Nógrád. 1969. augusztus (25. évfolyam. 176-201. szám)

1969-08-31 / 201. szám

Emlékesés Koszta Józsefre Kahána Mózes A mese vége A2 „éjszakai napsütés" felfe­dezője, Koszta József, húsz év­vel ezelőtt, 1949. július 29-én hunyta le örökre perzselő szí­neket és izzó fehéreket látó sze­mét. Nagy múltra tekinthetett vissza: 1861-ben született, meg­járta Rómát és Párizst, és létre­hozott egy utánozhatatlanul egyéni, szigorúan tájhoz és kor­hoz kötött festői hangot. Negyvenedik éve felé járt, amikor megtalálta stílusát. Gye­rekkorában mázolónak tanult, később - jóformán a fényképe­zés őskorában - fotográfusinas lett, és egy vándor festő hivta fel figyelmét tehetségére. Er­délyből Bécsbe, Budapestre, Münchenbe ment tanulni, meg­látogatta az ünnepelt akadémi­kusok műtermeit, és harminchat évesen végre hazajutott - a Sárrétre. Ekkor ismerte fel iga­zi témáját: a táj és a paraszti élet festője lett. A múlt század végén honoso­dott meg a „szegényemberfesté- szet", a társadalom legeleset­tebb rétegeinek naturalista áb­rázolása. A táj megismerése és szeretete pedig mindenekelőtt a nagybányai iskola mestereit jel­lemezte: a zöld dombok, a nap­sütés, mély árnyékok és szalma­kazlak tetszetős világa, hosszú évtizedekig rányomta bélyegét a magyar festészet átlagára. Koszta azonban csak futólag érintke­zett a nagybányaiakkal. Nem benyomásokat gyűjtött, hanem méiy mondanivalót sűrített képei­be, nem az impresszionizmus, hanem az expresszionizmus ma­gyar változatát teremtette meg. 1905-ben Olaszországba ment egy olyan ösztöndíjjal, amely a festőt egyházi tárgyú kép elké­szítésére kötelezte. Koszta festett is egy ilyen képet, de ez a fest­mény távol áll egyháztól és val­lástól. A Háromkirályokat ábrá­zolja, amint üdvözlik a kis Jé­zus születését. Csaknem kétezer éves téma: az évszázadok folya­mán minden vérbeli festő bele­vágott - főként azért, mert a ki­rályok díszes ruháján bemutat­hatta technikai tudását. Koszta képén azonban egy egyenes de­rekú, izmos parasztasszony tart­ja ölében csecsemőjét. Alakját csak a napfényben csillogó fehér ruha és fátyol teszi földöntúlivá. A királyok nem viselnek sem ékszereket, sem koronát, arcuk kiszikkadt, barna paraszti arc, ruházatuk egyszerű, hosszú kö­peny. A tájon éles, vatószinűt- lenül forró napsütés ömlik szét, a háttér mezője és néhány fája nemzetközi környezetbe helyezi az eseményt: mégis igy leját­szódhatna egy magyar tanya mellett is. Koszta az első világháború idején egy Szentes környéki ta­nyán telepedett le. Műtermét is­tállóból alakította át. Levelei­ben sohasem művészetről, hanem termésről, időjárásról, bérlőper­patvarokról írt, és ha felrándult a pesti müvészkávéházba, batyu­ból szalonnázott a kávézó kollé­gák között. Hirtelenharagú falu­sinak tartották müvésztársai, de ha kiállítása nyílt, akár külföl­dön, akár itthon, kénytelenek voltak elismeréssel adózni művé­szetének. Mert Koszta a dolgozó ember ábrázolásának és a fa­lusi táj megfestésének egyedül­álló típusát teremtette meg. Két­ségtelen, hogy nem „fejezte ki korának szellemét". Világmére­tekben valóban nem. A párizsi hangulatok, a berlini intellektu­ális viták vagy a New York-i művészeti kísérletek nemcsak térben, időben is távol voltak