Nógrád. 1969. szeptember (25. évfolyam. 202-226. szám)

1969-09-14 / 213. szám

Elő tanúk a negyedszázadról Á partizánok között Felszabadulásunk évfordulójára készülnek fagyon kevés ember van a megyében olyan, mint a Somoskőújfalui Princz József. Hetvenegy éves most, s a hét évtized számos em­lékkel, gazdag munkásmozgal­mi múlttal teszi szebbé életét. Most, amikor hazánk fel- szabadulásártak 25. évforduló­jára készülünk, Princz József különös tekintettel rakosgatja össze emlékeit, — Talán valamennyi év­fordulóhoz fűz valami emlék — mondja a beszélgetés so­rán, amíg a legkülönbözőbb kitüntetésekről szóló igazol­ványokat gyűjti össze. — Amikor a munkásokat, a dol­gozókat hívta a párt csata­sorba, mindig tudtam, hol a helyem. Így volt ez 1919-től, amikor alig tizenkilencéves fejjel fogtam fegyvert a ma­gyar tanácshatalomért. Elémbe teszi a kitüntetése­ket. Valamennyi egy-egy ál­lomás jelképe Princz József életében. Az 1919-es Tanács­köztársasági Emlékérem azt bizonyítja, hogy tulajdonosa a Magyar Tanácsköztársaság idején az északi hadjáratban vett részt, mint a salgótar­jáni munkásszázad rohamosz- tagának egyik tagja. Itt van a Magyar Partizán Emlék­érem, 1944 végének nagyszerű napjait, a partizánharcot idé­zi. A Munkás—paraszt hata­lomért emlékérem arról ad tanúbizonyságot, hogy Princz Józsefre ismét lehetett számí­tani, amikor veszélybe ke­rült a munkásosztály érdeke. És még egy kedves kitünte­tés, amelyet 1964-ben kapott kézhez, a Szlovák partizán emlékérem. Régi párttagsági igazolványába pedig ezt je­gyezték be: a munkásmozga­lomban 1922-től vesz részt, a KMP tagja pedig 1944-ben lett. — Érdekesen alakult az én életem — folytatja a beszél­getést, miközben a kitünteté­seket mórzsolgatja üjjai kö­zött. — A Tanácsköztársaság leverése után sokáig üldözött lettem, aztán megnyugodtak fejem felett a hullámok. Megnősültem, jöttek g. gyere­kek, egymás után hat. öt lány és egy fiú. Ezerkilencszáz- negyvenháromban, mint nagy- családosnak, Antal-pusztán tíz hold földet adtak. Oda is költözködtem. Magam sem gondoltam, hogy ez a puszta, a kis ház. meg az istálló egy­szer még nagy segítséget ad a felszabadító harcoknak, a par­tizán harcosoknak. Pedig így lett. Ezerkilencszáznegyven- négy december elején egy Bársony nevű férfi keresett fel a lakásomban. Elmondta, hogy ő partizán, egy csoport­tal vannak itt a hegyekben. A háborúnak vége lesz, de hogy minél hamarább eltisz­tuljanak innét a fasiszták, ar­ra van szükség, hogy mind többen legyenek a partizánok is. Később közölte, hogy Nógrádi Sándor elvtárs, a partizánvezér küldte. Itt la­kott nálam egy erdész, Ko­vács Kálmán. Először vele dugtuk össze a fejünket, mit tegyünk. Aztán határoztunk. Már az első összejövetelnél a pusztai lakásomon tizenketten voltunk. Eljött Bársony is. Ki­osztottuk a feladatokat, ki miben segítse a partizánokat. Kovács lett a hírszerző, neki mint erdésznek állandó moz­gási papírja volt. Gyakrab­ban jöttek ezután a partizá­nok járőrei is... Azt már korábban megtud­tam Princz Józsefről, hogy számos információ jutott el lakásából a partizánok harc- álláspontjára. Kovács szállí­totta, Princz Bársonyon ke­resztül továbbította a német csapatok mozgását, a magyar csendőrök erejét, a nyilasok fegyverzetét. Princz néni pedig hetenként három-négy esetben is sütötte a kenyeret, gyűjtötte a tejet, hogy a jár­őrök ne csak jóllakjanak, ha­nem vigyenek a többi parti­zánoknak is. — Este volt már, amikor Kovács hazaérkezett a falu­ból. Kétségbeesve mondja, hogy azt hallotta a faluban, a nyilasok át akarják fésülni a Karancsot. Szagot kaptak a németek is, a nyilasok is. Alighogy ezt Kovács tudtom­ra adja, a lakás előtt megje­lenik két német tábori csendőr, Kemencsik Józseffel, aki a tolmács szerepét töltöt­te be. Partizánok felől érdek­lődtek. Azt mondtam, hogy nem is láttam még