Nógrád. 1969. június (25. évfolyam. 124-148. szám)
1969-06-08 / 130. szám
Molnár Gábor Bényei ,fö%se, 4 uq árverésben Érzem a ráncaimon és szememen most már örökre elkerül a szerelem. Esők verik a vén füveket szikrák megannyi láng gyöngy-rengeteg fény-zuhogás csodára hullik a csoda, de a füvek csak fekszenek, s nem tudnak talpraállni soha Ujjaim kö-nehezek, akárha ráhajlanának elsüllyedt évezredek, öregszem, bizony, szemem alá fekete kőmadarak kaparnak ágyat, hajamat messzehordják rajta pihe a bánat. Még élő rokonaim komolykák dideregve öregedők akár az ezüstfenyőké Jó volna nyújtózni fényben késéi bekessegben. csöndbe takarva mélyen várni, míg fejem felett összeroppannak az ég palotái Ez volna jó tudom, ágy élni öregen is, mint aki örökre hisz valmi fényben emberben szerelemben, sugárverésben, kitárni két karomat, s várni míg magához ölel a Nap *A költő most megjelent kötetéből A Milies-udvar Stockholmban. A svéd főváros egyik nevezetessége ez az udvar. A hues szuütasz és eremverő gyönyörű műalkotásokkal telepítette he R akják rám a szalmát, viliázva, óvatosan, ami úgy nehezül, mintha föld lenne. Nehéz följi a halott felett. Pedig még élek. A hátsó saroglya felé fejjel fekszem a szekéraljban. Felettem a hátsó keresztfa véd a szalma nyomásától, két oldalról a keszeg vendégoldalak, már amilyen vendégoldalak a gyöngéeske tinókhoz illenek. Hason fekszem a “nehezülő szalma alatt, amely lustán rámhever. Hátul, a sa- roglyán át még kilátok az esőverte reggelbe. A keshedt hidas, ahogy itt, Bódén a disznóólát nevezik, malacok nélkül szomorkodik előttem. Jobbról a két tehén és a tinók roskadtan mohás szalma- t'edeles istállója. A tinók előtt a jármos szekérrúd, a sáros falusi utca reggeli népteler.- sége. Ez a néptelenség kell, nagyon kell menekülésemhez. A sógor csak rakja, villáz- za rám a szalmát, az első és hátsó keresztfára, a vendégoldalakra. Viszi a harmadik faluba. A két szekéroldal, mint koporsó fala. Rajtam, a menekülő bányászon a szalma a szemfedél. A fenékdeszkák résén át látom a szikkadó sarat. Az éjjel esett. Beléphetek még ebbe a sárba szabadon. Ha minden úgy alakul, ahogy azt tegnap és az éjszaka, az eső huhogásában elterveztük. Nos, akkor is beléphetek a sárba, ha két vagy több kakastollas villogó szuronya közt, hátraláncolt kézzel visznek. A sarat akkor még csak nem is kerülhetem. Mennyi ideje, hogy elbukotj; a Tanácsköztársaság? Lassan három éve. Akkor szabadultak rám a gyilkos, fenekedé indulatok. Hiába hajszoltak, hajszolnak a csendőrök. Nem íogtak el engem, a csingervölgyi bányászt Nem számolom azóta az éveket. Minek? A sógor odakinn csak villázza rám a szalmát Torkomban érzem a szalma kaparó porát, 1919. március 21. a győzelmes nap. Régen volt. Kemény küzdelmek fejeződtek be akkor, márciusban. Átvettük a bányát magunknak. Dolgoztunk. Hogy vigadtunk a ránk- köszöntő első szabad május elsején! Azóta sem tudják elfelejteni azt, hogy a meghalt burzsoá hatalmat jelképesen eltemetni, kicsi koporsóba a szolgaság örökre lerázott láncát rakva, rászegeztem a ko- v orsófedélre az elfutott uraság fényes-fekete cilinderét Ujjongó néptömeg tapsolt, mikor mi, bányászok belevetettük a hídról a cilinderes kicsi koporsót az ajkai patakba, hogy a szolgaság jelképe örökre elússzék. El is úszott volna, ha a rozsdás lánc a koporsóban nem lett volna túl nehéz. Leült a cilinderes koporsó a fenékre. Megült a jelkép, nem vitte el a víz. Maradt. Miért gondolok most erre, alig valamivel innen a halál határán. Szorongásomban ? Lehet. Emlékezem a mi szénbányánkra. Fekete verejtékünkben is boldogok voltunk akkor. Soha annyi szenet nerp adott Ármin-akna, mint uralmunk idején. Vörös zászlónkat letaposták, de nem taposták le hitünket, zászlónk irán - ti hűségünket. Én voltam az (ezt sem felejtik), aki a vörös zászló alatt nekivittem a bányászokat a devecseri májusi ellenforradalom lobbanó tűzfészkének. Levertük az ellen- forradalmat, a pápai vörös huszárokkal, a fehérvári vörös katonákkal. Azt sem felejtették el, hogy fegyver híján, betonvasból kovácsolt lándzsánkkal, sörösüvegekbe töltött robbanóanyaggal, a mi kézigránátjainkkal rohamoztunk. Magányosan húzódom meg most a szalma alatt a szekéraljban. Még el serrí mentem, mégis várom már a visszatérést. Százszor halálra ítélt vagyok. Nem a veszprémi Hor- thy-bíróság mondta ki az ítéletet. Mások, százan. A dühöngő csendőrök három év előtt sem tudtak elfogni. Remélem, most sem. Nincs tovább ? Dehogynem. Elkövetkezik a biztató holnap. Miképpen menekültem el majd három év előtt éjszaka? Nehezen. Az ablakon át, be a közeli erdőbe. A csendőrök nem éppen finoman, puskatussal kocogtattak az ajtón. Értem jöttek. Hiába. Jó barát a Bakony. A csendőrök nem mertek követni. Pedig visszamaradt a Männlicherem. Mikor feleségem indult, hogy ajtót nyisson, a konyhafalba vert szögön meglátta a Mannli- chert. Ijedtében lekapta magáról az alsószoknyát, rádobta a fegyverre. Én akkor már ösz- szekapott ruhámmal hónom alatt, mezítláb, kezemben bakancsommal menekültem a fekete éjszakában. — Hol az a vörös? — hallottam még, ahogy az első csendőr rátaszította feleségemre a konyhaajtót. A kakastollasok semmit sem találtak. Pedig tudtak a Mann- licherről is. Melyiküknek került volna esze ahhoz, hogy megnézze, mit rejt a szegre dobott alsószoknya. Az asz- szonyt vallatták a csendőrök. Hiába. Reggel a vérbeborult szemű kakastollasok igáskocsira parancsolták az asszonyokat, az éjszakai rajtaütés elfogottjait. A csendőrök Devecserbe kocsizás közben röhögve énekeltették az asszonyokkal az Interna- cionálét. Mikor már mindenféle énekeltek, a tovazörgő kocsi körül az udvarokban, a házakban, a csendőrök észbekaptak, puskatussal dühösen lekopogták a túlságosan is lelkes éneket. Amit azután a csingervölgyi vörös bányászok helyett, asszonyaikkal beállító csendőrök kaptak a devecseri csendőrparancsnokságon; az sem mondható éppenséggel köznapinak. Az asszonyok rövid úton visszakerültek gyerekeikhez. A bányászok viharzó zúgása a felszín alá húzódott. A kakastollasok előtt pedig még jobban bezárult ’minden. Torkomban érzem a szalma porát. Tűröm. A kicsépelt magnélküli kalászok törekje nyakamba pereg. Magam is ilyen kicsépelt, magnélküli kalász vagyok? Nem. Én magam vagyok az a mag, aki majd, és egyszer ide visszatérve, életet hozok. Csak kijussak Bódéról a szalmával rakott szekéraljban rejtőzve, el a távoli vasútállomásra. Zsófi húgomtól az este már megvett vasúti jegy, sógorom bejelentőszelvénye, zsebemben. fi vasútállomáson a beálló vonatra túlíelől fellépve Szombathelyre, onnan tovább. a határon túlra igyekszem. Hogyan? Elválik. Zsófiék házának pincéjében majd három éven ét rejtőztem. Az első időkben utánam kutatva sűrűn tartották vizitjeiket a csendőrök. Hátha megjöttem? Pedig el sem mentem. Mindig időben hallottam a jöttüket a pince szűk, szekrény mögötti ásott üregében. Végigdübörögtek a csendőrök a kamrán, a padláson, a konyhán, a szobán. Felmentek az istálló szénapadlására, bele- döfkjjdve szuronyaikkal a szénába. A pincébe is lejöttek. Én meg a nedves, penészes szekrény mögötti ásott lyukban, majdhogy lélegzet nélkül ültem alacsony székemen Éjszakánként hoztak enni húgomék, elhúzták a korhadó nedves szekrényt, hogy kis időre kijöjjek, felmenjek az ajtóba levegőzni. A csendőrök a kacattal teli szekrényt nappal, néha éjszaka, hirtelené- ben tett látogatásaik idején sokszor kinyitották. Senkit sem találtak. Mögéje sohasem néztek, hiszen a szekrény felül a pince falóval összeért, összeért oldalt. így vált az ásott lyuk börtönömmé. Börtönömmé? Nem. Sokkal Inkább életet őriző erőddé. Most rakja fölém a sógor a szalmát. Túlságosan is kényelmesen. Mint ahogy azt az ilyen korai munka kívánja. Kell még az erő sötétedésig. Feleségem ezután majd nem jár el olyan sűrűn Zsófiékhoz, mint ahogy eddig eljárt mosni, meszelni, segíteni. Sógoro- mék az oltott meszet a pincében tartották. Jó helyen. A szekrény mögötti ásott lyukban leszoktam a dohányzásról. Pincében dohányfüst? Árulóm lehetett volna. Hogy megtanultam a sötétben egy- helyt ülni. Csak az első hetekben, hónapokban volt ez nehéz. Akkor mindig attól tartottam, egyszercsak elhúzzák a csendőrök a szekrényt, és én ott ülök a szuronyos kakastollasok előtt, mint egér a fogóban. Most a szalma alatt hasalok. Borotváltan, bajusz nélkül. Ruhám, cipőm vásott, de tiszta. Csak a port, töreket kell majd magamról, gyűrött kalapomról levernem. A sógor zsebében a jegyző piros papírra írt utolsó adóintése. A szalmát is azért viszi eladni, hogy teljen az adóra, A sógor elkészül a szalma felrakásával. Végigigazítja favillájával a szalmát. Az istálló melletti rövidke kazal alaposan megfogyott. Rudazó kötél, rudazó fa, nagy erővel leköti a szalmát. A kötél végét benyomja elém, a saroglyába. Csak meg kell húznom, s kiold. Ez az, amiért majd a sógornak a vasútállomáson a síneken innen meg kell állnia. A saroglyát a kötél oldása után csak fel kell nyomnom, kimásznom a szalma alól. A sógor ezt nem veszi észre, éppen a tinók járomszögeivel bajlódik. A szekéroldal résén át látom, a sógor most felveszi hosszú nyelű béresostorát. Körülnézi mégegyszer a szalmás- szekeret. Minden rendben? Igen. Nyitja a sógor a rozoga, kétszárnyú kaput. A két tinót a rúddal felemelt járomba fogja. Mozdul a szekér. A szalma íze, pora most meg erősebben száll torkomra. Sűrűn nyelek, nehogy köhintsek. Kifordulunk a máskor poros, most sáros utcára. Vetődik a szalmával rakott szekér, nehezen húznak a sárban a tinók. A sógor mellettük tapos,, hosszú nyelű ostorával. öt óra lehetett. Jó ideje megyünk. A zsidótemetőnél kemény parancsszó állítja meg sógort, jármosszekerünket. szekéroldal résén át látom; aki szól, csendőrőrmester, mellette emberevő képű káplár. Szuronyaik csillognak a reggeli napban. A sógor adóról, szalmaeladásról magyaráz. — Menjen csak — engedi tovább a csendőr. — És nehogy eligya á szalma árát! Akkor Ámen-t mondhat tinóNÖGRAD i- 1969. jú ira, szekerére. A piros cédula nem tréfa, ismerheti a íégvző urat. Döecen a szekér. Megyünk A két csendőr — látom a saroglya szalmáján át — összehúzott szemmel néz utánunk. A tinók nekifeszülve húznak a sárban. Mögöttünk marad a zsidótemető, előttünk a vasúti lejtés, a távírópóznák sora. Az asszony most odahaza mire gondol? — A csendőrök mellettünk elmennek. Alighanem Tósok-Berendre, a vasútállomásra tartanak. Mi nem. Szerencsénkre. A tinók nem tudják a csendőrökkel tartani a lépést. Jó, hogy nem kell ma :• a pincében, a szekrény mögötti lyukban ülnöm. Mint le hetett azt eddig végigéln' ” Kellett. A tét az élet. Meg ami majd következik. Órákig baktattunk a sáros dűlőúton. A sógor egyszercsak „Hó”-t kiált. A fáradt tinók megállnak, és én hátul, a sa- roglyán át, meghúzom a kötél végét. Kiold a kötél, lazul odafenn a szalmát leszorító vékonyka fenyőszál. Csöndesen heverek a szekéraljbati, a szalma alatt. Sűrű akácost látok a csüngő szalmaszálakon át. Az akácoson, a síneken túl, vasútállomás. A jelzőharang háromszor kettőt kondul. Most indul el a szomszéd állomásról a személyvonat. A sógor üreg ezüstóráján mindent percre kiszámított. Odaát az állomás előtt néhány paraszt, egykét úriforma jön ki a váróteremből. Két csendőr áll az ajtónál. Figyelve néznek. A sógor a kioldozott rudazókötél miatt káromkodik, odaveri ostorát az útszé- li fűbe. Nekikeseredve nézi a szekér után csüngő hosszú, sáros kötelet. Felszedi, lerázni próbálja róla a sarat. A csendőrök éppencsak átpillantanak a mérges parasztra Nem vetnek rá különösebb ügyet. Csattogva jön a vonat. Fékezve, szusszanva megáll. Eltakarja a füstös vasúti kocsik sora az állomást, a fel-, leszállókat, a csendőröket Mozdítom a saroglyát. Másodpercek, már kívül vagyok, verem le magamról a sárba a töreket, a szalmát. Kalapóm. kistáskám kezemben. Átlépek a szekér mellett az árkon, fe1 a harmadosztályú vasúti kocs túl magas lépcsőjére. A vonal ablakaiból csak azt látni, a szalmás szekér mögül kilép valaki. Túlról semmit sem látnak. Szól a vonatindító kicsi trombita. Rándul a vonat, megyünk. Nyitom az ajtót, dohányfüsttel teli, asszonybeszédtől hangos fülkébe lépek. Leülök az egyik padra, táskámat, kalapomat magam mellé teszem. A két villogó csendőrszurony odalenn marad. A tinókat, a szalmával rakott szekeret sem látom már. A je'gyző úr délután megkapja majd a piros cédulára az adótörlesztést. Mikor törleszteni le majd én a magam tartozását? Eljön az ideje. 1945 tavasza. Év telt el eddig évre. A csingervölgyi bánya nagyirodája előtt, vörössel díszített szónoki emelvényen boldogan állok. Előttem, körülöttem lelkes bányászarcok. Sokan megöregedtek, sokan hiányoznak, de — tudjuk ezt mindannyian — a hiányzókért is helytállunk. A báyász- zenekarral énekeljük az Inter- nacionálét. Azt hiszem, visz- szatérésem . utáni első beszédem mondtam... ’ Most 1969-et írunk. Ötven esztendeié, hogy kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Világokat átérő a haladás azóta munkánkban. Ajka,-az egykori falu, hatalmas üzemekkel tel; szocialista város. Bódé — elmosolyodom — Ajka második kerülete. És én — Károly bácsi, ahogy most az emberek szólítanak —, azt hiszem a magam erejével is ötven esztendő alatt megtettem Ajka—Csin- gervölgyért azt, amit ember tehetett.. . 8,, vasárnap 0 Költők, barátaim.,. Költők, barátim, merre, merre éltek, Szeretném megszoritni kezetek, A régi, régi szép napokra kértek, Csak legalább egy sort üzenjetek! Együtt indultunk a költői hegyre, Lelkes, bolondos és dalós csapat. Énekre hangolt bú és balszerencse, Es mentünk felhők, csillagok alatt. Jó Kosztolányi, a kedves Szabadkán. A kertben, egykor, ó, emlékszel-e, Piros borok közt és zöld lombok alján. Hallgattuk, mit zeng a tücsökzene. A magyar ég oly szelíden borult ránk, Mint édes anya arca altatón, S elringatott a magyar szomorúság. Mint ladikot a hullám tiszta tón. Babits Mihály, a Vitéz utca sarkán Hiába nézek én egy ablakot, Te messze mentél, és ideges, halvány A.rcodnak fénye rám rég nem ragyog. Ama fekete, fekete világról Mikor hallgattam furcsa éneked, Nem gondoltam, hogy a jövönkbe látott Nagy, sötét és álmodó szemed. Kedves Karinthy, mért nem fősz le hozzám, Nevettetőn, hogy könnyezek bele? Ady Endre — a távol azúrország Hol vár reánk? Én is siessek-e? Talán egy-két verses bút elsírok még. Reménytelen egy-két nőt szeretek, Talán megérem, hogy lesz itt honom még, Költők, barátaim, ó, feleljetek! ' y Szalmaporban
