Nógrád. 1969. október (25. évfolyam. 227-253. szám)
1969-10-26 / 249. szám
1 \ FELSZABADULÁSUNK Cseres Tibor: Bizonytalan század József Attila-díjas írónk egyik nyilatkozatában írói elveiről így vallott. „A világ megváltoztatásához úgy akarok hozzájárulni, hogy tanú- vallomásommal könnyítsék felelősségemen, s gyógyulásommal igyekszem könnyebbé tenni minden lelkiismeretet, mely szavamra figyel”. Az író a kor nagy témájának tekinti mindazt, ami a második világháború és az azt követő korszakban történt és véleménye szerint ezekről úgy kell írni, hogy érdekeltsége szerint kit-kit más-más módon, de szíven találjon, vagy megrendítsen. Cseres Tibor 1915-ben született Gyergyóremetén. Köz- gazdasági tanulmányokat végzett a kolozsvári egyetemen, majd újságírói és lapszerkesztői gyakorlatot folytat. A fel- szabadulás előtt két verseskönyvvel jelentkezett az irodalomban: „Tájkép, elől guggolva én” és a „Zöld levél árnyéka” című kötetekkel, de természetesen már ekkor is írt elbeszéléseket. Ezek egy része az 1952-ben kiadott „Tél és nyár” című kötetben jelent meg. A cím a magyar parasztság nyomorúságos múltjáról, „teléről”, és ígéretes. egyre jobban kiteljesedő jövőjéről, „nyaráról” vall. A „Tűz Hódréten”, a „Tér- digérő tenger”, a „Herebáró”, a „Halálos vétek”, majd a legismertebb a „Pesti háztetők” című regényei (ez utóbbiból a mai fiatalság magatartását boncolgató sikeres filmet is készítettek), valamint a „Fer- geteg fia”, a ’’Különféle szerelmek”, az „Idegen ágyon” és a „Várakozó özvegyek” című elbeszéléskötetei jó szemű és tollú íróra vallanak, de velük kapcsolatban helytállónak érezzük az írói önvallomását, mely szerint életére úgy készült: elsajátított két- három mesterséget is, hogy „könnyű szívvel kihátrálhasson az irodalomból”, ha nem sikerült valami olyant alkotnia, amely kiemelkedően meghatározza helyét és rangját az irodalmi életben. Ezek a művek — kétségbevonhatatlan érdemük mellett — magukon hordják a kor hibáit is, s csak a langyos siker örömével jutalmazták az írót. Az első olyan műve, amellyel a közvélemény hangos, olykor haragos, de mindenképpen önvizsgálatra késztető reagálását kiváltotta a „Hideg napok” című regénye és a belőle készült film volt Ez a mű nem csupán a fasizmus lealjasító, elemberte- lenítő hatását tárja fel, nemcsak az 1942-es szégyenteljes újvidéki mészárlásnak adja három napba sűrített kegyet- lenül megrázó történetét. Megdöbbent azzal is. hogy hiteles lélekrajzban mutatja meg miként lehet, válhat az ember az embernek legkegyetlenebb farkasává. A viták azért lángoltak fel szokatlan erősséggel a mű körül, mert nemcsak nemzeti önbecsülésünk megsértését látták benne sokan, hanem azért is, mert a szégyenteljes valóságot négy olyan szereplő tudatán szűri át újra az író, akik maguk nem követtek el semmi olyat, amiért a világi törvények szerint felelősségre vonhatók lennének — csak jelen voltak. Vétkük csupán az, ahogyan gondolkoznak arról a három napról, négy esztendő múltán a népbíróság ítéletére várva. Űjabb műveiben (Ember fia és farkasa. Búcsú nélkül) is, elsősorban azzal a problémával foglalkozik: lehet-e ellenállni, vagy szükségszerűen együtt kellett-e üvölteni a farkasokkal? A „Búcsú nélkül” c. kisregény hősei elbuknak, de már ott fogalmazódik a diadalmas gondolat: iha tragédiák árán is, de mégis csak az emberiesség győz a fasizmus felett. Ennek a diadalmaskodó gondolatnak a megfogalmazása Cseres Tibor 1968-ban megjelent regénye a „Bizonytalan század”. A regény cselekménye 1944. őszén, pontosabban a Horthy- proklamáció napjától, október 15-től — 1945. május 9-ig játszódik le. Főhőse: János, tartalékos főhadnagy ama kevesek közé tartozik, akik a proklamáció után szembeszálltak a németekkel, majd a hatalmat átvevő nyilasokkal is. A tanítóból lett főhadnagy olyan ember, aki ellentétben a legtöbb parancsnokkal. akik nem törődtek vele, mi van embereik fejében, arra törekedett, hogy katonái mindent pontosan tudjanak. Ez a magatartás, valamint haladó, demokratikus gondolkodása, megteremtik számára a bizalom légkörét. Ellenállásuk előbb „csak” olyan akciókban nyilvánul meg, mint a század két halálraítélt katonaszökevényének megmentése a nyilvános kivégzés alól. Később azonban azt figyelhetjük már izgalommal. hogy miként ko- vácsolódik ez a „bizonytalan század” széthulló erőivel nem minden aggály nélkül a né- metellenes harc egységévé. A proklamáció utáni ellenállásuk miatt a német és nyilas vezetés súlyos büntetéssel sújtja a „lázadókat”, megtizedelik őket, majd a tiszai front legveszélyesebb szakaszára vezényelik, hogy az értelmetlen végső harcban felmorzsolódjanak. Számukra nem lenne más út, csak a halál, de az időközben ugyancsak halálraítélt főhadnagy, immár őrnaggyá „előlépve” megmenti a századot. Kalandos, s nem minden veszély nélküli manőverezés után századát Budapestre vezeti, ahol előbb illegális tétlenségben élnek, majd később több ellenállási akcióban is részt vesznek. Rongálják a német hadiberendezéseket, zsidókat mentenek meg a nyilasok karmaiból, majd kapcsolatot teremtenek más katonai alakulatokkal is, és megalakítják a Budai önkéntes Zászlóaljat. A Vörös Hadsereg oldalán részt vesznek a magyar becsület védelmében. Az egységbe kovácsolódott század emberei nagyon „emberien” gondolkodnak erről az önként vállalt harcról. Amikor egyik társuk halála felett elmélkednek, fevetődik bennük, „az a baj, hogy csak egy életünk van” — ha kettő lenne, nem esne olyan nehezen az áldozat. „A behúnyt szemét is rongálja a fény, az álomban elviselt félelmek is koptatják a lelket. Mit tudja, aki nem volt ott, mikor az ég zengett?” — kérdi az író. Mit tudja az, milyen érzés volt a tanító úrnak odaállni a vésztői asszonyok elé, akik szá- monkérik tőle elvesztett urukat? Ha nem vállalják az önkéntes harcot, megmaradnak! Hogy tehetett ilyet az a főhadnagy úr, aki nekik szeretve tisztelt tanítójuk is?! „És Jánosnak végig kell hallgatnia az emberek életét, az özvegyek tépődését. tűrnie az átkokat, s ezt a szívet szaggató közös szenvedést, ezt a zokogással meg-megújuló hajtépő gyászt. Ezzel és ennyivel tartozik ő is a halottaknak, és tartoznak az asszonyok is halott férjüknek”. Aztán megnyugosznak, átértik az igazságot, könnyeik üvegjén át is látják, hogy a főhadnagy úr sem tehetett másként, hiszen nem ő választotta ki a holtakat. A lebilincselően izgalmas történetet kedvessé teszi az író stílusa, a népi gondolkodást tükröző, ternjpszetes egyszerűségű gondolkodása és az a tiszta szépségű szerelem is, amelynek története a háborús eseményekkel párhuzamosan bontakozik ki a regényben. Felszabadulásunk történetében sokszor merül fel az író által ebben a könyvben is megfogalmazott kérdés: hányféle magyar van? Jól eső érzés tudni és ebben a jól pergő cselekményű regényben is olvasni: nemcsak fasiszták, nemcsak tétlenül szenvedőkből állt a magyarság. Voltak igazak is, felszabadulásunkért aktívan kiállók, akiknek múlhatatlan bátorságát dicséri Cseres Tibor szín könwe is. Csukly László 8 NÓGRÁD — 1969. október 26-, vasárnap ry özönséges hétköznap volt, reggel fél öt, amikor Medve Pál békés öregsége kezdetét vette. A zsalugáteren keskeny csíkokban átsugárzott a hajnali fény, ugyanúgy, mint előző nap. vagy valamivel erősebben. Medve Pál megszokott, nyugodt mozdulattal visszahajtotta takaróját, felült, leengedte lábait az ágyról, azután egyeztette karóráját és az ébresztőt. Fél öt volt, pontosan fél öt. Nyugdíjazásának élsö napja nem jelentett különösebb izgalmat számára, hiszen évek óta készült erre az időre. Megtervezte, akár kertész a kertet, előre látta maga előtt az események rendjét, sorát, hajtásait és bokrait, az évszakok törvényei szerint. — Fiam — mondta az asz- szonynak, amikor az még éli — majd akkor másképp lesz. Ne is panaszkodj, nem ülhetek naphosszat a szoknyádon. Megegyeztek hát némán, hiszen a felesége addig se szólt semmit, csak nézett Medve Pálra, amikor az munka után a kertbe ment, a kertből jövet az udvaron fabrikált, sötétedéskor meg a szobában szöszmötölt valamit. Házasságuk alatt alig történt valami. Felkelt és lefeküdt, nyarak jöttek és telek búcsúztak. Gyermekük nem született. Dolgozott, s ha hazament, felderülve ölelte meg az asszonyt. Néha lábujjhegyen lopózva meglepte feleségét: krémest vásárolt valahol. Vettek egy papagályt meg egy néprádiót. Amikor kitört a háború, a légnyomástól megdöglött a papagáj. Medve Pál ott volt a Don-kanyarban, de életben maradt. Egy nap őrá is sor került, elindult hát az asszonyhoz. Többnyire gyalog ment, de hazaért. Az asszony mégsem tudott nevetni többé. Mivel addig szükséglakásban éltek, kaptak egy kiürült szoba- konyhás házat kis kerttel. A régi lakók egy szőnyegbombázás alkalmával elpusztultak. A kertet Medve Pál gyerekes örömmel azonnal szívébe fogadta. Évről évre hol ezt vásároltak, hol azt. Észre sem vették: kinőtték a szobát. — Nekünk jó ez már — mondogatta az asszonynak, s valóban: minden elfért. A falak olykor mintha szégyenkezve kitárultak volna. Medve Pál nem látta, hogy kevés a hely. Az asszony sosem említette. Háromra hazaért a gyárból, a felesége csak ötre érkezett. Medve Pál megette, amit a tűzhelyen talált a lábaskában, majd kiment a kertbe és kapált, gyomlált. Így volt ez minden esztendőben. A kert pedig tavaszonként kizöldült, kivirágzott, időre beérett, s alig termett többet egy álombéli japán kertecské- nél. Nádor Tamás Medve Pál békés öregsége De Medve Pál munkája végeztével minden nap talált dolgot birodalmában. Pontosan tudta, hogy az élet természetes renndje szerint hatvan éves koráig gyárba kell járnia, s nyugodt gyönyörűséget érzett, amikor a hajnali harmattól friss fák alatt munkába indult. De qzt is tudta, — s ebből a meggyőződéséből az asszony halála sem zökkentette ki —, hogy eljön az ö nyugalma is egyszer. Békés öregség: hosszabb alvás, kis kertészkedés, séta, pihenés, beszélgetések a pipafüstös alkonyaiban. Dolgozott hát, s bár a szíve néha megszorongatta, csak ez jutott eszébe: — Ilyen lenne a fájdalom? — és ment minden tovább. Azon a közönséges hétköznapon, amikor Medve Pál békés öregsége kezdetét vette, nem szólt az ébresztő, de fél öt volt, pontosan fél öt. Felébredt, eszébe jutott, hogy tegnap este fel se húzta a csengetőszerkezetet, nem hallhatott hát semmit. Gyors mozdulattal megmosdott és felöltözött. — Békés öregség — mormogta és újból megcsóválta a fejét. Addigra a széttárt zsa- lugáterek között, a nyitott ablakon nagy fehér folyamban ömlött a szobába a fény. Beszívta az új nap illatát. Viszafordult a szoba felé, levette a villanyóra tetejére készített pipát, és lassan szi- pákolva, okos kis acélszurká- lóval segítve az akadozó levegőt, rágyújtott. S pipával a szájában elballagott a sufnihoz. t Megkereste a csákányt, az ásót és a nagyfejszét, majd vállán megtámasztva az erős, csillogó nyelű szerszámokat, nagy léptekkel a kert végébe tartott. Oda nem vethetett semmit, csak ritkás fű árvuli az ormótlan kövek és tégladarabok között. 1944-ig valami építmény állt ott, de egy szeptemberi zuhanóbombázó négyemeletes házra méretezett bombája telibe találta. Mire Medve Pálék megkapták a lakást, a gödör eltűnt, s a törmelék között csak csenevész fű sarjadt. Fiatal fűzfa — ki tudja honnan tévedt e mész- szí partra — hajolt a kövek fölé. Az öregember nem sokáig gondolkodott. Nekifohászkodott a fejszének és rásújtott a fűzfa törzsére. Ujjal keményen fonódtak a szerszám nyelére, úgy markolta fölényes maga- biztossággal. Talán erdei favágó ősei, időtlen idők ösztönei rejtőztek benne. Nehéz zuhanások ékelték a fát egyre mélyebb háromszögben. Fél nyolcra a fűz már ágaitól megfosztva, csupaszon kiterítve feküdt a ház előtt. Visszamaradt csonkjait is kiásta. Medve Pál akkor pihent egy keveset, újra megtömte pipáját, és hallgatott. A külvárosi utcában gyerekek futottak az iskola felé, szemetes kukák süvítése és csattogása hallatszott, két hangos asszony igyekezett pletykálva a piacra, de Medve Pál újból a kert végébe állt. Nem érzett különösebb fáradtságot, csákányt vett hát a kezébe, és először a nagyobb kövek körül lazította a talajt. Tompán dobbant a föld, néha felcsikordult a megsérült kő. Betondarabok, téglák szaporodtak egy csomóba. De — úgy látszik a gödröt is törmelékkel tömték meg — még rengeteg fehér és vöröshátú akadály bújkált a földben. Kettőre elkészülök — gondolta — kettőre bizonyosan. Tudta már, honnan hozza a porhanyós, jó, fekete földet. A csákány után ásót használt, s halomra dobálta, dmit kifejtett. Délben, amikor a harangok szóltak, már jól előrehaladt a munkával. Ügy érezte kissé fáradt, de nem akart leülni, hiszen kettőre el kell készülnie. A terület háromnegyedét megtisztította már, ez 03 utolsó rész ugyan kemény munkát ígért, kettőre azonban mindenképp meglesz. A megmaradt utolsó negyedben azonban váratlan akadályra talált. Hatalmas betondarab gubbasztott a földben, lehetett vagy másfél mázsa. Kúp-alakját látva úgy gondolta: az egykori beton- bunker-roncs süvegével viaskodik. Körülcsákányozta, kiásta sírjából, — töredezett széle a bomba rendkívüli erejét mutatta. Ingott, imbolygóit ez a megkövült sapka, de a gödörből kiemelni szinte lehetetlen feladatnak látszott. Próbálkozott vasrúddal, kötéllel, de az utolsó ellenfél megmakacsolta magát. Alátámasztva, két oldalát egy-egy téglával, feszítette, nyomta, gördítette lépésről lépésre a súlyos terhet. Már-már úgy érezte megszakad, térde le- csuklik, s a mázsás süveg ráborul kifulladt testére. De azután tovább zökkent a beton, akár egy lomhán heverő halott állat. Valamivel két óra előtt kiürült a gödör és himbálózva, ostobán feküdt a napon az öreg utolsó ellenfele, a hátára fordult gigantikus bogár. Az öregember leült egy köre. Nem gyújtott rá. mert kissé szédült, s émelygő, furcsa érzés szorította a gyomrát. Felsírt a gyári sziréna, lassú galambok szálltak a lebegő könnyű égen. Játékos szél hullámzott a férfi nyirkos homlokán, megrezzentve a fehér hajszálakat. Medve Pál a szomszédos kis rétre vitte a köveket, és a téglatörmeléket. Visszafelé pórhanyós fekete földet ta- licskázott. A talicska tartalmát befordította a gödörbe, azután felrakta a köveket, hogy megismételje útját a rét felé. Még világos volt, de az idő igencsak előrehaladt. Sietnie kellett, hogy sötétedés előtt végezzen. Mire nyolcadszor indult, nehezen markolta fel az utolsó köveket. A gödröt teljesen betemette már, vissza üres talicskával jöhet Elindult, s bár megtántorodott a kertkapunál, a következő pillanatban már rendben volt minden. Arra gondolt, hogy még ma este elveti, amit tervezett. Frissebben tolta hát a talicskát, és hirtelen olyan kedve támadt, hogy felfüty- tyentett a drótokon hintázó fecskékre. De azután újból előrehajtotta deres fejét, és nehezen zihálva gördítette tovább utolsó rakományát. Itt a réten földszag és a közelgő este hűvös párái csitították az öreg lélegzetét. Csönd volt, a füvek és fák csöndje lebegett az egész vidéken. Este nyolc felé végzett a munkával. Az egyenletesen el- ffereblyélt új ágyás már némán rejtette az öregember kezétől elbúcsúzott magvakat. Erősen sötétedett, furcsa madárhangok halkultak el az apró házak között. Mindenfelé hazajöttek már a gyárakból, ültek az emberek és beszélget- gettek. Beszéltek a házak előtt, a házakban, rádióztak, nevettek, sírtak, vagy éppen saját szívükhöz szóltak valamit. Medve Pál arra gondolt, hogy később átmegy a szomszédba, de ült tovább a konyha küszöbén, úgy hallgatta a2 estét. Nem érzett semmi erői magában, csak végtelen nyugalmat és csendet. Kilenc után lassan feltápászkodott, és újból elindult a kert végébe. A kerítés mellett, ahol estig dolgozott, csak az elgereblyélt föld látszott. M egbotlott valamiben: a holdfény töredezett tégladarabkát világított meg a lába előtt. Lehajolt, hogy felemelje. Nehezen görnyedt a föld. felé, de hirtelen csodálatos könnyűséget érzett, s hideg suhanást a halántéka körül. Arccal bukott előre, és azonnal meghalt. Akkor már éj- szaká volt. ,SSSSSSSSSSSSSSSS*SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSS*SSS/SSSSSSS/SS/SYSSSSSjCSSSSSSSSSSSSSSSySSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSS-WSSS/*S// Lakos György Zsiga bátyó játékai ÜLÖK A TŰZHELY mellett a kiskonyhában és igyekszem magarrubaszippantani csutkával, kóróval táplált, mérsékelt melegét. Nagyanyám vas- porozza a sparherd platniját és félszemmel a kis Sanyót lesi, nehogy valami kárt tegyen magában, mert ez a négyesztendős legény valóban higanyból készült. Most is a villany kávédarálót szerelgeti, aminek gyászos következményeire már elképzeléseink lehetnek a vasalózsinór, a rádió kapcsológombja, a forrasztópáka és több más hasznos használati cikk tönkretételéből. — Teszed le mindjárt! — ripakodik rá anyó. — Olyan vagy máris kicsi létedre, mint a Zsiga bátyó! — A Zsiga bátyó? — kérdezem ezt már én. — Hogyan. kerül az ide? — Mert annak is ilyen játékos természete volna mint ennek a betyárnak ni! — Játékos? — Az, az, csakhogy a Zsiga bátyó milliókkal, százezrekkel játszik... Egy parányi tsz-ben kezdte Zsiga bátyó. Jól eligazodott a tennivalók sorjában, a tagokkal is megérttette magát, az idejéből is futotta, hogy mindenütt ott legyen, — virágzott is a szövetkezet szépen. A baj akkor kezdődött, amikor egy zimankós februári reggelen meglátogatta őt a járási titkár és két pohár kisüsti szilva közt azt mondta: — Aztán kitaláltál-e valami újat? Iparkodj, Zsiga bátyó, mert megrekedsz! Aki nem bír lépést tartani a mai 6ebes tempóval, afölött hamar elfut az idő. Ezeket a nagy hidegeket arra kell felhasználni, hogy kitalálj valamit! — Hát. hm, egen — helyeselt Zsiga bátyó. — Ládd, a Tüske Pista kitalálta, hogy cirkot vet a Csergő lápába, az asszonyok megkötik seprőnek és ellátja vele a fél országot. Tudod milyen bolt ez, amikor az egész országban nem lehet seprőt kapni! — Hát, hm, egen. Három nap se telt el és Zsiga bátyó a vezetőség előtt máris a ciroktermelés rendkívüli gazdaságosságát bizonygatta, külön kihangsúlyozván, hogy a magját jó áron eladhatják a sörgyáraknak vagy a Magtermeltető Vállalatnak. A főagronómus hiába ágált, hogy ebbe a hegy-völgyes talajba nem illik a cirok, sem a talaj, sem az időjárás nem annak való, az elnök lehurrogta. — Aki megáll, az megreked — mondta. — Előre, mindig előre! Én mondjam ezt, aki a legöregebb vagyok közte- tek? ADDIG ERÖSKÖDÖTT, hogy ötven holdat valóba i bevetettek cirokkal, az azonban olyan ritkán és csenevé- szen fejlődött, hogy a búza aratása idején sürgősen silónak való, sűrű napraforgót vetettek a helyébe. Ezzel sikerült kicselezni, hogy a ciroktermesztés vesztesége csekély százezer forintra csökkenjen. Ki is sejthette volna, hogy akorra már Zsiga bátyó fejében megszületett az új játék. — Sütőtököt fogunk termeszteni — jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. — De nem ám úgy, hogy nyersen hozzuk forgalomba, hanem sülve, kétszeres haszonnal. Megsütjük a tököt, elvégre azért sütőtök. Annyira meggyőzően mondta, hogy Koczkáné, a vezetőség egyetlen női tagja bele is lelkesedett. — Nálam, a kemencében meg is lehet sütni! Milyen jó, hogy nem bontottam szét, ahogyan a menyem akarta' i— Nono! — tiltakozott Zs;- ga bátyó. — Az már elavult technológia. Az emberek, különösen a vásárlók ma már igényesebbek. Ti csak arra ügyeljetek, minél hatalmasabbra nőjjön a tök, a technológiát bízzátok énrám! Heteken át a fővárost járta Zsiga bátyó a szövetkezet új Moszkvicsán és fáradságot nem kímélve összevásárolta a gesztenyesütő asszonyok használaton kívül helyezett, ócska utcai tűzhelyeit. Amikor a teherautó megérkezett a szállítmánnyal, a tsz-major udvara olyan lett, mint egy ócskavas-telep. r
