Nógrád. 1969. június (25. évfolyam. 124-148. szám)
1969-06-15 / 136. szám
Bertha Bulcsw Ja jongó messzi szélzúgás bői. Amikor kitépte, erősen vérzett. A gépek a folyó felett szálltak, aztán az erdő közelében lecsaptak a mezőre. A motorok bömböltek és elnyomták a fegyverek hangját. A vadászok aztán az ég felé húztak, és rajuk nyomába szegődtek. A bombázókötelékek sokáig vonultak. Monoton bugásuk, ja- jongó, messzi szélzúgásra emlékeztetett. Gergely zokogott. Félt, hogy a vonuló bombázók közül újabb vadászok csapnak a folyóra. Fülében saját zokogása visszhangzott. Fél óra is elmúlt, mire észrevette, hogy a gépek elvonultak. Felült. Szájában saját vérének ízét érezte. Szipogva, megalá- zottan nyalogatta a kezét. Olyan volt, mint egy sebesült állat. Nyalogatta a vérét, és a sebet bámulta. Mély volt, de szűk, gödörszerű. Nem a csuka harapása fájt Gergelynek... A sérülés valójában a fejét érte, a homlokát. Megalázták a repülők és meggyötörték. Szűkölve remegett az árokban, és érezte, hogy ami a folyóparton történik, nem újsághír, nem politika, amiről beszélni lehet Gergely ezen a forró déli órán döbbent rá először, hogy a bőréről van szó. Minden új napon az élete lesz a tét. Senki sem kérdi, hogy hány éves, kit szeret és kit gyűlöl? Senki nem kérdi, hogy részt akar venni a háborúban vagy nem? Csak lőnek rá, mint bármelyik állatra az erdő vadjai közül. Gergely, egészen eddig a nyári napig azt hitte, hogy más dolog a fegyveres katona, aki maga is harcol, és más dolog egy kisfiú, aki éppen csak kijárta az elemi népiskola harmadik osztályát... Szorongva állt az úton. Nyalogatta a vérét, és az erdő felé bámult. A tagutakon emberek szaladtak. A szeme még vibrált az ijedtségtől. Visszalépett az árokba és felemelte a halait. Lassan bandukolt a falu felé. Percenként zúgást vélt hallani, közeledő süvöltéseket. Lépdelt, s közben szüntelenül figyelte az eget, a kék égi mélységet, ahonnan megérkeztek a gyilkos pilóták. Nagyanyja a kezét tördelte: — Csakhogy itt vagy! Uram Jézus! Csakhogy előkerültél... mondÓ sszetekerte készségét és ^ hazaindult. Halait a karikára kötött zsinóron vitte. Nehezek voltak. A csuka nagyokat ugrott, és krokodilszáját fenyegetően kitátotta. Gergely fütyörészett. Az országutat gyorsan elérte, de ott megtorpant, mivel a por égette a talpát. Toporgott, belépdelt a bazaltosabb részekre, majd ismét visszalábalt az útszéli porba. Ahogy váltogatta a lábait, a karakai erdő felett megpillantotta a gépeket. Magasan úsztak, nagy rajokban, akár a galambok. Búgá- suk szűrten, finoman hömpölygőit előre, mint valami távoli szélzúgás, vagy hullámverés. Gergely ezüstfényű szárnyukra bámult, majd a kondenzcsíkra, ami hirtelen megjelent a vezérgépek nyomában. Rosszat érzett. A folyóra pillantott, majd a boglyákra, amelyek a sarjúföldön szürkültek megaszalódva. A folyó már negyven—ötven méterre mögötte maradt, s a boglyák még messzebb voltak. Gyors elhatározással belehasalt az utat és a földeket elválasztó vizesárokba. Elég mély volt az árok, s azon a ponton, ahol belehevered,ett, szederbokrok is takarták. Várt. A gépek méltóságteljes lassúsággal úsztak a magasban. Feleslegesnek látszott az óvatosság. Hátára fordult, s a szederfa levelei között az eget kémlelte. „Ezek angolok” — gondolta — „Milyen muris... Reggel 'még Londonban voltak ... Kávéztak az ismerőseikkel, aztán kimentek a repülőtérre ... Bombákat hoztak. Ledobják, aztán hazamennek, és este tovább kávéznak az ismerőseikkel... Ha csak .,. Ha csak valamelyik légelhárító üteg bele nem trafál az oldalukba ... Akit eltalálnak, azt ma este már hiába várják az ismerősei... Nem is lőnek ezekre... Sétarepülés nekik.... Kirándulás...” — A középső repülőrajból oldalra sodródott két vadász. Süvöltve lecsaptak, bömbölt a föld,- a levegő és az erdő. A szederfák suhogtak, a Marcal-hídon dörömböltek a géppuskalövedékek. Gergely látta, hogy húsz—harminc méter magasan szállnak a gépek, s a lövedékek a vizet korbácsolják. Rémülten a hasára fordult. Teste alatt vergődtek a zsinórra kötött halak. A csuka elkapta az ujját és beleharapott. Gergely zokogva feküdt a hideg, sikamlós pik- kelyű halakon. Ujja nehezen szabadult a csuka állkapcsá— Hét halam van ta Gergely. — Hét halad és hét akkora bűnöd. Itt járt Satt, Vilma, mindent elmondott... De most már ezt sem bánom. Csakhogy előkerültél... • hogyan számoltam volna el az életeddel... — Nem igaz... Én csak álltam ott a Mátéval... — Mise alatt, istenem mise alatt... Szerencséd, hogy előkerültél.. — mondta, aztán a halakra pillantott. Meglepődött — Ekkora halakat fogtál?... Ezt a csukát legjobb, ha mindjárt elviszed Zsófia nénédnek. — A legszebb halam ... — Éppen azért... Zsófia szereti a tejfölös sült csukát. Ha kaszálják a Marcalt, az összes megvágott csukát neki viszik... Indulj is.-.. Az lesz a legjobb. Köszönsz seépen: Dicsértessék az úr neve, és illedelmesen átadod. Lehet, hogy megajándékoz valamivel. — Múltkoriban azt mondta a nagymama, hogy böjti napon vigyek majd halat Zsófiának ... Most nincs böjt. — Na és? ... Zsófia máskor is megeszi a böjti ételeket. Szent asszony... í~* ergely zsinórján egyedül a csuka lógott. A nap már megszárította a bőrét, de még mindig dobálta magát, tátogott, fenyegetően vicsorította a fogsorát. Gergely arra gond,olt, hogy a csuka a bűn ajándéka... A szöcskét bekapta egy keszeg, a keszeget bekapta a csuka, a csuka pedig az ő ujját .........A csuka h arapása isteni figyelmeztetés volt” — Gergely a krokodilpo- fájú halra sandított. — „A csuka maga a bűn... Ekkora hal hogyan került volna másként a horgomra ... Nagy bűn... Most majd megeszi Zsófia és ő is bűnös lesz.. . Jobb is, hogy Zsófia eszi meg... Annak a bőre már át van itatva tömjénnel és Szenteltvízzel ...” Megállt a tornyos ház előtt, és a lépcsőt bámulta, melyet óriáskaktuszok és törpék őriztek. A lépcső a ház ólomüveggel díszített ajtajához vezetett. A farácsos, zöld színűre pállott, rézveretes kapu nyitva volt. Gergely a törpék feje felett talált egy, kolom- pot. Meghúzta. A kolomp kint is szólt, bent is szólt, s Zsófia néni sötétkék selyemkendőbe bugyolált feje csakhamar előbukkant az ablakban. — Te vagy az Gergely? — kérdezte, aztán az ajtóhoz sietett és kinyitotta. Gergely köszönt, meghajolt és maga elé tartotta a halat. — Elhoztam magának ezt a csukát — mondta. — Csukát? — A folyóban fogtam... — Zsófia néninek ajándékozod? — Igen. Mivel ez böjti étel... — Ö, Gergely . .. Milyen illedelmes tudsz te lenni. Milyen illedelmes... Satt Vilma pedig azt mondja, hogy iszonyú szemérmetlenséget, követtél el. És éppen szentmise alatt... Pont akkor, a nagy misztérium alatt követted el a bűnt... Gergely... Gergely. .. — Én nem voltam.; 1 — Nem voltál? — Nem. Satt Vilma hazudik, Én odább álltam. — Odább? — öt—hat méterrel odább. Mi a csókafészek után mentünk a Mátéval, és éppen csak megálltunk ott. De aztán mindjárt mentünk. Zsófia lehajolt és megtapogatta a mozaikpadlón tátogó csukát. Gergely orrát ekkor megcsapta az ,a furcsa illat, amit egyszer már az országúton is érzett. Gergely gyanútlan kisfiú volt, és nem tudta, hogy ami az orrába hatolt, az szent 1 vénasszonyszag. Zsófia felegyenesedett, és Gergelyhez fordult: — És a kezeddel nem ... ? — Nem, Zsófia néni. — De a szemeddel vétkeztél? — A szememmel sem. — Behúnytad? — Nem hunytam be, de nem vétkeztem vele. Csak álltam ott és néztem,/ mit csinálnak az alvégiek. Még rájuk is szól tam, hogy: „Mit csináltok, he?!” Azt mondták, megrno- nyásszák a menekült lányt... — Szeplőtlen Szűzanya .. Micsoda szemérmetlen bűn ... És a leányka nadrágját láttad? — Láttam. — Rajta hagyták? — Rajta . .. Lecsúszott egy kicsit, de máskülönben rajta hagyták... — Szeplőtlen Szűzanya... És mit csinált az a szegény kislány ... Az a kis számkivetett ...? — Vinnyogott... Röhécselt, később pedig vinnyogott... — Ö, mi lesz a világgal... Gyere Gergely, megnézheted Zsófia nőni toronyszobáját. A szobát félhomály borította. A nagy, falhoz támasztott bútorokból, süppedő szőnyegekből dohés szent vénasz- szonyszag áradt... Gergely fintorgatta az orrát, majd kö- hécselt... A toronyszobában világosabb volt. Sok szentkép lógott a falon. Az egyik ablakmélyedésben kis házioltár állt, másikban a zongora. A zongorán és az oltáron egyforma karosgyertyartartók álltak, rózsaszín szeteltgyertyákkal. A toronyszobában a doh és a szent vénasszonyszaghoz tömjénillat is keveredett. — Bűneid bocsánatául most elénekeljük együtt, hogy „Üdvözlégy oltár? szentség!” — mondta Zsófia s zongorához ült. Ültében ai'íggyújtotta a gyertyákat, aztán leütött két akkordot. Rákezdtek. — Most az utolsó strófát, az rádülik — mondta Zsófia és rekedtes, finomkodó hangon rázendített: „Életünknek vég- óráján. hogy ne ejtsen meg a Sátán. Te légy erős és gyá- molóm. mert csak nálad az_ oltalom. Üdvözlégy szent Szak- ramentom!” Zsófia becsukta a klaviatúra tetejét, és elfújta a gyertyákat. A házioltáron kihúzott egy fiókot, és aprócska szentképet libben tett Gergely orra elé: — Adok neked egy képet a Szeplőtelen Szűzanyáról ... A legújabb fohászt a hátára nyomtatták. Ha bajban leszel, csak ezt a fohászt mondogasd: „Most segíts meg Mária. Óh irgalmas Szüzanva!” Csak eny- nyit kell mondanod... Én megbocsátok Gergely — mondta, és hüvelykujjával, amelynek ugyanolyan illata volt. mint a szobáknak, keresztet rajzolt a fiú homlokára. Gergely köszönt. Zsófiával a hátában, kibotladozott a színes, ólomüveges ajtóig, aztán levágtatott a lépcsőn. A doh, a szent vénasszonyszag, és a tömjén összekeveredett illatát még az utcán is az orrában érezte. Riadtan lépdelt a járdán, szemét lesütötte. Csak jóval odább, az iskola és a gesztenyefák közelében emelte fel a fejét. A fákra sandított, aztán hirtelen a levegőbe ugrott. Amikor a feje megközelítette az alsó ágakat, nyihogott egyet, mint a lovak. A Hangya előtt az embe- ** rek csoportosultak. Gergely azt hitte, melaszt osztanak. Sietősre fogta, a lépteit, hogy idejében szólhasson öreganyjának. A tömeg azonban nem az üzlet, hanem az udvar szélesre tárt kapuja előtt várakozott. Gergely a néma parasztok között beódalgott az udvarra. Nagy csend volt. A szederfa alatt három kocsmai asztal állt. Az összetolt asztalokon idős parasztember feküdt. Már nem élt. A foltos parasztingen látszottak a véres szakadások. Ahány gépfegyvergolyó, annyi szakadás, Gergely á kéklő égboltra, majd a kuglizó mellett ácsorgó emberekre pillantott. Az ég felhőtlen volt és üres, az emberek némák és tanácstalanok. bámulni a csodát, Kétszázezret, hogy vert meg kétszáz, az angyalát! Diák: (Hatalmasat tüsszent) H. J.: No, most hallhatták maguk is. Hát mi van ezen prüsz- szögni való? Diák: < Csak úgy véletlenül esett... H. J„: Hát, ne véletlenkedjék itt köztünk, diák uram! Ez éppen olyan igaz volt, mint látogatásom a király őfelségénél, Bécsben. G.: Hát az hogy esett? M.: Ejnye, hát igyunk egyet, mielőtt János bácsi elbeszéli. (Tölt, koccintanak, Isznak. H. J. megtörli bajuszát, s folytatja.) Aztán így írja tovább az a földlopó: Kedvem szottyant menni kis látogatóba. És ahogy hajnallal a városba értem, a király házára mindjárt ráismertem, Magam végigmentem az isterá- zsakot, Egytől egyig ismert régi jó barátot. Átmentem a vasajtón, át az ezüst- és az aranyajtón, s ott be is nyitottam. Hát nem is hogy én, de amint rámtekinte, Maga őfelsége szól, s magához inte. „Isten hozott lelkem, régi jó barátom, Nos, hogy állunk — kérde — frissen, amint látom.” J : (Belopakodik, s tátott szájjal hallgatja, néha felsóhajt)': Ö, istenem, istenem! Maga a királ!) H J.: Aztán megvendégelt, ahogy illik és a kis királyfiak is bemutatkoztak. Én pedig benyúltam cifra tarsolyomba. És egy-egy krajcárkát vettem a markomba. „Nem, barátom, ezt nem engedem neked meg — szólott a király — pénz nem való gyermeknek. Pénzre több szükséged van nekem, vitézem”. Mire markomat már tömve, dugva érzem. S Bécsből Itthon voltam, megcsinált gavallér, Mert a pénz ezüst volt, mind megannyi tallér. Tallér az angyalát, mégpedig lázsiás hej, hogy elfo- gyának, mint ezernyi sok más! (A hősi versmondásból visszazökken). Bizony, elfogyának, inost aztán itt vagyok... G. : Sebaj, János bácsi. Hallom, milyen ügyes kend a mesterségében is. H. J.: Bizony, ügyes. Művész! Művésze vagyok én ennek is, akár a kardforgatásnak. Nincs is olyan gölöncsér Tolnában, Baranyában, mini én. M.: Nono, János bácsi. Hát a Bicsérdy? H. J.: (Engedékenyen). No, meg az ... M.: És Kelemen bácsi? H. J.: Nem mondom, az se rossz éppen. M.: Hát a Komáromi? H. J.: (Szinte nyögve, hogy fgy ’ megszorították): Igaz, az xs megteszi. Hanem mondjon még egyet, ha tud! 3.: (Belekotyog). Hogy mondhatna többet, mikor nincs is több gölöncsér a két megyében! (G. M. felkacag). H. J.: (Julihoz). Nem takarodsz, te prücsök! Rögtön lefejezlek! J.: (Kiszalad, becsapja az ajtót. ettől kezdve az ajtórésen át szólal meg). Jaj, csak azt ne! Hol viselem akkor a copfomat? H. J.: Még hogy egy ilyen kölyök (dohog). Nincs, hát nincs. De nem is való ezeknek az izgága népeknek az olyan gölöncsér és kályhás, mint én. G. : Miért, mi történt? H. Semmi. Éppenséggel semmi. Felraktam egy sparhertet itt a szomszédban, a Taksonyi- éknál. Az ügyetlenek nekilöktek valamit, hát persze, hogy összedőlt. Aztán belefordult a levesük a parázsba. Még a tüzet is eloltotta. G. : Mikor dőlt össze? J.: Másnap! Már másnap ösz- szedőlt! Diák: (Nagyot tüsszent). H. J.: Hallják?! Mér megint! Hagyja abba ezt a prüsszö- getést diák uram, mert kap tőlem olyan medicinát, hogy hóttáig megemlegeti! Diák: Nem akartam, János bácsi. Bíró: Beteg szegény, hát hadd püsszögjön. H. J.: De nekem ne prüsszögjön! Feküdjön le és igyon her- bateát, ne zavarja itt az urakat! J.: Már másnap! (Harsányan kacag). H. J.: Nem hallgatsz, te béka! Összedőlt, hát összedőlt. Ja, semmi Se tarthat örökké. Nagyobb baj, hogy még mindig nem fizették ki... J.: Nem is fogják! H. J.: Már megint kotyogsz? Pedig bizony, elfogytak a tallérok, oszt’ olyan béke van, hogy a magamfajta kardforgató ember éppencsak meg tud élni. M.: Bizony, nehéz világ jár a vitézkedőkre, ma inkább a munkával kéne megmutatni. .. H. J.: Ügy igaz az. De nincs nálam hiba abban se. Mióta béíratkoztam a céhtársaságba és remekbe csináltam egy fazekat... J.: Aminek oly kicsi lett a fedele, hogy menten belepoty- tyant... H. J.: Adta kölyke, ez el nem hallgatna. .. M.: Ahá, most már értem. Azért mondják Szekszárdon, hogy passzol rá, mint Háry fazekára a fedél? H. J.: Lehet, hogy mondják, lehet, hogy nem. Ha mondják is, csak az irigyeim mondják. Akik még a céhtársaságban sem hagynak békén. G. : Ki bántana magát Háry mester? H. J.: Az irigyek. Azok a piszkálódók. A múltkor is: az inasom hepciáskodott. ®.z a Berecz gyerek. Persze, hogy jól képen teremtettem, oszt’ kirúgtam. Hát nem nekem jön az apja, hogy ne verjem a gyerekét? örüljön az a gézengúz, hogy le nem vágtam izibe. Micsoda idők. micsoda idők! M,ég megérjük, hogy az ember pofon se vághatja az inasát. A céh meg engem büntetett meg, amiért nem fogadtam vissza azt a taknyost. De nem fizetek, nem én! M.: Pedig jó Jenne valamit letudni az adósságból János bácsi, mert ahogy hallom, már vagy kilenc forint van a rováson. H. J.: Nem fizetek, és punktum. És nem is fogadom vissza. Inkább másik inast szerződtettem, biztos ismeri nótárius uram: a Palogyaiék Pista fiát. IH.: Ismerem a gyereket. És milyen feltételekkel? H. J.: „ Ahogy szokás. Három évig nálam dolgozik, felszabadulás után még legalább fél évig. Kap egy kalapot, egy mándlit, nadrágot, csizmát és nyakravalót. A szegőd tetést és a szabadulójái én fizetem. G. : Nem kevés ez egy kicsit, mester? H. J.: Már hogy volna kevés! Ez a szokás. Különben is, nem járathatom skófiumos ujjasban, szattyáncsizmában az inasomat. Örüljön. hogy ennyit kap. M.: Ha megkapja. Mert a Berecz fiú itt járt panaszkodni, hogy máig is adós neki a csizmával. H, J.: Éppen ez a szerencsém Hogy kirúgtam, most kereshetném a csizmát. Inkább ö keresse, mint én. Keresheti, amíg élek, .. G. : Amíg él ? H. J.: NÓGRAD — 1969. június Pontosan addig. Pedig úgy nézzen rám az úr, hogy én soká élek. Megmondta nekem a Rafael Rózsi, a cigánysorról, pedig az aztán igazán tudja. Kiolvasta a tenyeremből. G. : Nocsak! H. J.: Ki az! Kiolvasta világosan, hogy hírem bejárja az egész országot. Kiolvasta még azt a versezetet is, amit a kalendáriumcsináló rólam szerkesztett. G„ M.: (együtt.) Csodálatos! Igazán ? H. J.: Ügy bizony. Meg még töb- Det is. Azt, hogy valami híres ember lerajzolja az ábrá- zaiomat, meg hogy muzsikát Is csinálnak rólam. De jó lenne hallgatni! (Zenei (Kodály: Háry Jánosából pár akkord). No, majd ha meghaltam, kikönyökölő’: h másvilági felhők ablakán, elpipázgatok, oszt’ meghallgatom azt a nótát. Ha lehet, a képemet is megnézem a rajzolaton. Még szerencse, hogy a rigmus :xkat legalább már élő mivoKom- ban olvastam. G.: Látja, milyen öröm. ha az ember hallhat, olvashat magáról. Azért mondom én, hogy nem kételkedett senki a szavában, a kocsmában se, itt se: hisszük mind- nyájan.a potrohos bíró, A vigadó legények, meg a gonosz író: A furfangos diák is. ki nagyot hörpintve szólt: Nincs oly vitéz a földön, mint Háry bátya volt! (A zene felerősödik, majd a szavak végén elhal.) Vége. IS., vasórnop