az alföldi kukoricásoktól. A festő előtt - egy szegény ország fia­ként - két út állt: vagy a „pá­rizsi iskola" tagja lesz, és igy le­het gazdag, híres, vagy vállalja hazáját és sorsát, és azt, hogy elfelejti a világ. Koszta a nehe­zebbet vállalta. Robbanásig feszülnek a szí­nek tanyáinak meszelt házfalain, virágcsendéletein, arcképein, tá­jain. Nyolcvanévesen festett ön­arcképéről egy sokat látott, és sokat megélt művész rembrandti szépségű arca néz ránk - múl­tunk fáradhatatlanul figyelmez­tető tanújaként. A z öreg házigazda egész este nekem mesélt, a vendégnek; ha valaki az asztalnál ülő, vagy távo­labb álló családtagok közül közbeszólt, annak is felém for­dulva válaszolt. — Te csak hallgass, majd ha kérdeznek, felelj. Koccintottunk. Szünetet tar­tott, gondolkozott. — Elmondok Mózsi bácsi­nak mindent, ahogy volt. A jelenbenvalót már tudja. .. Most már csak ez a kert, ami nagy örömünk. És a mi nagy bánatunk... Ez a nagy fiú Kálmi fiam, aki itt az én kú­riámon épített magának, de ő. s a felesége csak hálni járnak ide motorral... Ezek a kiseb­bek még tanulnak, de ők is csak este vannak itt, mint va­lami szállodában. Jolán a leg­nagyobb, az itthon van, de bár ne volna. .. — Miért aláz meg engem, apukám ? — Mert nem vagy rendes nő! — Ugyan... — A rendes asszony a fér­jénél lakik, gyermeke apjánál! Nem mint te... Két napot se töltesz mellette, aztán egy hétig anyád mellett lopod a napot! Tudja, Mózsi bácsi, a férje szerelő, cselédek fia. Mi nem akartuk a lányt hozzáad­ni, de jött már a gyerek! Én akkor megmondtam: az a tet­ves soha be ne tegye a lábát az én kúriámba! Erre ő: ne kerüljek a szeme elé, mert összetöri a kulák pofámat!,.. Nocsak azt próbálja meg... jó, féx-fidolgok, de az a nő, aki megszerette, hát szeresse, él­jen vele! — Hát nem fog élni vele! — kiáltott fel a háziasszony. — Inkább jöjjön haza, veigye át a kert gondját. — Elkésett! — vágott vissza Kálmán bácsi, nejét se érde­mesítve arra, hogy hozzáfor­duljon a beszéddel. — Tudja, Mózsi bácsi, aki nem művelt kertet, nem nevelt fákat, az azt hiszi, hogy úgy megy, mint a laskakészítés. Az élő növény, a föld teremtménye, követeli, nem is csak az esze­det, de a szívedet is! Gon­dozó kell neki, ápoló nővér, igazi ember... Annak aztán hálás is tud lenni, szépségével cirógatja az embert, termését adja oda... Amikor Jolán egészen kicsi volt, akkor ül­tettem az elülső sorokat, a többit kukoricával vetettem be. Sokszor vezettem ott a kislányt, mutogattam a cse­metéket, az egész kertet, hogy megszeresse... Szerette is egy darabig. Amikor megnőtt, már csak a város kellett ne­ki. Utána mentek a kisebbek is... Egyedül maradtunk, én és a kert... Egyes-egyedül ápo­lom máig is. És csak egyedül gyönyörködöm benne. .. Teg­napelőtt elestem permetezés közben, nem tudtam felállni... Nem bírom már... — Hát adja el a felit... Ké­ri Kántor Laci a fiának... Megkoccintotta poharamat, elborult arccal hallgatott... Borongásainak, ingerültsé­gének oka pedig az volt, hogy rosszulléte után összehívta gyerekeit, vegyék át a kert gondját, s amíg ő lábon van, ismerjék meg és szeressék... Hiába. Egyik se kívánt, még szabad idejében se, kertész­kedni. Annyi szabad idő azonban nem is volt, a 140 