Nógrád. 1969. október (25. évfolyam. 227-253. szám)
1969-10-19 / 243. szám
FELSZABADULÁSUNK IRODALMA Hunyady József: Elsüllyedt ország Hunyady József a felszabadulás után jelentkező író- nemzedék egyik legtehetségesebb tagja. Pécsett született 1921-ben. A tanítói oklevél megszerzése után Somogybán tanított, majd művelődésügyi felügyelőként dolgozott. Később újságíró lett, jelenleg a Képes Újság kulturális rovatának a vezetője. író piályáját az 1947-ben megjelent „Szerencsétlen emberek” című novellásköte- tével kezdte. Néhány színdarab megírása után főként ifjúsági regényekkel jelentkezett. „A fekete lovag” és a „Pepita” ma is kedves olvasmánya a fiatal nemzedéknek. Legutóbbi regényében „A kék hegyek urá”-ban a szigetvári hősnek, Zrínyi Miklósnak életútját rajzolta meg, igen jó, hiteles korrajzot adva. Az „Elsüllyedt ország” című regénye 1949-ben jelent meg. a regény cselekménye Somogy megyében, Sasóka- pusztán játszódik, az úri Magyarország utolsó két évtizedében. Ha egy mondatba sűrítenénk a regény mondanivalóját, akkor így hangzana: a pusztai cselédek mérhetetlen sóvárgása a föld, az emberi élet és a szabadságiránt, mindez belehelyezve a Hor- thy-korszak rothadó, de bukásában még embertelenebből elnyomó társadalmába. Nébelshedm gróf 2400 holdas birtokát báró Gruber Viktor Adolf bérli. „Ennek az embernek..., meg annak a hatvan embernek, akik neki szántanak” történetét mondja el az író. Az uraság mellett ott látjuk az „Elát-, kozott kastély” többi vérszo- póját: az „Ispánt”, a jószág- igazgatót, a gazdatisztet, és a többi kisistent, akik válogatott eszközökkel hatnak oda. hogy a középkor ittmaradt állapotai: a kínzások, az emberek megalázása, a „jobbágyság” állati sorban tartása, fiatal lányok meg- becstelenítése, tovább is fennmaradjon. Hátuk mögött ott áll osztályuk bírósága és a jól hízott csendőrök, akik a legkisebb pisszenést is, ami az elnyomás ellen szólna, vérbe és jajba fojtanak. Velük szemben állnak a cselédek, akik ’úgv tengnek a pusztán, mint kóró a szélben. Sorsuk robot látástól- vakulásiig, ételük „napszám ciberelé, sült krumpli, főtt kukorica.” Húst csak akkor látnak, ha egy állat véletlenül elhull. „Nem vagyunk mi emberek” — tör ki belőlük a keserűség, amikor sorsukra gondolnak, hisz’ „úgy élünk ebben az országban, tulajdon hazánkban, akár a rabok”. Mégis mi tartja bennük a lelket az embertelen viszonyok között? A regény megadja erre a feleletet: Hisznek abban, hogy egyszer megváltozik itt minden. De ezért a változásért küzdeni kell és az író néhány nagyon jól sikerült jelenetben mutatja be a harmincas-negyvenes évek földmunkás megmozdulásait, a summás és aratósztráj- kokat, az öntudatosodó emberek küzdelmét azért, hogy legalább szűkre szabott jogaikat ne csorbíthassák meg. A cselédség képviselője és egyben a regény főhőse is: Keceli Sándor kocsislegény, akinek életét végigkísérhetjük Sasókapusztáról — háborún keresztül az orosz földig, ahol megszületik lelkében a harmónia, a céltudatos ember boldogsága. Keceli a forrongó ember típusa. Erős, egészséges gondolkodású férfi, aki nem tud beletörődni az örök cselédsorba. Valami többet akar. ember akar lenni. Csak az utat nem látja, amely ehhez a célhoz vezet. Ezt az utat mutatja meg neki és társainak a regény két kommunista szereplője: Kuncz Gábor asztalos és Darida Lajos cipész. ök tudatosítják a hiedelmek és babonák világába süllyedő cselédeket, s fordítják őket uraik ellen. Küzdelmüket segíti, hogy a pusztaiaknak is vannak forradalmi hagyományaik. A cselédek és a falusiak egy része féltő gonddal őrzik az 1919-es forradalom emlékét, amikor először számítottak embernek és látták szaladni gyűlölt uraikat. S míg a frontokon ezrével véreznek el a „földnélküli Jánosok”, itthon az úri Magyarország széthullásának utolsó felvonása játszódik le. Végnélküli tivornyák, esztelen hősködések, a nép békevágyának terrorisztikus elnyomása, a legrettenetesebb korrupció, nyilasuralom, a fasiszták rablásai mind-mind azt mutatják, hogy ez az ország menthetetlen. Túlélte önmagát és el kell süllyednie. De ugyanakkor már születik a másik ország. A frontokon az orosz partizánok megtalálják a kapcsolatot a magyar katonákkal, felismertetik velük, hogy a dolgozó ember nem lehet ellensége egymásnak. Megmutatják nekik szabad hazájukat, a szovjet emberek boldog mindennapi életét (még a háború borzalmai közepette is) és a Keceli Sándorok megtalálják azt az utat, amely a szabadsághoz vezet. Nem hibátlan alkotás az „Elsüllyedt ország”, az író küzd még a regény technikájával, inkább egymás mellé rakott elbeszélésekből áll össze a mű. Olykor az író a hatásos kép kedvéért feláldozza a valóságot. Így pl. amikor a katonságnál kommunista magatartásáért letartóztatják Kuncz Gábort — akinek az alakját egyébként sok szeretettel rajzolja meg az író — a szuronyos őrök között lobog vörös haja. A katonasapka alól kilobogó vörös hajat nehéz elképzelni, különösen, ha meggondoljuk, hogy a katonoságnál nem kedvelik a hosszú „művészfrizurát”. Nem válik hasznára a regénynek a naturalizmussal való kacérkodása sem, éppen emiatt fiatalabb olvasóknak nem is merjük ajánlani ezt a regényt. Kár pedig, mert éppen az az olvasó réteg kaphatna hites tudósítást ezen a regényen keresztül is, amelynek személyes emlékei már nincsenek és csak olvasmányai alapján tehet összehasonlítást a múlt és a jelen között. A mér ismertetett szereplők mellett igen jól sikerült, gyűlöletes figurája a regénynek Görbe Csdcsa, a summás- gazda, aki a felfelé nyaló, lefelé taposó ember megszemélyesítője. Emlékezetes alak Mágocs Gábor tanító, a haladó értelmiség vergődj alakja. Tehetetlen keserűségét mámorba retti, de az elszigeteltség és felesége hűtlensége ellen ez sem orvosság. A regény végén ugyan megtalálja a kapcsolatot a munkásokhoz és a parasztokhoz, de már későn, el kell buknia. A, regény 1945-ben ér véget. Az „Elsüllyedt ország” életét, végső vergődését eleveníti meg. A bűnök és szenvedések, tragédiába fulladó életek ábrázolásán keresztül az új ország, a demokratikus Magyarország megszületéséig. Hasznos és tanulságos olvasmány lehet mindazoknak. aki visszatekintve hajlamosak arra. hogy fátylat borítsanak a múltra, szebbnek akarják látni, mint amilyen a valóságban volt. Hunyady József becsületes szándékú könyve behajtása után úgv fogja érezni: nem kár az elsüllyedt országért és jó, hogy becsületes népe a régi helyett meg tudja teremteni szabad hazáját. Csukly László 8 NÓGRÁD — 1969. október 19., vasárnap Sólyom Lássló Ildiké tetszeni akart Lev Loginov Tekintélyes táska Talárt két hónappal ezelőtt láttam meg Ildikót a KERA- VILL-üzletben. Megláttam és megszerettem egy pillanat alatt, ahogy ezt haladó hagyományunk előírja. Ez a pillanat — precízen: villanás — akkor történt, amikor az általam kért kétszáz- húsz-negyvenes égőt kipróbálta. Ennél a fénynél vettem észre, hogy vörösbe játszó gesztenye haja, amely lágy hullámokban omlik a vállára, vékony szemöldöke alatt kéken csillogó szeme, kicsiny, finoman ívelt szája, rózsás arca, pontosan olyan, amilyenről mindig is álmodtam. — Parancsol még valamit? — kérdezte kedvesen. Én azonban nem tudtam szólni, csak bámultam rá meg- igézetten. Ettől kezdve napjában kétszer ott jártam az üzletben. Türelmesen megvártam, amíg kék köpenyes, fehér galléros szerelmem szabaddá lett és akkor vásároltam nála azt, amire épp szükségem volt. Hol egy kétfázisú kapcsolót, hol néhány méter csavart zsinórt, fél tucat konnektort, tucat T-dugót, főzőlapot, vasalóbetétet, meg mindenfélét, ami különben is nélkülözhetetlen a háznál. Teltek-múltak a hetek, s miután a motorkerékpárra gyűjtött tízezer forintom már az utolsó fillérig villamossági cikkekre váltva halmozódott otthon, döntő lépésre határoztam magam. — Ildiké! — súgtam fülébe, amikor éppen a magasfeszültségű kapcsolótáblához szükséges két tucat lamellát csomagolta részemre — én szeretnék magával az üzleten kívül is találkozni. Ildiké válasza úgy ért, mint az áramütés. A boldogság árama járta át rosszul szigetelt testemet. Mit csűrjem, csavarjam és tekercseljem... Randevút kaptam szombat délutánra. Vártam rá a megbeszélt helyen, a megbeszélt időben. Fejem fölött viharfelhők gyülekeztek, dörgött, villámlott, majd mutatóban néhány csep- pel megfröcskölt a megélénkülő szél. Én azonban kitartottam hősiesen, csak a fejem csüggedt mélyre a csalódottságtól. Emígy mélyre néző szemem látószögébe egyszer csak orgonaszín nadrágszár került. — Üdvözlöm! — hallottam a hangot, amely nagyon ismerős volt. Reménykedve emeltem föl tekintetemet. Nagy- nagy lilaságot láttam, egészen nyakig, ahol bidres-bodros sárga gallér türemlett az áll alá. — Remélem, nem várakoztattam meg — szólt újra és mosolygott. A hangból most már sejteni véltem, hogy nőnemű az illető és ahogy a mosolya következtében orcáin gödröcskék keletkeztek, azok a gödröcskék megint csak ismerősek voltak. — Nyújtom a kezem, ha nem venné észre. — Ö, bocsánat, de... de várok valakit. — Vagy úgy! — kapta visz- sza a kezét, amelyet ekkor jobban megnézve... úgyszintén ismerős volt. — Én bolond, azt hittem, engem vár. — Tessék? — szóltam. — Szégyellje magát! — fújt rám és homlokára tolta zöld, hajóablak nagyságú szemüvegét. — Ildiké! — hőköltem hátra meglepetten. Mire magamhoz tértem, már messze járt. A harmadik saroknál értem utói, ahol a lezúduló zivatar elől egy kapu alá menekült. Hasztalan kértem, könyörögtem, szóba sem akart állni velem. — Annyira könyörgött a randiért, aztán meg sem ismer — hüppögte végül. — Ne haragudjon, Ildiké, de olyan furcsa ez az öltözéke. — Furcsa? — nézett rám szemrehányón. — Furcsa az, hogy tetszeni akartam magának? — Igen, furcsa — sóhajtottam a lelkem legmélyéről — ugyanis nekem még soha, de soha nem akart tetszeni senki. Szerencsére egyből elhitte a vallomásomat, kettőre megsajnált, háromra megbocsátott és rám mosolygott. Ekkor villáim cikázott az égen, fénye behatolt a sötét kapu alá, s Ildiké arca abban a pillanatban épp olyan volt, mint amikor először láttam a kétszázhúsz-negyvenes égő villanásánál, fehér galléros kék köpenyében. — Peti! — sízólf rám asz- szonyom. — Micsoda név! Mennyivel ércesebben zeng: Péter! Így hívták Nagy Péter cárt is. A nép istenként imádta! Te pedig, Peti, a munkahelyeden egy tapodtat sem jutottál előbbre. Éppen ezéirt úgy döntöttem, hogy veszek neked egy aktatáskát. Olyan szép nagy sárgát, mint egy érett dinnye. Égy ilyen táska tekintélyt ad az embernek, tiszteletet ébreszt Nejem szentbeszédét kivételesen nagy figyelemmel hallgattam, mert igazat szólt: az utóbbi időben tényleg rám jár a rúd. Nem választan,ak már be az elnökségekbe, f elelős kiküldetésre sem jelölnek, s szinte borravalót adnak prémium címén. Elérkezett háta tettek ideje, jól érti ezt a feleségem. Aktatáskával kell kezdeni. Szép tekintélyes táskával. Bizony, nyugtalan voltam, s izgultam ig egy kicsit, amikor először mentem munkába a pompásan nyikorgó új táskával. Mindazonáltal hanyagul az< asztalra dobtam, s azon voltam, hogy a lehető legtermészetesebben viselkedjem. Így hát mindnyájan úgy tettek, mintha semmi sem történt volna: papírjaikba bújtak, s még csak véletlenül sem néztek rám. Egyedül Ivanov, a közgazdász jegyezte meg táskámról nem éppen őszintén, hogy „csodálatos”, s még is kérdezte, mennyibe került Eltelt néhány nap. Egy reggel aztán Nyikoláj Szergeje- vi.es, az irodafőnök kért, menjek vele a szobájába. (Meg kell jegyezni, ez volt az első esiet, hogy magához hívott...) „Má>r kezdődik!” — csillant föl a szemem és büsákén követtem főnökömet. — Foglaljon helyet, Pjotr Ivaoovics — mutatott a szék- re. — Hogy érzi magát? És kedves felesége? — Köszönöm az érdeklődést én és a feleségem is ragyogóan érezzük magunkat. — Hát ez pompás! — örült a fönököm és szerfölött kedvesen nézett rám. Úgy véltem, itt a legmegfelelőbb pillámat, hogy össze- barátkozzam a vezetőimmel — És az ön nagyrabecsült, kedves neje őnagysága, hogy érzi magát? — kérdeztem nyájasan, miközben egymásra raktam a Lábamat. — Hát éppen arról van szó, hogy egy kicsit gyengélkedik. Nekem pedig annyi a munkám.. Hiszen ön is tudja. Nagyon nehéz helyzetben vagyok. — Megértem önt. Nyikoláj Szergejevics és terheinek egy részét készséggel vállalom, mert hivatalunk sikereit mindig saját sikereimnek is tekintettem, — Nagyon örülök. hogy nem kellett csalódnom önben. Hej, ha ezt hallották volna munkatársaim! Hármójukat a frász tömé, a többiek sárgaságba esnének az irigységtől. . . Kényelmesebben helyezkedtem el székemen, miközben Nyikoláj Szergejevics a páncélszekrényhez ment. Ebben őrzi a legtitkosabb inatokat! — Rendkívül fontoß értekezlet lesz ma a minisztériumban: vállalatunk jövőjét eldöntő kérdések szerepelnek napirenden. Ilyen tanácskozásiról lehetetlen hiányozni vállalatunk képviselőjének. Fölkeltem. Micsoda megbízatás! — Önnél van az aktatáskája? — kérdezte Nyikoláj Szergejevics és tovább kutatott a páncélszekrényben. „Tehát csakugyan megtört a jég” — villant át az agyamon és határozottan rábólin- tottam. — És van benne egy kis szabad hely? — Teljesen üres a táskám, Nyikoláj Szergejevicsi! — Csakugyan? Hát ez csodálatos! Nézze, i tt van egy tyúk. Az enyém. Kérem, fáradjon el vele a feleségeimhez. Mert ugye, kényelmetlen lenne egy tyúkkal a hónom alatt menni a minisztériumba. Helyette én fogtam a hónom alá a tyúkot, visszamentem a szobámba. Minden kolléga láthatta, amint belegyömöszöltem abba a szép táskába. Ennek már több mint egy hónapja. De Nyikoláj Szergejevics felesége még mindig gyengélkedik ... Fordította: Ferencz Győzd Erdős István Pap, katona, kondás 2 Egyetemvárostól Pest felé vezető betonon harminchét kilométert gyalogoltam hajnalig. Elzúgott ugyan mellettem egy-két jármű, de nem is kísérleteztem integetéssel: éjszaka nagyon kockázatos dolog felszedni valakit az országúiról. Sem álmosnak, sem fáradtnak nem éreztem magam, az éjfélkor még szinte fizikailag is érett fájdalom csaknem semmivé tompult: hülye állat, aki egy ócska csaj miatt nyavalyog. Szuggeráltam magam. Hat óra nyolc perckor megállt mellettem egy fekete Mercedes. Fiatal, kopasz férfi ült a volán mellett, intett, hogy szálljak be mellé. Nyugatnémet rendszámú kocsi volt. — Hová? — Sehová! De azért jövök. Kezet nyújtott. — Pintér Ákos, Duisburg- ból, mondta mosolyogva. Elhelyezkedtem az ülésen. — Szüts Dániel. — Pestig szívesen elviszem. — Jó lesz, mondtam válaszul, bár fogalmam sem volt róla, mit keresnék Budapesten. Öt prec múlva elaludtam. Félelmetes álmom volt. Bekötöztek a kollégiumi háló beépített szekrényébe, sarkig kitárták az ajtót, úgy kellett végignéznem Magdi és Fülöp szeretkezését az ágyamon. Hiába csuktam le a szemem, úgyis láttam Magdi ismerős mozdulatait. Nagy kín volt, de a gyötrelemben is megpróbáltam nyugodtnak maradni. Kis hülye vagy Fülöp, mondtam a végén a begombolkozó barátomnak. Meglátod, milyen hülye vagy. Nevettek szánalmas mako- gásomon, otthagytak egyedül. Sokáig néztem helyüket az ágyon. Fényes délelőtt ébredtem fel. Robogtunk az országúton, fogalmam sem volt róla menynyit aludtam, hol járunk. Uti- társam igen nagy biztonsággal vezetett, a sebességmutató 130 kilométer küröl ugrált. — ötvenhat? — vakkantot- tam el magam. — ötvenkét. Ezen nevettünk. Arra gondoltam húszéves sem lehetett ötvenhatban ez a srác, mikor kiröpitette a szél. — Hol vagyunk? — öí perc múlva Badacsonyban. Nem volt szívem Pesten felébreszteni. A térdemre csaptam. — Jó vicc. — A húgom meg a sógorom itt várnak. Rendes gyerekek meglátod. Észrevétlenül, természetesen kezdtünk tegeződni. Ákos kérdezte. — Ki az a Magdi? Álmodban emlegetted. ■ — Öcska kurva. — Átvágott? — Át. — A legjobb haveroddal? — Azzal. — Így szokott lenni. Ági pedagógus volt, biológia tanárnő, a férje repülőtiszt, valamennyien Szikárnak szántották. Különböző borkóstolókban késő délutánig ittunk. Szikár berúgott, Ági elvitte hányni. Ákos vállára tettem a kezem. — Állati jó nő a húgod öregem. Irtára tetszik. Legjobb lesz, ha rögtön lelépek. Ákos nemet intett. — Ne félj öreg. Itt a férje, megvédelmezi töiled. Ebben maradtunk. Szikár estére úgy ahogy rendbe jött, de induláskor előre ült Ákos mellé ne hábarogjon annyira a gyomra, Ági a minisztériumi állásáról beszélt, amit hét évi iskolai munka után, mint jó szakember kiérdemelt; büszkén nevetett csodálkozásomon, aztán plédet terített a lábunkra. Lopva csókolóztunk, A tihanyi motelig jó fél óra alatt tettük meg az utat. Mikor kiszálltunk Ági kacagott. — Te, részeg vagy, tisztelt bátyám, úgy jöttél mint a bolond. A motelban Ákos nagy- pénzű emberként bolygatta meg a hölgyrajokat, muzsikus cigányokat, pincéreket. Fél órán belül legalább húsz fős asztaltársaságban ültünk. Szikár egy dupla adag rántott máj elfogyasztása után rendületlenül ivott, mint aki elfelejtette rég a délutáni bánhalmait. Ági undorral nézte színeváltozásait, ettől Szikár borzasztóan pipa lett rám. Éjfélre járt, mikor kibökte. — Mit keresel te itt? Ági humoránál volt. Karomra tette kezét. — ö, a misszionárius. Tudod? — Egy pap? — Az hát, mondta Ági, és az asztal alatt combjához húzta a térdem. — Az apja ki volt? Nem hagytam Ágit válaszolni, dühösen mondtam a pofájába. — Kondás. — Nyugi — mondta Ági, nem igaz. Az apja katona volt, mint a tied. — Tiszt legalább? — Főtiszt, A félrészegek makacsságával tiltakoztam. — Nem. Kondás volt az apám. És utálom a katonákat. Szikár felállt, körbement a hatalmas asztal másik oldalára, megállt Ákos mellett, fölégörnyedt, megérintette a vállát, rám mutatott: — Az a kondás ott utálja a katonákat. Ákos, mint akit kígyó csípett meg felpattant, lerázta magáról a lányok sok karját, intett a csupazsinór cigány-
