Nógrád. 1969. szeptember (25. évfolyam. 202-226. szám)
1969-09-21 / 219. szám
(titka művészeti csemegéhez juttatta a hazai közönséget a Szépművészeti Múzeum. Leonardónak a világon nyilvántartott négy lovas-, illetve lószobra közül egyszerre hármat állított ki: a dublini és a New York-i mellett a képünkön látható és a Szépművészeti Múzeum tulajdonában levő szobrot is (MTI totó — Lajos György felvétele) Van-e telepátia? Az edínburgi egyetem pszichológus professzora kísérletsorozatot folytatott le annak megvizsgálására, van-e valami alapja annak a feltételezésnek, hogy érzelmileg egymáshoz közelálló emberek között létezik telepátia. A kísérlet egy gép Írét oldalán folyt le, mindkét oldalon 5—5 különböző gomb helyezkedik el. Az egyik partner megnyomott egy gombot, mire a másik oldalon elhelyezkedő partner telepatikus úton igyekezett kitalálni, melyik lehetett a túloldalt megnyomott gomb és ennek alapján választotta ki ő is a gombol. Mindegyik kísérleti alany előtt ott ált a szeretett lény fényképe, hogy erre koncentrálva érzékelni tudja a telepátia hatását, amit még ösztönzött a helyes találat esetére kitűzött 1 fontnyl jutalom is. A kísérletsorozat után a professzor azt a következtetést vonta le, hogy „két egyén között kölcsönös vonzalom még nem elegendő telepatikus jelzések létrejöttére”. Megállapította továbbá, hogy a 30 pár közül 14 pár 1 esetéiben a nők töhb azonos választ adtak, mint a férfiak, de ez a többlet is statisztikailag elhanyagolható és bizonyításra nem alkalmas. Rossz a kórházi napirend Dr. G. Tume, angol pszichológus tiltakozását fejezte ki azon rossz szokás miatt, hogy a kórházakban a betegieket túlságosan korán keltik. Az a véleménye, hogy az alvás idő előtti megszakítása rossz kihatással van a gyógyulásra. Ax emberek általában megszokták, hogy este 23 órától reggel hét óráig alszanak, s dr. Tune véleménye szerint ezt a kórházaikban is be kell tartani. Két évtized Erdőtarcsán ERDÖTARCSA ünnepel. A tágas park közepében büszkélkedő termelőszövetkezeti központi épület körül nagy a sürgés-forgás. Ünneplőbe öltözött emberek fogadják a népes vendégsereget. Eljöttek a környező üzemek képviselői, megyei, járási vezetők, hogy tiszteletüket és elismerésüket fejezzék ki. A községbeliek szívélyesen fogadják a vendégeket. Az épület előtt rend. tisztaság, Az emberek arcán magabiztosság. Két kezük munkájának gyümölcse látható mindenütt. Nincs a községben olyan lakóépület, amelyikről ne tükröződnék az újjáépítés, ötven új házat építettek. Bármelyik családhoz bekopogtatunk, modern, új bútor ragyog a lakásban. Egy szerény tábla hirdeti a középület falán, hogy Erdötarcsa takarékos község. Egymillió forinton felül tettek pénzt a takarékba, de emiatt nem szűkösködtek. A községben négy autótulajdonos van. Az már természetes, hogy motorkerékpár, televízió minden családban legyen. A község arculata is megváltozott. Űj település simul a régihez. Nagyablakos, kertes házakkal, járdákkal. Este fényárban úszik a falu. Már csak az öreg patak a régi, csordogál fáradhatatlanul. Tükrét a fölötte átívelő új híd töri meg. A termelőszövetkezeti gazdaság adta lehetőségét, hogy új élet kezdődhessék Erdötar- csán. Két évtized alatt 9—10 millió forintra emelkedett a tagság vagyona. Az ezerötszáz hold hálás a művelőinek. Az idén búzából 21,4 mázsát takarítottak be, őszi árpából 22,5 mázsát, zöldborsóból holdanként 40 mázsát, hasonlóan ennyit a zöldbabból. De bőséggel termett minden: uborka, mák, cukorrépa, burgonya, kukorica. Az istállókban 240 jó minőségű szarvasmarha, 30 anyakoca és 220 növendéksertés, meg tizenöt pár ló áll, négy csikóval Most, hogy ünnepel a község, a fészerekben pihennek a gépek. Tizenkét erőgép és a hozzájuk szükséges munkagépek. Pihen a két kombájn. És erre az időre megállt a munka az építkezésen is. Rövid idő múlva már egy újabb, száz férőhelyes, korszerű eszközökkel felszerelt tehénistállóval gyarapodik a termelő- szövetkezet vagyona. A vendégsereg a termelőszövetkezet központi épülete mögötti parkban erre a célra épített hatalmas sátor alatt helyezkedik el, hogy fogadja a köszöntéseket. Az emelvényen a vezetőség, közöttük foglalnak helyet a veteránok, a termelőszövetkezet alapítói. Arcukon az elmúlt évek nyomai, szemükben az öröm. Kiolvasható belőle, hogy nem volt hiába. Ott van Táborszki Pál, Dancsok József, Juhász János, Szomszéd Jánosné, idősebb Szomszéd János, Piri József, Veizer Gábor, Fekete Mihály. Csak azok hiányoznak, akik azóta örök nyugovóra tértek. Fölöttük piros alapon fehér betűkkel egy tábla: „Húsz éves az erdőtar- csai termelőszövetkezet. . Ezerkilencszáznegyvenkilenc- ben egy nyár végi napon, megyét járó országgyűlési képviselőt vártak a község bejáratánál. Illően, díszkaput állítottak tiszteletére. A faluszéli réten gyülekezett a község népe, hogy meghallgassák a képviselőt. Az élet rendje volt az akkor, hogy külön csoportba tömörültek a volt cselédek és külön a gazdák. Mindkét csoportot azonos dolog érdekelte: a jövő. De ezt mindkét csoport másképpen képzelte. Itt, ezen a gyűlésen hangzott el először a községben a szövetkezés gondolata. Azt mondta erről egyszer Táborszki Pál, a volt cseléd: — NEKEM erősen megdobbant a szivem. De láttam a többiek arcán is a feszült figyelmet. .. Cselédek voltak, nincstelenek, csak a földet tudták magukénak. Művelés helyett, felszerelés hiányában csak ka- pargálni tudták. Éppen csak annyit adott, hogy a gyerekek jóllakjanak. Föld volt, de maradt a bizonytalanságuk. Ezt követően néhány hétre egy korán sötétedő vasárnap este összeültek a cselédek és határoztak: megpróbálják közösen. Szomszéd Jánosné, az akkor még ifjú asszony, messze tekintő gondolattal feléleszti a pihenő emlékeket. — A Sóstanyat és a Halász-birtokot örököltük, öreg. kihűlt istállót és kifáradt földet. Így kezdtük el... így kezdték el. Most. mikor kutatunk, mi adta az erőt. egyre csak visszatérnek oda, hogy jöttek az állam küldöttei, az, üzemekoől a munkások. Hoztak tizenkét marhát, négy pár lovat, anyakocákat. Hangos lett a nép- telen, kihűlt tanya. Aztán Erdőkürtről jött az első ..szöges” kerekű traktor. Nekifordult a kastély előtti földnek és felverte a csendet, szántott. Éjjel-nappal szántott. Akik kívül maradtak, csak messziről nézték. Kinek szánalom, kinek közömbösség, kinek káröröm a szemében. De a traktor csak szántott. Éjjel-nappal szántott. Dánosok József is emlékezik a múltba. Csendes a hangja. — Mikor az első gabonatermés betakarítására került a sor, akkor álltak meg a tábla szélén. Az arcokról már leolvashattuk az elismerést... A község történetében először, a kastély előtti földről holdanként 15 mázsa kenyér- gabonát takarítottak be. Olyan volt ez, mint sötétre a hajnalhasadás. Erőfesztiésre ösztökélő. A következő évben már annyi termést takarítottak be holdanként, mint a jó hírű középparaszti birtokokról. Az emberek évi jövedelme is elérte a 14—15 ezer forintot. Mikor Fekete Mihály rá egy esztendőre, elsőnek a volt cselédek közül új ház építéséhez kezdett, már kalapemeléssel köszöntötték a termelőszövetkezeti tagokat. Az ötvenes év végén a. volt cselédek és magángazdák véglegesen kezet fogtak. Egyesült a falu egy új termelőszövetkezetbe, amelynek a neve: Szabadság. A SÁTOR alatt szélesedett a jókedv. Csengtek a poharak. Két dolgos, eredményekben gazdag évtizedet ünnepeltek az erdőtarcsaiak... Bobál Gyű!» fordította SÁRKÖZI GYULA RipOftrC^CDy »5. — Miért gondolja, Lidia? Ne idegeskedjen és ne heveskedjen. Egy hírszerző nem lehet ilyen türelmetlen. Ha itt lesz az ideje, nagy dolgokat fogunk véghezvinni. Fő a fegyelem. Csinálja azt, amivel megbízták. — Nekem nem nagyon tetszik az efféle munka — elégedetlenkedett tovább Lídia. — Igazi hírszerzővel van dolgom, s azt kell a fejembe vésnem, hány német látogatja naponta kaszinónkat, s hány magas rangú tiszt van közöttük. Szép kis hírszerzés! Hát nem akad számomra sokkal felelősségteljesebb feladat? Valóban különféle semmiségeket bíztunk Lisowskára: milyen magas rangú tisztek ebédeltek a kaszinóban, hová távoztak onnan, milyen jelszót adtak ki éjszakára stb. Lídia mindezeket a megbízatásokat tétovázás nélkül teljesítette. Egyszer saját kezdeményezéséből magával hozott egy degeszre tömött aktatáskát. Egy ezredes iratai és személyes holmijai voltak benne. — Hát ez meg mi? — kérdeztem Lídiától. Ma ebédelt nálunk egy alak. Kopasz, nyápic és öreg. Azt mondja: „A frontról jöttem és Berlinbe megyek a führerhez.” Jól bezabáltattam. Olyannyira, hogy nem tudott elvánszorogni az állomásra. Megkért, hogy vigyem ki kocsival. Hívtam egy fiákért és elmentem a berúgott öreggel a pályaudvarra. Épp befutott a vonat. Segítettem a németnek feljutni a kupéba. Elutazott, de az aktatáskája nálam maradt. — Nagyon rosszul tette — ábrándítottam ki Lídiát. — Nincs erre szükség. Nem tudni, mit érnek a papírok, de leleplezhette volna magát — 103 — — De hisz’ olyan állapotban volt, hogy csak holnap tér magához. A táska tele van iratokkal. Fogja és adja át embereiknek. Ez az eset még óvatosabbá tett minket. A táskában talált iratok egyáltalán nem voltak érdekesek, csupa élelmiszerjegyzék, jegyzőkönyv, amelyeket az egyik katonai egységnél vettek fel és néhány géhástiszti jelentés. Űj- ból felmerült • bennünk a gyanú: hátha csak csalétek az egész? Jóformán minden este elmentem Lásowskához, késő éjszakáig maradtam nála, sokat beszélgettem vele. Mindaz, amit saját magáról elmondott, ugyanakkor eléggé furcsa életmódja, a titokzatosság dicsfényét vonta köréje. Pedig úgy adta elő a dolgokat, hogy az ember hinni szeretett volna őszinteségében. — Nyilván csodálkozik viselkedésemen, s érzem, hogy nem tud teljesen hinni nekem — olvasott Lídia a gondolataimban. — Következtetése alaptalan. — feleltem. — Ne higgye, hogy ilyen naív vagyak. Nem vagyok kislány, aki a romantikus kalandokat hajhássza. Ö. nem! Harminc évemet nem úgy éltem le, ahogy szerettem volna. Pedig nemcsak az volt a vágyam, hogy jó feleség legyek, hanem anya is. Jerzy — így hívták a férjemet — nagyon szeretett. És nagyon kímélt. „Milyen boldog vagyok! Mindenkinél boldogabb!” Ezt gondoltam akkoriban. Elutaztunk Zakopanéba nyaralni. Azok voltak életem legboldogabb napjai. Jó magam szegény családból származom, de Lisowski előkelő família sarja volt. Századosként szolgált a lengyel hadseregben, méghozzá a rovnó) ulánus ezredben. Nagyon csinos férfi volt, de ha felvette az ulánusegyenruhát, valóságos férfiszépség lett. Felmentem vele a magas hegyekbe, arcunkat a szélnek tartottuk, ó milyen csodálatos napok voltak azok ott, Zakopanéban! Jerzy azt mondta nekem: „Amint hazaérünk, hozzákezdünk családi házunk építéséhez. Gyermekeink lesznek. Az első persze kislány lesz, hogy rád hasonlítson...” Mindenki irigyelt bennünket Zakopánéban: „Milyen fiatalok, s milyen boldogok!” Istenem, boldogok! Szinte már nem is hiszem, hogy létezik ez a szó. Alig tértünk haza a nyaralásból, férjemet berendelték alakulatához. Aztán kitört a háború. Varsó környékén német fogságba került. S még aznap kivégezték. Valamennyi hadifogollyal együtt agyonlőtték. Ö, mekkora volt az én bánatom akkor! Elképzelni sem tudja, mennyi könnye van egy embernek öngyilkos akartam lenni, de sajnáltam -.nyámat és Lénát. Legyen szíves adja ide a gyufát. Rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt, majd így folytatta. — 104 — — Röviddel utána bejöttek a szovjetek. Az emberek ijesztgetni kezdtek. Azt mondták, hogy a lengyel tisztek feleségeit Szibériába hurcolják. Már éppen Lengyelországba akartam szökni, de aztán eszembe jutott: hová? Miféle Lengyelországba. A németekhez, akik agyonlőtték a férjemet? Elhelyezkedtem a postán. Ott ismerkedtem meg Popov őrnaggyal. Nagyon jó ember volt. Felesége meghalt és ő sokszor órákig' ácsorgott az ablakom előtt, lehajtott fejjel. Mesélt az életéről, a feleségéről. Nagyon szerette. Megsajnáltam, hisz’ sorsunk olyannyira hasonlított egymáséra. Vigasztaltam. Együtt sétálgattunk, barangoltunk a város környékén. Aztán megszerettük egymást. Szerelmünk oly tiszta volt, mint az első szerelmünk. Közvetlenül a háború előtt meg akartunk esküdni. De akkor is elkerült bennünket a boldogság. Kitört a háború. Az én Gennagyijom, ahogy kilépett a házból, soha többé nem láttam viszont. — Aztán bejöttek a németek — már a nácik említésére is összerezzent. — Nem tétováztam: nyomban elhatároztam, hogy felveszem ellenük a harcot, bármibe kerül is. Hittem abban, hogy fel tudom venni magukkal a kapcsolatot. Öcsémet elküldtem Klevanyba, nézzen széjjel, mit hallani. Kétszer is járt ott. Azt mondta, hogy sokat suttognak a partizánokról. Ezért bátorkodtam szólni a hadifoglyoknak, hogy szökjenek át magukhoz. Maga meg nem bízik bennem. Fél tőlem. Én ezt nagyon jól megértem. Megvan az oka, hogy ne higgyen nekem. Annál is inkább, mivel mindig németekkel látnak. Joga van megkérdezni tőlem: „Ha ennyire gyűlölöd őket, miért vagy az ő társaságukban?” De értsen meg jól. Fegyvert fogni és ellenük támadni — erre nincs lehetőségem. Egyedül vívni a harcot, mi lehet ennek a vége? Letartóztatnak, beszállítanak a Fehér utcai házba, ennyi az egész. Nem dolgozni, csak úgy éldegélni — Németországba hurcolnak és nyilvános házba kényszerítenek vagy kiéheztetnek. Ne csináljak semmit? Menjek kolostorba? Vagy férjhez? Ez semmiképpen nem fogja megakadályozni a németeket abban, hogy tovább nyomuljanak előre. Van egy másfajta harc, amely igazi. Ezt választottam magamnak. Elmentem főpincérnek a tiszti kaszinóba Felkaptam a fejem, járok ezek között a csirkefogók között és parancsolgatok. Azt hiszik rólam, hogy behódoltam nekik és ezért szolgálom ki őket ilyen jól. Én meg éppen az ellenkezőjét gondolom: „Mennél biztosabbak ezek a bitangok az én hűségemben, annál könnyebben tudok ellenük harcolni.” Hát nem így van? (Folytatják). — 105 — » 4
