Nógrád. 1969. július (25. évfolyam. 149-175. szám)
1969-07-27 / 172. szám
Sugárverésben Bényei József verseskönyvéről Lakos György Tanmese a vödör vízről „Nyugtalan lélek él itt, lázas és törhetetlen. Fákkal nyújtózik égig, dacos. Mert rendületlen.” A költő, akit a fenti sorok mögé elképzelünk — bár Csontváry kapcsán vall így érzésünk szerint önmagáról is — 35 éves korában jelentkezett igen ízléses kiállítású és immár érett költőt mutató első kötetével a „Sugárverésben”-nel. A' tematikusán hat ciklusra osztott kötet tulajdonképpen két arányos részre tagolódik. Az első (Az emlék körei, Az asszony körei, A magány körei) részben az otthoni világ, az elbocsátó paraszti környezet, a gyermek- és ifjúkor élményvilága jelentkezik. A versek nagy része alátámasztja a költő egy korábbi nyilatkozatát, amikor arról vallott, hogy „belőlem is hasztalan vált városi intellektuel, ma is zaklatnak azok az évek, amikor először vettem észre a világ apró benyomásait, először éreztem az érzelmek mámorát. S mivel mindez egy eldugott faluban történt, oly erősen él bennem a falukép, hogy évtizedek sem tudták megsérteni.” Mint minden népi származású költőnél, nála is felmerül a hűség kérdése, ugyanakkor azt is tudja, hogy az oly kedves múltnak hátrálnia kell a győzedelmeskedő jelen elől. „Nekivágtam a tágasabb hajának, / s halványabb lett, kisebb a régi kép” — mondja, de ugyanakkor megértést kér azok számára, akik „törékeny hittel elfogadják” az újat „Hát ne bántsátok érte őket I ha néha még szívesen ütődnek / s meg-megbotolva té- velyegve / felköszönnek a fellegekre.” Az egyedüllét, a magány fájdalma sír ki számos verséből. „Magányt uszít a kor rám” vagy „Sorsunkká lett a magányosság” és a költőt elfogja a félelem. Ebben a gondolatkörben, de általánosságban az egész kötetben több, szinte panteisztikus ihletű vers van. A magyar irodalomban talán csak Szabó Lőrinc- nél található olyan mély azonosulás a természettel, mint itt. Az elembertelenedő világgal szemben szinte a bölcs fák, jó füvek adnak némi menedéket. A kötet második felében (A dac köréi, A világ körei, Az ember körei) a közösséghez tartozás, a szocialista ember felelősség- és hivatástudata, a „hitben megátalkodott” költő tárulkozik ki előttünk. A költő, aki tudja, hogy „örökké 'csak a percek tartanak / a bizonyosság kőpillérei” de „mert énbennem az élet j konok máglyái égnek” komoly felelősségtudattal néz körül a világban. Számon kéri tegnapi önmagát is, hogyan élt, állt helyt a személyi kultusz éveiben. A „Ballada az éljenzésről” című versében arról beszél, hogy bár sokat tapsolt, gyakran szavaknak is, de nem pirul szégyenében, „mert hitem az a hit maradt, / ami piros zászlók alatt / sodort a májusi tömegben, / a felcsillagozott falak / üteme dobol ereimben.” Elítéli azokat, akik mindig csak a kezüket mossák. A kötet egyik legnagyobb verse az „Iskári- óth”. Ebben Júdás az, aki a „lázadások magvait elvetette” és az „árva gyávasággal” szemben harcra tüzeli a népet. Jézus a szeretet parancsát hirdeti, „a békességeseké az idő”, nem szabad ártatlanok vérét ontani. Júdás tisztábban látja a helyzetet: „Édes szavad a pusztulásba visz / vannak percei az időnek is / mikor kard nélkül győzni nem lehet” és megfenyegeti a Názáretit: „ha megszűnsz a zsarnok ellen küzdeni / én elsöpörlek mint egy porszemet”. Végül azok. akik őt Júdásnak nevezték „Krisztust keresztre feszítették / a harminc pénzt nem neki adták / vérrel és könnyel elmulatták”. Júdásnak nem marad más hátra, mielőtt megácsolnák az ő keresztjét is. menedékül kötelet köt magának egy fára. A vers szimbolikája világos, egyértelműen ítéli el a gyáva megalkuvást, a mindenbe való belenyugvást. Érzésünk szerint azonban a bibliai Júdás tényleges árulása annyira átment a köztudatba, hogy az olvasók nehezen fogadják el ilyen mondva csinált árulónak a szerepében. Szépek a Pillanatok című négysoros füzér darabjai, a Csontváry-ciklusból különösen A viharos Hortobágy és a Magányos cédrus. A „Harminc év” című verse ismét önmarcangolás. A költő, aki ifjúkorában „valami okos szentebb duhajkodásra” készült viaskodik az életét leső két nyitva hagyott ajtó, az otthon és a hivatal ezer apró törvénye ellen, amely visszatartja, amely miatt a férfikor „jaj a férfikor fekete pókhálót fon”. Mindent egybevetve: bár Bényei József nem az ismeretlenségből robbant bele első kötetével irodalmunkba — hisz 15 éve rendszeresen publikál — verseskönyve komoly gyarapodása egyre erősebben kibontakozó líránknak. Versei formailag letisztultak, s mondanivalójuk hasznos, megfontoltan egyszerű. Hisszük: további verseiben egyre inkább igyekszik elérni a végső tökéletességet, hogy kötetének záróverse, a Sugárverésben gondolata úgy érhesse: mindent megvalósított amire tehetsége és hivatása sarkallta. „Ez volna jó / tudom / úgy élni öregen ip / mint aki örökre hisz / valami fényben / emberben szerelemben / sugárverésben kitárni két karomat / s várni / míg magához ölel a Nap.” S záporán villázzá a Nagybrigád a szénát, amely sötétbarnán szégyenkezik, az igyekezet inkább a szép időnek, a jó munkahangulatnak köszönhető. Nagy Zsigmondi a brigád idős, testes és alacsony növésű vezetője, a dűlőúton. „Kipukkadt” kerékpárját javítgatja. Nem tartja szemmel a brigádot, dolgoznak azok úgyis; munkára termett valamennyi. Nem nézi az utat sem, pedig távolabb, az első kanyarulatnál, magányos fiatalember bontakozik ki az akácok sorából. A nap már delet mutat, s ingekből, ruhákból facsarni lehet a verejtéket. Dernői Kocsis Piroska, aki csak névleg ilyen leányos, egyébként megpüffedt testű, ötvenesforma asszonynép, ránehezedik a villára és úgy lesi a vándort a dűlőúton. Kendője alól csapzottan kandikál ki néhány nedves hajszál.-Nagy Zsiga bányánk akkor már helyire szerelte a hátulsó kereket és a pedál mozgatásával megforgatta, hadd lássa, van-e a forgásában szépség, sikk. Mert ha nyolcas volna benne, azt is megjavítaná most, mert ráér. — Tán szabadságon van, Nagy elvtárs? — hallja azonban a közelből, s amint félrepillant, a hang irányába az új agronómust, a fiatal Kecskés Miskát látja közeledni. Nem felel szóval a gúnyo- ros kérdésre, csak a fogsorát mutogatja, mint a kínai katona, ha rajtakapják a kópésá- gon. — Magának szóltam, öreg! —hangzik azután hangosabban és vérlázító nagyképűséggel. — Tán már nagyot is hall? Mert hogy nem lát, azt már észrevettem. Nagy Zsigmond fölemelkedik, s még mindig nem mérte fel tisztességgel, hogy mi történik vele, annyira megszokta, hogy még a járás vagy a pegye küldöttei is teljes tisztelettel tárgyaljanak vele. — Tán megártott a meleg, édes fiam?! — kérdezi azután mégis, elvégre nem tűrheti, hogy egy taknyos mindenki előtt a fejire csináljon. — Lopják a napot. Egyik a villára borul és alszik, a másik a csalamádé árnyékában hűsöl. Így azután várhatjuk, hogy forduljon a sor... Csakugyan rosszul végezte tavaly a téesz. Kiégett a termés, elvitte a szárazság a takarmányt is a jószágok elől. Egyébként is hegy-völgyes, kavicsos-köves erre a vidék, ma már a legrangosabb látogatók is bevallják, hogy nagy könnyelműség volt ezen a semmi-földön téeszt alakítani. Ámde az emberi szorgalom és akarat diadalmaskodik még a természet erőin is, ha az nem fog össze tűzzel, széllel, vízzel, vagyis a kártékony elemekkel. A tavalyi kisiklást se a szorgalom hiánya okozta, sokkal inkább Pozsgai Gabi bácsi, az öreg agronómus váratlan betegsége és gyors elNógród megyei idegenforgalmi Hiyata! Ez áll a táblán, amelyet lelkes, ifjú irodalombúvárok helyeztek el a sziráki barokk kastély falán,' emléket állítva ezzel az „elfelejtett” politikusnak. szépírónak, az 1848- as forradalom diplomatájának, a Magyar Tudományos Akadémia tagjának. Ki is volt tulajdonképpen Teleki László, milyen szálak fűzték e nógrádi községhez? — kérdezhetik az emléktábla láttán joggal az ide látogatók — például a képzőművészeti stúdió tagjai, akik éppen a kastélyt választották nyári táborhelyül —, de még talán a tőzsgyökeres szirákiak is, akik inkább a szájhagyomány, a nemzedékről nemzedékre öröklődő anekdoták alapján ismerik e kalandos életű és tragikus véget ért férfi életútját, semmint hiteles forrásból. Mindmáig legtöbbet — a lexikonok életrajzi adatain kívül — Kemény G. Gábortól tudunk Teleki Lászlóról, aki több évi kutatómunka alapján írt terjedelmes előszót az író == 1961-ben, hatávozása a juhoknak is gyenge mezőkről. Mert ha azt gödörbe nem rakják a Kálváriahegy oldalán, akkor ez a nyálas gyerek aligha vehette volna át a megtisztelő tisztséget. — Azon legyen gondod, ami kárt tehet! — mondja Nagy Zsigmond és odafordul a tarlón görnyedező tarka néphez: — Hagyjátok abba! Mindjárt kongatja a delet... A brigád férfi- és túlnyomórészt asszonytagjai hangtalanul vonulnak a közeli füzek felé, amelyek sűrű árkot vetettek a haragoszöld fűre és sásra. Csak a megtermett Dernői Kocsis Piroska hangja tör át a léptek tarlódöntögető suhogásán: — Leöntöm én még egy lavór vízzel! Le én!... Már kibontogatták a banyu- kat és a konyhakendőket elterítették a gyepen, vagy az ölükben, amikor Kecskés, az ifjú agronómus megáll fölöttük, s háromnapos, lágy, szőke szakállát simogatni kezdi. — Kit akarnak maguk leönteni egy lavór vízzel? — kérdezi kihívóan. — No, faragjanak már betűket!... De nagy bátrak, ha szájukat kell járatni!... Nagy, nehéz csend ül az embereken. A nyeldeklők nehezen mozdulnak és a derűs madár lelkendező éneke sem vidítja fel a társaságot. Nagy Zsigmond nekitámaszkodik a fűz korhadt törzsének és hátrabillenti fejét. Merőn néz föl a fiúra, aki minden bizonnyal érti a szakmát, de embertársaival szemben elveszítette a mércét. Hosszabb -idő eltelik, amíg a fiú észreveszi a tűző tekintetet. — Mit néz úgy rajtam? — kérdi, szinte védekezőén. — Tán kiütés van az arcomon?! — Nem a’! — hagyja helyben Nagy Zsigmond és még az árnyékban is a verejtékét tö- rölgeti és nagyot fúj. — Csak eszembe jutott egy mese... A lavór vízről... A nyugodt hang feloldja a feszültséget. Buss Vinczéné tenyerével megpaskolja feszes hasát. — Meséljen Zsiga bátyám, hátha jobb étvágyunk lesz. Tudja, hogy kerüljük az evést! Nagy kacagás erre a visszhang. Mert enni aztán szeretnek errefelé az asszonyok, amire még magyarázatot is találtak, mondván: „Nálunk az olyan asszony a kedvelt, akinek csípeje van.” — Mondja már azt a mesét, ne kellesse magát! — vonul el Salgótarjáni Madách Gimnázium Honismereti Köre” lála századik évfordulóján megjelent — válogatott munkáihoz, amelyben bebizonyította, hogy Teleki pályaképében irodalmi és politikai nézőpont, irodalomtörténeti és történeti elemzés egymást kiegészítő, elválaszthatatlan egységben függ össze, és amelyben megkísérelte csökkenteni az adósságot, amelyet a magyar tudományos, főleg a történeti-diplomáciatörté- neti, s kisebb mértékben a publicisztikai, irodalomtörténeti kutatás a teleki László halálától eltelt évszázad alatt elmulasztott. Ugyanakkor azonban egészében „még mindig igen távol állunk attól, hogy szabadságharcunk szerves kiegészítő részének, a Világostól a kiegyezésig terjedő korszak kossuthi emigrációjának történetében biztosan eligazodjunk, s ennek az olykor világpolitikai horizontú mozgalomnak az európai függetlenségi mozgalmakhoz, kivált az olasz egységmozgalomhoz fűződő történeti-irodalmi kapcsolatairól végleges képet nyerjünk.” az ebédel ők szalvétái között Boros Panni, aki ugyancsak formás fehércseléd, s aligha hihető, hogy maholnap ő is olyan hízott, lagymatag húsú asszony lesz, mint társai. — Volt egyszer egy nagyon jó öreg király, akit mindenki nagyon szeretett és aki okos, tapasztalt, idős emberekkel vette körül magát, hogy tanácsot adjanak a birodalmat érintő nagy ügyekben. Ámde egy napon kolerajárvány tört ki az országban, a vész a vén királynak se kegyelmezett, elhúnyt az ugyanúgy, mint a többi darócruhás, egyszerű ember. S akkor egy távoli tengerparti faluból elhozták a száműzött királyfit, hogy foglalja el a jóságos király trónját. A királyfi nemcsak keserűséget hozott magával száműzetéséből, hanem gonoszságot is, s ahogy teltek a napok, egyre gyűlöletesebbé vált a királysága Idős, megbízható tanácsadói otthagyták, önkéntes száműzetésbe mentek. Akik ottmaradtak, azokat ő üldözte el. Ez a sors jutott osztályrészül Marabu tiszteletesnek is, aki egyedül volt a népből való, a király környezetében, a papsággal ugyan semmi kapcsolatot nem tartott, de örökké egyszerű fekete ruhában járt, mint a tiszte- letesek. Ezért és csúnya arca miatt nevezték el Marabu tiszteletesnek. — Mondja csak! — szól Boros Panni és ültében hasig felhúzza miniszoknyáját. — Ne, szólj közbe! — így Kocsis Piroska, aki kedvelője a fabuláknak. — Ámde ez a Marabu tisz- teletes nem ment el zabot hegyezni, vagy trágyát hányni, hanem jól megélt a gazdag eszéből. Amit ő egyszer kimondott, az minden bizonynyal úgy volt, akkora tudománnyal rendelkezett. Akadtak, akik kétségbe vonták állításait, azokkal fogadást kötött és mindig meg is nyerte a fogadást. Akadtak grófok, hercegek, akik kincstáruk felét elherdálták könnyelmű fogadásokon. Hamar híre futott Marabu tiszteletes nagy tudásának, végtélen szerencséjének, s nemsokára a fiatal király is neszét vette a dolognak. „Hozzátok elém. Marabut!” — mondta. — „Hadd fogadjak én is vele! Majd megbánja, ha velem kezd ki az öreg csavargó!” Másnap eléje vitték Marabu tiszteletest. A királyfi beszéde csattogott, de Marabu nyájas mosolygás közt simogatta ezüstös szakállát. „Ajánlj egy fogadást!”; — Teleki László nagy múltú arisztokrata család sarjaként, grófi címmel a*, neve előtt vállalt oroszlánrészt abból a tragikusan nagyszerű, olykor emberfeletti megpróbáltatásokkal járó munkából, amelyet a 19. század derekán nemzeti megmaradásunkért és felemelkedésünkért vívtak legjobbjaink. Teleki a nógrádi megyegyűléseken hallatta először sz_avát közügyekben, az országos politikával azonban Erdélyben ismerkedett meg. A reformországgyűléseken Kossuth politikáját támogatta. 1843-ban a főrendi ellenzék vezére, 1844-ben az Ellenzéki Kör elnöke volt. A forradalom győzelme után bírálta a Batthyány-kormány felemás politikáját, különösen a Bécs által az olasz forradalom leverésére kért katonaság megszavazását. 1848 szeptemberétől a forradalmi magyar kormány párizsi követe volt, s diplomáciai kapcsolatait a szabadságharc bukása után is a magyar függetlenség ügye javára igyekezett felhasználni. Már 1849 tavaszán egyenjogúságot követelt a magyar- országi nem magyar népek számára, s Kossuthot megelőzve eljutott a kelet-európai népeket összefogó Dunai mondta a király. „Hát, fogadjunk abba, hogy meg tudom csókolni a jobb szememet” „Ezer arany” — mondta a király és mindketten kirakták az ezer aranyat. S akkor Marabu tiszteletes kiemelte jobb gödréből üvegből való szemét, megtörölgette és megcsókolta. — Megnyerte az ezrest — örvend Boros Panni, akinek még a táj is örül, olyan csat- tanós egészséges és fiatal. — Dühös lett erre a fiatal király.' „Fogadjunk még egyet!” — mondta. — „De most már kétezer aranyba!” Marabu csak szakállát simogatta: „Fogadjunk király, hogy meg tudom harapni a bal fülemet?” És fogadtak, de a király előbb meggyőződött, hogy Marabu füle csakugyan húsból és vérből van. Marabu pedig elővette szájából két műfogsorát és megsebezte a fülcimpáját. — Fogadtak-e még? — kérdezi Boros Panni. — Azt mondja a király: „Tízezer arany rá, hogy több fogadást nem nyersz már!” „Állom!” — nyújtotta kezét Marabu. De akkor már az ország minden részéből összeverődtek a főurak, hogy tanúi legyenek a fogadás kimenetelének. „Fogadjunk” — mondotta Marabu tiszteletes — „úgy nyakon öntelek egy vödör jéghideg vízzel, hogy nem maradsz egy pillanatig se nedves.” Minthogy ez teljességgel lehetetlennek tetszett, a király vállalta, hogy kiáll a várkastély elé, hogy Marabu annak erkélyéről öntse őt nyakon a hideg vízzel. Egy hatalmas vödröt megtöltöttek jéghideg vízzel. Marabu az erkélyen meglóbázta és nyakon- öntötte a királyt. Igen ám, de a király nedves maradt és amikor magához tért a didergésből a főurak és a kíváncsi nép előtt vidáman kiáltotta: „Nyertem, nyertem. Enyém a tízezer arany!” De Marabu tiszteletes megint csak mosolygott, megint csak őszes szakállát simogatta. „Ezen megint csak én nyertem” — mondja. — „Mert mielőtt eljöttem hozzád, ezer főúrral fogadtam egyenként tízezer aranyba, hogy nyakonöntöm én egy vödör vízzel azt a gőgös kiskirályt!” D őlt a kacagástól a táj. Még a méhecskék is vidámabban zümmögtek egy kései gyermekláncfű sárga tányérjában. A közeli szőlőhegyek belevisszhangaz- tak az asszonyos jókedvbe. — No, de egyen már Zsiga bátyám! — bugyborékolja állandó kacagás közt Dernői Kocsis Piroska, mert úgy érzi, hogy elégtételt kapott. — Majd eszem, ha ti dolgoztok — szól nyugodtan az öreg és feszülten figyeli, hogy ebben a süvölvény jövevényben megragad-e a szó. Mert az a jó „emberanyag”, akiben megmarad a szó. Államszövetség tervéig 1 Az osztrák ellenforradalom 1852- ben halálra ítélte és jelképesen felakasztatta. Az emigrációban jó kapcsolatot tartott Kossuthtal, bár néhány kérdésben vita folyt közöttük. Amikor — hosszú távoliét és nyolchónapos ausztriai fogság után — ismét hazatért, bízva az alkotmányosság heyreállításában, az ország- gyűlés alsó tábláján követként jelent meg. A meg nem alkuvók vezéreként a Határozati Párt élére ált. Röviddel a felirati vita megkezdése előtt — 1861. május 8_án — öngyilkos lett. Feltehetően az őrölte fel idegeit, hogy sokan — köztük Kossuth is — árulónak tartották. ■ de még valószínűbb, hogy kiábrándult a forradalom volt vezető rétegéből. Az irodalomtörténetbe a Kegyenc című szomorú játék szerzőjeként vonult be.. A Victor Hugo hatását magán viselő romantikus mű egy züllött társadalom képét mutatja, s egy körmönfont, lélektanilag semmiképp sem hiteles bosszú történetét mondja el. Liberális szemlélete és udvarellenessége annak idején időszerűséget és sajátos akusztikát adott a hanyatló Róma korában játszódó színjátéknak. A darabot Teleki életében négyszer mutatták be — először 1841. szeptember 6-án a’ pesti Nemzeti Színházban —. 1903-ban felújították, 1941-ben pedig Csukly László -------------------------, Fiatalok fóruma Jenei Katalin Mi lesz veled?'" Olykor, buzogsz mint a katlan, kitörni kész, akaratlan, mint a haj'nal, teli fénnyel, szenvedéllyel, ifjú hévvel. Máskor, lankadt fáratagon, nem látsz, nézel szinte vakon: Mint az árokparti gyomon, por rakódik az ajkadon, meglátszik rajtad az árnyék, a fáradtság, az éji játék ... (gy reszket az árva veréb, ha betör keménységgel a tél. Nincs ki álljt mond: nagyra törsz, ölöd a szépet, hogy ha ölsz - virágot tépsz — észrevétlen, arcodon ül: élted, tétlen. Sírsz vagy nevetsz? mi lesz veled? Nem leled meg a helyedet? Nyugalmad megtalálod, ha még, húsz év próbáját kiállód. Megfontoltan és kimérten, okulva, évekkel értem: a tavaszt nyugodtan bevárod, s a telet, könnyedén kiállód. emléktábla alá „Teleki László (1811—1861). A XIX, század haladó politikusa, a Kegyenc című dráma szerzője emlékére.
