Nógrád. 1969. június (25. évfolyam. 124-148. szám)
1969-06-15 / 136. szám
/ L ógott az es<5 lába, a hivatalsegéd mégis az udvarra vitte a piros bársonnyal bevont íróasztalt, a szülői munkaközösség egyik készséges aktívája pedig a kerítés betonoszlopaira szerelte fel a hangszórókat, amelyek a ballagási ünnepség meghitt hangjait továbbítják a tágas udvarra. A ra- jongóbb és ünnepelni vágyóba szülök mar gyülekeztek, de egyelőre félszegen álltak meg az iskolakapun belül. Kezükben virágot, és selyempapírba csomagolt desszertes-dobozká- kat szorongattak, miközben riadtan kapkodták fejüket jobb- ra-balra, mint a tétova, tapasztalatlan és félénk gyermekek. Ahogy telt-múlt az idő, a nők száma nőttön-nőtt és az udvar egyszeriben megtelt az asszonyt pletykák duruzsoló hangjával. A férfiak egy része cigarettára gyújtott és nagy obbára némán vetette előre tekintetét az öreg iskola falára, amelynek nyitott ablakai mögül időnként egy-egy cérnahang szivárgott elő■ — Reméljük nem lesz eső — jegyezte meg a várakozókhoz érve a hangszórókat szerelő férfi. — Ezek fáradt felhők — szólalt meg a nagy vasajtónál egy érdes, de rendkívül nyugodt hang. — Jó napot, tanár úr! — köszöntötték a jövevényt mindenfelől, és a nők egy csoportja nyomban gyűrűbe fogta. — De hölgyeim! — emelte fel kezét tréfásan védekező módon a tanár, akit mindenki egyszerűen Hunyó-nak szólított. Kisházi Gáspár, a maemati- ka és fizika elismert tanára a Hunyó nevet idestova harminc esztendeje érdemelte ki, ábrándos, álmodozó természeté- ért. Akkoriban tört rá az első szerelem szépsége és fájdalma, ami egyidejűleg versírásra és képzelgésekre ihlette. Előfordult, hogy Pithago- ras tételének ismertetése közben egyszeriben csak elébe villant Villányi borkereskedő Etelka lányának hamvas babaarca és ő ilyenkor lehunyta szemét, elfeledte, hogy tanítványai a megkezdett mondat végét várják. Azóta ábrándjai sokkal reálisabb irányt vettek. Már nem hunyja le tekintetét hosszab időre, csak olyankor hunyorgat, ha gondolatait agya távolabbi fiókjaiból kotorja elő. így a nyugdíj táján ugyanis már az annyiszor elismételi és átadott tudományok is koLakos György Egyik a másik után pottabbá válnak, s nagyobb erőfeszítésre kényszerítik a más gondokkal is telített tanárt. Egyébként a tanár úr egyszerű, szerény, a felszínes szemlélő számára igénytelennek tetsző, kistermetű ember volt, akinek legfeljebb az orra körül halmozódó, nagyobb- szabású szépiái okoztak némi feltűnést. — Hej, tanár úr! — jegyezte meg a szomszédos hentesbolt vezetője, akinek a kisujja is akkora, mint a Hunyó két hüvelykujja együttvéve — A kotlós, íme, megint útjára engedi csibéit. ■. , Mulatságos, szinte groteszk volt a megjegyzés, de Kisházi tanár úr nem érzett benne semmi sértőt, sokkal inkább felismerte a száraz, nehezen gondolkodó atya ellágyulását. — Csak semmi érzékenység, Suhajda szomszéd! — emelte fel kezét a tanár. (Ujjai a hentes kemény kézszorításától még mindig pirosán csavarodtak össze!). — Tanár úr nem illetődik meg ilyenkor? — kérdezte édeskés hangján a csinos Patakiné, akit egy héttel a házassága után, idestova tizenöt esztendeje elhagyott a férje, s azóta hasztalan keres társat, mert a férfiak minduntalan visszaélnek hiszékenységével és bizalmával, amit többek között a válása óta született öt fiúgyermeke is példásan tanúsít. — Ezen ne is lepődjön meg, Mucika — mondta a tanár, de nem mert Patakiné szemébe nézni, mert ennek olyan tekintete van, hogy a vérengző fenevad is kezesbáránnyá válna tőle. — Én már hosszú pályafutásom alatt megszoktam, hogy egyik napot követi a többi. Mindig jön egy új nap, mindig elérkezik egy esztendő vége. S egy korosztály minden évben kiröppen az iskola szárnyai alól... — Mint egy költő! — lelkesedett Patakiné és mintegy a szülői kar nevében, átölelte és arcon csókolta Hunyót. Az özvegy Hamarjainé, aki titokban régebb ideje pályázik az agglegény Hunyó kezére, a jelenetet epés megjegyzéssel követte. — Ha Hunyó nem menekül a szertárba — mondta — fizetheti a gyerektartást a hatodik gyerekért! Hunyó azonban mindenképpen távozni kényszerült, hiszen az épület méhéből immár kiáradtak virággal és sárga, ma- gukvarrta tarisznyácskákkal a hetedikesek, majd az őrzésükre bízott csapatzászló nyomában az ünnepélyesen, öregdiákhoz illő méltósággal lépkedő nyolcadikosok is. Hunyó, osztályát meglátva, már csak egy ridegen férfias megjegyzést tett. — Ne is haragudjanak, hölgyeim: én nem tudok meghatódni. Én a hideg értelem embere vagyok. Azzal eltávozott az őt körülvevő nők gyűrűjéből, arcán egy rettenthetetlen hadvezér keménységével és kevélységével. Megállt osztálya étén és felvett pózához méltóan, látszólag érzéketlenül adott szabad folyást az ünnepélynek. Ez valóban nem tartogatott a résztvevők számára semmi rendkívülit. Ugyanúgy sok verset szavaltak, sok-sok búcsúztató beszédet tartottak, mint tavaly, és a korábbi években. ' A mamák ugyanúgy megille- tődtek már az első szavalatnál, mint máskor. S a férfiak között most is akadt egy, ezúttal Suhajda Benő, a szomszédos hentesüzlet vezetője, aki az első perctől az utolsóig fehér zsebkendővel törölgette szeme sarkát, a nyelves Hamarjainé szerint a Fekete Gyémántban hajnal óta elfogyasztott temérdek konyak eredményeként. A búcsúzók és búcsúztatók, a vörös nyakken- dős hetedikes és nyolcadikos úttörők nem illetődtek meg túlságosan, bár rendesen és csendesen álltak he\ükön, nagyon jót tudtak kacagni azon a burleszk jeleneten, amelynek főszereplője egy örökösen fényképező papa volt. Míg a vaskerítés betonalapzatára kapaszkodott, fejére esett a magas zászlórúdról a magasba felkötözött, egyik hangszóró, úgyannyira, hogy ki is kellett cserélni. (Nem a fejet, a hangszórót!) Lassan azonban elérkezett a hivatalos búcsúztatás vége is és a nyolcadikos kisdiákok válluk- ra vették a hetedikes társaiktól átvett vándortarisznyát, kezükbe fektették a celofánba csomagolt szegfűcsokrot és elindultak, hogy búcsút vegyenek az öreg alma mater minden sarkától. A ballagó, cémahangon éneklő gyermekeket sűrű. tömött sorban követték az el- érzékenyült szülők. Osztály- főnökük vezetésével betértek minden osztályba. Az alagsorban, a politechnikateremben kezdték, és az emeleten, utolsó tantermükben végezték. S útközben Hunyó arca is egyre változott. Előbb csak elvörösödött, mint akinek tüsszentenie kell, közben idegesen igazgatta az ő vállán is ott fityegő tarisznyát. A fizikaszertár előtt azonban már „belement valami a szemébe”, s ennélfogva zsebkendőjével illett megdörgölnie. Mire véget ért a ballagás, és a nyolcadikosok ezúttal iskolatáska és tankönyv nélkül elfoglalták helyüket, s az első pádban két eminens kislány elcsukló hangon felzokogott — Hunyó arca teljesen elveszítette már hadvezért markánsságát. S amikor a kis' Gáspár Teca hirtelenjében megfogalmazott búcsúbeszédbe kezdett, Hunyó hangosan elsírta magát. De akkor már zokogott mindenki, aki az osztályba préselődött. Sírtak a gyermekek, a szülők, a búcsúzó tanárok, talán még történelmünk nagyjai is könnyeztek a falon, a barna képkeretben. Hunyónak válaszolnia kellett volna a spontán búcsúszavakra. — Egyik nap megy a másik után — kezdte volna szinte a sír mélyéből érkező han gon, de utolsó szavai már zokogásba vesztek. /~>( zégyehlősen temette arcát kezébe, az osz- tály csak szeplős kézfejét láthatta és zokogását hallhatta. Kis ideig még így állt az ifjúságát gyászoló szülői gyülekezettől övezve, őszintén pityergő tanítványai előtt, majd nagyhirtelen nekilendült és szégyellősen ki- viharzott a folyosóra. Patakiné sietve a nyomába szegődött, de a tanterem ajtajában Hamarjainé erős fogással megmarkolta karját. — Ne törd magad, szívem! — mondta, Hunyó már a földszinten jár. Meg sem áll hazáig. Így megy ez minden évben. — Engedj el! — igyekezett kiszabadulni a szép Patakiné a hegyes és vasmarkú Hamarjainé szorításából. — Tőlem mehetsz — vont vállat és gúnyos ráncok ültek duzzadt ajka köré. — De ha nem vigyázol, úgy maradsz! .... Hunyó akkor vágott át az iskolaudvaron. Vállán sárga tarisznyát viselt, kezében virágot vitt és — sírt... Vihar Béla Készletek, a liz intelemből S amikor Ítélned kell, ne feledd, FELELŐS VAGY KORODÉRT, s egyetlen embertelenség elkövetése annyi, mint azonosulás a gomolygö századok valamennyi igazságtalanságával. Vigyázz, az igaz ügynek is segíteni kell, mert hasonlatos ő ama ifjúhoz, aki fegyvertelenül bolyong a némaságba dermedt erdő ösvényén, ahol útonállóként közeledtét lesi az ércöltözetben villogó Gonoszság. Vigyázz, amidőn azt mondod SZABADSÁG, nehogy e szóval, akaratod ellenére vashidat Verj azoknak, akik a halál zsoldosai, s áthömpölyögnek rajta, hogy elveszejtsenek házad kapujában. Ne feledd, a láthatár peremén ott léséig az ősmélyből felbukkanó dúlás tébolyarcú angyala, akinek szeme fürkésző puskacső, torka sziréna, hahotája ágyúdörej, kőfejét koronaként lágerek dróttüskéje övezi, ékszere égő városok gyöngysora, haja gázkamrák szürke füstje, acélkörmeit könnyekben füröszti, zsibbasztó mérget fú agysejtjeid közé, s holnap már lövészárok sírjába taszít. Mert kinek-klnek eljő a próba órája, amikor választania kell: hová, merre? Változz meg, hogy a remény megválthasson! S akkor már könnyebb lesz felelned az erőszakra, a megtévesztők kockavetésére, a dölyfösök duhaj lakomájára, akár háromszor, s megint háromszor és újra háromszor: Nem, nem, nem! S amikor azt mondod: BEKE, vele esküdj föl kedvesed ujjaira, a válladon virágként megpihenőre, a szőlőfürtök édes ízére, a nyári reggel sugárjátékára a patakparton, a csobogó tej és mézes álom jó ízére, az esti séták sugallta gyolcsfehér gondolatokra, ám fontold meg azt is: nem a tétlenség békéje, s nem a börtönök békéje mellett tették e hitet, elfödvén szemedet, hogy harcra ne kényszerülj meggyalázoft anyádért, az Igazságért. Hajolj mélyen lelked fölé, s akkor kihallod belőle, hogy hol kél zokogás, akár a világ végén is, te pedig velük légy seregben, mert ők hordozzák vállukon a Földet és a Jövendőt. TÓTH ELEMÉR: »Májusi hold száll Májusi höld száll, zöld erdő útján alkony botorkál. Szerelem oltár, zöld erdő mélye, I szerelmünk ágya mikor lesz végre erdei tónál. A tóban immár halakat himbál, ringat a hullám. HáryJános — Jelenet — Irta: Kussinszky Endre (Szín: Mehrwert Ignác szekszárdi főjegyző lakása i Szereplők: Mehrwert Ignác, Garay János barátja, Garay János, költő, Háry János, szekszárdi fazekas, Juli, Mehrwerték pesztonkája, Bíró uram, piák Hári hűséges hallgatósága. (Mehrwert csendes beszélgetésben, pipázgatva a bíróval és a diákkal) Juli: (lelkendezve berbnt) Nagyságos úr, nagyságos úr! Mehrwert: (Füles fotelban, csendes pipaszó mellől, nyugodtan) No, mi az Juli, tűz ütött ki valahol? J.: Nagyobb baj annál! Vendég jött! M.: A vendég nem baj, hanem öröm a háznál. J.: Ez ugyan nem lesz öröm. Itt vér fog folyni! M.: vér? Miért folyna itt vér? J.: Mert megmondta a János bácsi. Ahol meglátja, lekaszabolja, levágja, felaprítja! Bíró: Nocsak, a János? Ilyen harcias? M.: Kit már, te liba? J.: Aki most jön, azt a kalen- dáriumcsinálót. (Öbégat) Az jön, szegény feje. Jaj, vége van, vége van! M.: Kaleridáriumcsináló? Az jön? Költő az, te! nem ka- lendáriumcsináló! A Garay nagyságos úr! J.: Az az. A kalendá.... a köl.... szóval az a verscsináló, a szemcsétlen. Az jön! (Kopogás) M.: Tessék! Garay: (belép) Szervusz humillj- musz! M.: Isten hozott, Jánoskám (Ölelkeznek, paroláznak) G.: No, jöttem magam is, sőt erősen igyekeztem... M.: Ezt ugyancsak jól tetted. Talán megérezted, mennyit beszéltünk rólad a minap.' 8 NOGRAD -i 1969. június 15.. vasárnap G.: Ugyan, hogy kerültem szóba nálatok? M.: Nagyon egyszerűen. Itt járt János bácsi és szidott, mint a bokrot. G.: Janos bácsi? A Háry János? M.: Igen. Nagyon paprikás az öreg. Azt mondta, csak találkozzék veled, leszedi rólad a keresztvizet. G.: Ugyan, mit vétettem neki? M.: Valaki felolvasta előtte legújabb versedet. Az Obsitost. Azt vette ki a sorok közül,, hogy nem hitted el viselt dolgait, és kifiguráztad. G.: (felkacag) Dehogynem hiszem, dehogynem. Annak azonban örülnék, ha már megverseltem, meg is ismerhetném az öreget. M.: No. ha csak ez a kívánságod, ez könnyen teljesülhet, mert hamarosan itt lesz. G.: Alig várom! És mit keres nálad? M.: Jön az öreg, mert üzentem érte. Ha ilyen marad az idő, pár nap múlva szüretelek, és nálam a szüret nem múlhat el Háry János nélkül. A munkája ugyan nem sokat ér, mert inkább mesél, mint dolgozik, de amit mond, mulatságos. G.: Igaz! Így igaz! Hiszen ha csak a fele volna, amit róla a múltkor mesélték, az is elég volna. M.: Hanem, ha jön, kicsit másítsd el külsődet, mert hátha látott nálunk a múltkor, s nem szeretném, ha begu- bódznék előled. G.: Jó, majd szemüveget teszek fel, s valami más nevet mondok. (Megteszi) Így ni! J.: (beront, lihegve) Jön... Jön ez is! A János bácsi... Úristen, mi lesz itt! G.: Csak nem olyan veszedelmes ember? J.: Az? Aki egymaga szétverte a franciákat? Vérfürdő lesz, öldöklés... (Kopogás) M.: Tessék! Háry János: (alacsony, görbe lábú, hét- szálszőrbajüszú, sovány emberke. Lábát törölgeti a küszöb előtt, köhécsel, szinte beóvakodik): G. : (M.-hez) No, ahogy az öreget nézem, itt nem lesz vérfürdő. .. H. J.: Szerencsés jó napot adjon az úristen. \ M.: Adj’isten János bácsi. Hát mi szél hozta erre mifelénk? Csak úgy eljött? H. J.: A szüret mián jöttem ........ h ogy szedőnek........ tetszett m ondani... G.: ' Tudom már, tudom. Jó. hogy jött. (Feláll, a pohárszékről poharakat, egy üveg vörösbort vesz le, tölt). Hát addig is, amíg az új kész lesz, kóstolja meg ezt a kis tavalyi kadart. (Koccintanak, isznak.) H. J.: (csettint nyelvével) Ez igen! Jobb ez, mint az a slivovi- ca, amit a barátom őfelségénél ittam. (M. jelentőségteljesen oldalba böki G.-t) Hallod?.... G. : Kinél iddogált Háry mester? H. J.: Majd megmondom, ha tudom, hogy az úr ki légyen. (A bor után fokról fokra felmelegedik) Nem ismerem az urat. M.: Egy kedves barátom, Pestről. G. : (Belevág szavába): Erdélyi János, orvos vagyok... H. J.: Hallja, ilyent nekem ne is mondjon, nem orvos az úr. nem is úgy néz ki, hanem indzsellér! M.: Honnét veszi ezt? Orvos ő, Pest-Budáról jött az én látogatásomra. Miért mondja János bácsi, hogy indzsellér? H. J.: Mert az ilyen ókulárésok mind indzsellérek. Lánchúzó, földlopó ez mind, egytől egyig. Nem bírom ezeket az ókulárékat. Tegye le az úr, hadd látom az igazi fizimiskáját. Vigyázok én már az ilyenektől! G. : (leteszi a szemüvegét) Jó. leteszem. De miért, János bácsi? Talán bántotta valamelyik? H. J.: Bántani nem bántott, azt nem is ajánlanám, de az egyik, valami kalendáriumcsináló el akart bánni velem. De csak meglássam valahol! Ne féljen, nem az űr az, az úrnak elég jámbor ostobácska képe van. G. : (Gúnyosan). Köszönöm!. H. J.: Hanem annak én'a vérét veszem! G. : Hát, mi történt? H. J.: Mi? Hát gondolja csak éli (Zsebéből gyűrött papírt vesz elő, az asztalra teríti, kisimítja) Rigmust faragott rólam az az elvetemült. G. : (Köhög, hümmög) Ez csak nem baj? H. J.: De mennyire baj! Hallgass csak (olvas): Hol volt, hol nem, bizonynyal meg nem mondhatom, Kétszázezer vitézzel jött ránk Napóleon. Mi tán mindössze százan, vagy kétszázan valánk, Mind nyalka szép huszárok, mind tűz és annyi láng. A furfangos diák itt szörnyűt prüsszente rá... Hát ez az! Mit prüsszögteti azt a fránya diákot? Ügy igaz minden szó, ahogy a kocsmában a komáknak elbeszéltem. (tovább mondja a verset.) Kétszázezernek ellen kétszáz, az angyalát! Mit gondol kend bíró úr, ki adta meg torát? Biró: Ki adta volna hát, ki? Csak vblt a kapitányban ész és nem ütközött? H. J.: Volt ám, de volt, kurázs’ is komék, és mekkora! Megütközének biz’ és hogy! Magam valék az első, ki közbevágtaték, i Hullott a franciája, mint hull a fű, a jég! A nap megállt fölöttünk, \