gyümölcsfa, s a sorok közti sok drága szőlőtő egész em­bert kívánt. — Hát ilyen vagyok én, Mózsi bácsi: szeretem a ker­temet. .' A zöldjéért bolondu­lok, tavasszal a fák rügyeiért, nyáron'a terebélyes lombjáért, az árnyékért és gyümölcséért. Sajnos már nem bírom a ve­le való munkát, de hanyagol­ni sincs lelkem. Ha meg nél­küle maradnék, meghalnék attól... Töltött magának, a kelleté­nél hamarabb kiitta a fené­kig. — Lehet, hogy ez túlzás- már nálam — folytatta —, ta­lán attól van, hogy legény­koromban, s még később is vagy tíz évig el voltam tiltva a szép növénytől, ettől a szép munkától. Apám volt az úr, s amit az parancsolt... Apám — ajaj, az volt aztán az igazi kulák, Mózsi bácsi! Már meg­volt a harmadik gyerekünk, még mindig az ő házában, az ő udvarán raboskodtunk, egy ölnyit se akart rám Íratni! „Minek az neked?” — „Fákat telepítenék1 — mondom — testem-lelkem kívánja, az asz- szonyom is szeretné, s a csa­lád. ..” Megszidott... Csak akkor lett az enyém, ez a rész az apáméból, amikor be­jöttek az oroszok. Építettem rá, fákat, s szőlőt telepítet­tem. .. Talán azért is olyan drága nekem. . . Maga meg­érti. . . Én így értettem: szabadulá­sának, boldógulásának emlé­ke, jelképe ez a kert. — Emlékszem. Tatabányán szolgáltam, amikor meghallot­tam, hogy ide bejöttek az oro­szok. Megszöktem, s elindul­tam hazafelé. Találkoztam egy bajtárssal, az meg dunántúli volt, a frontról jött, s ment hazafelé. . Hová? — kérdezte. „Megkeresem apámat” — mondtam én. El voltam szán­va: ha most sem enyhül meg, végzek vele! Node nagyon megszelídült már 6 addigra... Minderv'Töldjét átíratta reánk, csakhogy őt ne írják be ku­liknak. .. Építhettem, ültet­hettem. S ezzel kezdődött a mese... — kiáltott rá hirtelen- hangosan nagy fiára. — Meg­teszed apádnak, hogy napjá­ban vagy két órára hazakocsi- zol?... Te értesz a fákhoz, ve­lük nőttél fel, segítesz, hogy legalább amíg én élek, ne pusztuljon el? — Túlhangos volt a felszólítás, talán az ital is odahatott már. — Az nem olyan egyszerű, apukám — hímezett-hámozott Kálmi. — Hát akkor most mért jöt­tél el? El is mehetsz! — Ráí­rni a mellette ülő feleségére nézett: elmen jenek-e azonnal, vagy még várjanak vala- men nyit. — Hát segítek én, apuka, segítek — ajánlkozott Jolán —, úgyis elválok... és itthon maradok... — Te?,.. Mit tudsz te? Nem elég az, hogy megismerd, me­lyik a pármen. és melyik a batul, de tudni kell, mit kí­ván mindegyik. A növény szavát érteni kell, még ha néma is! — Sanyi is, ugyebár, eljövö- get majd, megtanít —, mond­ta Jolán, s a vele szemben ülő bajuszkás vendégre né­zett. Az öreg is arra fordult, kíváncsian, mintha csak most értesülne a vendég jelenlété­ről. Sokáig hallgatva nézte, lé­legzete mind hallhatóbbá lett. A feleségéhez fordult, őt kér­dezte, miközben az asztalra csapott: — De mért is ül ez a lotyó a nyakunkon, s mért szól bele... — Szóval én is elmehetek? — vágott közbe Jolán. — Eli... De mindjárt! Majd Kálmi elvisz a kocsijával. A férjedhez! Igen! — s miköz­ben lánya és fia, menye tá­voztak, a vendéghez szólt, epé­sen : Téged nem űzlek... Ven­dég vagy. tölts magadnak, ha akarsz. , De távozott a vendég és ki- ódalogtak a többiek is. Csak a háziasszony maradt velüríli. Magam is a kalapom után nyúltam, de a házigazda nem engedett. Szódát sercentett a borához. Félve ivott, mint aki­ben már kitörésre vár a kár­tevő ördög. Nehéz lélekzettel, mintha valamit emelne, köz­ben mondta maga elé: — Ez a mese vége, Mózsi bácsi... — És egy más mesének a kezdete, 1— szóltam. — Min­den vég valami másnak a kezdete. — ö kapva kapott ezen: — Igen!... És van is egy ember, aki mást kezdhetne vele... Láttam a munkáját... — Az elnök mondta, hogy megvenné a téesz a hátulsó részt — emlékeztette a felesé­ge felélénkülve. — Azt mondja, az én fáim régimódiak, el vannak ké­nyeztetve, szeszélyesek meg igen magasak, nincs aki olyan magasról leszedje. . . Nem! Nem adom oda az én büsz­keségemet. .. Másra gondo­lok. .. De. . — Feleségére né­zett. — Leköptük, elharagí­tottuk. .. S nem mozdul a szá­jam, hogy visszagörbítse azt, amit elgörbített... — Táncsak nem azt a rongyost gondolod?! — ijedt fel az asszony. — Rongyos hu­ligán. . — Mindenki előtt gyalázott minket... — Gyalázott. De láttam a munkáját! — mondta felém fordulva. — Még nem volt a vőnk. A Kálmi lakását vasalT ta, a kutat szerelte... Meg­nézheti azt a munkát... A nehéz pumpát tízszer is be­emelte, százszor is beemelte volna, hogy pontosan álljon... Aki a munkát így szereti, az a S'Zépet is szereti, az i-gazi ember... F elállít, körülnézett, mint­ha valamit keresne; ar­cán. szemében valami különös mindenrekész elszánt­ság fénylett. Mit is csinálna, ha amit keres, megtalálná — fórgott bennem a kérdés. — Széjjelverne mindent, házát, családját, hogy bejöhessen az az „igazi ember.” — Befogadnám... Családjá­ból is családot csinálnék... De ez sosem lesz meg... Akkor pedig magam vágatom ki a kertemet és magam is odafek­szem. .. Engem sem tartóztatott to­vább. Felesége kísért ki. — Ne tessék komolyan ven­ni! — mondta. — Mindig ilyen, amikor többet ivott egy cseppet, s az italt megútál­ja... Ss/s/sssss///s/ssssfsss/s//ss//s///sssss/sssss/ssssss/sssf/s*ssss/sssss//sss///sss//s//sss/sssj.ssssssssssss/sss/s/ssssssssss/s*sss/s/ss/ss/s//sf/ss/ssssssrssss/sssss/s/f/ss/ssss/s//s/s//ss/ssssfss/sssyss/ss/s//s/s///sss/ss///sfsssffssssjsssss/s/*jsfsss/ss/s/sss//s/s Baranyai László TÖRTÉNET egy ember Mivel a 187.es busz egyik végállomása mellett lakom, minden nap ezzel a busszal járok dolgozni. Ritka járat a 187.es. Nemrég csuklósitották ugyan, de most is éppen úgy tömve van. mint azelőtt. En reggelente pontosan ugyanab­ban az időpontban érek le a megállóhoz, így aztán majd­nem mindig ugyanazzal a busszal utazom, sőt, még ha­zajelé is gyakran erre a ko­csira szállók fel. Elképzelhetik, milyen nehéz ezen a vonalon kalauznak lenni — fárasztó és idegölő ez a munka, nem csoda, hogy a megszokott buszom kalauza — úgy látszik — nem bírta to­vább, mert egy reggel, mikor felszálltam, már nem öt. ha­nem egy másik embert láttam a fülkében üldögélni. Ponto­sabban nem is az új kalauz jelenlétére figyeltem fel, ha­nem arra: a régi hiányzik, emezt csak akkor vettem ész. re, mikor a másikat kezdtem keresni. Jelentéktelen figura volt az új ember, semmitmon­dó. szinte már együgyű arcki­fejezéssel. semmi, de semmi nem. volt rajta, ami az ember tekintetét. magára vonzotta volna Kíváncsian vártam, ho. tündökléséről és gyan birkózik meg a renge­teg tennivalóval, megmondom őszintén, arra gondoltam, hogy nem fogja bírni ezt a komoly, felelősségteljes mun. káf, de tévedtem: rövid idő alatt tanúja lehettem egy em­ber, egy hétköznapi, egy kö­zülünk .való ember csodálatos megváltozásának. Mert ahogy ez a kalauz a körülményeken, meg rajtunk, utasokon is dia­dalmaskodott, az valóban el­képesztő, csodálatos dolog volt. Az első napokban kalauzunk viselkedése még tétova hatá­rozatlanságot mutatott. Félve, csak suttogva kérte a jegye­ket, szégyenlősen fogadta el a pénzt, látszott rajta, hogy még az indítócsengő gombját is alig meri megnyomni. Or­mótlan cipője idétlenül ló­gott ki az ülés alján. Egészé­ben véve siralmas látványt nyújtott. Ami ennek az embernek a viselkedését gyökeresen meg. változtatta, az a mikrofon­nal való találkozása volt Eleinte idegesen szorongatta a markában, a soron követke­ző megálló nevét fakó, gyön­ge hangján a puszta levegőbe bukásáról kiabálta bele, alig lehetett megérteni, mit is akar monda­ni. Aztán hirtelen észbeka. pott, szájához emelte a mik­rofont és beleszólt. Az embert néha váratlan dolgok érik az életben — nos. a kalauz mikrofonhangja is ilyen váratlan esemény volt. A kitűnően működő hangszó­rókon felerősödött és jelentő­séget kapott ez a különben semmitmondó hang, ércesen, parancsaiban zengett — mint­ha egy túlvilági lény szólalt volna meg. Az utasok is oda­figyeltek az erősítőkből felé­jük áradó hangáradatra. és mikor legközelebb arra kérte őket, hogy fáradjanak a ko­csi belsejébe, ellenvetés nél­kül engedelmeskedtek. Nemsokára maga a kalauz is érzékelte a hangja keltette hatást, kezdett magabiztosab­ban viselkedni. Másnap már kis tartóállványt láttam a ru. hájára csíptetve, erre volt ráerősítve mikrofonja. Már nem kellett egyik kezével tar­tani, ha beszélni akart, kissé lehajolt csak. és suttogását máris félelmessé erősítve ad. ták vissza a hangszórók. Emberünk napról napra, óráról órára, jóformán a sze­tünt, még semmitmondó arc­kifejezését is sikerült vala­hogy határozottabb á, kemé­nyebbé tennie, méltóvá az olyan emberhez, akire egy egész busz rendbetartása és irányítása hárul. Észrevettem, hogy különösen olyankor válik tevékennyé, mikor egy öreg vagy beteg embernek, esetleg egy terhes anyának kell helyet biztosíta­ni, de hamar rájöttem: kizá­rólag azért ügyködik, hogy kárörvendő megjegyzések kí­séretében felállíthasson vala­kit. Ami pedig az egész do­logban a legérdekesebb volt: az, akit felállított, zokszó nél­kül engedelmeskedett, neki, holott tán éppoly idős vagy beteg volt, mint ,a másik, aki­nek átadta a helyét. Más bu­szokon meg villamosokon egy- egy nagyhangú kalauznak bátran visszabeszéltek az uta­sok, de a mi kocsinkban az ilyesmi egyszerűen elképzel­hetetlen volt. A bérletek felmutatását nemsokára csak egy fejbólin- tással nyugtázta, később még azzal sem. Még a jegytömböt is másképp fogta meg, mint annak előtte, határozottan, precízen tépte le a jegyet ró­la, és úgy adta át. mintha szívességet tenne vele. Hangja pedig, erőteljes, le­nyűgöző, bámulatos hangja egyre parancsolóbban, egyre riasztóbban csengett. Minden kínálkozó alkalmat megraga­dott, csakhogy beszélhessen, és az utasokat dirigálja. Meg. esett, hogy ugyanattól az em­bertől egymásután kétszer kérte el a jegy árát, nem mintha ebből neki különös 8 NÓGRÁD - 1969. augusztus 31., vasárnap haszna származott volna, egy- münk láttára változott, úgy szerűen kedvtelésből, pusztán csak azért, hogy próbára te­gye hatalmát. A tiltakozókat kegyetlenül letromfolta, a vé­gén még örülhettek neki, hogy megúszták egy nyilvános megszégyenítéssel, és nem váltotta be ígéretét, azt, hogy átadja őket a legközelebbi rendőrposztnak. Akaratát olyan hatékonyan, olyan ravaszul tudta reánk kényszeríteni, hogy mi ma­gunk is úgy éreztük: ugyan­azt akarjuk mint ő. Például, ha egy új utas elöl próbált felszállni, — mi régiek már meg sem próbálkoztunk ezzel — akkor addig nem volt haj­landó elindítani a kocsit, míg korbácsoló hangjától vezetve leszállásra nem kényszerítet­tük az illetőt. Azt is megfi­gyeltem, hogy különös ellen­szenvvel viseltetik a szem­üveges utasok iránt, mégpe­dig valószínűleg azért, mert azok arckifejezése sokkal ér­telmesebb volt az övénél. Míg egy normális ember ésszerű indokok alapján dönti el, hogy ki ellenszenves neki, ad­dig neki a látvány is elég volt ahhoz, hogy felizgassa magát, és válogatott durvasá­gok özönét zúdítsa a szem­üveg viselőjére. Ha egy szemüveges ember szállt fel a buszra, biztos le­hettem benne, hogy nemsoká­ra szégyenpírban égő arccal fog leszállni. Bármilyen min­taszerűen viselkedett is, ka­lauzunk mindig talált rajta valami kivetni valót. De a megállóban várakozva még­sem léptem oda a szemüvege­sekhez, hogy figyelmeztessem őket a rájuk váró veszélyre, sőt. utastársaimhoz hasonlóan valami eltemetett és csak most felszínre kerülő ősi ösz­tön hatására még élveztem is a szerencsétlenek kínlódását. Habár tisztában voltam .vele, hogy a kalauz bűvköréből ki­kerülve már szégyellni fogom magam emiatt. Előbb-utóbb a szemüvegesek is felfigyeltek a rájuk háramló kellemetlensé­gekre és a maguk módján vé­dekeztek is ellene: már a megállóban levették orrukról az áruló bűnjelet, és a többi emberhez hasonlóan — habár vaksín és botorkálva is, da- ' colva azzal, hogy így könnyen a kerekek alá kerülhetnek — szálltak fel a buszra. Persze a kalauz sasszemét az ilyen át­látszó trükkökkel nem lehe­tett megtéveszteni, ezek. a megtévelyedettek még jobban megkapták a magukét, mint régen, szemüveges korukban. Es még a sofőr is — hisz’ neki ott hátul semmi köze nem volt az irányításhoz —, engedelmeskedett a vezető, fülkébe eljutó hangnak, úgy és oda vezette a buszt, ahova a kalauz parancsolta, s a megadott útiránytól állandóan eltérve az egyébként bősége. ben elég menetidőt csak úgy tudta teljesíteni, hogy mind­untalan áthágta a közlekedési szabályokat. Mikor a buszra felszálltam, fogalmam sem volt róla, mi vár rám, beérek-e idejében a munkahelyemre, és egyáltalán beérek-e ~ de nem tehettem mást, fel kellett szállnom, hi­szen csak ez az egy busz járt a lakásom közvetlen közeié- ben, és ez is ritkán. És így utólag visszaérnie, kezve, még azt sem merném biztosra állítani, hogy ha mondjuk mehettem volna egy másik járattal, valóban azzal mentem volna, nem, mégis erre szálltam volna fel; nem megszokásból, hanem —, hogy

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom