Nógrád. 1969. november (25. évfolyam. 254-278. szám)

1969-11-23 / 272. szám

KOZMA (magyar százados, széken ül az egyik asztalnál, ötven körüli ember, civilben hivatalnok féle, tarkóját töröl- geti, káromkodik, a csapláros- sal beszélget, de inkább csak úgy magának): ...Isten ebbe a melegbe... az emberben felforr a velő ... (Iszik.) Ha isten lennék, megdögleszteném a Napot! CSAPLÁROS (tompán fel­morduló ágyúzást füleli, fejé­vel jelez): Lesz itt nemsokára melegebb is ... (Kis szünet.) Az hírlik. Derecskén van­nak ..., hogy Szoboszlót körül­fogták ... KOZMA (dühösen hadarint): Bánja az isten, mi hírlik, csak mán legyen valami. SS-ÖRMESTER (a szomszé­dos szögletben részegen fel­emeli fejét az asztaltól, erősen Utas, felkurjant, az ,£rika” néhány sorát dünnyögi). KOZMA (morogva): Rogy- gyon rád az ég az Erikád­dal ... Ragadj össze vele. (A távoli heves ágyúzásra) ... Ugyancsak muzsikál a rusz- ki... (Csapiároshoz, kesernyés szúr halódással.) Maga is szebb zenéhez szokott, mikor a wa­lesi herceget traktálta mi? CSAPLÁROS (savanyúan): Csakhogy akkor a herceg tán­colt, most meg mi fogunk... Fene újmódi zene ez kérem. A Hortobágy kellős közepén ... (Fejével a bóbiskoló német fe­lé jelez.) Ezek rendelték ne­künk kérem, most osztán jár­juk ... KOZMA: Járjuk, míg van szusz bennünk ... Míg fejen nem kólint egy hangjegy. Kampec. Aztán mán nem jár­juk ... (Kis szünet.) ... Mert még pucolni sem lehet. Itt dekkol az ember napszámra... Őrzöm ezeket a tetves pa­rasztokat, engem meg az a másik tetves ... (Fejével a né­metre jelez.) Eh, csuka fogta róka! (Legyint.) CSAPLAROS: Menni ?... Hová kérem? Mondja meg őszintén, százados úr? ... Ho- 'vá menni? Én kérem itt élek vagy húsz esztendeje, eb­ben a csárdában, a parasz­tok közt. Az lettem itt mán magam is, paraszt. Ez a csár­da nekem minden: az élet. Ha ez nincs, én se vagyok. Ha el akarnák venni, én embert ölnék kérem, embert én, pe­dig békés természet vagyok. A háború nem az én kenyerem, én mégis itt maradok, mert ez a kényszer. KOZMA: Kényszer meg pa­rancs, egyre megy. Maga azt mondja kényszer, nekem meg parancs. Parancs, hogy itt vár­jam, míg horogra akadok, mint egy ostoba csuka. Mert hogy ráakadok, az holtbiztos. Mert az a parancs, hogy rá­akadjak. Högy én itt tartsam az irhám, míg más javában menti... Hogy parasztokat hajkurásszak Csegére, Füredre sáncásni... Kozma Ferenc hites könyvvizsgáló ... hát erre vagyok jó? ... Ahelyett, hogy fognám az asszonyt Deb­recenben, oszt gyerünk, pa­kolás amerre látunk, amerre tiszta még a levegő, ledobni a mundért, míg nem egy ruszki ráz ki belőle, s fel nem húz a gatyamadzagra ... CSAPLÁROS: Hírlik, ké­rem ... KOZMA: Na, hát akkor! Ha dögleni kell, dögöljön más is. Én parancsra szolgálok. Ha nem, hát falhoz állítanak. Ha nekem nem szolgálnak: fal­hoz állítok. Egy paraszttal... tízzel kevesebb ... számít az?! Szaporodnak ezek, minta tetű. Ha nekem most azt mondanák, eresszem beléjük a tárcsát, mehetek, szabadulha­tok innét, bizonyisten írmagot se hagynék. Nem én! CSAPLÁROS (csendesen): Ez a háború kérem .. KOZMA: Háborúban nincs pardon. Vagy én, vagy ő. Ez van. Hát akkor he én. (Rob­banásokra, dördülésekre.) Hall­ja, hogy osztják a szabadje­gyet a mennyországba? BÁLINT: (14 év körüli ka­masz, megjelenik a veranda szélén, közelebb jön bátortala­nul, nyomában Jankó, az öcs- cse, 8—10 év körüli.) Adjon is­ten. CSAPLAROS: Na, mi kell? BÁLINT: Egy pakli nyócas apámnak ... De száraz legyék. CSAPLAROS: Hát még mi nem? Mondd apádnak, szíjon gengét. ha színi akar (pilla­B Hortobágyon Sarkadi Imre elbeszélését színpadra írta: Barna Tibor Személyek: Bujdosó András számadócsikós, Bálint, Jani, a fiai, Veres tanácsnok, Kozma százados, Cscrpláros, SS-őr- mester. Történik 1944 őszén. Szín: a hortobágyi csárda tornáca. Fehérre meszelt tég­laszegély, oszlopokkal, tagoltan, hosszan fut a 'háttérbe, ahol elvész. A verandán túl sivár a puszta. Valahol, nagyon tá­vol egyetlen gémeskút ágaskodik, semmi más. Idő: 1944 október eleje. Tikkasztó a hőség még októ­ber ellenére is. A városi csak szédelegni tud ebben a me­legben. Issza az italt, de nem hoz enyhülést, egyetlen han­gosabb szóra indulatos lesz, beleköt az élő fába, s ha ütni nem képes, halálos semmittevésbe tesped. Mikor a cselekmény elindul, ilyen rekkenö a Hortobágy. Csak a barom bírja meg a pásztora, az is nyihogva, bőgve, káromkodva. Különben is forró már itt a helyzet. Szo- boszló felől szovjet csapatok közelednek. Várad irányából^ Debrecen alól idehallatszanak a háború rohanva közeledő szavai, az ágyúzások. A csaták istene: a tüzérség egyre dü­hösebben acsarkodik. Egy lélegzetnyi harci csendben indul az esemény. natnyi szünet után). Na, mit tátod a kenyériesőd? BÁLINT: Kellett vón pe­dig ... a szűz élfogyott. CSAPLÁROS (hatat fordít­va rendezget): Nincs, ha mon­dom. (Hirtelen.) Fogd, oszt ev­vel elég legyen. BÁLINT (örömmel átveszi, fizet): Megmondom, Nándi bá­tyám. CSAPLÁROS (morgolódva): Megmondod, mondod ... oszt hónap jön: az új kuncsorgás... Az isten győz titeket! BÁLINT: Igenis: Adjon is­ten. (Indul, a még mindig ácsprgó öccséhez.) Lódulj mán! (Háton dübbenti öccsét, kifelé indulnak, ugyanakkor kint ko­csizörgés, az ajtónál beleütkö­zik Veresbe, aki kedvetlenül jön.) VERES (városi tanácsnok Debrecenben. Középkorú, in­kább ötvenes, testes ember. Öblös hangú gesztusaiban, sza­vaiban olykor parasztos): Na. te bivaly... még feldöföd az embert! BÁLINT (félrehúzódik az útból, öccsét is elvonja Veres elől): Jó napot kívánok, te­kintetes úr. VERES (mégáll pillanatra): Fuss apádhoz, mondd, hogy ide várom. BÁLINT (készségesen): Meg­mondom, tekintetes úr. VERES (befelé halad): De tüstént. BÁLINT: Igenis (öccsével elfut). VERES (belép a tornácra, szétnéz ugyanakkor). KOZMA (éppen pohárba töltött, meglátja Vereset): Ho- hó, hé! Veres Pista!... Ezer éve! p VEREJS (meglátja Kozmát, kissé felderül): Szervusz cim­bora! (Megölelik, püfölgetik egymás hátát.) KOZMA: Hát téged mi szél hoz, vén lókötő? VERES (kesernyésen nevet): Eltaláltad, eltaláltad pajtás ... Most egyszer csakugyan elta­láltad. KOZMA: Nem értem, biz’ isten. Ép eszű, aki ilyenkor út­nak ered? (Ágyúzásra jelez.) Hát nem tudod, milyen cirkusz lesz itt hamarosan? VERES: Épp’ azért. KOZMA: Értem... Aha. Szeded a sátorfádat. Te is. VERES: Szedem, mert... is­ten verje meg... Szedem, mert lókötőnek rendeltek. KOZMA: Mán most csak­ugyan nem értelek, testvér. VERES: Hajtjuk a ménest... Át a Tiszán. Egernek. KOZMA: Aha. SS-ÖRMESTER (asztalra borulva felhorkan, felkönyö­köl, véres szemmel a söntés felé bámul, rekedten kiált): Wein! Noch wein! (Az „Eri- ká”-t dünnyögi, újból eltesped az asztalon.) VERES (összenéz Kozmával jelentőségteljesen, aztán vala­mivel halkabban): . .. Csak at­tól tartok, nehéz dió lesz KOZMA: Nehéz? VERES: Ismerem a paraszt­jaim .. . Mint a tenyerem. Ke­nyérre kenheted néha, de ha megmakacsul, olyan, mint a szamár. Az istennek se ért Előre tartok tőle ... Mert bé­kében elbánok vele, élcsapa­tom, ha úgy tetszik. De most háború van. Ha most megkö­tődik, oszt azt mondja: nem, mi az áldást csinálok? Mi a szentet kezdek vele? KOZMA (fölényesen nevet): Ugyan, kérlek! Makacsság! . Tudod. mi a patikája az ef­fajta parasztnyavalyának n 8 NÓGRÁD — 1969. november 23., vasárnap (Oldalán lógó géppisztolyra csapkod.) Ez, barátom. Ér­ted? . Más egyéb: nuku! Srnafu! Érted?! Így beszélge­tünk mink itt most, Petőfi apánk nemes hajlékában. VERES (gúnyosan, fölénye­sen): Hites könyvvizsgáló len­nék, vagy mi az isten... Köny­velek, barátom, könyvelge- tek!. .. Hullákat könyvese­tek!... (A németre jelez.) Íme, főnököm és pribékem. Príma szaktekintély! VERES (döbbenten): Ferkó! KOZMA: Ja, tanácsnok úr... ez a háború! Meggyő­zöm én a parasztjaidat, ne félj, hogy összeteszik magukat! VERES (csendesen): Hadd csak ... majd meggyőzöm ma­gam is. Van tán még szavam ideki. KOZMA: Na, altkor egy po­fa bort, testvér. VERES: A’ jó lesz, mer’ mán kisülök, mint ez a nagy isten­ség. (Befelé kiált.) Hé, Nándi! Az ég pofozzon meg, én mán senki vagyok itt? KOZMA (hátraereszkedik székén, csendesen dünnyögve dalol a csapiáros jelenete alatt is egy ideig): „Csak egy nap a világ, csak egyetlen egy csók az életünk. Ki tudja, mi vár ránk, ki tudja, holnap mire ébredünk...” CSAPLÁROS (közben gyor­san, készségesen be): Alászol­gálja tanácsnok uram __ V ERES: Nna! CSAPLÁROS: Engedelmet, azt hittem, valami kósza lé­lek ... Az meg várhat. VERES (kesereűen): Az a. Kósza lélek. Jól mondod. Kó­sza itt mán az Űrjézus is. Más itt mán úr a hazában! Még a szél is... Keleti szél, Nán­dor! ... Jó kis keleti szél, az istenségit. (Keserűen legyint, tölt magának Kozma borából, iszik.) Szoboszló alatt fúj- kál!... (Csend, csak Kozma dúdol tovább.) KOZMA (abbahagyja a dalt, dördülésekre figyel): Dolgoz­nak a boforszok. VERES (legyint): Dolgozhat­nak mán! Sztálingrád alatt dolgoztak vóna, ne itt a magyar rónán ... Most mán dolgozhatnak... Akkor most nem lennék itt csikósokat, méneseket hajkurászni. CSAPLÁROS: A szokottat tekintetes uram? VERES: Bánom is én. Hozz, amit akarsz, de erőset, olyan erőset, hogy levágjon erre az átkos, szikkadt földre, hogy fel se keljen többet az ember. CSAPLÁROS (el a söntés- be). KOZMA (nyugtatva): No- no ... István ... VERES (kitör): Hát van ér­telme, mondd? Minek van értelme? Haza nélkül... hi­vatal nélkül... Húsz eszten­dős hivatal nélkül... Ahun én vótam valaki, parancsnok vó- tam embereken, paraszton. Van még jövendő, azt mondd!? KOZMA (Veres szemébe néz, úgy válaszol, dalolva): „Csak egy nap a világ, csak egyetlen csók az életünk ...” BUJDOSÓ (öreg, cserzett, szikkadt kis parasztember, be a tornácra, nyomában a két gyerek, lllemtudóan megemeli kalapját, úgy áll meg): Adjon isten tekintetes úr. VERES (ülve, az asztal mel­lől): Adjon isten. Na, meg­lőtt. BUJDOSÓ' A gyerek mond­Lel . VERES: Na aztán mi hír itt, András? BUJDOSÓ: Mi lenne? Ha csak az, hogy ágyúznak veszet­tül. VERES (kelletlenül): Na, hoztam én hírt akkor. BUJDOSÓ: Hallgatom, te­kintetes úr. VERES: Hát akkor figyeljen jól Bujdosó, az istenit ennek a tetves világnak! BUJDOSÓ: Ha mán a te­kintetes úrnak is az... VERES: Itt a parancs, Buj­dosó, hogy nyergelhetnek.. De nyomban! BUJDOSÓ: Nyergeim? VERES: De valamennyien! BUJDOSÓ: Minek osztán? VERES (idegesen): Minek, minek?! Mi a szentséges is­tennek, minek?!... Ma dél­ben, délután, legkésőbb hajta­ni kell a ménest. BUJDOSÓ: (megütődve): Hajtani? Hova hajtani? VERES: Hova, hova!... At a Tiszán, míg itt nem fogják az egészet. BUJDOSÓ: Nem megy az, tekintetes úr. VERÉS: Hogyhogy nem megy? BUJDOSÓ: (kifogást keres): Delelnek az állatok. VERES: Láttam. Majd abba­hagyják. Ez legyen most a legkisebb gondja. Delelnék én is, ha hagynának, ej, be de­lelnék, olyan délutánit alud­nék... (Más hangon, kemé­nyebben.) De nem passzióból rázattam magam negyven ki­lométert a kocsin, durrogás­ban ... Az az ordré, Bujdosó, hogy el kell indulni a mé­nessel. Még ma. Ez a rendel­kezés. Közel a front, hallja-e? Nincs más hátra, menteni, kell a menthetőt. BUJDOSÓ: Menteni. Hova? Meddig, tekintetes úr? VERES: Nézze, Bujdosó... vesztést ebbe a keserves vi­lágba. Magával őszintén szó­lok ... maga ismer engem ... tudom azt én is jól,' mint ma­ga, hogy hülyeség ez az egész. Hova vihetjük ezeket a sze­rencsétlen állatokat? Föld alá nem dughatjuk, a világ­ból úgy sem futhatnak ki, az lesz hát, ami lesz, a katona­ság úgyis hozzájut, elveszi, szétszórja, elajándékozza, el­adja, felhasználja, az isten se segíthet ezen. BUJDOSÓ: Hát akkor mi­nek? Minek menni? Hajszolni őket is, embert is? VERES: Mert ez a rendel­kezés. BUJDOSÓ: Aztán hova, te­kintetes uram? VEREIS: Polgárnak. Éjszaka még át kell menni a polgári hídon is, a túloldalon. Tisza- palkonya mellett éjszakáznak. Van legelő, meglesznek. BUJDOSÓ: Palkonyára? VERES: Onnan meg tovább. BUJDOSÓ: Még tovább? VERES: A Dunántúlra. BUJDOSÓ: Aztán miért uram? Ezt mondja meg! VERES: Miért?! Miért?!.. Isten haragja tudja, én nem, miért. Mert marhák, becsinál­tak valamennyien, mert egy lopótök a nyakukon többet ér. mint a fejük, mer’ ilyen ez az egész világ, osztán mer’ ne­künk semmi közünk hozzá, mi­ér’, csak ahhoz, hogy ez a pa­rancs, hát csináljuk . .. Ha. kezdjenek hozzá, mert délfelé az idő. BUJDOSÓ: Én nem, tekinte­tes uram. VERES: Nézze. András., szél ellen nem lehet. Ez a parancs. BÜJDOSO: Én nem, tekinte­tes uram. VERES (indulattal): Nem? Hát ki? A keresztanyánk kín­ja? Az öregisten? Majd az jön le pásztorolni? BUJDOSÖ (csökönyösen): Majd, ha lejön, akkor elindul a ménes. De jöjjön is le... mer’ anélkül el nem indul. . . VERES: Bolond maga Buj­dosó! BUJDOSÓ: Megmondtam, uram. Én nem. VERES: Az istenit, hát sze­gődött maga vagy nem szegő­dött? BUJDOSÓ: Éin szegődtem, amire szegődtem, azt tártain is: pásztorolok itt, a Horto­bágyon, Mátától az Alomzu­gig, meg vissza,- esőbe, sárba, fagyba, ha kell, éhen, alvás nélkül, akárhogy —, ez az én dolgom. Vakvilágba menni — arra nemet mondok, uram, ar­ra azt mondom, tekintetes úr, én nem! KOZMA (ingerülten Veres­hez): Eh, mit egyezel?! VERES (int, aztán gúnyo­san): Még nagy úr kegyelmed, még ugyan könnyű kendnek! Még nagyobb úr énnálam is, akkor mer’ én nem mondhatok nemet, ha igent parancsolnak, mer’ én csak egy rongy váro­si tanácsos vagyok, akinek ha jön a parancs, hát betartja, megcsinálja, ha törik, ha sza­kad, ha apró cigánykölykök hullanak az égből... met’ én csak e vagyok, nem egy nagy­ságos csikószámadó ... nem egy Bujdosó András! BUJDOSÓ (makacsul): Mán akármi, tekintetes uram, meg­mondtam. VERES: Megbolondult kend. Bujdosó? Az esze ment el? BUJDOSÓ: Az is lehet, hogy elment. Akkor is nem. VERES: Mér1, hát mi baja? Szóból ért az ember, mondja el. Énnekem nem mondja? Azt hittem pedig, jobb embere egyikünk a másiknak. BUJDOSÓ: Mondom én, te­kintetes úr. VERES: Na? BUJDOSÓ: Megmondom, ötvenéves vagyok, negyven éve csikós idestova. Megértem két háborút a város szolgála­tában az elsőt is, azér’ men­tettek fel, azér’ nem vittek ka­tonának, se akkor, se most, köszönöm, nem kértem ugyan, de köszönöm. Ha vittek vol­na az ellen nincs apelláta, hogy akkor mit tettem vóna, arról most nem beszélek. Megvót, elmúlt. De én innét a Hortobágyról, hogy a ménessel vágjak neki a nagyvilágnak? Oszt hova? A furulyukba búj­jak be evvel a tömérdek lú- val? Vagy hova a jóistenbe te­gyem? El nem dughatom, meg­lelik, minek törjem akkor az állatot is, magam is? Oszt hagyjam itt a gyerekeket? Vagy őket is vigyem magam­mal? Földönfutónak? Minek? Futóbolondnak? Betyárnak? VERES (csendesen, szelíden, szinte harátilag): Ne vitatkoz­zon, vén harcos. Hagyja csak... szóljon a bojtároknak, hogy készüljenek az útra, addig meg üljön mán ide. mit ácso- rog. Felhajtunk egy üveg bort. BUJDOSÓ: Ismer engem a tekintetes úr? VEREIS: Vagy húsz éve. BUJDOSÓ: Na, akkor tud­ja, ha kimondtam, hát nem tágítok tőle. VERES: Ejnye, Bujdosó András, a jóistenit kendnek, tetteti velem az időt? BUJDOSÓ: Nem kell hogy tőtse, tekintetes úr. Ha ismer, egy szóból is ért. VERES: Tegye mán le ma­gát! (Karjával felnyúl, erő­szakkal lehúzza bujdosói a padra). Megisszuk azt a ború oszt közben beszélünk. BUJDOSÖ (enged): Azt meg- ihatjuk tekintetes úr, de a beszédből nem lesz semmi, azt előre mondhatom. VEREJS: Bánja az isten Csak igyunk mán, mert kiszá­rad a torkom . .. (Tölt, koc­cintanak, isznak, aztán a sön­tés felé.) Nándi te!. Még egy litert, mert hősi halált ha­lok! CSAPLÁROS (hangja bent- ről): Viszem, tanácsnok úr! VERES (újból tölt, újból isz­nak, aztán kis szünet után a tornáclépcsőn guggoló Bálint­hoz): Na, szaladj csak Bálint fiam, pengőt is kapsz, mondd a .csikósoknak, készülés, mer’ indulnak. BÁLINT (ugrik): Igenis. BUJDOSÖ (felpattan az asz­taltól, morranva): Maradsz! (Halkan, elszántan.) Azt nem, tekintetes úr! VERES (kirobban): Hát ki parancsol Itt, he?! BUJDOSÓ: A kölykömmek én tekintetes úr. VERES (feláll, fenyegetően): Idefigyelj, te Bújdosó! Nézd' Én, ha a patkót megfogom, hát meggörbítem .. ha téged elkaplak, hál odakenlek a a földhöz, az egyik lábodra rálépek, a másikon, rántok egyet, úgy hasítalak ketté, azt se mondod: nyekk. Ha kötek- szel velem, az anyád istenit, piszkos, aljas parasztja! Hát van mán határa a komázásnak is. Indítsd azt a ménest, mer váglak szájon, úgy, hogy ... SS-ÖRMESTER (hangokra felkapva a fejét): Was ist den? BUJDOSÓ: Csak vágjon a tekintetes úr, megteheti. Min­dent. Csak azt az egyet nem, hogy ón induljak. KOZMA (idegesen Veres­hez): Ugyan, mit egyezel ev­vel a rühessel? Bízzad csak rám! SS-ÖRMESTER (százados­hoz): Was ist den, Kamerad? VERES: Hallod!?... Hát marha, vadbarom, állat vagy te, Bújdosó? Hát mit gondolsz, mit teszek én veled? Hát kell neked, hogy a százados úrnak szóljak? KOZMA (fenyegetően): Kell, hogy a katonai parancsnokság­nak telefonáljak? Kell, hogy az jöjjön ide? Verjenek vasra? VERES (szinte kérlelve): Te fafejű, vén magyar, te hülye barom, a lovadnak több esze van, mint neked, hát mit akarsz? (Óvatosan, szemével a német felé jelez.) Hogy ezek a rongy aljas csirkefogók elvi­gyék, ellopják a város méné­it? Mer’ ellopják, Bujdosó, ha nem tudtad vóna eddig, há megmondom, ellopja ez a sváb vircsaft az egészet, arra kel­lesz, hogy neki segíts lopni, ér­ted?! Bőgjél, toporzékolj, ha nem teszik, mégis meg kell csináld, na! Mind egyfene, mer’ úgyis vége az embernek, a világnak: ami eddig vót, va­lahogy megvót, aztán lesz, a már csak kis időhaladék a sírodig: hát mi közöd neked ahhoz, hogy mi lesz ezekkel a lovakkal? SS-ORMESTER (a civódás láttára türelmetlenül feláll, fenyegetően): Was ist den, Ka­merád? VERES: Hát én két dógot tehetek, idefigyelj, András, azt teszem. amit>te mondasz. Vagy beállók melléd betyárnak, oszt agyonverjük, aki a lovakhoz nyúl, mindet, vagy ... (Pilla­natnyi csend, aztán egyszerre kiabálva.) De az istenit, hát berúgtam én?! (Parancsolóan.) Na, igyekvés, Bujdosó, indul­jon az a ménes. BUJDOSÓ (miközben Jankó gyerek egészen apjáhgz húzó­dik, szűrét fogja, úgy nézi, a nagyobbik valamivel távolabb­ról figyel feszülten a válasz­ra, szemével végigsimítja a gyerekeket, aztán határozot-- ian): Én megmondtam tekinte­tes úr. VERES: Nem? BUJDOSÓ: Nem. KOZMA: Elég a játék! Szól­jak a készültségnek? Hogy verjenek vasra? BUJDOSÖ: Megteheti szá­zados úr. VERES: Meg is teszi. Na, indulj a méneshez..

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom