Nógrád. 1969. november (25. évfolyam. 254-278. szám)

1969-11-23 / 272. szám

BUJDOSÓ: ßn Indulhatok, de a ménes az nem induL VERES: Hát akkor el van maga csapva, Bujdosó. Mehet a fenébe, ahova akar. Mos­tantól kezdve Tóth József a számadó. BUJDOSÓ: Nem, uram, ad­dig, amíg a szegődésem tart. VERES: A város parancsol itt, nem maga. Én, érti? BUJDOSÓ: Én tőlem paran­csolhat az egész nagy Horto­bágy pusztán, csak az én mé­nesemmel nem. VERES: Annyit mondok, Bujdosó András, aljas csirke­fogó kend. Becstelen ember kend. BUJDOSÓ: Az Is meglehet, tekintetes uram. Meglehet. VERES: (tehetetlenül hide­gen): Jól van, András, bogár­zik a fejed, napszúrásod van, te bajod, szép szóval mond­tam, hát legyen, ahogy mu­száj. (Fejével Kozmának int.) Én ehhez gyenge vagyak. Ta­nítsd te móresre. KOZMA (Bujdosó elé lép keményen): Na, öreg, most már abba lehet hagyni a játszmát. BUJDOSÓ: Nem baj, szá­zados úr. Jön, aminek kell, hogy eljöjjön. VERES (még egy kísérletet tesz, szinte könyörgően): Elvi­szik magát, összetörik, meg- gyomrozzák... a ménes csak tovább megy. Hát mit kell itt még hősködni? Én mán csak több ember vagyok, mint kend, mégse tehetek semmit. Nálam nagyobbak se. BUJDOSÓ: Lehet, uram. Meglehet. Dehát én csak így döntöttem. Oszt csak arra ké­rem, hogyha bajom esne, hát gondoljon néha a kis csala­domra. De, ha nem, hát az se baj. Rossz pénz nem vész el. Majd eldajkálja őket a pusz­ta. KOZMA (magából kikelve): Mit kell itt teketóriázni! Utoljára kérdem: hajlandó in­dítani? BUJDOSÓ: Alássan jelen­tem, százados úr nem vagyok hajlandó. KOZMA (elsötétült arccal): Akkor átadom a németeknek. BUJDOSÓ: Tegye a kötelessé­gét, százados úr. Tegye meg mindenki a magáét. KOZMA (vállat von): Jól van, maga akarja, vén mar­ha ... (A némethez lép, halkan beszél valamit.) Herr Sturm­meister! Bitte Helfen! Er will überhaupt nicht. SS-ÖRMESTER (hangosan): Aha! Verfluchter Bolschevist! (Nyersen félretolja a száza­dost, imbolyogva Bujdosóhoz lép, megáll előtte, nézi me­redten, mint kígyó az áldoza-. tát, irtózatosat csap Bujdosó arcába.) KOZMA (összehúzott szem­öldökkel, fojtottan): Mester­munka. BÁLINT: (rémülten kiált): Apám! JANKÓ (nyüszíteni kezd mint a kiskutya). BUJDOSÓ (megsápad az ütéstől, aztán kigyul az arca, önkéntelen mozdulattal meg­simítja a kis Jankó fejét, meg­nyalja vértelen ajkát, s újból kihúzza magat): Ez is meg­volt. VERES (ordítva): Térj észre, András, az apád istenit, mer’... mer’.,. SS-ÖRMESTER (németül): Eine minuthe hast du noch! Verstanden?! Nur eine minu­te! (Karóráját nézi.) KOZMA (szárazon): Egy perc, hogy induljon. BUJDOSÓ (daccal): Meg­mondtam, százados úr. Nem! KOZMA: Miért nem? Bo­lond maga, ember? BUJDOSÓ: Az is lehet, szá­zados úr Bolond vagyok, az is lehet. Meglehet. KOZMA: Mi baja magánál ember? BUJDOSÓ (fásultan): Én ne- Icem semmi már, százados úr. Semmi nincs, nem is lesz. Csak a ménes, az el nem megy. Meg én se vele. Meg senki. Mer1 az ide tartozik a pusztára, oszt elpusztul, ha el­viszik, meg én is, ha odébb megyek, hát mán jobb itt ak kor inkább. SS-ÖRMESTER (hidegen, mint a hüllő): Eine minute ist vergangen! Alsó! Heraus! Los! BUJDOSÓ: (megindul hátra, a jelzett irányba, a tornácon egy pillanatra megáll, gyere­keit nézi, aztán gyorsan eltű­nik a némettel. Bent dermedt csend, hallgatás, majd pillanat múlva két gyors lövés hallik). BÁLINT: Apám! (Kifelé ro­hanna.) VERES: (megkapja Bálint karját, visszarántja, tompán): Maradsz! (A tornác ajtajához lép, rekedten kifelé kiált): Nyergeljétek a nyergeseket. Az új számadó Tóth József. Egy óra múlva indulás. A mé­nes Polgár felé megy! (Lassan visszajön. Szinte szédelegve, még mindig fogja a fiú kar­ját, meglátja Kozmát, aki ön­ti magába az italt, részegedni akar.) Piszok munka volt. KOZMA (földhöz csapja a poharat): Isten verje meg!... Patkánynak születtem?!... (Kirohan.) CSAPLÁROS (az események alatt dermedten a helyiség aj­tajában áll. Fakó hangon, in­kább magának): Azzá let­tünk ... százados úr... Az emberből. VERES (tampultan, érzéket­lenül lépeget, sokára újból észreveszi a gyerekeket, na­gyon halkan, rekedten): Na, gyerekek, gyertek. Apátokat, bevisszük Debrecenbe eltemet­ni. Városi ember volt... szol­gálat közben ... (Hogy leküzd- je elérzékenyülését, erőszakol­tan, nyersen): Na, a keservét, gyertek. (Indul, megfogja új­ból Bálint kezét, de az daco­san kirántja. Ránéz a két gye­rekre, nagyon szomorú a sze­me). Jó. (Pillanatig még této­vázik. Aztán lassan el) JANKÓ (néz Veres után, szorítja a száját, ne reszkes­sen, aztán egyszerre csaknyi- hogni, vinnyogni kezd, sir) BÁLINT (nézi öccsét, vi­gasztalni próbálja): Ne ríjj, na... Ne bőgj... Ne bőgj, mer’... mer’ szájon váglak. (Kint a ménes dübögése, egyre közeledő ágyúzás hallik, zeng, zúg, dübög az egész puszta. A két gyerek lassan a kijárat felé indul, kíváncsian is, félelemmel is.) JANKÓ (reszkető hangon): Hová ménk? BÁLINT (szinte szemünk előtt érik emberré): Hová? ... Hát haza, Jankó.. . Szobosz- lóra. (Az ajtóban megállnak, átfogja öccse vállát.) Ne ríjj hát... Ne ríjj, ha mondom. JANKÓ (szipogva, szepeg- ve): Nem... nem rívok... CSAPLÁROS (utánuk szól óvón): Bolond idő ez most... az útra. BÁLINT (már nem is hallja a figyelmeztetést. A kinti dór- dőlésekre, nyugtatóan): Nem lesz bajunk, ne félj. JANKÓ (remegve, újból sí­rásra görbülőn): Idesapám ... BÁLINT: Né ríjj. mer fel nem támasztod. JANKÓ: (ömlik a könnye): Idesapám... BÁLINT: Mondom, hogy hallgass. JANKÓ: Hát nincs mán ne­künk senkink? BÁLINT: Van, hogyne vó­na... JANKÓ: Ki vóna? Senki sincs. BÁLINT (melegen, szinte babusgatja öccsét): Ne félj csak... az egész puszta ... Azért a’ csak a miénk'. .. ép­pen, ahogy eddig... (Ingujjá­val öccse szemét törölgeti, az ágyúzajban lassan kifelé in­dulnak, neki a háborgó pusz­tának. Közben kintről rohanó Lábak zaja, hangok): Panzer alarm! . . Panzer alarm!.. Panzer alaaaarmü!-FÜGGÖNY­Jö j j el szabadság... Irodalmi színpadi összeállítás felszabadulásunk ünnepére KÓRUS: „Mert végre miénk ez a meggyötört jéggel, aszállyal vert édes anyaföld, miénk, mi építjük napról napra itt a Szépség és öröm zengő tornyait.’’ NARRÁTOR: De amíg eljutottunk idáig történetünk lapjaira ilyen so­rok vannak feljegyezve: El­nyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig. Senyvedt a nép legjobb ereje, dologtala- né volt az ország. Míg a nép hordta a terheket, a múltba néző csupa sebet lát. (A nar­rátor szavait aláfesthetjük a Köztársasági induló dallamá­val.) KÓRUS: „Ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelkirestség, mely hitetlen csodára vár, nem elegendő, hogy kitessék: föl kéne szabadulni már! S a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében hányni, vetni meg száz bajunk.’’ NARRÁTOR: A magyar történelem fel- szabadulásunk előtti 25. éve nemzetünk életének legsöté­tebb időszaka. A Tanácsköz­társaság bukása után a leg­vadabb terror, minden hala­dó gondolat könyörtelen üldö­zésének korszaka sújtotta, a hárommillió koldus országát és a fasizmus uralomrajutása még csak súlyosbította a helyzetet. ELSŐ FÉRFI: Egyet kérek: ti,' akik majd túlélitek ezt a korszakot, ne felejtsétek. Ne felejtsétek sem a jókat, sem a rosszakat. Gyűjtsetek gondosan tanúbi­zonyságot azokról, akik magu­kért és értetek elestek. Egy szép napon a ma múlttá vá­lik. Beszélni fognak róla, mint nagy időről, beszélni fog­nak névtelen hőseiről, akik történelmet csináltak. Szeret­ném, ha tudnátok, hogy a hő­sök nem voltak névtelenek. Mindenki, aki hűségesen élt a jövőnek és aki annak szépségéért esett el, márvány­NARRÁTOR: A fasizmus ellen törhetet- lenül előrehaladó Vörös Had­sereggel szemben felmorzso­lódnak a rosszul felszerelt magyar erők és a különböző hadifogolytáborokban már az új honfoglalásról álmodnak, arra készülődnek. Okos szóval ott tanítják őket új emberség­re. ÖTÖDIK FÉRFI: „Kommunista az, aki nem­csak szereti népét, és a sza­badságot meg az igazságot, hanem harcol is népéért. Min­den áldozatot vállal, mindent vállal a népért, a dolgozó né­pért és a szabadságért és nem tűr semmiféle igazságtalansá­got. FOGOLY: Miért higgyem én el, miért higgyük mi azt el tábornok úr, hogy az oroszok meg akar- ■ ják menteni Magyarországot és a magyar népet. TÁBORNOK: Azt látja, hogy mennyit dol­gozunk azért, hogy hetven­ezer lerongyolódott, kiéhezett, beteg magyar honvédőt meg­mentsünk? FOGOLY: Azt látom. De éppen azt szeretném tudni, hogy miért fontos az oroszoknak, hogy mi, akik fegyverrel jöttünk Oroszország ellen, életben maradjunk? TÁBORNOK: Én most elmagyarázhatnám honvéd, hogy mi a proletár hazaszeretet, mi a proletár humanizmus és mi a proletár nemzetköziség. A magyarázat egy részét megértené, más ré­szét valószínűleg nem értené meg. Ezért ne tőlünk kérdez­ze, hogy mit, miért csinálunk, hanem önmagától: miért csi­nálják ezt a szovjet emberek? Addig faggassa önmagát, mig megtalálja a választ. Minket pedig ne szavaink után ítél­jen meg, de tetteink alapján. Akkor majd megérti, hogy miért bízhat a magyar nép abban, hogy a szovjet nép, a szovjetállam jót és csak jót akar neki.” NARRATOR: így születik az új magyar honfoglalás, az új magyar honfoglalók serege a szovjet földön. Ha kevesen, de csat­lakoznak a szovjet hadsereg harcához, amely szuronyai élén a magyar felszabadulás ba véste alakját. Ám minden ..............,, . , k i, aki a múlt porából akart V°^QL^Q1.aga^ ** ^ozza* gátat emelni a forradalom áradatának, pudvás fából fa­ragott figura, akkor is, ha ta­lán vállán a méltóság rang­jelzése csillog.” NARRÁTOR: Sajnos nálunk nagyon sok volt a pudvás fából faragott figura, így mi voltunk a fa­siszta Németország legutolsó csatlósai. A szabad jövő felé szárnyaló gondolat bujdosni volt kénytelen. Az öneszmélés nehéz évei, hőnapjai ezek. MÁSODIK FÉRFI: „Az ember kötelessége a ba­rátság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret nyug­talanságát. NARRATOR: A költő is, aki addig ele- fántcsonttornyából nézte a világot, kénytelen leszáilni „a kínok eleven, süket és forró sötétjébe”. Nem mondhatja: HARMADIK FÉRFI: „Mi közöm nékem a világ bűnéhez? Az én lelkem csak nyugodalmat éhez. Az Isten gondja és nem az enyém: senki bajáért nem felelek én". NARRATOR: Kénytelen kimondani, hogy „aki éltét hazugságba veszti, a boldogságtól magát elrekész- ti.” És vállalni az igazság ki­mondását. HARMADIK FÉRFI: „Mert vétkesek közt cinkos. aki néma. Atyjafiáért számot ad a testvér.' NARRÁTOR: Dé gyönge fegyver volt mar ekkor szózat és igazság. Bű­nös uraink a „vörös pokollal’ rémisztgették a népet, s költő szabad hazából érkező magya rázó szava kevesekhez jutott el. NEGYEDIK FÉRFI: „Mért lenne tíz orosz néked a madárijesztő, nem orosz a szolgabíró, nem orosz a jegyző ...” „Meghajtom térdem és megcsókolom Szent lobogódnak véráztatott szegélyét! Az én zászlóm és az lesz mindhalálig. A győzelmed lángoló ünnepén Megmentett népek hálás milliói Hozsannát zengve gyűlnek fénykörödbe S glóriás zászlód előtt meghajolnak Az öt földrésznek minden lobogói." NARRÁTOR: 1944. szeptember 26-án a szovjet hadsereg csapatai át­lépték Magyarország határát, megkezdődött hazánk felsza­badítása. FÉRFI: „Körül lángban állott egész Magyarország. Egyetlen temető voltál Magyarország. Aki nézett, annak szeme megtelt könnyel. Csak a gyilkos horda tépett még közönnyel. De seregét küldte a Keleti fáklya, ó Hazám, azóta borultál virágba! — Úri világ bűnét, söpörni a szennyéi, lecsuklott. fejedet emelni, magyar nép! A házak tetején hó-taraj üveglett. — a kéményekből füst szakállt nem eresztett. — mint kis kupak ült meg a keritéslécen a hó csillagszirma és a kútkeréke Az egyik ház mellett, óvatosan, lassan \ mégis élnek itten! — most egy fej kibukkan I >c visszahúzódott má'sik pillanatban i zord űrtől mint az angyu . megriadtan De azért az utca benépesült mégis, — most talán melegebb lett a téli ég is —, „Itt az orosz”. „Láttad?” „Akkor honnan tudod?” Tárgyalták topogva a nagy pillanatot. Most az utca végén — hát lakik itt élő?... a széttaposott hó szótlan- beszélő! — egy katona tűnt fel, jött az úton erre, de már ekkor embert nem láttak semerre. A géppisztoly ferdén melle előtt függött, a sapkája alól egy hajfürt kicsüngött. Megállt és egy kapu felé intett aztán. A csillag deres volt a ferde kis sapkán. Fölnevetett, intett, kezével mutatta, mutatta, hogy szomjas, hogy inni akarna. „Vodu” — mondta. Újra csak nevetni kezdett. „Vajon mit integet? E szó mit jelenthet?” „Vizet kér”. S egy öreg asszony elhalóan vitt egy bögre vizet csoszogva a hóban. Lötyögött a bögre hervadt kis kezében, vajon mit is forgat gyászkendős fejében? „Én már öreg vagyok, már nem is kár értem, éltemet az Ür kedve szerint éltem." A csupa-ránc szája ezt motyogta egyre, amíg odaért és nyújtotta remegve. „Mamka, mamka”. — szólt a kék szemű katona, és úgy futott szét az arcán a mosolya, mint amikor a viz gyűrűzik a tóban, tágas, nagy körökben, simul szétfutóban. Már ő is mosolygott, (6, azok a ráncok!) Arcán ezernyi ránc járt öreges táncot. „Szomjas vagy, katona?" — szólt és a szavában, egy könnycsepp reszketett a szeme sarkában. Körülöttük bozsgó, élő koszorúban, — észre alig vették futó mosolyukban, — a fejük fürtjei, fölragyogó arcok: nézték a katonát, fölmérték a harcot. Megfogták a. karját, élő eleven ez! Nézték az érméket. „Ezután már jobb lesz?" ö, mintha értené, — zengett mint fém a szó! — nevetve válaszol: „Harasó. Harasó." NARRÁTOR: A szovjet hadsereg a halál helyett az életet, a jövendőt hozta el számunkra: SZAVALÓ: — ... „a vörös tankok nyomában, tettebb, szebb a kalász ■.. A Vörös Hadsereg nyomában az élet derűje int: a vig szabadságot tanulják, fiaink, lányaink.” NARRATOR: S a harcok eredményeként már 1944, november :10-án a Magyar Kommunista Párt ja­vaslatot terjesztett elő Ma­gyarország demokratikus új­jáépítéséről, A javaslat főbb pontjai: a német fasizmus el­leni harc, a demokratikus szabadságjogok biztosítása, a földreform, a monopóltőke el­leni harc, az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása. De a háború még tart, egyre sza­porodnak a „piros fejfák” KÓRUS: „Aláássák emberi vér, amely érettünk megadatott, áldassék minden ember, akár eleven, akár halott aki szuronyra tűzve egünkre hozta a fényes napot ’ SZAVALÓ: „Vándor! Mindegy, hová sietsz. oár percig állj meg itt: hős nyugszik itt, hullasd reá ■1 hála könnyeit. Mindegy, mi vagy: bányász, halász, földmíves vagy művész: legjobb barátod nyugszik itt, ÍQV gondolj rá, mig élsz. Teérted, s értem adta ö életét, mindenét: meghalt, hogy élhessen tovább a haza és a nép." NARRATOR: Az esztelen bosszú nem kí­mélte fővárosunkat sem, hiá­ba volt minden józan figyel­meztetés, hajótörést szenve­dett minden mentő szándék. SZÖVEGMONDÓ: A „hős védők” még a szom­szédos kávéházak bútorait is kihordták ide barrikádnak: széttört márványasztalok, szé­kek, padok, fotelok pokoli zsibvására, mintha a pusztí­tás esztelen orgiájának terí­tettek volna itt dús lakomá­ra.’ Élő embert sehol sem lát­ni, csak a halottak eltorzult arcán, s a füstös, kormos ro­mokon vet komor árnyakat a vörösben izzó, tompa világos­ság. Apokaliptikus kép ez. Ilyen lehetett valamikor Pom- pej pusztulása. Odébb néhány orosz kato­na ácsorog. Rajtuk és rajtam kívül nincs eleven lény a közelben. Talán nem is sza­bad kint járni az utcán? Ott megyek el előttük, nem szól­nak rám. Inkább szánakozva nézik imbolygó, tétova léptei­met: lehet, azt hiszik, hogy valakimet keresem a romok között... SZAVALÓ: — „Keresd, hogy ki a bűnös, és úgy ítélj! Ne csak a múltra emlékezzetek, hogy vérre, könnyre emlékezzetek. Hátam mögött nyugalmat nem lelek... Ti a jövőre emlékezzetek. Akik meglátták, róluk szóljatok. Szemükből nyíltak tágas ablakok, olyanok ők, mint örök fényjelek. Az ő szemükkel távol nézzetek. Sikoltásból, jajokból lettetek, s a félelmük még bennetek remeg. Ha ajkatok dacos, keskenyre vont, állkapcsukból sajog még át a csont. És' testetek ha görcsösen feszül, megkötözöttek rázkódnak belül. Ne a sortűzre emlékezzetek! Az életükre emlékezzetek! Hitüket sortűz nem törhette meg. Csak a holnapra emlékezzetek, melyet hányt szemmel csak ti láttatok! Számonkérik. hogy volt-e álmotok. hogy szívetek ma mivel van tele, gond osztja szét, vagy önzés húzza le?! — Ez a harc lesz a végső, — proletár. Ki már szabad, a másikért kiáll, s ha kell egy földrész rázza. meg magát! Hordjunk magunkban lázas Afrikát és csillagfényes, józan telet. Ezt álmodtuk meg. emlékezzetek!” NARRÁTOR: A megálmodott szép, szabad jövő 1945. április 4-én elkez­dődött. Tavasz volt Magyar- országon. SZAVALÓ: „Tavasz, tavasz, Napkelet fiai hozták kormosán, véresen Nem volt bűvös királyié ny. de mint álomi húgod, ifjú és szeplőtelen. Még hörgőit a fegyver. Bűntudat, s szorongás képében álltái az új elébe. csak remélni merted, hog y fölfelé mélyül jövőd meredélye. De tavasz, tavasz volt, fölszállt a füst és oszlott a gyötrelem. Uj kor nyitánya Volt. . fölszállt a füst és oszlott a gyötrelem. Uj kor nyitánya volt — tudod — ma már történelem.'“ (Eredményeink, felszabadulá­sunk utáni életünk sikerei, a békés életért való küzdelmeink­ről való tudósítás és egy be­fejező oratórium közlése a lövő heti számunba követke­zik.) összeállította: Csuklj László NOGtiAD - 1969. november 23., vasárnap 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom