Nógrád. 1969. november (25. évfolyam. 254-278. szám)

1969-11-27 / 275. szám

r' H nyughatatlan Ä beszélgetésre, .melyet Csi­kasz Istvánnal, a balassagyar­mati művelődési otthon iro­dalmi színpadának vezetőjével, a Rákóczi Ferenc Általános Iskola rajz—földrajz szakos tanárával folytattam, a szín­pad „Kiváló együttes” címmel való kitüntetése adta az al­kalmat, illetve az ürügyet. Va­lójában magára a szerkesztő­rendezőre voltam kíváncsi: megpróbálja-e, s hogyan pró­bálja meg feloldani azokat az ellentmondásokat, melyeket vele kapcsolatban emlegetnek. -¥■ Csikasz Istvánt Balassagyar­maton szinte mindenki isme­ri. Tevékenységével kapcso­latban többnyire csak felső­lókban elmondott véleménye­ket hallani. Vagy nagyon el­marasztalókat, vagy nagyon íeldicsérőket. — Tudsz-e ezekről a véle­ményekről? — Ügy hiszem, tudok róluk, Nyughatatlan embernek mon­danak, s sokaknak nem tet­szik ez a nyughatatlanság. (Az értelmező szótár szerint a nyughatatlan szó állandó mozgásra, tevékenységre haj­lamost jelent, olyan személyt jelölnek vele, aki természeté­nél fogva nem tud megnyu­godni.) — Ez így nem jelent rósz- szat. •— Igen, csakhogy néhányan rosszul értelmezik. Engem leg­inkább azért neveznek nyug­hatatlannak, mert még a megbotránkoztatás árán is szí­vesen mozdítom ki a beton- súlyúakat — talán ki tudok csi­szolni belőlük valami társadal­mi aktivitást. Véleményem sze­rint ehhez a művészet vala­mennyi ágában izgatni, inge­relni kell az embereket. — Valamit magadról. — Megyei képzőművészeti stúdiótag vagyok, az alap- 1 agfel vételem folyamatban van. Több lapban jelennek meg rajzaim, verseim, írása­im, huszonhárom éves köröm­iéi kezdve szerepelek kiállí- t Isokon, színházat játszom. Ár­ia különösen büszke vagyok, hogy a „Kiáltás” plakátok verselnek megírásához engem ft felkértek. — És mindehhez, ugye, a színpad. Lehet-e így, ennyi múzsával jó viszonyban élni? — Valószínűleg furcsán hat, de én jelentem ki: nem le­het. Az embernek egy bizo­nyos idő után — harminchat éves vagyok — fel kell mér­ni képességei határát, s ha akar valamit, meg kell állapí­tani, melyik területen képes a legtöbbre. Én a színpad, illet­ve a színpadi irodalom mel­lett döntöttem. — Hogy értetted ezt: .. ha akar valamit az ember”. Te például mit akarsz — mi az életcélod?-S- Nemrég írtam egy dara­bot. Ennek főhősével, akit az ellenfelei imádkozni kénysze­rítenek, mondatom el: „Mi­atyánk művészet, ki vagy itt a földön...” Igen — a művé­szet A művészetek, velük és bennük élve, elvezethetnek a világ jelenségeinek megértésé­hez, az ellentétek feloldásához. — Ez lehet az emberiség életcélja, de személy szerint te miben látod saját életed célját? — Maradandót hagyni hát­ra — ennél senki sem kíván­hat többet magának. Az előbb említettem a darabot, amely­lyel igyekeztem mindazt el­mondani, amit tudok — igye­keztem a lehető legtökélete­sebben kifejezni magamat. Rajztanár vagyok, a világban a maguk helyét kereső gyer­mekeimen nap mint nap látom hogy a legtisztább boldogsá­got az adja nekik, ha tollal, szénnel, ecsettel a kézben fel­csillan előttük az önkifejezés lehetősége. De ez nem jelent öncélú boldogságkeresést. Ha most azt mondom, hogy leg­szívesebben egy évre leállnék mindenfajta, a közönség szá­mára végzett teendőmmel, s egyfolytában csak írnék, ak­kor — bár őszintén beszélek — ez nem jelentené azt, hogy nem a környezetem, az isme­rőseim, barátaim, tanítványa­im érdekében tevékenykedem. Különben jelenleg sok olyan dolgot csinálok, amit nálam mások jobban el tudnának végezni ebben a városban — c~ak sokan egyszerűen nem akarnak megmozdulni. Csikasz István tehát ezért, s ennek ellenére nem „áll le”, nem akarja és nem is tudná feladni ezt az életformát. — Hogy kilyukad a gyom­rom még egyszer? Én ezt az élettempót érzem természe­tesnek ... * A beszélgetésnek vége. A krónikásnak most az volna a dolga, hogy valamilyen ismert, vagy kevésbé ismert befeje­ző gondolatot fűzzön az in­terjúhoz, aztán aláírja a ne­vét. Ez esetben a sorok írója azonban úgy érzi, van még elmondani valója. 4 Adva van egy ember — és majdnem mindenhol található hozzá hasonló —, aki egyszerre három helyett dolgozik, szer­vez, alkot, s aki néhány di­cséretes kivételtől eltekintve, legjobb esetben is óvatos hümmögéseket kap erre vá­laszul. Kritizálni könnyű, lé­nyegesen könnyebb mint ten­ni, alkotni valamit. Jelen - esetben a saját tunyaságuk, egyoldalúságuk, tehetetlensé­gük és tehetségtelenségük tu­datától megkeseredett „kriti­kusok” nemcsak rosszindulatú, hanem ráadásul gyáva módon is járnak el, mikor a szakér­tő pózában tetszelegve, látha­tatlan akadályokat állítva az útjába, rontják egy tehetsé­ges ember hitelét. (A segíte­ni igyekvő kritizálókkal ter­mészetesen más a helyzet.) Ke­vesen veszik észre azt, hogy fölösleges, vagy éppen elhibá­zott ötleteiből, cselekedetei­ből is lehet hasznosat meríte­ni. Baranyai László A Napjaink-est vendégeként érkezett Salgótarjánba. Két­kötetes fiatal író — így hívják ma nálunk azokat a negyven éven felüli íróembereket, akik­nek az utóbbi időben jelentek meg köteteik. Gulyás Mihály­nak 1969-ben látott napvilá­got Az idő megfordul és A huszonnegyedik órában cím ü kisregénye. A Napjaink főszerkesztője. Szívügyének tekinti a vidéki kultúra helyzetét publiciszti­kai írásaiban is, amelyekből egyre több jelenik meg az Élet és Irodalomban, valamint a Kortársban, a vidéki élet fonákságaira hívja fel a fi­gyelmet. A felületes szemléle­tet ostorozza, azokat az elkép­zeléseket, amelyek hátráltat­ják a vidéki kultúra még je­lentősebb kibontakozását. Az új tartalmak érdeklik faluban és városban egyaránt, a moz­gó világ illyési értelmében. Mint a Napjaink főszerkesz­tője, szívügyének tekinti Pa­lócország íróembereinek Mis­kolcon való megjelenését, ez­zel is elősegítve a Salgótar­jánban, Nógrádban élő alko­tók nagyobb publikálási lehe­tőségét. Miskolc és Salgótar­ján irodalmi életének, a Nap­jaink és a Palócföld közötti kapcsolatok lehetőségéről be­szélgettünk Megemlítettük: — Volna-e szükség a kap­csolatok mélyítésére? — A párbeszéd, a kapcsolat, az egymás felfedezése tulaj­ionképpen már létrejött ~ mondotta Gulyás Mihály —. csak még gyümölcsözőbbé kel­Irány Budapest! (4) 1944 október végén a szov­jet hadvezetés úgy döntött, hogy a magyarországi had­színtéren szünet nélkül foly­tatja a támadást, nem ad le­hetőséget az ellenségnek so­rai rendezésére, és újabb vé­delem kiépítésére. A Duna— Tisza között német—magyar védelem viszonylagos gyenge­ségére és a nyilas puccs utá­ni ingatag politikai helyzetre alapozva úgy látta, hogy megoldható Budapest gyors elfoglalása, ami Magyaror­szágnak a háborúból való ki­lépését fogja eredményezni. E megfontolások alapján, október 28-án a főhadiszállás direktívát küldött a 2. Ukrán Front parancsnokának, amely­ben elrendelte: „A 46. hadse­reg és a 2. gárda gépesített hadtest erőivel október 29- én menjen át támadásba a Duna—Tisza közén, göngyölít­se fel a Tisza nyugati part­ján kiépített ellenséges vé­delmet és biztosítsa ezzel a 7. gárdahadsereg átkelését a folyón. A továbbiakban a 4. gárda gépesítet hadtest be­érkezése után mérjen meg­semmisítő csapást a Buda­pestet védő ellenségre, és menetből vegye birtokba a fővárost.” Aznap este Sztálin főpa­rancsnok telefonon is felhív­ta Malinovszkij marsall front- parancsnok figyelmét a fel­adat fontosságára. Málinovsz- kij jelentette, hogy 5 nap múl­va várható a 4. gárda gépesí­tett hadtest beérkezése, utána a megerősített 46. hadsereg képes lesz olyan erős és váratlan csapást mérni az el­lenségre, hogy 2—3 nap alatt el tudja foglalni Budapestet. — A főhadiszállás nem tud önnek öt napot adni — mond­ta Sztálin. — Értse meg, hogy Budapestet politikai megfon­tolásból minél gyorsabban bir­tokba kell venni. — Nekem minden világos. Megértem, hogy nagyon fon­tos Budapest bevétele, még­pedig politikailag. — Nem halaszthatjuk el a támadást öt napig. A Buda­pest irányú támadást azonnal kezdeni kell. — Ha ön ad most öt napot, akkor az ezt követő öt nap alatt Budapestet beveszem. Ha azonban a 46. hadsereget azonnal ütközetbe vetem, az erő- és eszközhiány miatt kép­telen lesz a csapás gyors ki- fejlesztésére, és — a magyar főváros közvetlen közelében — elhúzódó harcokba bonyoló­dik ... — Hiába makacskodik. Ügy látszik, ön nem érti, hogy a Budapest elleni csapás politi­kai szükségszerűség? — Budapest elfoglalásának politikai szükségszerűségét megértem, éppen ezért kérek öt napot. — Megparancsolom, hogy holnap menjen át támadásba Budapest ellen. Sztálin nem értetlenségből volt ilyen határozott a beszél­getés alkalmával. Azért ra­gaszkodott a támadás meg­kezdéséhez, hogy ne engedjen időt az ellenségnek erői át­csoportosítására a Níregyháza —Miskolc irányából Budapest védelmére. Ám Malinovszkij marsall ellenvetéseit sem a makacsság diktálta. Ügy ítél­te meg a helyzetet, hogy a Duna—Tisza közötti támadás­ra pillanatnyilag rendelkezé­sére álló csapatok, tüzérség és lőszer nem elegendők Buda­pest gyors elfoglalására. Ezért kért haladékot a megerősíté­sükre alárendelt csapatok be­érkezéséig. Mivel a főparancsnok ebbe nem egyezett bele, a 46. had­sereg október 29-én reggel két lövész- és egy gépesített hadtesttel támadásba ment át Kecskemét—Budapest irányá­ba. Vele szemben ekkor a 3. magyar hadsereg 7 gyenge hadosztálya, valamint a 6. né­met hadseregből két páncélos és egy gyalogos hadosztály volt védelemben. Friessner vezérezredes a „Dél” hadse­regcsoport parancsnoka azt tervezte, hogy a 3. magyar hadsereg megerősítésére ren­delt 57. páncélos hadtest be­érkezése után ezekkel az erőkkel Dunapataj—Tisza- kécske vonalából támadást in­dít Szeged irányába és vissza­veti a szovjet csapatokat a Tisza mögé. A 46. hadsereg támadása kezdetben jól haladt előre. Csapatai október 31-re Iáju­tottak Tószeg—Kecskemét— Lajosmizse—Izsák—Kalocsa vonalába. A 3. magyar hadse­reg csapatai a támadás elől rendezetlen visszavonulásba kezdtek. Kecskemétnél sike­rült csupán az ellenállást megszervezni. Ez a város a budapesti irány kulcsa volt, a német parancsnokság te­hát minden erejét megfeszí­tette, hogy megtarthassa. A szovjet csapatok és a 24. né­met, valamint 1. magyar pán­célos és az 1. lavashadosztály között heves küzdelem bon­takozott ki. Ennek során a 2. gárda gépesített hadtestnek november 1-én reggelre sike­rült Kecskemétet teljesen megtisztítania az ellenségtől, másnapra pedig elérte Vasad, Üllő, Gomba körzetét. A 4. gárda gépesített hadtest ugyanerre az időre Rákóczi- ligetig tört előre. A német vezetés október 29- ét követően meggyorsította csapatai átcsoportositását a budapesti irány védelmének megerősítésére. November 2- ig öt páncélos, páncélgránátos és lovashadosztály érkezett be, s azután a német csapatok el­foglalták a kijelölt védelmi ál­lásokat. A 3. páncélos hadtest megszállta a Budapest körül kiépített védelmi rendszer leg­külső övezetét Vecsés—Duna­keszi között. Az 57. páncélos hadtest lezárta Vecsés—Cegléd vonalát, a 4. páncélos hadtest pedig Abony—Szolnok között védekezett. Néhány nap alatt tehát Bu­dapest körzetében jelentősen megváltozott a helyzet az el­lenség előnyére. Ezt a hitleris­ta vezérkar azonnal támadás­ra igyekezett kihasználni. Utasította Friessner vezérez­redest: „A Dél hadseregcso­port minden erőt haladéktala­nul vonjon össze Cegléd— Szolnok térségében, és erősen összpontosított támadást hajt­son végre Kacskemét irányába a Budapest felé előretört el­lenség szárnyára és mélyen a hátába.” A szovjet csapatok október 29-én indított támadása 100 kilométeres előretörés után, november 2-án megállt. A két gépesített hadtest előnyomu­lásának ütemét ugyanis csak egyetlen — gépkocsin szállí­tott — lövészhadosztály tudta követni. A többi lövészerő még előremozgásban volt, Illetve azokat a szárnyak biztosítása foglalta el. így Budapest me­netből (megállás nélküli tá­madással) történő elfoglalásá­ra az egy lövészhadosztály ereje eleve nem lehetett ele­gendő, különösen azután, hogy a beérkezett páncélos hadosztályok jelentősen meg­erősítették a kezdetben gyen­ge védelmet. A szovjet csa­patok Pilis, Vecsés, Ócsa- észak, Rákóczi-liget, Soroksár- délkelet vonalában sorozatos csapásokkal próbálták áttömi az ellenség állásait. A szovjet főparancsnokság azonban felismerte, hogy ez csupán fölösleges véráldoza­tokhoz vezet. Ezért november 4-én arra utasította Mali­novszkij marsallt, hogy gyor­sítsa meg főerőinek átkelését a Tiszán, majd széles arcvo­nalon észak-északkeletről és délről mért csapásokkal zúzza szét az ellenség budapesti csoportosítását. Következik: A „Gisela”- és a „Rosa- Karóla”-állás ellen Nógrári vendége voü (fulyás iMi NÓGRAD - 1969. november 27., csütörtök lene tenni. Nemcsak azzal jött létre, hogy a Palócföld szer­kesztői és munkatársai tavasz- szal ellátogattak Miskolcra és ott az együttgondolkodásról beszélgettünk, a kapcsolatok mélyítéséről. A párbeszéd ko­rábbi eredetű, hiszen nem eb­ben az évben közöltünk elő­ször salgótarjáni alkotóktól verset, elbeszélést, egyebet, ha­nem jóval korábban. Az len­ne a legcélszerűbb, ha műhely­szerű kapcsolat létesülhetne. Ez a jó kapcsolat nemcsak a látogatásokban realizálódnék, hanem abban, hogy a Nógrád­ban, Salgótarjánban élő alko­tok egyre több szépirodalmi, illetve közírói cikket, anyagot kiildenének a Napjainknak. Egy olyan sajátos anyngdöm- pinget jelentenének nálunk, arra kényszerítve a Napjaink szerkesztőit, hogy egyre ko­molyabban foglalkozzanak a Salgótarjánban élő alkotókkal, másrészt, hogy az itt élő alko­tók biztosítsanak váloga­tási lehetőséget, versben, el­beszélésben es egyéb közírói műfajban. — Ez annál is lényegesebb, mivel Salgótarján és Mis­kolc között sok hasonlóság van. A Napjaink-esten rész­letesen elemezte ezt a ha­sonlóságot Sort kerítene most is erre? — Salgótarján ipari és váro­si jellegű fejlődése nagyon im­ponáló. Különösen a belváro­sé. Még nem jártam a megye- székhelyen, de a látnivaló na­gyon szép, nagyon modern. Bár nem tudom azt, hogy mennyi­re lakható, s hogy érzik magu­kat az emberek ezekben a szép lakásokban, hivatalokban. Itt is nagyüzemek működnek, Mis. kolcon is. Salgótarjánban nincs felsőfokú tanintézet, vi­szont vannak gazdag gyárak és ezek a maguk anyagi lehetősé­geivel gyorsíthatnák a város és a megye irodalmi fejlődését. Elsősorban azzal, hogy a már önmaguk tehetségét bizonyí­tott alkotóknak ösztöndijat adhatnának. Gondolom, hogy adhatnának tekintettel arra. hogy itt is gazdag üzemekről van szó, Miskolc esetében szintén. Nekünk ezeket a le­hetőségeket kell kiaknáznunk az irodalom fejlődése érdeké­ben. Említettem Eger példáját Ha nem települ oda egy nagy magyar író, aki feltámasztotta Egervár hőseit, akkor Eger valószínűleg egyike lenne ama magyar városoknak, amelynek létezéséről tudunk, de semmi jelentőséget nem tulajdoní­tunk neki. — Cikkeiben és egyéb megnyilvánulásaiban sokat emlegeti a vidéki városok szellemi exportját. Beszél­ne erről is? — A szellemi export alatt azt értem, hogy vajon ezek az iparilag fejlett városok, mint Salgótarján és Miskolc, csak anyagi termékeik exportját tudják biztosítani, a szellemie­ket nem? Hál miért nem? Ahol magas fejlettségű ipar van, ott minden bizonnyal az emberek gondolkodásmódja is más. mondhatjuk azt: modern. Ezt a modern életérzést, mint itt megvalósuló embferi magatar­tást az itt megtelepült iroda­lom kiválóan visszaadhatná. Ecy ipari város lelkét rendkí­vül nehéz megfogalmazni. Azt hiszem, hogy több,’avagy sok kultúrált ember erre képes le­hetne. — Milyen benyomást tett önre, aki először látja Sal­gótarjánt, a belváros új ar­culata? — Óriási anyagi erőt fordí­tottak ide, hogy ez a belváros olyanná lehessen, amilyen. De azt Is meg kelj mondanom, hogy a modern épületeknek van egy sajátos adottságuk. Nem lehet sokáig nézni őket. Nincs rajtuk mit nézni. Koc­kák, szabályos rendek. Az em­ber ránéz, ilyet már számosat látott és kész. Kikapcsol, to­vább már nem nézi. Minek nézze? Azt viszont nem tud­juk, hogy mi lehet a kockák mögött, a szabályos, modern formák mögött, miféle emberi élet. Ezt kellene a Salgótar­jánban élő íróknak, közírók­nak, publicistáknak, riporte­reknek felderíteni, és ez rend­kívül érdekes és izgalmas vál­lalkozás. Hogy ne csak' azt tud­ja meg az ország, hogy építet­tünk itt egy nagyon csodálatos városközpontót, hanem azt is. mi rejtőzik mögötte. Milyen tartalom található a falak kö­zött? — Mint író, sokat publikrl különböző irodalmi lapok­ban. Jelenleg min dolgozik? — Éppen elég dolga van ez embernek. Miskolcon nem könnyű irodalmi lapot szer­keszteni. Másutt anyagbőségre panaszkodnak, hálunk arra. hogy kevés az anyag. Szervez­ni kell és erre rengeteg idő el­megy. Többet kell kicsiholni az ott élő írókból, mint amennyit eddig teljesítettek. Mint min­den magamféle ember, nagv és szép dolgokat szeretnél? megírni. Ez általában nagyon időigényes munka és esetleg nem tudom megvalósítani. Eb­ben benne vagyunk mindnyá­jan. Az embernek álmai van­nak. de nem biztos, hogy ezek az álmok testet öltenek. Cik­keket írok. Elmúltam negyven­éves és ebben a korban már az embernek van mire emlékez­nie. Tehát lenne miből írni. miből gazdálkodni. Jelen pil­lanatban erre keresek megol­dási lehetőséget: a zavarmen­tes. nyugodt alkotásra alkalmas órákra M. Zs.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom