originált ha­lott”. Ügy kell verni, hogy az il­lető soha ne tudja, hogy mi­ért verik meg. „Ha megmon­daná nekik, hogy mi a bűnük, és miért veri őket, akkor csak azok a polgárok félnének, akik hasonlót cselekedtek. Né tud­ják! És féljen mindenki kint a világban, bűnös és ártatlan egyaránt.” Ne maradjon az emberekben egy szlkrényi ön­tudat sem — csak akkor ered­ményes az ember Hitler sze­rinti átnevelése. Meg kell utáltatni önmagukat önmaguk előtt. Ennek az iszonyatos eszme- futtatásnak befejezéseként egy halálra gyötört kommu­nistát mutatnak nekik, egy kampóra akasztott haldoklót, és arra akarják kényszeríteni őket, hogy üssék kétszer ar­cul, akkor megmenekülnek. Ezt a szörnyűséget egyikük sem képes megtenni: inkább választják a halált, mint a gyalázatot. Egyedül Gyuricza, akiről tudjuk, hogy embersé­gével már szavazott a főkér­désben —, kényszerül megten­ni a gyalázatot, mert az ő életben maradásától függ egy sereg kiszolgáltatott gyermek élete. Az író a legerősebb tör­vényt, a humánum parancsát szólaltatta meg ebben a re­gényben. Ezért méltatlan a vád, hogy a regény egziszten­cialista alkotás lenne. Az eg­zisztencializmus szerint is —, ahogy ezt Béládi Miklós ki­fejtette —, élni annyi, mint választani. Az egzisztencialista filozófiában azonban a válasz­tás a független személyiség és az abszolút szabadság elvéhez kapcsolódik, Csukly László 8 NÓGRAD - 1969. december 7., vasárnap 1939. Abban a faluban a tojás­ból épp encsak kikelt maga­tehetetlen csuvasz verebet Csuligának mondták. A szal­matetős házak lekönyöklő ereszeiből könnyen ment a fészekszedés: bicegett végig az udvaron, tenyerén dider- aett egy szerencsétlen kis ál­lat. fújta, lehelte. de az csavzottságában mozdulatlan maradt, s ha moccant is. olyan esetlenül, szánalomra méltón mocorgott. hogy kin volt nézni. Az öreg Bárdos rozzant gyalupadját ellevték az utca gyerekei. Hatvan évesen is világosszőke. 1 ro- bosztos termetű ember volt az asztalos, egy félig elké­szült koporsón ülve galíciai háborús történeteket mesélt, amikor ő a műhelyajtó ke­retében a madárral kezében megjelent. Motyogott valamit. ráfi­gyeltek, csend lett, másod­percekig keresték a gyere­kek, s köztük az öreg. egy­más tekintetét, aztán féktele­nül. ijesztő súllyal rárobbant a nevetés. Előre nyújtotta kezét. Nevetett ő is. mutatta a zsákmányt. — Csuliga’ A látvány, a helyzet som­máját. a nevetés fullasztó — szégyenitö görcsét nem érez­te. Még akkor sem. amikor az örea Bárdos mellé lépett, s a többiek felé kacsintva mondta, kimondta: — Hát. árva szép öcsém, ti ketten pontosan egyfor­mák vagytok. A ház előtt éneklő kato­nák vonultak el. A gyerekek mind kiszaladtak a palánk mellé. odabicegett ő is a hársfa alá. felállt a káposz­tanyomó nagy köre. úgy le­sett kifelé. 1940. Rajta maradt név. Csu­liga. Ezen a tavaszon tizen­négy éves lett, s először érezte fájdalmasnak, hogy nem olyan mint a többiek. Az árvaságából fakadó nagy érzelmes gondoskodás szét­porladt körülötte már. néha hallotta még ugyan elvétve: ne bántsátok a szegény ár­vát. de at már csak olyar1 volt, mint halott koldusnak az alamizsna. Az utcabeli fiúk más, azelőtti tavaszo­kon sem hívták magukkal estelente cserebogarászni a Pillangó-partra. cseresznyét lopni se csábította senki a szőlőbe. a lányok ad­dig sem néztek rá. a oálinkafőzdében sem volt mindennapos, mint a töl­tésiek mind: ki hitte volna róla. hogy ugyanúgy tudja szerencsétlen lábával bicegve hordani a vizet, mint a többiek. Nem hívták, nem hívták. A pálinkát különben sem szerette Alig vette ész­re. hogy megkülönböztetik. Sántasága nem nagyon fog­lalkoztatta: néha tán. a dü­Erdfis látván Méq béke volt! bőgő labda messzirül hallat­szó hangja felkavarta, saj­nálta. hogy nem futkoshat együtt a futballválván azok­kal. de mindez nem volt túl­ságosan lényeges. Ezen a ta­vaszon minden megváltozott. Napszálltával minden este azt érezte, nem tud mit kez­deni magával. Ügy szakad­tak rá az esték, mint beom- lani látta az Égett utcai nagy tűznél a szalmatetös házakat, félt. Nyugtalan lett. ősszel nevelőanyja inasnak adta Ferge cipészmester mű­helyébe. Tulajdonképpen örült, hogy ezután nem kell nap mint nap legeltetnie a három rosszindulatú örea te­henet. Mindenki, ismerős — idegen Csuligának szólította. Kezdte bántani ez a név. tiltakozni nem volt bátorsá­ga. hiába való is lett volna. Mea kellett szoknia, de ret­tenetes irigységet érzett mindazok iránt, akiket lát­hatóan szeretettel csúfoltak. Hosszú lajstromba állította össze az ilyen neveket: Ko­ma. Dönci. Kacsa. Buci. Ko­bak, Csőre, Dagi, Mutiri. Üjakat is konstatált magá­nak. Választott közülük, és mondogatni kezdte a mű­helyben. hogy őt már me­gint másképpen csúfolják. Muszi. A nyuszi-musziból. Mindig kitalálnak valamit ellene, mert ö nem elég ve­rekedés, hát már azt hiszik, mindent lehet ellene. Ezt a Muszit onnan találta ki va­lamelyik hülye, utcabeli, hogy a nevelőszülei portá­ján rengeteg a nyúl. ő mea foglalkozik velük, mondogatja néha nekik, hogy nyuszi-mu- szi. hát ezért. Igen. Muszi. és nem Csuliga! Nevettek rajta, el is hitték meséit a szóbeszédekről, de változat­lanul mindenki Csuligának hívta. A nyulakat azonban téyleg nagyon szerette. Az ólban, ahol aludt nem mesz- sze a dikóia mellett a ket­recek. Sokat beszélgetett a nyulakkal. Azok csendben, csak néha megrebbenve hall­gatták panaszait Az iskolá­ról. tanítókról, később a mes­terről. a segédekről. Ferge Irénről. Ferge Irénről, aki igen szép lány volt. s kará­csony másnapján. mikor nagy hó esett, a mester pa­rancsára egész délután húzni kellett a szánkóját. 1941. Nagynehezen kitavaszodott, május volt. Napszállta körül szabadult a műhelyből, a kút mellett bevizezte mindig el­álló haját és a második ha- ranaszó után indult a temp­lomba. Szerette a máfusi li­tániákat. kedvére énekelhe­tett az öregasszonyok között. A falu utcáin szállt a por. de a folyópart felől már tisz­tult a levegő, s a terjengő sötéttel a kertek alól béní­tóan jó illatok szöktek ki az emberek közé Minden kapualjba tisztelet­tudóan odaköszönt. Volt aki foaadta a köszönését, volt aki szóra sem méltatta. Es­teledett. Két részeg legény jött szembe vele az úton. Te­le voltak akasztgatva levente­jelvényekkel. Nekik is kö­megint a magasabb fiú. A kövér helyeslőén b ólgogtoti. — Te azt nagyon jól tu­dod. ki vagyok én. minek kérded? — Minek hívnak? Te pórid­ról Vigyázz! Most a másik fenyegette, a kövér. — Nem vigyázok! — Feleselni mersz? Hogy hívnak? A kövér ütésre emelte a kezét. Ettől megszeppent, maradék bátorsága elillant. — Schulbert Istvánnak! Dehát ismertek engem, mit akartok? — Zsidógyerek? — fordult a nyurga a kövérhez. A kö­vér nevetett. Leütötte a sap­kát a ayerek fejéről. — Ilyen István nincs a fa­luban! Nem ismerek ilyet! — Nekünk mersz hazudni. — kapott a szón a magas, hosszú nyakú. — Elég legyen! Rögtön bekaplak. Legszívesebben sírva fa­kadt volna. Mellettük jöttek- mentek az emberek, senki nem sietett segítségére. Ki­áltani nem mert. elszaladni még kevésbé. Hallgatott A kövér markába köpött, hogy üt megint. A másik félvál­lal lökdösni kezdte, majd ha­nyatt esett. Sürgették: na! na! Minek hívnak? — Csuliga. szönt. szervusztok, fiúk. szer­vusztok. Nem köszöntek visz. tyeregni. sza. megállították. Kimondta, és elkezdett oi­Ki ez? egyik. — Hogy? — kérdezte a böffentett, az kövér és eaészen közel ha­jolt. — Ki vagy te? másik. szólt a Nem tudta, mit válaszol­jon, hátrálnia kellett, hogy rá ne tapossanak. — Beszélj már te. mert megrúglak! — kiáltott rá TÓTH ELEMÉR Irqalnttis szerelem irgalmas szerelem ne hagyj el, találj ránk minden este, futnak a fiúk, lányok együtt a mozikba és a terekre. Megszálljuk az utak pántjait, irgalmatlan dalokat terem ajukon a szó, kemény a harc — ne hagyj el irgalmas szerelem. Üjra kellett mondani, most már hangos sirás közben: — Csuliga. — Az más! A kövér leeresztette öklét, és mosolygott. — Az más. igen. Így már ismerlek. Elmehetsz. Magára hagyták. Leült pi­henni egy közeli falócára Mikor a két fiú már olyan messze járt. hogy hangját semmiképp nem hallhatták, utánuk kiáltott. — Trógerok! Nem vagyok zsidó. Meg Csuliga sem va­gyok. A templomba már nem me­hetett. Űrangyalára szólt a harang. Keresztet vetett, ha­za ballagott csendesen. Az ólablakbén pislogó szálgver- tya lángjánál fényesre bok­szolta cipőjét, mert Ferge mes­ter nem nézte el az inasok­nak. ha a műhelyben nem ragyog a cipőjük. Cnurka futván LEBUKÁS EGY SZOBABELS0. Egy modern lakás, a széles, kétsze­mélyes heverőn fehér, gyűrt ágynemű, az ágyneműben egy még alvó asszony, s a párnák­ból, paplanokból felbukkanó ébredő férfi. Ébredés, de nem a modem ébredések zavartsá- ga, hanem az ablakon besütő nap derűje, kiegyensúlyozott­ság, egészség. A férfi észreveszi, hogy a felesége ott alszik mellette. Csodálkozik. Az asszony nyolc­ra jár munkába, mire ő fel­ébred hétköznap, már nincs mellette. Az órára néz, nem ér­ti. Fél kilenc. — Szívem, te elkéstél... A nő meg sem mozdul. Al- ■mában is várta ezt a figyel­meztetést. — Ma nem megyek be. A férfi kissé meglepődik. — Miért nem? — Csúsztatok. Elmegyünk együtt, felvesszük a pénzt és vásárolunk. A férfi ül az ágyon és maga elé néz. — Velem akarsz jönni a pénztárba? — Igen. Baj? — Szívem, az olyan ízléste­len. Ha egy házaspár együtt je­lenik meg a pénztárban... az .. .az ízléstelen. Mindenki arra gondol, hogy nincs egy vasunk sem... röhögnek, hogy ott áll a férfi mögött az ellenőr... Nem, szívem, ezt mi nem en­gedhetjük meg magunknak. Az emberi együttélésnek vannak bizonyos szabályai. A nő még mindig háttal a férfinak, de már maga elé mo­solyogva: — Mennyi pénzt veszel fel? — Mondtam már tegnap: ketezer-ötszáz forintot. Igazun nevetséges lenne, ha ezért a pi­ti összegért ketten mennénk. — Jó, akkor írj egy megha­talmazást és felveszem én. — Mi ütött beléd? Gyanak­szol? Nem hiszed, hogy két­ezer-ötszázat kapok? —Most ilyen kedvem van. Szeszély. — Ez felháborító. Mit kép­zelsz rólam? Vacak háromezer forintért érdemes ekkora cir­kuszt csinálni? — Háromezer? — Lehet, hogy felmegy há­romezerre. Nem tudom ponto­san. — Majd megtudjuk — mond­ja rá a nő. MOST ELŐSZÖR megmozdul, megfordul és mosolyog. Vég­képp kimászott az álom ten­geréből, sőt úgy kukkan fel belőle, mint egy sellő, diadal­masan, ellenállhatatlanul. Később majdnem összevesz­nek. A férfi csűri-csavarja, de nem tudja lerázni magáról az asszonyt. A reggeli, amely le­hetne ünnepi is, hiszen csak ünnepnapokon szoktak együtt reggelizni, ezúttal komor. — Nem is tudtam, hogy te ilyen gyanakvó vagy. — Nem vagyok gyanakvó. Akarok egy kellemes délelőt­töt. Veled akarok csatangolni és költekezni. Ezt- a pénzt vá­ratlanul kaptuk, terven felül. Ezt most nem kell beosztani... — Gyönyörű... Nem szere­tem a váratlan dolgokat. Nem szeretem, ha egyszer csak olyan oldalról ismerem meg a feleségem, amilyenről eddig még nem ismertem. — Éspedig? — Féltékeny vagy. Mert ez az, csak más a megjelenési formája. Majd még megérem, hogy belenyúlkálsz a zsebem­be. — Undok vagy. A férfi semmiképpen sem tudja larázni magáról az asz- szonyt. A HÁZ ELŐTT tizenegy felé még komorabb a férfi, amint megkerüli a Moszkvicsot, ke­zében a slusszkulccsal, s az asszony pedig ott áll a járdán, s várja, hogy a férfi belülről kinyissa a jobb oldali ajtót, s ő beülhessen mellé. A kocsi mo- satlan, az asszony megjegyzi, hogy a kocsi piszkos. — Az — hagyja rá a férfi. — Talán nem? — De, persze, de még mi­lyen piszkos, Beülnek. — Szívem, nem tudsz felol­dódni ? — Nem. — Mondd meg előre... köny* nyíts a lelkeden, valid be... — és a pillantása, a mosolya tele van szelíd gúnnyal. — Nincs mit bevallanom. — Akkor mért vagy ilyen morcos ? — Megalázó helyzetben min­dig morcos vagyok. — Na jó — mondja az asz- szony. Most már ő is elkomo- rodik egy kicsit. A PATERNOSZTER fülké­jében is ketten vannak. Ez már a férfi utolsó tehetősége. — Várj meg a folyosón — mondja. — A folyosón? — A pénztárhelyiség kicsi. — Ketten be se férünk? — Esetleg kiküldenek. — Miért? — Zavarod a munkát. De r

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom