Nógrád. 1969. szeptember (25. évfolyam. 202-226. szám)
1969-09-21 / 219. szám
I Éló lanúk a negyedszázadról íeszéliek között Jóban, rosszban ETES-RAU AKNÁN LAKIK ma az alig 52 esztendős Monostori Machinyák János. Kora ellenére nyugdíjas. Alakja tnég szálfatartású, azonban a fiatalkori harcok, a föld alatt eltöltött hosszú — nem egyszer hónapoknak tűnő — napok korán kikezdték egészségét. Ezért a társadalmi rendszerért, a ma boldogságáért harcolt mára felszabadulás előtt. Számos tény, dokumentum igazolja Monostori János harcosságát. nagyszerű munkásságát. Elég azt tudomásul venni, hogy illegális kommunista párttagságának kelte 1944. A kitüntetések egész sora pedig bizonyítja, hogy Monostori Machinyák János sokat tett abba a serpenyőbe, amit ma közösnek, szocialistának mondunk és vallunk. Erről beszélne a sok közül a Magyar Partizán Emlékérem, a Magyar Népköztársaság Érdemérem arany fokozata és a Szocialista Hazáért Érdemérem kitüntetés — ha szólni tudna. A kitüntetések helyett idézzük mi. a krónikás adta lehetőségekkel Monostori Machinyák János tetteit, — nem a teljesség igényével, hiszen az éppen a helyszűke miatt is lehetetlen. ARRÓL AZ EMBERRŐL. aki az 1944. novemberi ka- rancslejtősaknai ellenállásban részt vett, aligha szükséges hangsúlyozni, hogy bányász ember fia. Igaz, apja már 1922-ben Dorogon megszerezte a bányaműszaki iskola elvégzéséről szóló bizonyítvány, de sokáig dolgozott kemény munkával a szénfal mellett. Ha pedig azt is hozzászámítjuk, hogy az apa később mégis műszaki beosztásba került a bányánál, s Monostori János — korábbi bányai munkássága után mint írnok teljesített szolgálatot a Horthy hadseregben, s őrmesteri jelzést hordott a vállán — még szembe- ötlőbb a harca a bányászok között, a fasizmus ellen, a máért, a holnapért. Monostori Machinyák János ugyanis ezt tette... Mint írnok, könnyen jutott s/.abadságos levélhez, ötödmagával hagyta ott Dunántúlon az egységét, s „Botond” terepjárón már 1944. november 21-én már mint „szabad- ságos" katona megérkezett szüleihez. — Mindjárt ezen a napon öcsémmel és más bányász- 1 irsammal együtt a karancs- lojtősi aknában kerestünk menedéket. Az üzem még működött, gondoltuk könnyű lesz a megbúvás — emlékezik visz- sza. — Számításunkat a németek és a nyilasok azonban áthúzták. Jámbor üzemvezető főmérnök a németek utasítására kiadta a parancsot: indulás lövészárkot, tankcsapdát építeni Apc—Zagyvaszántó térségében, a bányában beszüntetik a munkát. Mondanom sem kell, hogy a bányászok ezt nem vállalták. November 23-án a bányászok zöme, mintegy kétszázötvenen, tettekkel válaszolt az intézkedésre. Lévonultunk a lejtősaknába, s szerveztük az ellenállást. Megválasztottuk a vezetőséget, aminek én is tagja lettem... EGYRE TÖBB BÁNYÁSZ vállalta az ellenállást. Gyűltek a fegyverek is. November 23-án estére már mintegy háromszázan lehettek a bánya mélyében. Volt már géppisztoly, kézigránát, golyószóró, vadászpuska. Harmincöt magyar katona is csatlakozott az ellenálló bányászokhoz. A hír gyorsan terjedt a bánya környékén. A németek és a nyilasok az ellenállás megszüntetésére szólították fel a bányászokat. Monostori Machinyák Jánosék azonban nem tágítottak. — Hiába robbantották be a légvágatokat, hiába dobtak gázt a bányába, hiába kapcsolták ki az áramot, mi kitartottunk. Volt "elég lőszerünk, mindenre elszántuk magunkat. A fasiszták a legvadabb intézkedéseket tették. Túszokat vittek maguk előtt a bányafolyosón, hogy megadásra kényszerítsék a bányászokat. Követeket küldtek, hogy tárgyaljanak a feltétel nélküli elvonulásról. A válasz minden esetben egyöntetű volt: nincs semmi tárgyalni valónk a fasisztákkal — üzenték a külszínre. — November 24-én komolyra fordult a helyzetünk — folytatja a visszaemlékezést. — Szinte minden oldalról elvágták a külvilágtól. A bányatelepről összeszedték az asszonyokat, gyermekeket, s mintegy harmincöt asszonyt és gyermeket hajtottak maguk előtt, így jöttek be a bányába a németek. Felszólítottak, adjuk meg magunkat, de most már feltétel nélkül. Lőni nem lőhettünk, féltettük asszonyainkat, gyermekeinket. A fasisztáknak ez a kísérletük is eredménytelen maradt. Űjabb gáztámadást intéztek ellenünk. Kitört a pánik... az emberek tömegestül tódultak ki a bányából... Gyászos nap volt ez, de sajnos ezen már nem lehetett segíteni. Emberáldozatot követelt az ellenállás. Mi. akik bentmaradtunk, a bánya legtávolabbi részében húzódtunk meg... NOVEMBER 29-TÖL óráról órára válságosabb lett a bányában maradt bányászok sorsa. A németek berobbantották a siklót. Közben hét embert elfogtak, közülük hármat a bánya bejáratánál agyonlőttek. Egyre csappant a létszám. Már csak hárman maradtak a föld alatt. A csendőrök, a német katonák minden elképzelhető menekülő kijáratot őriztek. Rendkívüli veszélyek között, egy hatalmas robbantás után sikerült elhagyni a bányát Monostori Machinyák Jánosnak és két társának... Ha valaki azt hinné, hogy Monostori Machinyák János sorsa ezzel jobbra fordult, tévedne. A veszélyes napok folytatódtak. Bújdosás az erdőkben, a vízmosásokban. Találkozás a német katonákkal, mind-mind veszélyes perceket jelentett számára. — De eljött a várvavárt pillanat. Kézfogás az első felszabadító szovjet katonával. Ez a találkozás sokat jelentett számomra... A termelés megkezdése után írnok lettem a bányában. Aztán beiratkoztam a dolgozók esti gimnáziumába, ahol öt osztályt végeztem el. Innét Miskolcra, a határőrséghez vittek. Amikor pedig leszereltem, s elhangzott a felhívás, hogy jelentkezzünk bányamérnöki iskolára, ott voltam az elsők között. Tatabányán hat órát a szénen dolgoztunk, s utána tanultunk. Sikeres felvételi vizsga után a műszaki egyetemre kerültem. A párt azonban ismét hívott: Pécsre, a Dózsa György katonaiskolára mentem, ahonnét mint őrnagy szereltem le, később alezredes lettem... A VESZÉLYEK UTÁN sem lett sima Monostori Machinyák János útja. A legkülönbözőbb felelősségteljes katonai parancsnoki beosztások, aztán újra a civil élet. A sok harc, a kemény munka Monostori Machinyák János egészségét is kikezdte. Most nyugdíjas, megérdemelt pihenését tölti... — Amit tettem, a máért és a szebb holnapért tettem. Megérte. Most negyedszázaddal az esemény után már nem is tűnik o|yan veszélyesnek, mert mellettünk állt az igazság. Ezért is győztünk... Somogyvári László Egészen úgy kezdődött közös életük, mint a mese. Ám ők ketten, Kővári Sándor és felesége tudják, mennyire igaz volt a fél évszázad. Sokszor volt nehéz, küzdelmes, de együtt mindig túljutottak rajta. Mert jóban és rosszban mindig együtt voltak. Baglyasalján, a kis bányász- településen éltek és öten voltak a Kazareczki fiúk. Sándor volt közöttük a legidősebb. Egy napon elment, hogy szerencsét próbál a bányánál. Felvették kazánfűtőnek. Kora reggeltől késő délutánig járt a keze. A tűz mohón nyelte a szenet. Kínlódott, izzadt a fiatalember, de hiába. Mégis csak szegényen, nehezen éltek. Fent, a tiszti soron, Koós mérnöknél, szolgált akkoriban egy kis cselédlány, Balon Mária. Anya nélkül, apa nélkül nőtt fel. Korán lett kenyérkereső. Kazareczki Sándor szépnek is, dolgosnak is látta. A lánynak is megtetszett a legény. Eltervezték, bármilyen nehéz, keserves is az élet, egybekelnek. Így szeptemberben, 1919- ben tartották az esküvőt. Nem volt egyebük, mint egy kis sötét szoba-konyha a füstös bányászkolóniában. Eltelt egy esztendő, kettő, három. Jöttek sorba az évek, éppen úgy mint a gyerekek. Már öten fogták körül az anyjukat és kérték a kenyeret. Sok munka, kevés pénz, kis kenyér. Ilyenek voltak akkoriban a napok, ilyenek a hetek a kolóniában. Tusako- dott magával éppen eleget Kazareczki Sándor, mit tegyen? Aztán bement dolgozni a bányába. Mennyi veszedelem, gáz, víz leselkedett rá a sötétben. Sokáig mégsem történt semmi baj. Egyszer aztán ráomlott, maga alá temette a lezúduló kő. Majd két hónapig feküdt, míg újra mozdulni, dolgozni tudott. Dolgozott addig helyette is a felesége. Mosni járt az urakhoz. Még szürke volt a reggel amikor odaállt a mo- sóteknő mellé. S hogy eltűnt mellőle a szennyes hegy, kapálni szaladt. Feles, harmados művelésre vállalták a földet. Mert délutánonként ott kapált vele férje is. Csűr. gott róluk a verejték. de makacsul vágták a kemény agyagot. S mennyire örült a szívük, amikor hazavitték a néhány zsák kukoricát, a burgonyát és a deszkából tákolt Nő galambbal A mixerem Plőtti árnyas n niu rit-iii Lldvaron he_ geszted fémlemezek sokasága. Ez egy kéz, kemény. harcos. Ott pedig a csaknem teljes kész fej, s a több méteres gipszminta is majdnem egészen megkapta már fémruhá- ját. A monumentalizmusával lenyűgöző, hatalmas partizánemlékmű készül itt, id. Szabó István Kossuth-díjas szobrász- művész kezemunkája. Az Idős művész készséggel kalauzol beljebb, világos műtermébe. A beszélgetéshez ennél szebb környezetet álmodni sem lehet. Középütt csak járásnyi szabad hely akad, mindenütt szobrok, kisplasztikák, portrék, még dombormű is akad. Itt minden figurának története van. — Minden esztendőben a pódiumról nézem végig a május 1-i felvonulást — meséli Pista bácsi. — Magukkal ragadnak azok a boldog-könnyű, feszülő örömet jelző mosolyok, amelyek színesre festik a vonuló emberek arcát. A május így született ez a munkám, a Május 1-e. Kélli^urás “60b<£ férfi alakja, zászló és röppenő galambok, a munka ünnepének szimbólumai. Előtte a föld megmunkálását ábrázoló alkotás, busafejű ökrök vonják az ekét, a barázdákra hajlott hátú paraszt hajol. Id. elsejéken ezek a mosolyok az Szabó István erről is mond egy én legszebb élményeim. Íme, történetet: — Régi jó ismerősöm unokája bámészkodott egyszer a műteremben. Jól megcsodált, körülnézett mindent, ettől a szobortól azonban csak nem tudott szabadulni. Végül is kibökte: Mi ez, Pista bácsi? Elmondtam neki, hogy régen így szántottak, ökörrel. A kis emberke ekkor csodálkozott csak igazán: Hát így is lehet? Neki ez a szobor már történelem, ő csak ebből tudhatja, hogy régen bizony csak is így lehetett szántani. Ugyanígy történelem a kenyeret szelő asszony is. Körülötte, szoknyájába fogódva sír, kapaszkodik a szelet kenyérért sok apró porontya. Talán az egyik legcsodálatosabb faragás ez. Ámbár a szebbnél szebb munkák rangsorolására ki merne vállalkozni. Id. Szabó István most rövid pihenőt tart munkájában, de mert éppen nincs kalapács a kezében, azért még szobraitól nem tud elszakadni. A sorozatról kezd beszélni, Ifjúkora óta dédelgetett nagy tervéről: — Sokat jártam a megyét, ismerem is. Minden egyes faluban más és más emberek élnek, ahogyan a táj. a környezetük alakítja őket. A nógrádi embereket, a palócokat akarói megörökíteni ebben a sorozatban. Palócok munka közben, vagy éppen ünneplőben, ahogy élnek. A címe? Még nem gondolkoztam rajta. Palócok? Palóc népek? Valahogy így, de a címadástól még messze vagyok. Sok erőt kíván még a sorozat, hiszen kb. 300 darabból áll majd. Minden szavát atetszfe^ Szobrairól beszél, s minden egyes figura szívének, lelkének egy kis darabja. Hangja csak akkor lesz gyűlölködő, amikor a katonaévekről kerül szó. — Bizony voltam én is katona, egy gyilkos, kegyetlen háborúban. De ne kérdezzen erről, nem akarok rá emlékezni. Azokat az időket én kitöröltem az életemből. 1931-ben, amikor még nem érződött a második nagy világégés előszele, id. Szabó István egy szobrot készített, egy női alakot, amely galambot bocsát fel kezéből. Nagy-nagy szeretettel, gyöngédséggel mintázta meg a fát, még akkori modelljére is emlékezik. Mi volt a címe? Ma úgy mondja: — A Béke Szobra volt az. Szendi Márta ólba két sovány malacka került. Teltek az évek és a kenyérkeresők sorába lépett a legidősebb fiú is. Amikor letette az asztalra az első fizetését, nagy komolyan azt mondta: — j Ne kínlódjon már to- vábh kapálással, anyu! De muszáj volt dolgozni. A gyerekek nőttek, kenyér kellett, meg cipő, meg ruha. Kazareczki Sándor 1938-ban elment mozdonyvezetőnek. Egyedül kísérő nélkül vitte a bányába és hozta haza a munkásokat, kapcsolta össze és vitte a szénnel megrakott csilléket. S mindezért nem kapott többet egy-egy hónapban, mint 20 pengő előleget, 20 pengő fizetést. Így .jött rájuk a háború, örült. Kővári néni — így változtatták meg nevüket —, hogy az embere otthon maradt. De várta, sokáig várta haza a két nagyobbik fiát. A szíve is sírt, ha a két fiatal legényre gondolt. Épen, egészségesen érkeztek meg a háború végén. Közben derék emberré növekedett a másik három gyerek is. Mindegyik talált n, inak becsületes, jó mesterséget, családot is alapítottak. Tulajdonképpen elégedett a sorsával valamennyi. Csendes, nyugodt derűvel múlnak a napok az idős emberpár felett is. — Miért is nyugtalankodnánk? — mondta Kővári Sándorné, a nagymama. — A gyerekek rendesen felnőttek, van hét unokánk... Most már sokkal könnyebb nekünk. .. Kővári Sándor, a nagyapa, 43 esztendei hűséges szolgála! után nyugállományba vonult. A- bányánál kezdett és onnan is jött el, 12 éve. Igaz, nem sokat, havonta ezer forintot hoz a postás. — De ketten már csak megvagyunk belőle — csendesítette szelíden a nagyapát, nagymama. Gyorsan megegyeztek. A nyugdíjas ember úgysem tud mit kezdeni idejével. Fáért, gombáért járja az erdőt. Kővári Sándor is. Fijivet tép a hegyen, az árokparton a nyulaknak. Az aprójószág, a kis kert sok pénzt pótol. Aztán megy a boltba. A nagymama lábai elnehezedtek, s ha nem vigyáz magára, nyugtalankodik a szíve is. Elég neki a konyha, meg az hogy rendbe tartja a lakást, a nagyapát. Az asszony hatvankilenc éves, férje most lépett a het- venötödikbe. Nemrégiben ünnepet ültek. Ünnepelték az elmúlt ötven esztendőt, amelyben egymást váltották az örömtől fényes és a gondtól szürke napok. De ők mindig erősen fogták egymás kezét. s jöhetett bármi, egyetlen percre sem engedett féltésük, szorításuk. Az aranylakodalmat a gyerekek, a menyek, a vők rendezték. Hét szép unoka köszöntötte őket sok-sok virággal. Amikor lerakták az ajándékokat, letelepedtek az asztal mellé. A poharakba bor, sör került. Ittak a nagymama, a nagyapa egészségére, a gyémántlakodalomra. Jókedvük kerekedett és sokáig együtt maradtak. Hanem az ünnepi ebédet még azután is sokáig emlegették, hogy az ünnepnek vége szakadt. Jó volt, mert a nagymama készítette. Vincze Istvánná Haj ókotrókanalak Nagybátonyból A Nógrádi Szénbányák nagybátonyi gépüzemében egyre nagyobb arányú melléktevékenységet folytatnak. A „FÓKA” lőlyamkotró Vállalat megrendelésére újabban kotrókanalak gyártásával is foglalkoznak. Ezekből a kanalakból többek között kap a Balatonfüredi Ha jógyár Is, ahol már tradíciói vannak a kotróhajó gyártásának. Az első szállítmányt a negyedik negyedév elején indítják útnak Nagybátonyból. Képünk a sorozatban készülő kotrókanalakat ábrázolja Fotó: Koppány NÓGRÁD - 1969. szeptember 21., vasárnap 5 i
