Nógrád. 1969. október (25. évfolyam. 227-253. szám)

1969-10-19 / 243. szám

Kürti András

Már az üdülés első napján felfigyeltem, rájuk. Mások sem tudták kivonni magukat az idős házaspár viselkedésének megejtő varázsa alól. Rövid idő múltán róluk beszélt mindenki. Elragadtatással és egy kicsit meghatottan. Még a gondnok is, aki pedig általános előítélettel viseltetett a beutaltak valamennyi fajtájával szemben.

Mert ahogyan ez a két öreg szerette és tisztelte egymást, ahogyan lesték egymás gondolatait, amennyire csak egymásért és egymásnak éltek...

Az ebédlőben egy asztalnál volt a helyűk. Mindig együtt jelentek meg az ajtóban, aztán az öregúr előresietett, és kihúzta az egyik széket. Kispárnát tett rá és megvárta, amíg felesége helyet foglal. Akkor ő is melléje telepedett és kedves biccentéssel üdvözöltek engem.

— Mondja, kedves — fordult ezt követően az aggastyán ismét élete párjához — kényelmesen ül? Nincs huzatban7

Az ősz hajú hölgy hálás mosollyal, tagadóan intett és kedvesen végigsimogatta férje karját.

Az effajta apró szertartások, kicsiny, de sokatmondó figyelmességek nemcsak az étkezések alkalmával ismétlődtek meg.

Délelőttönként, ha a matróna a tó partján napozott, férje szinte percenként igazította meg a nyugágyát. Hol napolajat hozott, hol meg hűsítő italért poroszkált el a közeli büfébe.

Este viszont, amikor az öregúr pihent le a teraszon, kicserélődtek a szerepek. Ezúttal a felesége terített plédet a lábára, kis sportpresszójukon feketekávét főzött neki, gondoskodott cigarettáról és hamutálcáról, majd melléje ült és hesse- gette a szúnyogokat. Mikor nyugovóra tértek, egyik ultipartnerem merengve nézett utánuk.

— Philemon és Baucis — jegyezte meg elérzékenyül- ten■

— Én is mindjárt gondoltam, hogy nem magyarok — bólintottam. — Ilyen finomság nálunk nem létezik.

A hazatérés előtti napon kis baleset történt. Az ebédnél. Az asszony pár csepp levest löttyintett férje ura nadrágjára. Látták volna azt a vigasztalan kétségbeesést! Azt a kapkodó szorgoskodást, ahogyan szalvétával, zsebkendővel igyekezett eltüntetni a katasztrófa nyomait. Könnyeit nyelve faggatózott, hogy nem történt-e valami komolyabb baj, nem égett-e meg a lába, fáj-e?

— Ugyan, kedves — csitit- gatta lovagias-gyengéden a párja —, semmiség az egész. Mire katonának visznek, el is felejtem.

Ebéd után, egy kereszt- rejtvény társaságában a kerti ösvény mögé heveredtem. Azon nyomban el is aludtam.

Arra ébredek, hogy beszédfoszlányok birizgálják a fülemet. A közeli pádról jönnek.

— Buta trampli — mondja halkan egy reszkető basz- szus. — Negyvenöt éve nevelem magát, de egy kanál levest sem tud tisztességesen kimerni. Hogy nem sül le a bőr a képéről?!

— Maga lökte meg a karomat — jön a sziszegő válasz. Szenilis, vén trotli.

Oldalamnál megzörren az újság. Hátra pillantanak. Kedves mosollyal, egyszerre biccentenek, aztán az öregúr a feleségéhez fordul és aggódón kérdi:

— Kényelmesen ül, kedves? Nincs huzatban?

Palásti László

Kipárnázott karok

A síkos utcán ellestem, a karomat nagyon fájlaltam ég az orvosi rendelőben megállapították, hogy csontrepedésem van.

— Nem kell megijedni — vigasztaljak, — pár napig felkötve hordja a karját, azután rendibe jön és néhány hét múlva elfelejti a balesetet.

Ez volt az előzménye annak, hogy meggyűl öltem Kelement, pontosabban Ilonkát, Kelemen hűtlen menyasszonyát.

Az történit, hogy napokig ismerőseim érdeklődésének középpontjában álltam. Megállítottak az utcán és érdeklődtek balesetem felőL.. Eleinte még örömet találtam abban, hogy mindenkinek részletesen elmeséltem az esetet, az eséstől kezdve az elsősegélyig... Azután lassan-lassan únmi kezd tem a dolgot. Az ötvenedik érdeklődőnek csak annyit mondtam: „Baleset!” És faképnél hagytam az illetőt.

Ma reggel azután Kelemen került utamba. Köszöntünk egymásnak, és én vártam a felkötött karomra vonatkozó részvétteljes kérdést. De Ke- lemem — bár a fehér kendőre bámult, — egy szót sem szcflt, csak sóhajtott. Ennyire szívére vette volna az én balesetemet? — tűnődtem. Meg kell őt nyugtatni, semmi az egész. Mit is szoktak ilyenkor mondani? Gyerekjáték, vagy katonadolog? De mielőtt beszélhettem volna, ő újabb két sóhajtás után szenvedő hangon megszólalt:

— Ilonka felbontotta az eljegyzést.

— Ki az az Ilonka?

'yyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyy—

prímásnak, csend legyen. Csend lett. Mire Ákos mellém ért, meglágyultak a vonásai. Mosolygott.

— Barátom! Én is katona vagyok...

— Nem érdekel.

— Amerikai katona.

— Nem érdekel.

— A mi borunkat iszod, mondta Szikár, ostobán és megdöbbenve nézett körül, mikor Ági egy pofonnal honorálta közbeszólását.

— Hülye.

Ákos felhajtott egy pohár bort. Igyekezett a szemembe nézni.

— Harcoltam Vietnamban.

Az én zsoldom ... Lecsatoltam az órám, letettem elé az asztalra.

— Szervusz.

K inn a higanygőzlámpák

ködös fényében széles autótetők sütkéreztek. A nagy fák, pedig először láttam őket, ismerősök voltak, akár otthon a, templom- kertben is állhatták volna. Ági jött mellettem.

— Mi volt ez?

— Koldúsgőg. Vagy olyas- m..

— Elmegyek veled.

— Gyere.

Megcsókolt, átkarolta a nyakam. Ügy jött mellettem, mintha ezer éve együvé tartoznánk.

— Es tényleg mi leszel, ha

megnősz?

— Mérnök.

— Jó volt ez a pap, katona, kondás ügy.

— Jó volt.

— Jó vicc volt.

— Jó.

— Eszedbe jutott az a mondóka?

— Melyik?

— A gombok. Kiszámolósdi Pap, katona, kondás, kutyape- cér. Sorra megfogta a zakóm gombjait. Jókedvűen játszadozott.

— Most hallom először.

— Klassz!

— Miért klassz?

— Mert akkor tényleg kondás volt az apád. És ez nekem irtó izgalmas. Kíváncsi vagyok rá, milyen egy kondás. Sose láttam olyat.

Felkaptam a ' fejem, bántó volt a hangja, aztán nyugalmat erőltettem magamra.

— Meghalt — mondtam, és minden lerobbant bennem, minden fájt.

— Kár.

Ági szép volt, szebb mint Magdi. Arcát a tó habjai ösz- szemosták a holddal. Közel voltam ahhoz, hogy beleszeressek.

— Eredj vissza Ági. Nem megy a mi dolgunk.

Rám nézett, megértett. Talán egy kicsit szomorú volt. talán csak én szerettem volna annak látni.

— Nem akartalak megbántani.

— Nincs semmi baj.

Mozdult, hogy indulna. Természetessége, közvetlensége szétporladt. Affektált, ahogy kezet nyújtott?

— És te mit csinálsz most?

Tényleg, mit is csinálok?

Amikor eltűnt a sétány

bokrai közt, a part mentén lassan elindultam, hazafelé.

— Nem emlékszel? Egyszer voltál nálam a Texexim pexben. Szemben velem ült egy nő. Az az Ilonka.

— Majd találsz másikat, — mondtam és kissé előretoltam felkötött karom, hogy Kelemen észrevegye, kérdezzen, én feleljek és elbúcsúzhassam. De őt nem érdekelte a karom. Ez egy kissé bosa- szamtott, mert úgy Lilik, hogy az ember érdeklődjék barátja balesete iránt... Egészen az orra alá dugtam bebugyolált karomat, ránézett, azután így szólt:

— A Barabás miatt bontotta fel az eljegyzést. A nagyfülű Barabás miatt.

A kezével illusztrálta, hogy milyen nagy füle van Barabásnak, azután újra sóhajtott :

— Ilyen szép lány, mint Ilonka, hozzámenjen egy olyan nagyfülű Barabáshoz! Azt hittem, újévre már a feleségem lesz. Olyan szép szeme van. És a mosolya!

Megint közelebb toltam felkötött karomat. De 5 nem vett róla tudomást, ö csak Ilonkát látta.

— És a haja — suttogta.

Túl akartam lenni a balesetem elmondásán. Ha ő nem, akkor én — határoztam el.

— Nézz ide! A karom!

Szeme a távolba Tévedt.

— Csodálatos karjai van nak! Szép, húsos, kipárnázott karok...

Dühösen otthagytam. Észre se vette...

A. 1. Matvejef?

lljics ajándéka

A „Moszkovszkij Rabocoij” Kiadó Lenin születésének 100. évfordulójára a többi között „A mi lljicsünk” címmel kötetet jelentet meg, amelyben 49 visszaemlékezést találni olyan munkásoktól, parasztoktól, munkatársaktól, forradalmároktól, akik ismerték Lenint, együtt dolgoztak, együtt harcoltak vele. Az egyik, először megjelenő visszaemlékezés szerzője Aiekszej lljics Matve- jev erdész, aki annak idején a moszkvai kormányzóság zavidovói erdészetében dolgozott.

A

z Oktyabrszkaja vasútvonal Resetnyikovo állomása 100 kilométernyire fekszik Moszkvától. As állomástól öt kilométernyire, fenyők és nyírfák között álli a zavidovói erdészet rozoga erdészháza. „Fekete postakocsi- állomás” volt a neve. Apám itt volt erdész, családunk hosz- szú éveken át itt élt.

De főképpen azért emlékezetes számomra ez az erdészház. mert tizenkét éves fiúcskaként itt találkoztam kétszer is Leninnel.

1920. május 10-én délután kint üldögéltünk apámmal a tornácon, amikor az úton négy vadász közeledett. Közülük hármat nem egyszer láttunk már erre vadászni, moszkvai állami hivatalok felelős munkatársai voltak, a negyedikéi nem Ismertük. Zömök, vöröses szakállú, közepes termetű férfi volt. Nem sietett, mozdulatai valahogy mégis gyorsaik voltak. Hosszú kabát volt rajta, a fején hátratolt sapka, a lábán egyszerű csizma. A beszélgetésre anyám is kijött, köszönt, s mosolyogva kérdezte:

— Ma még egy bácsikát is hoztak magukkal?

— Amint látja, nem akartam lemaradni a f iataloktól.

— Ám a bácsika elevenebb, mint mi, fiatalok, — tréfálkozott az egyik vadász.

Anyám leültette a vendégeket

— Hát, te tanulsz? — fordult hozzám váratlanul az ismeretlen vadász.

— Nem, bácsi, nem tanulok Apám beteg, helyette kell dolgoznom — feleltem bátortalanul.

Szamovár került az asztalra. A tea mellé anyám tojásl és forralt tejet adott. Kenyerünk nem volt, cukorról meg akkoriban szó se lehetett.

— Nem tudom mással meg kínálni magukat — mondta

bocsánatkérően anyám.

— Ugyan! Nálunk, Moszkvában tojásnak, és ilyen finom tejnek még a színét se látjuk, — szólt az ismeretlen vadász. Az asztal sarkánál ült, nem volt hajlandó az asztalfőre ülni.

Tea után a vadászok felkerekedtek. Engem bíztak meg az új ismerős kísérésével. Fogtam én is régi, agyondrótozott puskámat, s mindenben igyekeztem utánozni a felnőtteket. A vendég elvette a fegyveremet, gondosan megvizsgálta, aztán kijelentette:

— Ez nem fegyver, lövés közben felrobbanhat!

— Dehogy robban, bácsi Már sokat lőttem vele, — erős- ködtem, de ő nem engedte magammal vinni a puskát.

A vadászhely közel volt Mindenki elfoglalta a helyét Rövidesen meghallottuk a szalonkák kurrogását.

— Vonulnak már, nézze csak! — suttogtam, a vendégnek, de ő nem emelte fel a fegyverét, csak mosolyogva nézte a madarakat.

— Ej, hát hogy lehetett ezt elszalasztani? — bosszankodtam. — Miért nem lő, bácsi? Már a negyedik szalonkát szalasztotta el.

— Mit gondolsz, Ljosa, — mondta barátságosan a moszkvai — feltétlenül lőni kell?...

— De hát akkor miért jötl ki ide?

— Nagyvárosban lakom, nem látom a természetet, nem érzek jó fenyőillatot, ám a természet nélkül meglenni nem lehet. Ezért jöttem ide pihenni.

Hamarosan ránkszakadt az éjszaka, és hazamentünk. Üj- ból teáztunk, s apám az asztalnál megkérdezte a vendéget:

— Mondja, legyen szíves, hogyan hívják önt?

— Vlagyimir lljics a nevem.

NAGY ZSOLT CSABA

€'lindutU*nt

A kuporgó tetejű hazak fázósan simultak a rövid járdák köré.

A faluba amikor .jötletn

este volt,

sötét és bánatos.

Azóta már engem is látnak fogadják szavamat, befogadnak az apró. kiskertes otthonok, és haza várnak.

(Ersekvadkert, 1969.)

Kiss Attila: DOMBOS TÁJ

— válaszolt egyszerűen a vendég.

Nem tudom, megsej tette-e apatn kivel beszél, de a nehézségekre. az élelmiszerhiányra s a saját betegségére fordította a szót.

— Hát bizony teletelik vagy másfél év. amíg mindenünk lesz! — mondta Vlagyimir II- jics, és rögtön így folytatta: — Ilja Pavlovics. jöjjön a városba lakni. Moszkvában tapasztalt orvosok vannak, meggyógyítják magát.

Anyám nem volt hajlandó Moszkvába költözni. A megszokás hatalma meggátolta s családot abban, hogy a számára leghelyesebb utat válassza.

— Ahogy gondolják — zárta le az ügyet Vlagyimir lljics.

— Hanem Ilja Pavlovics, elhatároztam, hogy megajándékozom a fiát. Ügy látom, szenvedélye a vadászat. Fegyver nélkül pedig a vadász olyan, mint az ács fejsze nélkül. Magunkkal visszük holnap Moszkvába, s választunk neki egy igazi fegyvert. Remélem nem ellenzi?

Apám természetesen beleegyezett.

X beszélgetés elhúzódott, a vendégeknek pihenniük kellett. Nem akartak a házban aludni, a pajtát választották, ahol a tavalyi szénát tartottuk. Vlagyimir lljics a párnát és a takarót sem fogadta eL

— Ez a Vlagyimir lljics nem Lenin? — kérdezte apám suttogva az egyik vadászt, amikor kifelé indultak a házból.

— De igen — mondta a kérdezett.

Anyám megnézte, hogyan helyezkedtek el a vendégek, és segíteni akart nekik.

— Vlagyimir lljics, miért nem fogadja el az ágyat?

— Jó itt, Marja néni, hamarosan elalszom, — hallatszott* sötétből lljics hangja.

Nehezen aludtam el. Hol annak örültem, hogy Moszkvába megyek, hol apámat sajnáltam, hol elfogott a türelmetlenség hogy minél előbb elmesélhessem pajtásaimnak, amit Leninről megtudtam.

Mire anyám reggel felkeltett, már mindenki talpon volt Lenin ismét engem vett maga mellé a vadászathoz, de éppen úgy nem lőtt, mint tegnap.

A vonathoz anyámmal mentünk a vendégekkel. A közeli faivak parasztjai már meghallották, hogy itt jár Lenin és ’ az állomáson tekintélyes tömeg gyűlt össze.

Moszkvában gépkocsi vári ránk, engem egy nyaralóba vittek, ahol két napot töltöttem.

A fegyvervásárlásra Lenin is eljött. Nekem egy nikkelezetl vadászfegyver tetszeti: meg * legjobban.

— Ha tetszik, fogjad — mondta meleg hangon lljics.

Külön embert küldtek értem, aki hazakísért, s akire rábízták a fegyver őrzését. Amikor megérkeztünk Resetnyiko- vóba, sokan megcsodálták a fegyveremet.

— Maga Lenin ajándékozta!’

— mondogatták.

— Mindenki irigyelt, nekem meg lángolt az arcom az örömtől és az izgatottságtól.

Lenin azután is többször eljött hozzánk vadászni.

Apám rövidesen meghalt Amikor Lenin hírét vette, utasította az erdészetet, hogy gondoskodjék a családunkról. Ellátogatott hozzánk az erdőfelügyelő és ezt mondta:

— Egy jó ember jóvoltából a lakás a maguké marad, te pedig, Aiekszej apád helyére állsz . ..