olyanokat. Pedig Bársony a padláson húzódott meg, társa meg bent a lakásban. Azt mondták a fiúk, ha valaki jön, azonnal lőnek. Ettől féltem én is. Az egyik csendőr mindenáron be akart menni a lakásba, azt mondta szomjas, víz kell ne­ki. Én odasúgtam Kemencsik- nek: vigyázz, partizánok van­nak a lakásban, lőni fognak. Beszéld le a németet, ne menjen be. Kemencsik meg­értett, az asszonnyal hozatta ki a vizet, elkerültük a vér­ontást. .. Ott volt a másik gondunk is: időben értesíteni kell Nógrádi elvtársat a nyi­lasok terveiről. A partizánok nem mehettek ki, mert arra cirkáltak a németek. Kovács vállalta a munkát. A hír időben megérkezett a parti­zánokhoz. akik Nógrádi elv­társ parancsára átmentek a hegy másik oldalára, ott fog­laltak harcálláspontot. Mire a nyilasok valóban megérkez­tek már senkit sem találtak. A felszabadulás Antal-pusz­tán érte a Princz családot. Äzt hitte, jobb lesz az élete. Jobbnak is Ígérkezett, de szá­mos félreértés keserítette a mindennapot. Mint egykori partizán, földet kapott Kis- terenyén, s majdnem kulák- lisára került. De nem kese­redett. Szervezte a közös gaz­daságot, elnöke is lett a ter­melőszövetkezetnek. Aztán 1956 októberében veszélybe került a munkáshatalom. Fegyvert ragadott, védte a proletariátus harcát. És ezt a fegyvert sokáig nem tette le, egészen nyugállományba vo­nulásáig. Mint rendőr védte, biztosította a dolgozó embe­rek nyugalmát. — Meg vagyok elégedve sorsommal. Most javítottak a nyugdíjamon is, ezernégyszáz forintot kapok. Aztán révbe jutott mind a hat gyerme­kem is. A fiú, Pali mozdony­fűtő a MÁV-nál. A lányok férjhez mentek, valamennyi­en becsületes, dolgos munkás­emberekhez. Vömet, Balázs Barnát nagyon sajnálom, ö eltávozott közülünk, meghalt... Negyedszázad történel- me elevenedik fel Princz József lakásában. Élő tanú, aki a harcokról beszél. Harcokról, mert mindig ab­ban volt része 1919-től 1944-en át az ellenforradalomig. Har­cokról, életünkről beszél. Somogyvári László Ménkes-aknán nemrégen módosították ae éves felajánlást és a bányásznap! verseny során ígéretet tettek, hogy év végéig, hazánk felszabadulásának 25 éves évfordulója tiszteletére hat és félezer tonna szénnel túlteljesítik éves tervüket. A bányásznapi versenyt tovább fokozták és így már felszínre került ötezer tonna szén az esedékes terven felül. Petre András üzemmérnök és Fekete Gábor művezető műszak végén elégedetten szemléli a szén­nel megrakott csilléket. Betyár... ha csak a nevét < is idézem, már kedves emlé-' kék támadnak bennem. Sógo- < rom magyar vizslája volt' Betyárral történt* hetvenhét őssel, de, mégis az örök második, har­madik a versenyeken és egyéb kutyaösszejöveteleken. De csak azért, mert mint zord bírálói mondták, a kelleténél kissé világosabb maradt. Így aztán falusi kutya lett Igri­(az igazgató felésége), lelken­dezve dicsérgette, simogatta. — Behoztad a papucsot, Be­tyár? A papucsot? — s el­mondta még a papucs szót vagy ötször. Aztán a fürdő­éiben, Thomán József igazga- szobára mutatott: tó-tanító úrnál. Falusi kutya, de milyen! Értett az minden szót, s ha hangszálai másképpen lettek volna berendezve, talán be­szélni is tud. Egyszer, még kölyök korá­— Hozd a másikat is, Be­tyár! A papucsot! — A papucsot! — szólt az asszony, s most erélyesen, biz­tosan, határozottan ejtette ki a szót. Betyár nem tétovázott to­vább. Be a fürdőszobába, s hozta (hozta, nem cibálta!) a másik papucsot. Lehasalt, le­tette a két lába közé, s várta, mi történik. Mi történhetett? Megsimo­gatták fejét, megpaskolták vállát. — Okos kis Betyár, jó kis Betyár — becézgették, s Be­A kutya csak nézett, nagy tyár a kutyák hetedik menny­farkcsóválással nézett a mes- országában érezte magát. Ha ternére. megkérdezik, s felelni tud, biz­— Igen, a papucsot — is- tosan ezt mondja: mételte meg, mire Betyár ki- — Ezek? A legrendesebb ban becibálta az igazgató úr csit bizonytalan mozdulatok- emberek. Akár kutyák is le­égjük papucsát a fürdőszobá­ból a szobába. A „mesterné” kai hátra-hátranézve elindult a fürdőszoba felé. Az egri Park Szállóban az egyik emeleti sarokszobát kaptam, a szoba nem olcsó, nem elég korszerű (a fürdő­szobát hiába kerestem, az egész emeleten nem találtam meg), a Park Hotelnél van újabb, modernebb szállója is a vendégszerető városnak, az én szobámnak viszont külön madárfészke volt! Ezt meg kell magyarázni. Bárhova ér­kezem, az első dolgom az ab­lakot kipróbálni — jól nyílik, csukódik-e. Azonnal feltűnt, hogy a két ablak közül az egyiket sűrű zsalu takarja. A fészket a zsalu és a külső ab­laktábla között fedeztem fel, nem mondom, hogy nem le­pett meg a dolog, de tény, hogy barátságosnak, mondhat­nám otthonosnak találtam az egészet. Végeredményben na­gyon megnyugtató tud lenni egy ilyen ablak közé ékelő­dött gerlefészek. Az államvizsgára készülő­dök már napokkal, hetekkel előre lefoglalták a két szálló szobáinak egy részét és sokan kerestek szállást az IBUSZ vendéglátó szolgálatának se­gítségével is. Nem tudom, hányán találtak közülük ma­dárfészket az ablakukban, s úgy mint nálam, náluk is be- integetett-e a három emelet magas gesztenye, láttak-e ele­get Eger környékének domb­hajlataiból, a város cserépte­tőinek halmazából, mert mindez nagyon szép és meg­nyugtató. Máról holnapra megváltoz­tak az egri kislányok. Szolid matrózblúzzal. sima fekete vagy kék szoknyával cserél­ték fel az elegánsra koptatott Levelezők farmert és az ünnepélyes tan­évnyitókra mintha a fiúk is levágattak volna egy-két cen­tit a hajukból. Szeptember el­ső két napján és ezután már minden napján az évnek zsú­folásig megtelik majd a mo­dern rajzú új buszállomás vá­róterme délutánonként az Eger környéki kis- és nagy­diákok csoportjaival. Ülnek a lányok és a fiúk a váróte­rem hatalmas üvegablakai mögött, egymás mellet kupo­rognak kint, a kör alakú, fe­dett peron kőkockáin, várják az Egerbakta, Noszvaj vagy Poroszló felé induló járatokat, ülnek és beszélgetnek — még a nyárról. Nekik könnyű. Még csak most kezdődött a tanév. A több mint háromszáz ál­lamvizsgázónak, a Hevessel együtt összesen hat megyé­ből Egerbe sereglett gyakorló­pedagógusnak ezekben a napokban jóval nehezebb a dolga. A főiskola nappali ta­gozatán még nem kezdődött el a tanév, látszik ez abból. is, hogy a bazilika előtti park méregzöld fenyői alatt a más­kor megszokott sokszínű főis­kolás csoportok helyett, kör- be-körbe a padokon fekete ru­hás, nyakkendős, sötét kosz­tümös felnőtt diákok ülnek. Lánctalpas daru forog-morog a bazilika tövében, kalapá­csot, vésőt, emelörudat mar­koló férfiak állják körül az apostolok négy—-öt méter ma­gas, fehér kőből faragott szobrát, „megújulnak” az apostolok, a régi málladozó fi­gurák helyébe az újrafaragott pontos másolatok kerülnek. A levelezőket azonban nem kö­ti le a látvány, amely az egri gyerekek körében jelent igazi szenzációt mint ahogy nem figyelnek a líceum kapujából látszó nagy hírű műemlék­templom tornyának változá­saira sem. A torony, ha el­készül — nehéz, érccsillogású lemezekkel borítják be a fe­lületéi — új színfoltja lesz Eger városának. Az ünneplőbe öltözőt leve­lezők időről időre felállnak a padokról, kimerészkednek a Dobos cukrászda angolos íz­léssel berendezett, intarziás faburkolattal bevont termei­ből és mindenre elszántan in ­dulnak a líceum felé. Nyilvá­nos helyen ezekben a napok­ban csak az államvizsgára ké­szülődő levelezők csoportjai tanulnak Egerben. Az egri diák könyvet, regényt olvas, a „pedfös” meg éppen most kö­ti el utoljára a balatoni vi­torlást, szedelőzködik az or­szág valamelyik kempingjé­ben, hogy még időben Eger­be érkezzen. Van idő, hiszen az építők sem felejzték még be az inté­zet korszerűsítését, felújítását, Nagy testű radiátorokat szerel­tek az évszázados falakra, sok kólái munka mellett tanult négy esztendeig. R.-ből körül­ményes az utazás. Amikor Egerbe kellett mennie, hajna­li kettőkor kelt, hogy reggel nyolckor az egri líceumban legyen. A tanítás mellett a gyermektáncoktatást is ma­gára vállalta. A nyári bentla­kásos továbbképzésen is ta­nult, mindig a párnája alatt volt a főiskolai jegyzet. A vizsga itt is otyan mint bárhol máshol a világon: ket- ten-hárman tanulnak egy könyvből, ahogy múlnak a percek, úgy szaporodnak az eltaposott csikkek, mindenki saját magával van elfoglalva, de mindig körbefogják azt, pések zaját visszaverő öblös a^\ már levizsgázott. Talán a mennyezetek és valami állan- ieO)etlemzőbb az a párbeszéd, dósult fehérség és hűvösség amely arról folyik két leve­veszi körül az államvizsgázók lez°, között, bogy mennyivel fekete ruhás csoportjai. Na- eredményesebb lett volna ne- ponta harminc—negyven iz- velőmunkájuk, ha ezt a mod­helyen kicserélték a megko­pott kőkockákat, s van olyan folyosórész is, amelynek kő­burkolatát csak ezután rakják le az építők. Szeptember ti­zenkettedikén volt a hivata­los tanévnyitó az egri Vörös Csillag Filmszínházban és ak­kor, a líceum fali híradójára kifüggesztett díszes meghívó szerint, avatóünnepséget is rendeztek. Magas, boltíves falak, a lé­negyven gatott hallgató járja a világos, tiszta levegőjű kerengöket. ennyien oszlanak további négy-öt csoportra, aszerint, melyik szakon tanultak négy évig. A magyar—orosz szako­sok között — mint említettem — nyolc nógrádi tett, illetve tesz államvizsgát az idén. /1 szertani vizsgát már évekkel ezelőtt leteszik... Az eredményhirdetés meg­sűrűsödött pillanatait lehetet­len visszaadni, akárcsak megközelítően is leírni. Sírás és nevetés összefolyik, sir az is, akinek semmi oka sincs vizsgatárgyak: pedagógia, ‘ö; .j”5"”'“ L"v° módszertan, dialektikus és ra’ htszen slkerült a2 aIIam" történelmi materializmus. — Két hétig feküdtem a könyvön, azért néz így ki — mutatja V. a didaktikát. A sötét kosztüm alatt fehér blúzt visel, kezében táska, benne négy-öt kilónyi könyv és jegyzet. V. évek óta tanít az egyik nógrádi község álta­lános iskolájában. Két gyere­ke van, a háztartási és az is­vizsgája. Csak aki maga is átélt már hasonló helyzetet, értheti meg, mit éreznek, miért örülnek, miért simák a levelezők — mire büszkék ezek a tanév eleji új diplo­mások. Pataki László hetnének... Egyszer aztán Betyár nagy bűnbe esett. Hogyan, hogyan nem (az alkalom szüli a tol­vajt az embereknél is), félre­tojtak a tyúkok a mesterné portáján vagy más baj esett, fci tudja ,már. Hiába tartott a mesterné akárhány tyúkot, hiába etette őket még sárga­borsóval is, (pedig ettől min­dig sokat tojtak — hajtogat­ta), nem talált tojást a fész­kekben. Házi nyomozást in­dított, s rövidesen meg-'"' tóttá: a tojást szőröstül-bő- röstül, azaz héjastul Betyár ette meg. Egy tojást mutattak neki. Betyár boldogan csóválta nyírott farkát, s várta a to­vábbi jó falatot — de mást kapott. — Pfuj! Csúnya kutya! To­jást nem szabad! Tojás nem a kutyáé! Pfuj, tojás! — ezt hallotta és a tojással enyhén rákoppintottak az orrára. Ettől kezdve ha bárhol ezt a szót hallotta: tojás. Betyár behúzta fülét-farkát és szinte szégyenkezve elsomfordált. Szegény Betyár így pusztult el: Az iskolából rohantak ki a gyerekek, Betyár ott viháncoit körülöttük. Egy motorbicik*, -s közeledett. Betyár hajrá! ke­resztbe az úton, egyik kisgye­reket teljes súlyával, teljes rohantában feldöntötte. A mo­toros fél centivel száguldott el a gyerek mellett — aki ha Betyár fel nem dönti, bizony, ottmarad a porban. Így szegény Betyár maradt ott. \z igazgatóék most egv ördög­fekete pulival próbálnak vi­gasztalódni ... — kussínszky — NOGRAD — 1969., szeptember 14., vasárnap 5 f

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom